Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bilingek (2)

2016.08.17

biling_2_text.jpg

 

B I L I N G E K (2)
.
Cserepekre hágsz. A valóság cserepeire.
Reccsennek. És szilánkokká roppannak csillagalakban.
Ó, a csillagok. Valósággá állnak össze.
Lapos, sérthetetlen, törhetetlen valósággá.
Fényes porszemek fakulnak mattá, csak nézz a lábad alá.
Úgyis leszegett fejjel jársz.
Emeld föl tekinteted, és kialszanak még e matt fények is.
Opálvízió, vakság csarnoka, harmóniák zengése.
Hát, igen: a harmónia – tiéd.
Azt nem veheti el tőled a föld, a sötét.
Értem, mit daloltok. Nem kell nekem e dal.
Lebegés a cserepek felett.
Nem, nem tiprás: lebegés az én széptanom.
A magzat lebegése, a bűntelen elrugaszkodás,
a szitakötő haszontalan vibrálása az én etikám.
Tiportatik a föld. Fáj neki. Lebegjetek velem.
Halljátok? Kong a vakság csarnoka bakancsaitok alatt.
Dalaitokból elszökdösnek a kottafejek.
Mert rosszul daloltok.
Értem a dalt, és nem fogom követni.
Szilánkokká roppant cserepek fölött is, némán is,
megerőszakolt, égnek rúgó,
testetlen gyalázatában is - megmarad a lélek.
Alázat porában üdvözül, gőg bércein elkárhozik.
Mélység vonz, magasság emel, csatasík szédít, émelyít.
Értem a riadót, de mit tegyek? Nem vagyok riadt.
A valóság cserepein menetelő nádas robaja: susogás.
A szél alszik. A lég mozdulatlan. A zengés viszont örök.
Cserepek. Hiúságok hiúsága. Összeáll-e valamiféle kép?
A vakság csarnokában hömpölygő áradat látásért üvölt.
És nem hallja a zengést. A hangot. Ami az övé is. Lehetne.
Ami örök.
.
(2002)
#biling #állóképek #prózavers #szgá