Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ΘΑΝΑΤΟΣ - Mors - Der Tod - Halál (V/5)

2008.04.06

 

Néhány nap múlva Gustav Aschenbach, minthogy nem jól érezte magát, később indult el a fürdőhotelből, mint más reggelen. Szédülési rohamokkal küszködött, de ezek csak félig voltak testiek, és ugyanakkor vad félelem fogta el, a reménytelenség és a kiúttalanság érzése, amellyel nem volt tisztában, mire vonatkoztassa: a külvilágra-e vagy pedig saját valójára. A hallban nagy halom szállításra kész poggyászt vett észre, megkérdezett egy ajtónállót, kicsoda utazik, és válaszul azt a lengyel nemesi nevet kapta, melyet titokban rég kitudakolt.

Megviselt arca meg se változott, mikor hallotta, csak kurtán fölütötte a fejét, mint aki olyasmit tud meg történetesen, amit nem kellene tudnia: aztán megkérdezte: "Mikor" "Lunch után" - volt a válasz. Bólintott, és a tengerpartra ment.

Ott rideg volt a világ. A strand és a legszélső fövenypart közt elnyúló sima pocsolya remegve fodrozott hátrafelé. Őszies, kiélt hangulat borongott a nemrég színes-eleven, immár szinte elhagyott üdülőhelyen, ahol a homok rendben tartásával sem törődtek már. Gazdátlannak látszó fényképező-masina állott nyurga három lábon a víz mellett, a ráterített fekete posztó csapkodva repdesett a hideg szélben.

Tadzio három-négy megmaradt pajtásával játszadozott jobbkézt a családi vityillótól, és Aschenbach, aki úgy félúton a tenger és a fürdősátrak sora közt, térdeit betakarva pihent a heverőszéken, még egyszer megnézte őt. A nők, alighanem az úti készülődéssel lévén elfoglalva, nem ügyeltek a játékra, amely féktelenkedéssé fajult. Jasu, a tömzsi fiú, akinek pomádés fekete haja, öves ruhája volt, egy marék homokot kapott a képébe, amitől fölingerülve és elvakulva birokra kelt Tadzióval, aki szebb, de gyöngébb lévén, csakhamar alulmaradt. De mintha az elnyomottban a szolgai hűség kegyetlen durvaságba csapna át, hogy bosszút álljon a hosszú rabságért, a győztes még akkor sem engedte el a legyőzöttet, hanem a hátára térdelt, és arcát sokáig a homokba nyomkodta, úgyhogy Tadziót, aki a küzdelemben amúgy is kimerült, fulladás fenyegette. Görcsösen iparkodott lerázni magáról a terhet, egy-egy pillanatra azt is egészen abbahagyta, és csak néha rándult egyet. Aschenbach már rémülten föl akart ugrani, hogy kimentse, amikor a kis erőszakos elbocsátotta a zsákmányt. Tadzio halálsápadtan félig fölemelkedett, és fél karjára támaszkodva percekig mozdulatlanul, zilált hajjal, elboruló szemmel ült. Azután egészen fölállt és lassan elbandukolt. Előbb vidáman szólongatták, aztán megszeppenve kérlelték; nem hallotta. A fekete kamasz, aki nyilván rögtön megbánta vadságát; utánaszaladt, és ki akarta békíteni. Egy vállrándítás visszatérítette. Tadzio rézsút lement a vízhez. Mezítláb volt, és piros öves, csíkos vászonruháját viselte.

A víz szélén lehajtott fővel megállott, lába hegyével alakokat rajzolt a nedves homokba, aztán a sekélyesbe ment, amely ott sem ért a térdéig, ahol a legmélyebb volt, lassan lépkedve gázolt át rajta, el a fövenypartig. Ott a messzeségbe néző arccal állt egy pillanatig, aztán a hosszú és keskeny csupasz földcsíkon lassan elindult befelé. Közte és a szárazföld közt a széles tócsa; roppantul különvált és senkihez nem tartozó jelenség volt, amint büszke szeszélyből elszakadva társaitól, röpködő hajjal járkált ott kinn a tengerben, a szélben, a határtalan külvilág küszöbén. Ismét megállott, hogy széjjeltekintsen. És hirtelen, mint egy emlék, egy sugallat hatása alatt, kezét csípőre téve, felsőtestével szép ívben hátrafordult, és a válla fölött a partra nézett. Az író ott ült és bámult, mint valamikor, amidőn arról a küszöbről röppent szemébe ez az alkonyatszürke tekintet.

Feje a szék támláján lassan követte az ott künn lépkedőnek mozgását: most fölemelkedett, mintegy a pillantás felé, aztán a mellére bukott, úgyhogy szemei alulról néztek föl, amitől arcán petyhüdt, magába mélyedt, réveteg kifejezés jelent meg. Neki pedig úgy rémlett, hogy a sápadt, bűbájos pszichagógus ott künn rámosolyog, feléje int; mintha kezét csípőjéről levéve kifelé mutatna, kilibegne az ígéretes végtelenségbe. És mint már annyiszor, fölállott, hogy nyomon kövesse.

 

 

Percek múltak el, míg végre segítségére siettek. Oldalt csúszott le a székről. A szobájába vitték. És még ugyanaznap kegyeletes megdöbbenéssel vette hírül a világ, hogy meghalt. 

 

V É G E

 

(Lányi Viktor fordítása)

 

 

FORRÁS:   http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/mann_t/3regeny/3regeny.htm#48

 

ORIGINAL TEXT - EREDETI SZÖVEG:  http://www.gutenberg.org/files/12108/12108.txt