Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gránátalmalé, zenészek, kolera... (V/2)

2008.04.06




Így alakult ki az igézetben gondolkodása, így keresett támaszt méltósága megőrzésére. Ugyanakkor állandóan makacsul fürkésző figyelemmel szemlélte a Velence belsejében kavargó szennyet - környezetének kisiklását, mely homályosan összefolyt szívének kalandjával, s amely bizonytalan, zavaros reménységekkel táplálta szenvedélyét. Mindenáron újat és biztosat akarván tudni a baj állásáról és elharapódzásáról, fölkutatta a város kávéházaiban a hazai újságokat, mert a szálló halljából napok óta eltűntek az olvasóasztalról. Állítások és helyreigazítások váltakoztak bennük. A betegség- és haláleseteket húszra, negyvenre, sőt száznál is többre becsülték, és rá rögtön a ragály minden egyes föllépését, ha nem tagadták is le kereken, de teljesen elkülönözött, kívülről behurcolt esetektől származtatták. Figyelmeztető óvások, tiltakozások jelentek meg elszórtan az olasz hatóságok veszélyes játékával szemben. Bizonyosságot szerezni nem lehetett.

A magános férfi azonban különös jogcímet támasztott arra; hogy részese legyen a titoknak, és látva, hogy mégis kirekesztik belőle, abban keresett bizarr elégtételt, hogy a beavatottakat fortélyos kérdésekkel támadja meg, és a hallgatásra kötelezetteket nyílt hazugságra kényszerítse. Egy napon a nagyteremben reggelizés közben így vonta kérdőre az üzletvezetőt, aki franciás zsakettben, köszöngetve és ellenőrizve járkált a vendégek között, és Aschenbach asztala mellett is megállott egy-két szóra. Voltaképpen miért, kérdezte a vendég hanyagul, odavetőleg, mi az ördögnek fertőtlenítik egy idő óta Velencét?

- Ez nem más - hangzott az óvatos válasz -, mint a rendőrség intézkedése, s arra szolgál, hogy kötelességszerűen s idejében megelőzzenek mindenféle közegészségügyi zavart és kellemetlenséget, amit az erjesztő és rendkívüli meleg időjárás fölidézhetne.

- A rendőrséget dicséret illeti - felelte Aschenbach; és néhány meteorológiai megjegyzés után az üzletvezető ajánlotta magát.

Még ugyanaznap, az esti étkezés után történt, hogy kis velencei utcai daltársulat szólalt meg a szálló előtti kertben: két férfi, két nő. Egy ívlámpa vasoszlopához dőltek, és fehéren megvilágított arcukat fölfelé, a nagy terasz felé fordították, ahol a kávét és hűsítőket szürcsölő vendégek élvezték a népies produkciót. A szálló személyzete: liftesfiúk, pincérek, irodai alkalmazottak fülelve jelentek meg a hall ajtóiban. A buzgón és alaposan élvező orosz család nádszékeket állíttatott föl a kertben, hogy közelebb legyen az előadókhoz, és hálásan ült ott félkörben. Gazdái mögött, turbánszerű fejkötőben, állt az öreg szolgáló.

Mandolint, gitárt, harmonikát és egy nyivákoló hegedűt működtettek a koldusvirtuózok. Hangszeres közjátékok váltakoztak énekszámokkal, amikor is a fiatalabbik nő éles és sikongó hangja társult az édesen falzettező tenorral epedő szerelmi kettősbe. De igazi talentumnak és a társaság fejének határozottan a másik férfi látszott, aki a gitáron játszott, egy bariton-buffószerű alak, aki, bár hangja alig volt, mimikai ügyességről és feltűnő komikai erőről tanúskodott. Nagy hangszerével a karján többször kivált a többiek csoportjából, és ágálva nyomult az emelvény felé, ahol bátorító kacagással hálálták meg garabonciádáit. Főképp a kertben ülő oroszokat bájolta el a déli ember nagy mozgékonysága, és tapssal, hangos szóval biztatták, hogy egyre több merészséggel és otthonossággal tegyen ki magáért.

Aschenbach a korlátnál ült, és ajkait olykor szódavizes gránátalmalével hűsítgette, amely rubinvörösen csillogott előtte a pohárban. Idegei mohón szívták be a dudorászó hangokat, az útszéli, nyögdécselő melódiákat, mert a szenvedély eltompítja a válogatós ízlést, és komolyan elmerül olyan érzéki ingerekbe, amelyeket józan állapotban humorral fogadna vagy kelletlenül visszautasítana. Arca megmerevedett a komédiás ugrálása láttára, s már fájó mosolyra rándult. Hanyag tartásban ült ott, mialatt figyelme titkon a végsőkig megfeszült, mert hat lépésre tőle Tadzio dőlt a kőkorláthoz.

Fehér, öves ruhájában, amelyet néha ebédhez viselt, magától értetődő, veleszületett gráciával állt ott, lábait keresztbe rakta, jobb kezét csípőre tette, és olyan arckifejezéssel nézett a vásári nótázókra, melyen alig volt mosoly, csak halvány kíváncsiság, valami udvarias érdeklődés. Olykor egyenesre húzta ki magát, és mellét megfeszítve, két karjának szép lendületével fehér zubbonyát meghúzta a bőröv alatt. Olykor meg (s ezt diadallal, megrészegedő elmével, amellett mégis borzadozva látta az öregedő férfi) bal válla fölött tétovázóan, óvakodva, vagy pedig, mintha csak meglepetésre dolgozna, gyorsan és hirtelen, imádója felé fordította fejét. Szemébe nem láthatott, mert valami becstelen szorongás arra kényszerítette a megtévelyedettet, hogy szemét félősen lesüsse. Hátul, a teraszon, a Tadzióra őrködő nők ültek, és szerelmese ott tartott, hogy félnie kellett, hogy feltűnést kelt, és gyanúba fogják, sőt több ízben szinte dermedten hallotta a strandon, a szálló halljában és a Szent Márk téren, hogy Tadziót visszahívják a közeléből, hogy igyekeznek tőle távol tartani - és rettentő sértést érzett ki ebből, amely addig nem ismert kínok között sanyargatta büszkeségét, és amelyet visszautasítani tiltotta a lelkiismerete.

Ezalatt a gitáros önmagát kísérve szólózni kezdett, egy többstrófás, akkoriban Itália-szerte fölkapott utcai nótát adott elő színpadiasan domborítva, s az egész társaság az összes hangszerekkel együtt zengte vele a refrént. A vékonypénzű, sovány, kiaszott képű legény társaitól külön, betyárosan hetyke tartásban állt a kavicson, silány posztó nyakravalója mögül kibuggyant vörös hajának egy csomója, és a húrok pengő szavára éles recitálással hajigálta föl tréfáit a teraszra, mialatt a nagy erőlködéstől homlokán kidagadtak az erek. Nem volt velencei típus, inkább a nápolyi bohócok fajtájából való, félig selyemfiú; félig komédiás, durva és vakmerő, veszedelmes és mulattató. Végtelenül ostoba szövegű nótája, az ő szájában, az ő arc- és testmozdulataival, ahogyan kacsingatott és a nyelvével csettintgetett, valami kétértelmű, határozatlanul megbotránkoztató jelleget kapott. Sportingének puha gallérja mögül, amelyet különben városias ruhájához viselt, kimeredt sovány nyaka a föltűnően nagy, csupasz hatású ádámcsutkával. Tömpe orrú, sápadt, bajusztalan arcából bajosan lehetett a korára következtetni, sűrű barázdákban szántotta föl azt a sok fintor és fajtalanság, és mozgékony szájának vigyorgásától furcsán elütött a kettős ránc, amely dacosan, fennhéjázóan, szinte vadul húzódott vöröses szemöldökei közt.

Ám igazában az kötötte le a magányos férfi mélységes figyelmét, hogy úgy vette észre, mintha ez a gyanús figura magával hordaná a saját gyanús légkörét is. Valahányszor ugyanis a refrén újra fölhangzott, az énekes mókásan üdvözlő kézlóbálással groteszk körsétába kezdett, közvetlen Aschenbach helye előtt haladva el, s ilyenkor ruháiról és testéről erős karbolszag gomolygott a terasz felé.

Kupléja végeztével pénzt kezdett beszedni. Az oroszokon kezdte, akik feltűnő készséggel adtak, aztán fölment a lépcsőkön. Amilyen szemtelenül viselkedett a produkció közben, olyan alázkodó volt idefönn. Görnyedező háttal, tréfás hajbókolással lejtett el az asztalok között, álnokul alázatos mosollyal villogtatta meg erős fogait, s a két ránc még ott fenyegetőzött vörös szemöldökei közt. Kíváncsian s némi utálattal vizsgálgatták a vendégek az idegenszerű, koldult pénzből tengődő alakot, s ujjheggyel csippentették a süvegbe a pénzt, óvakodva az érintésétől. A fizikai távolság megszűnése a komédiásnép és a rendes emberek közt, ha mégoly nagy volt is a mulatság, mindig bizonyos zavarral jár. Érezte ezt a bohóc, és nyavalygó alázkodásában bocsánatkérés volt. Odament Aschenbachhoz, és vele együtt a szag, amely a körülötte ülők közül, úgy látszik, senkit sem ejtett gondolkodóba.

- Hallod-e - szólt a magányos vendég félhangon és szinte gépiesen -, Velencét fertőtlenítik. Minek az?

A bohóc rekedten felelt:

- A rendőrség miatt van! Ez a szabály, uram, ilyen hőségben és sirokkóban. A sirokkó hatása nyomasztó. Nem tesz jót az egészségnek...

Úgy beszélt, mint aki csodálkozik, hogy lehet ilyesmit kérdezni, és a tenyerével jelezte a sirokkó nyomasztó hatását.

- Így hát nincs baj Velencében? - kérdezte Aschenbach halkan a fogai közt. A bőrnyés arc bohókásan elképedt grimaszt vágott.

- Baj? Már hogy micsoda baj? A sirokkó talán baj? Vagy a mi rendőrségünk baj? Tréfálni méltóztatik? Baj? Már hogyisne! Óvatossági rendszabály, hisz tetszik tudni! Rendőrségi intézkedés a nyomasztó időjárás ellen... - hadonászott a kezével.

- Helyes - szólt ismét kurtán, halkan Aschenbach, és aránytalanul nagy pénzdarabot vetett hamar a kalapba. Aztán szemével intett az embernek, hogy mehet. Ez vigyorogva, hajlongva szót fogadott. De alig ért a lépcsőhöz, két szállodai alkalmazott csapott le rá, és egészen az arcához hajolva, suttogó keresztkérdések közé fogták. Vállat vont, bizonykodott, esküdözött; hogy nem járt el a szája; jól lehetett látni. Elengedték, visszatért a kertbe, s miután az ívlámpa alatt társaival rövid megbeszélést tartott, hálából még egy búcsúnótába fogott.

Az író nem emlékezett, hogy ezt a dalt valaha hallotta volna; érthetetlen dialektusban pattogó sláger volt, melynek kacagó refrénjébe teli torokkal vágott bele a banda. Itt elmaradt a szöveg, valamint a hangszerkíséret, és nem maradt meg más, mint a némileg ritmikusan tagolt, de rendkívül természetesen ható kacaj, melynek csalódásig élethű hangosságában főképp a tehetséges szólista tűnt ki. Miután a művészi távolság közte és a vendégek közt helyreállt, ismét beletalált előbbi szemtelen modorába, és a terasz felé harsogó műnevetése gúnykacaj volt. Már a strófa szöveges részének vége felé is ellenállhatatlanul csiklandozó ingerrel küszködött. Hangja el-elcsuklott, szinte sírt, kezét szájára tapasztotta, felhúzta a vállát, és adott pillanatban felüvöltött, kipukkant belőle a féktelen kacaj, olyan igazán, hogy ragadóssá lett, és kiterjedt a hallgatókra, és így a teraszon is valami tárgytalan és csakis önmagától táplálkozó derű harapódzott el. Ettől aztán az énekes kétszeres kedvet kapott. Térde megrogyott, csapdosta a combjait, az oldalát fogta, ki akart bújni a bőréből, már nem is nevetett, sikoltozott; ujjal mutatott fölfelé, mintha semmi nem lenne komikusabb, mint ott fönn a kacagó társaság, és végül is az egész kert, az egész veranda nevetett, le a pincérekig, a liftesfiúkig és az ajtókban ácsorgó háziszolgákig.

Aschenbach már nem dőlt hátra a székén, hanem kiegyenesedve ült, mintegy menekvésre vagy védekezésre készen. De a kacaj, a hozzá fölözönlő kórházszag és a szép fiú közelléte álomvarázst font köréje, amely széttéphetetlenül, lerázhatatlanul hálózta be agyát és érzékeit. Az általános mozgásban és szórakozásban át mert pillantani Tadzióhoz, és ekkor észrevette, hogy a szép fiú viszonozza a pillantását, szintén komoly marad, szakasztott úgy, mintha magatartását és arckifejezését a másikhoz igazítaná, és mintha az általános hangulatnak, minthogy a másik kivonta magát alóla, nem lenne rajta hatalma. Ez a gyermekes és jelentőségteljes alkalmazkodás olyan lefegyverző, lenyűgöző volt, hogy az ősz hajú férfi alig állta meg, hogy kezébe ne temesse arcát. És úgy tetszett neki, mintha Tadzio koronként való fölegyenesedése és föllélegzése elszorult keblének sóhaját jelentené. Beteges, aligha fog megöregedni, gondolta ismét a felszabadult vágy és mámor tárgyilagosságával, s ugyanakkor fékevesztett diadallal.

A velenceiek közben elhallgattak, és indulóban voltak. Tetszés kísérte őket, és vezetőjük nem mulasztotta el, hogy távozás közben néhány tréfát meg ne eresszen. Kaparászott a lábával, csókot hintett a kezével, s mikor ezen nevettek, annál buzgóbban csinálta. Mikor társai már kívül voltak, még úgy tett, mintha háttal nekiütköznék egy lámpaoszlopnak, és látszólag fájdalmában meggörbülve sompolygott a kapuig. Ott végre hirtelen eldobta a szerencsétlen flótás tréfás maszkját, fölegyenesedett, nem, ruganyosan fölpattant, a teraszon ülőkre szemtelenül nyelvet öltött, és eltűnt a sötétben. A fürdői társaság szétoszlott, Tadzio már rég nem állt ott a korlát előtt, de az író a pincérek kelletlen pillantásai közt még sokáig ült a kis asztalnál, maradék gránátalmaszörpje mellett. Leszállt az éj; telt az idő. Szülei házában, sok-sok éve volt egy homokóra - egyszerre újra látta a törékeny és sokat jelentő kis szerszámot, mintha csak ott állna előtte. Hangtalanul, finoman pergett a rozsdavörös színű homok az üveg szűkületén át, és mivel a felső mélyedésben fogytán volt, kis forgó örvény keletkezett ott.

Makacs kitartással már másnap délután újabb kísérletet tett, hogy színvallásra bírja a környezetét, és ezúttal a lehető legnagyobb sikerrel. Ugyanis a Márkus térről az ott levő angol utazási irodába lépett, s miután a kasszánál némi pénzt váltott, a bizalmatlankodó idegen ábrázatával a fatális kérdést intézte a kiszolgáló alkalmazotthoz. Gyapjúruhás, még egész fiatal brit volt, középen szétfésült hajjal, szorosan közel fekvő szempárral, lényében azzal a nyugodt szabatossággal, amely oly idegenül és furcsán hat a délvidékiek alamuszi fürgesége mellett.

Elkezdte:

- Semmi ok az aggodalomra, sir. Komoly jelentősége nincs az intézkedésnek. Ilyesmit gyakran elrendelnek, hogy kiküszöböljék a hőség és a sirokkó egészségtelen hatását... - De amint fölnéz, kék szeme találkozik az idegen pillantásával, mely kissé fáradtan és szomorúan, enyhe megvetéssel szegeződött az ajkaira. Ettől elpirult az angol.

- Ez a hivatalos magyarázat - folytatta csendben s kissé fölindultan -, amihez itt jónak látják ragaszkodni. Én megmondom önnek, hogy mi rejlik még mögötte. - Azután egyenes és tempós nyelvén megmondta az igazságot.

Az indiai kolera már évek óta egyre nagyobb hajlandóságot mutatott az elterjedésre és a vándorlásra. A Gangesz-delta meleg mocsarai szülték, a mefitikus párákkal támadt, abból a hasznavehetetlen bujaságú, ember nem lakta ősvilági szigetvadonból, ahol a bambuszbozótokban a tigris leskel, keletre Kínába, nyugat felé Afganisztánba és Perzsiába csapott át, és a karavánok fő forgalmi útjait követve, Asztrahánig, el egészen Moszkváig hurcolta borzalmait. De mialatt Európa reszketett, hogy a rém onnan szárazföldi úton vonulhat be, szíriai kereskedők nyomán csaknem egyidejűleg bukkant föl a Földközi-tenger számos kikötőjében; Toulonban és Malagában is fölütötte a fejét, Palermóban és Nápolyban tömegesen mutatta rút ábrázatát, és úgy látszott, egész Calabriában és Apuliában végképpen megvetette a lábát. A félsziget északi felét megkímélte. Ez év május közepén azonban Velencében ugyanazon nap folyamán egy hajósinas és egy zöldségesasszony kiaszott, feketés hulláiban fedezték föl a rettentő csírákat. A két esetet titokban tartották. De egy hét múlva tízre, húszra, harmincra szaporodott számuk, mégpedig különböző városrészekben. Egy osztrák tartománybeli férfi, aki néhány napi szórakozásra jött Velencébe, városkájába hazatérve félreismerhetetlen tünetek közt múlt ki, és így történt, hogy a lagúnák városát ért csapásról német napilapokba jutottak el az első hírek. A velencei elöljáróság válaszul kijelentette, hogy a város egészségi állapota soha jobb nem volt, és megtette a legszükségesebb elhárító intézkedéseket. De alighanem élelmiszerekbe jutott a métely, zöldségbe, húsba vagy tejbe, mert míg javában tagadták és leplezték, a halálos kór továbbharapódzott a szűk kis utcákban, és a szokatlan korán beütött nyári hőség, amely langyosra főzte a kanálisok vizét, különösen elősegítette a továbbterjedését. Sőt úgy tetszett, mintha új életre támadt volna a kórság ereje, mintha erjesztő csíráinak életképessége és termékenysége megkettőződnék. A gyógyulás ritka eset volt; száz beteg közül nyolcvan halt meg borzalmas halállal, mert a ragály a legnagyobb vadsággal lépett föl, és gyakran azt a legveszélyesebb formát öltötte, amelyet "száraznak" hívnak. Ennél a test a véredényekből tömegesen kiválasztott vizét még ki sem tudta hajtani magából. Néhány óra alatt elszikkadt a beteg, és görcsök közt, rekedt hörgéssel fulladt meg szurokszerűen nyúlósra vált vérében. Még jó annak, de ilyen kevés volt, akinél a betegség könnyű rosszullét után teljes önkívületbe csapott, amelyből többé nem volt fölébredés. Június elején csöndben megteltek az Ospedale Civico elkülönítőbarakkjai, a két árvaházban fogytán volt a hely, és rémítően élénk forgalom támadt az új rakodópart és San Michele, a temetősziget között. De az általános károsodástól való félelem, az imént megnyílt képkiállítás a népkertben, az óriási veszteségek, amelyek pánik és rossz hírek esetén a szállókat, az üzleteket, az idegenekből élő egész, sokrétű iparágakat fenyegették - mindez súlyosabban esett latba a városban az igazságszeretetnél és a nemzetközi megegyezések tiszteleténél, emiatt a hatóságok kénytelenek voltak makacsul kitartani az agyonhallgatás és a letagadás politikája mellett. Velence legfőbb orvosi méltósága, egy nagyérdemű férfi; fölháborodva köszönt le tisztéről, és helyébe hirtelenében alkalmazkodóbb valakit toltak. A nép tudta ezt; és a felsőbbség korrupciója, szövetkezve a bizonytalansággal, a kóborgó halál okozta kivételes állapottal, az alsóbb rétegekben bizonyos erkölcstelen hajlamot ébresztett, napfényre csalta a bujkáló antiszociális ösztönöket, melyek mértéktelenségben, cédaságban és bűnesetek szaporodásában nyilatkoztak meg. Tilalom ellenére esténként sok berúgottat lehetett látni: híre járt, hogy éjjel gonosz szándékú csőcselék veszélyeztette az utcák biztonságát: egyre-másra történtek rablótámadások, sőt gyilkosságok is, mert már két esetben bizonyult be, hogy a ragály állítólagos áldozatait saját rokonaik méreggel tették el láb alól; és a ledérség ipara oly tolakodó és garázda formákat vett fel, amelyek itt eddig ismeretlenek voltak, és csak az ország déli részén és keleten otthonosak.

Ezekről a dolgokról az angol kimondta a döntő szót.

- Jó lesz elutazni - mondotta -, inkább ma, mint holnap. Pár napnál tovább alig késhet a zárlat kihirdetése.

- Köszönöm - szólt Aschenbach, és kiment a hivatalból.

A téren borulatos fülledtség ült. Gyanútlan idegenek ültek a kávéházak előtt, vagy álltak, galambok rajában, a templom előtt, és nézték, amint a nyüzsgő, szárnyukkal csapkodó, tülekedő madárnép tenyerükből csipkedi a kukoricaszemeket. Lázas izgalomban, az igazság birtokában diadalmaskodva, undorító mellékízzel a szájában, fantasztikus borzalommal a szívében, magányosan őgyelgett a pompázó tér kőkockáin. Valami megtisztító és tisztességes cselekedeten törte a fejét. Megteheti, hogy ma estebéd után odalép a sokgyöngyös asszonyhoz, és elmondja neki, amit szó szerint kigondolt: "Engedje meg, madame, hogy idegen létemre egy tanáccsal, egy intelemmel szolgáljak önnek, amelyet a haszonlesés megvon öntől: utazzék el, de tüstént, Tadzióval és a leányaival! Velencében kiütött a járvány." És akkor a csúfondáros istenség eszközének búcsúzóul fejére teszi a kezét, elfordul, és menekül ebből a mocsárból. De egyben érezte, hogy messze van attól, hogy ilyen lépésre komolyan elszánja magát. Pedig ez visszatérítené, visszaadná önmagának; de aki magánkívül van, semmit sem utál jobban, mint hogy visszatérjen önmagába. Emlékezett a fehér építményre, rajta az alkonyatban sugárzó díszes föliratokra, amelyeknek átlátszó misztikumában egykor lelki szemeivel elmerült, aztán arra a különös vándorra, aki vénülő szívében fölébresztette a fiatalos vágyat a messziség, az idegenség után, s a hazatérés, a józanság, a robot, a mesterség gondolatára olyan undor fogta el, hogy arcának eltorzulása fizikai rosszullétet fejezett ki. "Hallgatni kell! - suttogta indulatosan. - Hallgatni fogok!" Bűnrészességének, cinkosságának tudatától elbódult, miként a fáradt agy megmámorosodik kevéske bortól. Az istenverte, lezüllött város képe sivárul kápráztatta lelkét, és szétfolyó, értelmet meghaladó, de szörnyűségesen édes reményekre gyújtotta. Mi volt az a gyöngéd üdvösség, amelyről azelőtt egy pillanatra elábrándozott, ezekhez a várakozásokhoz képest? Mit jelentett neki még a Művészet, az Erény, szemben a Káosz szabadságával? Hallgatott, és ott maradt.

(Folytatás: alább)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.