Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aschenbach álma (V/3)

2008.04.06

Ezen az éjszakán iszonyú álma volt - ha lehet álomnak nevezni azt az inkább testi, mint lelki élményt, amelyen a legmélyebb álomban, a legteljesebb függetlenségben és érzéki éberségben ment át ugyan, de mégsem úgy, hogy kívül az eseményeken, az űrben lebegve látta volna magát; nem, a színtér önnön lelke volt, a történések kívülről törtek be oda, ellenállását - mély, lelki ellenszegülését - erőszakkal legyűrve tiportak át rajta, és egész valóját, élete kultúráját semmivé váltan hagyták maguk mögött.

Félelemmel kezdődött. Félelemmel, kéjjel és elszörnyedt kíváncsisággal, hogy mi következik. Éjszaka volt, érzékei éberen figyeltek; mert messziről tombolás, zsibongás, kavargó lárma támadt: recsegés-ropogás és tompa dörej, mellé visongó örömzaj és valami üvöltés elnyújtott "u" hangon - mindezt átszőtte és borzalmas-édesen túlzengte mélyen búgó, elvetemült és csökönyös szava a flótának, mely szemérmetlen tolakodással bűvölte el a szívet és az agyat. De ő tudott egy szót, amely bár homályosan, mégis nevet adott annak, ami jött: Az idegen isten. Füstölgő tűz gomolygott: most hegyvidéket látott, hasonlót a nyári lakát körülvevő tájhoz. És megtépett fényben, fatönkök és mohos szirtomladékok közt, erdős bércről hömpölygött lefelé a gomolyag: emberek, állatok rajzó, tomboló hordákban - testek, lángok; hangok tántorgó kavargása árasztotta el a síkot. Asszonyok, meg-megbotolva övükről lógó, földet súroló bőrköntösük szegélyében; fejüket üvöltve szegték hátra, s csörgődobot ráztak fölötte, szikrát hányó fáklyacsonkokkal és csupasz tőrökkel hadonásztak. Tekergő kígyókat ragadtak derékon, vagy ordítva két marokra fogták keblüket. Kecskeszarvas, kacagányos, gubancos testű férfiak nyakukat tekergették, karjukat, combjukat hányták, érctányérokat csattogtattak, dühösen doboltak, mialatt sima hátú fiúk lombdíszes karókkal bakkecskéket ösztökéltek, szarvukba csimpaszkodtak, és ugrálva, vihorászva taszigálódtak velük. És a mámoros csapat a lágy mássalhangzókból álló, elnyújtott u-ban végződő nevet üvöltötte, ezt a szót, melynél édesebb és egyben szilajabb még sohasem volt - itt fölharsant a levegőben, miként a szarvasbőgés, és amott ezernyi torok sivár diadalordítása verte vissza, táncra és kapálózásra ingerelték vele egymást, soha véget nem érően. De mindezen áthatolt és uralkodott a mély, csalogató fuvolahang. Nem csalta-e őt is húzódozó figyeléséből szemérmetlen csökönyösséggel az ünnepre, a mértéktelen, utolsó áldozatra? Tele volt undorral, tele félelemmel, tele becsületes akarattal, hogy a végsőkig védi a magáét az idegennel szemben, a megfontolt és fennkölt Gondolat ellenségével szemben. De a zaj, az üvöltés a bércfal százszorozó visszhangjában megnőtt, uralomra jutott, örvénylő tébollyá dagadt. Párák szédítették az agyat, a bakkecskék emésztő bűze, lihegő testek gőzölgése; poshadó vízlehelet és hozzá még valami ismerős szag: sebek és ragály szaga. Szíve együtt dörömbölt a dobokkal, kavargott az agya, düh fogta el, elvakult, zsibbasztó gyönyör és lelke hajtotta, óriási bálványt lepleztek le és hordoztak fennen: erre még vadabbul tört föl a jelszó. Habzó szájjal tomboltak, parázna kézzel, buja mozdulatokkal izgatták egymást, röhögtek és nyöszörögtek, hegyes pálcáikat egymásba döfték, és nyaldosták a vért. De köztük, bennük volt már az álmodó, az idegen isten jobbágya. Igen, egy volt velük, amikor tépve, marva az állatokra vetették magukat, párolgó húscafatokat habzsoltak, s amikor a földúlt mohos talajon megkezdődött a végtelen elvegyülés, a nagy istenáldozat. És lelke a pusztulás fajtalan őrületét szívta magába.

(Folytatás: alább)