Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét IX.

2012.07.10

9.

 
A szobában kevés bútor volt: egy tintapecsétes íróasztal, mögötte szék, az ablakoknál egy dohányzóasztal fotellal.
 
Amikor a civilruhás belépett a szobába, akkor a szőke, alacsony nyilas, aki annak idején először lépett be a vendéglőbe, felállt és magasra lendítette a karját. A felgyűrt ujjú és egyik revolveres társa az ablaknak támaszkodtak. Kiegyenesedtek ők is, vigyázzba vágták magukat, és felemelték a karjukat.
 
A civilruhás a középtermetnél valamivel magasabb, megnyerő arcú, barna hajú és barna szemű férfi volt. Öltözéke és egész tartása alapján tanárnak vagy tisztviselőnek nézhette az ember. Ruhája jól szabott, tartózkodóan egyszerű volt. Az ujján karikagyűrűt viselt.
 
Megbiccentette a fejét:
 
– Minden rendben van?
– Igen – mondta az alacsony, szőke nyilas. – Amint referáltam: bagatell história, kis mókusok…
– Hol vannak?
– Itt, a másik szobában…
– Vendéglős, órás… és a többi?
– Vendéglős, órás, asztalos, ügynök…
– Milyen ügynök?
– Könyvügynök.
– Ó…!
 
Ránézett a két revolveresre:
 
– Elkezdték már?
– Most akarjuk…
– Tessék… – intett az ajtóra.
 
Odament a dohányzóasztalhoz, és leült a fotelbe. Keresztbe tette a lábát, elsimította a haját, aztán két kezét egymáson nyugtatva a combjára helyezte.
 
Az egyik nyilas eljött az ablaktól, az íróasztalról elvette a hamutartót, és odavitte a kis asztalhoz. Összerakott sarokkal, zaj nélkül, távol maradva az asztaltól helyezte a kis terítőre.
 
– Köszönöm! – mondta a civilruhás.
 
A nyilas visszament az ablakhoz.
 
– Macák! – mondta a szőke nyilas az ajtóra intve a fejével.
 
A felgyűrt ujjú lecsatolta a derékszíját és odalépett a másik szobába nyíló ajtóhoz. Meghasította az ajtót, és csendesen kiszólt:
 
– Nyomás az egyiket…!
 
Egy ingujjra vetkőzött nyilas Kovácsot vezette be a karjánál fogva. Amikor meglátta a civil ruhást, elengedte Kovácsot, és összecsapta a bokáját, felemelte a karját. Aztán megfordult, és csendesen betette maga után az ajtót.
 
Kovács tétován nézett körül a villanyfényben. Felemelte a kezét a melléhez, összefonta az ujjait, de mindjárt le is engedte, és ellógatta a karjait az oldala mellett.
 
– Nem tanultál meg köszönni, gyermekem? – kérdezte Macák.
 
Kovács a civilruhásra pillantott, aztán a kis szőkére az íróasztal mögött.
 
– Jó estét… – mondta, és esetlenül meghajtotta a fejét.
– Gyere ide! – mondta a kis szőke.
 
Kovács újra a civilruhásra pillantott, aztán Macákra, és elindult az íróasztal felé. A szőke mozdulatlanul nézte. Az asztal előtt megállt és újra megbiccentette a maga esetlen módján a fejét. A nyilas, amelyik az ablaknál állt, rágyújtott, és visszatámaszkodott az ablakdeszkához. Felfújta a füstöt a mennyezet felé.
 
– Nem tudsz beszélni, gyermekem? – mondta Macák, és odamenve megállt Kovács háta mögött. Egészen szorosan mögéje állt, annyira, hogy az asztalos érezte a leheletét a tarkóján. Hallotta maga mögött a nyilas szuszogását, megnedvesítette az ajkát, a szája ki volt száradva, érezte, hogy egészen száraz a szájpadlása. Felnézett a szőkére:
 
– Kérem…
– Mit? – mondta a nyilas.
– Kérem… – kezdte újra Kovács, aztán előbbre lépett, és felemelte a kezét, akárcsak az előbb a melléhez. – Én… Kovács János… asztalosmester vagyok…
– Tényleg? – mondta a nyilas.
– Igen… – mondta Kovács, és nyelni próbált kiszáradt torokkal. – Rendes iparengedélyes asztalos vagyok… És családom van… Egészen biztos, kérem szépen, hogy valami félreértésről van szó! Egészen biztos, hogy valakivel össze tetszenek téveszteni engem… és nemcsak engem, hanem… mindenkit, akit most ide tetszettek hozni… Másról egyáltalán nem lehet szó, kérem… Tessék talán ellenőrizni, hogy kit… kellett volna ide hozni helyettünk…
– Hová hozni? – kérdezte a szőke. A tekintetét változatlanul Kovács arcán tartotta. Nyugodt, mozdulatlan volt.
– Ide… kérném szépen…
– Hová?
 
Kovács pislogva nézett körül, és bizonytalan mozdulatot tett a kezével:
 
– Ide… kérném…
– Azt kérdeztem, hogy hová ide?
 
Kovács kissé megemelte a karját, aztán visszaejtette az oldala mellé. Újra nyelni próbált, aztán a szája elé emelve a kezét, megköszörülte a torkát.
 
Hallgatott.
 
– Na, látod! Hát szabad ennyire tudatlannak lenni? – kérdezte a nyilas. – A tudatlanság végzetes betegség! Megpróbálunk majd segíteni rajta! Jó?
– Kérem szépen – mondta Kovács –, én nem tudom, hogy miért tetszettek… ide hozni engem! Tessék megkérdezni tőlem, hogy csináltam-e valamit, amiért engem ide kellett hozni? Én… becsületes asztalosmester vagyok…
– Na, látod – mondta a nyilas –, itt a félreértés közöttünk! Mi vagy te, gyermekem?
– Asztalos… iparengedélyes asztalosmester…
 
A nyilas ránézett a revolveresre, aki az ablaknál állt. Megingatta a fejét: – Micsoda rögeszme?!
Visszanézett Kovácsra. Tekintete derűs volt.
 
– Ezek szerint – mármint ha te tisztességes iparos vagy, becsületes asztalosmester, akkor például a feleséged is tisztességes asztalosmesterné, és nem kurva? Így gondolod?
 
Kovács először értetlenül nézett a nyilasra, aztán elsápadt. A szája nyitva maradt, és kissé oldalt fordította a fejét. Aztán artikulálatlan kiáltás tört fel belőle, és felemelte az öklét. Abban a pillanatban a felgyűrt ujjú, aki a háta mögött állt, megragadta a csuklóját, és magához rántva az arcába csapott. Hátracsavarta a karját, és újra lesújtott az állára. A másik nyilas, aki az ablaknál állt, lassan, kényelmesen odament, és pofon ütötte:
 
– Nem szabad idegeskedni! – mondta.
 
A szőke ránézett a civilruhásra, aztán így szólt:
 
– Amint látod, a tudást nem adják ingyen! Erőltesd meg a koponyádat, és próbáld megjegyezni, hogy te közönséges lator vagy, a feleséged pedig egy mocskos kurva, aki végigstrichelte a fél várost, mielőtt a te ringyód lett. Világos? Mondjad néhányszor magadban, és akkor nem felejted el többet! Mármost: ha egy lator, akinek a felesége utolsó, rongy kurva, dögnek nevezi a tisztességes embereket, akkor a tisztességes emberek ezt kikérik maguknak. Világos? Egyszerű és közvetlen modorban tudomásodra hozzák, hogy eltaposni való féreg vagy, s mert meglehetősen butuska fejed van, kézzel foghatóan is megmagyarázzák ezt neked.
 
A felgyűrt ujjú megcsavarta Kovács karját, s amikor az felordítva hátradőlt, akkor térdével ágyékon rúgta. Abban a pillanatban a másik öklével az arcába csapott kétszer-háromszor egymás után. Macák elengedte, és Kovács elterült a földön.
 
A nyilas kilépett az asztal mögül, és megállt fölötte:
 
– Mielőtt elpatkolsz, jónak találtuk ezt megmagyarázni neked! Ha nem értenéd, akkor szólj, és újra megmagyarázzuk! Az olyan utolsó féreg, mint te is vagy, végezze a dolgát, és fogja be a pofáját. Ha pedig egy nyilas vagy esetleg kettő bemegy egy vendéglőbe, akkor állj fel, és hason másszál oda eléje, és nyald meg a talpát. Stimmel?
 
Kovács nyöszörögve, egészen kicsire kucorodva, kezét az ágyékára szorítva feküdt a földön. A szájából folyt a vér, és kegyetlenül nyögött. A nyilas szavaira azonban megcsendesedett. Rázkódó vállakkal sírni kezdett, akár egy gyermek.
 
– Na, látod! – mondta a szőke. – Kezdesz egészen értelmes lenni. Máris a földön fekszel, és kifejezed a tiszteletet, amit érzel irántunk… Mire megdöglesz, egészen komoly koponya leszel, szinte kár lesz érted!
 
A csizmája orrával maga felé fordította Kovács arcát:
 
– Most pedig eredj gondolkodni!
 
Intett a felgyűrt ujjúnak. Az meg a másik felemelték Kovácsot a földről. A szőke megnyitotta az ajtót az íróasztal mögött, aztán becsukta utánuk.
 
A civilruhás elgondolkodva nézett maga elé:
 
– Nem rossz! – mondta. – Nem rossz, de nem is a legjobb… Megenged néhány megjegyzést? Nem először hallja tőlem és nem is utoljára. Szeretném, ha végre teljesen megértené, hogy miről van szó tulajdonképpen, és nem feledkezne meg arról, amit mondok…
 
Kissé lejjebb csúszott a fotelben, és az ujjait egymáshoz illesztette. Elgondolkodott, aztán így szólt.
 
– Mindenekelőtt egy szemléleti hiba! Tehát: maga, ugyebár, azt mondta az előbb, amikor megkérdeztem, hogy egy egészen bagatell ügyről van szó. Így referált, nem? Arra szeretném kérni, hogy magyarázza meg nekem pontosabban, hogy miért tartja ezt bagatell ügynek?
– Hogy miért bagatell? – kérdezte a nyilas, és két tenyerét az asztalra helyezve előretámaszkodott.
– Igen…
– Hát nem bagatell?
– Mondja meg, hogy miért az?
– Egyszerű, nem? Tegnap lelőtték két testvérünket. Meghalt mind a kettő! Tegnapelőtt bombát dobtak a pártházra! Ma délelőtt elfogtunk két suhancot, akik röpcéduláztak! Ezek nem bagatell dolgok! Négy ember egy vendéglőben dögnek és gyilkosoknak nevez bennünket – aztán megisszák a boraikat, és hazamennek. Nyilván máskor is neveztek bennünket dögnek és gyilkosnak, és akkor is megitták a boraikat és hazamentek… Járt a szájuk! De mikor nem járt a szájuk? Beszélnek, aztán ledöglenek a feleségük mellé. Az ügy tehát bagatell! Amíg másokat képesek vagyunk elfogni, addig egy csomó véráldozatot kell hoznunk. Azok revolverrel a zsebükben járnak, és védekeznek az utolsó töltényig. Ezek érzésem szerint soha nem láttak revolvert, és nem hiszem, hogy tudnák, mit kell kezdeni egy tölténnyel, nem hiszem, hogy akár meg is kellene kötözni őket, hogy kivégezhessük, úgy fognak oda állni a revolver elé, mint a bárányok…
– Ki akarja végezni őket?
– Természetesen!
– Akkor miért verette meg őket?
– Hogyhogy miért verettem meg őket? Hát mit csináljak velük? Adjak csokoládét, vagy tanítsam meg horgolni őket?
 
A civilruhás elgondolkodva nézett rá:
 
– Hány éves maga?
 
A szőke vigyázzba vágta magát:
 
– Huszonnyolc!
– Aha! Bölcsész?
– Igen!
– Ismeri Huizingát?
– Igen!
– Ortegát?
– Igen!
– Tönnies-t?
– Őt is…
– Honnan jött fel?
– Kőszegről…
– Elég kis város, nem?
– Eléggé…
 
A civilruhás lehajtva a fejét, homlokát az ujjaihoz érintette.
 
– Kérem… miért ver maga?
– Miért verek?
– Igen… Egyáltalán: miért ver maga? Gondolkodott már ezen?
 
A szőke hátralépve hozzátámaszkodott a falhoz. Ő is meghajtotta egy pillanatra a fejét:
 
– A megszerzett hatalomnak a jogán – mondta felemelve a tekintetét. – Az eszméim keltette indulat parancsára!
– Kész?
– Azt hiszem! A vallatásokról nem beszélek, ott nyilvánvaló…
– Csak ezért ver?
– Azt hiszem, igen!
 
A civilruhás felállt, és zsebre dugott kezekkel végigsétált a szobán. Közben megnyílt az ajtó, a két nyilas érkezett vissza.
 
– Hagyjanak magunkra! – mondta a civilruhás.
– Szóval… – állt meg a szőke előtt. – Hadd javítsam ki mindenekelőtt egy tévedését! Az előbb bombákról és egyebekről beszélt itt, nem?
– De igen!
– Hát kérem… bombát dobnak egy pártházra – bagatell ügy, mondom én! Röpcéduláznak, telefirkálják a falakat – bagatell ügy! Rálőnek a testvéreinkre – bagatell ügy! Elfogjuk az illetőket, felakasztjuk vagy tarkón lőjük – el van intézve, bagatell ügy! Bagatell, bagatell és bagatell… Na de hát, édes barátom, nekünk azokkal nem sok dolgunk van, akik bombát dobnak meg röpcéduláznak meg lövöldöznek! És akiket aztán kivégzünk annak rendje és módja szerint? Azok meghalnak, barátom! Azok elfogynak előbb vagy utóbb! Gyönyörű hullák lesznek! Ezek az ország lakosságának mindössze egy minimális töredékét képezik! Mennyi? Ezer, tízezer, húszezer…? De mi van a többivel? Aki nem lövöldözik, aki nem dob bombát, aki nem röpcédulázik? Azokkal mi van?
Felemelte az ujját:
– Azok itt vannak, élnek, szuszognak – és nekünk velük van dolgunk! Azok itt vannak a nyakunkon, s az igazi dolgunk velük adódik! A tömegek korát éljük, tanár úr, az undorító tömegek korát, mely tömeg soha olyan illúziót nem táplált magáról és önnön szerepéről, mint azt ma teszi! Hányingerlően undorító, hogy mit hisz önmagáról e században a tömeg! Sztrájkok, tüntetések… hát hol élünk? A tömeg így, a tömeg úgy…!
 
Tovább sétált:
 
– Ami ezt a négy embert illeti, természetesen nem végezzük ki! Akkor miért hoztuk be? – kérdezi maga, ha nem tévedek. Miért riasztottunk kocsit, sofőrt, pártszolgálatost, csoportvezetőt? Egyszerű: azért, hogy ez a Macák, vagy hogyan hívják, betörje az orrukat, leüsse őket, ficamítsa ki a karjukat, rúgjon a lágyékukba, maga pedig nyugodtan mondhassa azt nekik, hogy a feleségük kurva annak ellenére, hogy minden bizonnyal jóravaló és tisztességes családanyák. Hogy ez a négy ember tanulja meg, hogy magának jogában áll ezt mondani és egyáltalán bármit mondani, és jogában áll összetöretni az orrukat, kiverni a fogukat, belerúgni a veséjükbe, latornak nevezni őket, és természetesen jogában áll odamenni a vendéglőbe, vagy akár a lakásukra akkor, amikor az magának tetszik, és elhozhatja őket akkor, amikor az magának tetszik, hogy összeveresse a képüket! Ezért ver maga, tanár úr! Hogy megtanulják, hogy nekik semmit, magának pedig mindent szabad! És ezért nem öli meg majd őket, hanem hazaengedi szépen egytől egyig! Halottakat produkálni könnyű – de olyan halottakat, amelyek esznek, isznak, dolgoznak, és úgy tudják befogni a szájukat, akár egy valóságos és originál halott, az már nehezebb dolog! Magának nem komilfó hullákra van szüksége, hanem élőkre, akik úgy engedelmeskednek, és úgy fogják be a szájukat, mint a hullák! Vagyis, maga pedagógiából ver, és nem azért mert… – hagyja azt az újságoknak meg a szónokoknak! Persze – mondhatná – bárkit behozhatunk akkor az utcáról, és futószalagon sorba verhetjük őket, akár csináltak valamit, akár nem! Akkor viszont nem ismeri maga ezeknek az emberkéknek az életfilozófiáját. Tudja, hogy hogyan vélekednek és hogyan gondolkodnak ezek az életről, és önmaguk felől?
 
Fejét magasra emelte, szemét a mennyezetre függesztette, és mint valami memoritert, mondani kezdte:
 
– Mi kis semmik és senkik vagyunk! Semmi beleszólásunk a világ dolgaiba! Esetleg – mert nagyon kedvelik az ilyen fordulatot – kis légypiszkok vagyunk a világ asztalán! Egyetlen jogunk van: befogni a szánkat! Kuss! A nagyfejűek azt csinálnak velünk, amit akarnak. Ki vagyunk szolgáltatva nekik kényükre-kedvükre! Ha tehetünk valamit, az nem egyéb, mint behúzni a fejünket, hadd menjen el a fejünk fölött a történelem, s mi maradjunk észrevétlenek! És így tovább… és így tovább… Nos, hát akkor! Magának nem egyéb a dolga, mint bebizonyítani nekik, hogy ez valóban így van!
 
Eléje érkezve újra megállt a szőke előtt:
 
– Értjük egymást? Semmi egyebet nem tesz, mint statuálja: úgy van, ahogyan gondoltátok! Persze, erre aztán meglepődnek kissé, hogy ők nem egészen így gondolták! Dehogynem! – mondja maga. – Nagyon is jól gondoltátok, s hogy ne feledkezzetek meg róla, most összetöröm a heréteket, karotokat s a többi… És természetesen nem öli meg őket, hanem hazaengedi valamennyit, hadd hirdessék mind a négy égtáj felé, Angyalföldön és Kispesten, Pesten és Budán, hogy valóban úgy van, ahogyan azt gondolták, kis piszkok a világ asztalán és semmi több! Vagyis: nem indulat meg rózsavíz – hanem pedagógia!
 
A belsőzsebéből zsebkendőt vett elő, és apró, könnyed mozdulattal megérintette a száját. Ránézett a szőkére:
 
– Ami ezt a négy fickót illeti… most már azt hiszem, egyetért velem, és hazaküldi őket? Csak szólni kell ennek a Macáknak, vagy hogyan hívják, hogy ne simogassa őket, hanem vegye alaposabban kezelésbe. Ez, amit itt csináltak az előbb, megfelel egy óvodában, de nem itt… És várja meg a reggelt, hogy világosságban menjenek végig az utcán, és mindenkinek sírják el a bánatukat!
 
– Igenis! – mondta a szőke. – Hány óra körül engedjem őket?
– Mit tudom én? Amikor világosodik már… de előtte szóljanak nekem!
– Beszélni akar velük? – kérdezte a szőke.
 
A civilruhás megrázta a fejét:
 
– Megértett maga engem teljesen? Mindent megértett abból, amit mondtam?
– Azt hiszem, igen!
– Egészen bizonyos?
– Úgy hiszem, igen! Azt gondolom, hogy…
 
Elkacagta magát:
 
– Örülök, hogy a keze alá kerültem! Kőszeg – úgy látszik, mégiscsak Kőszeg!
 
A civilruhás legyintett:
 
– Azon gondolkodjon, hogy nem hagyott ki semmit a számításból?
– Ennél a négynél?
– Igen! Gondolkodjon csak… Vigye tovább azt a logikát, amit kifejtettem maga előtt! Semmi nem hiányzik? Vége a láncnak?
 
A szőke megvonta a vállát:
 
– Nem tudom, mire gondol…?
– Elég baj! Hát akkor, kérem, figyeljen rám! Félnek tőlünk, ugyebár – és ez rendben is van. Gyűlölnek is – ami még inkább rendben van, jobban félnek majd legalább! De mit éreznek önmagukkal szemben? Kért ez az asztalos bocsánatot magától? Mondta, hogy szánom-bánom, és többet nem csinálok ilyesmit? Kérte, hogy bocsásson meg neki, és ezentúl jó fiú lesz? Hallott maga valaha ilyesmit tőle?
– Nem… nem hallottam – mondta a szőke.
– Én sem!
 
Körbejárta a szobát. Rápillantott az órájára, aztán odalépett az íróasztalhoz, és előrehajolt:
 
– Én sem hallottam! És nem tudom, hogy a többitől, az ügynöktőt, az órástól meg a másiktól fogja-e hallani?
 
Meghajtotta a fejét. Hajában meg-megcsillant a villany fényében egy-egy ezüst szál.
 
– Soha ne feledkezzen meg arról, hogy az emberek becsülni is képesek önmagukat, olyan mértékben, amilyen mértékben a felfogásuk szerinti tisztességhez hűek tudnak maradni. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt mondom, hogy ezek itt nem maradtak mentek az önbecsüléstől… Nem kértek bocsánatot, barátom! Maradt valami bennük az önérzetből… Tud ennél veszélyesebbet?
– Azt hiszem – mondta a szőke –, örülnek, hogy kimehetnek innen…
– Persze… És semmi egyéb?
 
– Azt hiszem! Az előbb beszélt ön a filozófiájukról! Asszony… otthon… ulti, néhány fröccs és nyugalom! Most visszakapják!
 
– Ennyi az egész?
– Ilyen értelemben – azt hiszem!
– Elhiszi, hogy ezért mindenre képesek lennének?
– Nem tudom… Lehet!
 
– Ha maga, tegyük fel, azt mondaná ezeknek, hogy például egészen nagy vagyonhoz jutnának, de mocskos úton, viszont erről a mocsokról senki nem tudna, akkor mit gondol, kellene nekik a vagyon?
 
A szőke elgondolkodott:
 
– Nem tudok válaszolni rá!
– Én tudok! – mondta a civilruhás. – A vagyont választanák – csak a világ ne tudjon arról a mocskos útról, ne tudjon a garnírungról! Ulti, fröccs, tiszta és rendes asszony…?! S amire még vágyakoznak…!? Ha ezt tudná? Ha beléjük látna?
– Nem változtat azon, hogy örülnek, hogy hazamehetnek, és ezzel vége mindennek…
– Téved! Ezek becsülni fogják önmagukat, amiért felemelték az öklüket, amikor Macák beléjük rúgott, vagy amikor maga ringyónak nevezte a feleségüket. Nem idegesíti ez magát?
 
Felegyenesedett, és újra körüljárta a szobát:
 
– Lázadni, tiltakozni, protestálni, ellenére tenni… – csak az képes, aki becsülheti önmagát! Úgy is mondhatnám: aki megbízhat önmagában! Még úgy is: aki tisztelheti önmagát! Mi következik ebből? Kiengedne innen embereket, akik gyűlölnek bennünket, félnek tőlünk – és becsülik önmagukat? Számíthatnak önmagukra, ha úgy tetszik? Elkövetne ilyen hibát? Amíg önérzetüknek valamelyes nyoma akad bennük, amíg az önbecsülésnek a szikrája él – addig kevés a rettegés, és kevés a félelem! Addig hiába veri a szívükbe, a lelkük közepébe, a csontjukba, a koponyáik tekervényeibe a félelmet!
 
Rámosolygott a szőkére:
 
– Abból kell kiindulni, hogy az ember rettenetesen szereti a nyomorult életét! Ha mit meg nem tenne a vagyonért – akkor mire képes, hogy megmentse az életét?! Az ember nagyon gyenge és tulajdonképpen rettenetesen utálatos valami! Nyomorult fajzat! Maga szereti az embereket? Minden részvétem a magáé… Hitler nem is tudja talán, hogy milyen nagy dolgot mondott, amikor azt tanácsolta a fiataloknak, hogy legyenek olyanok, mint a vadállatok! Ez nem alkalmi szólam. Ez filozófia! Tiszteletet érte, és le a kalappal előtte!
 
Rápillantott az órájára:
 
– Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt! Amíg ezt nem tette meg, addig semmit sem végzett! Semmit az égvilágon! Utálniuk kell önmagukat és megvetni… Akkor kész a munka! Keltsenek fel hajnalban, és addig is, ami a maga teendőit illeti, azt a felgyűrt ujjú testvért állítsa ide az ajtóhoz. Amikor a következő belép, azonnal üssék le. Mossák fel, és amint magához tér, állítsák lábra, és azonnal üssék le újra! Csak azután menjen oda maga elé. Magának ezután sem szabad ütnie… maradjon tiszta és nyugodt a feje! Beszéljen! – mindössze ez a dolga. Várja meg a szüneteket, amikor kevésbé jajgatnak, és akkor beszéljen. Aztán üttesse le újra, és bízza időnként a legényeire, hogy meddig akarják ütni… Hogy miért és mi a bibi, arról soha egyetlen szót sem! Ha megmondaná nekik, hogy mi a bűnük és miért veri őket, akkor csak azok a polgárok félnének, akik hasonlót cselekedtek. Ne tudják! És féljen mindenki kint a világban, bűnös és ártatlan egyaránt!
 
Így történt aztán, hogy sorban – a vendéglős, aztán Király és végül Gyuricza – mihelyt beléptek a szobába, Macák ütése alatt azonnal elvágódtak, és amíg ki nem kerültek a szobából, nem szűnt róluk az ütés. Ha védekezni próbáltak – mint azt a vendéglős tette újra és újra –, akkor ketten estek neki, és senki nem válaszolt a kérdésükre, hogy mit is követtek el tulajdonképpen?
(Folytatása következik)