Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét VIII.

2012.07.10

8.

Amikor Keszei, a fényképész előző este elvált a társaságtól, és kilépett az utcára, felhajtotta a kabátját, mélyen a zsebébe süllyesztette a kezeit, és a fal mellett haladva elindult a főútvonal felé.

– Istenem – suttogta maga elé –, micsoda tragédia! Nyomorult emberiség…! Mi tette ilyenné őket? Mi égette ki belőlük a jót, a szépet, a nagyságot? Mi felejtette el velük legmélyebb valójukat: a felelősséget!?

Mindig a fal mellett haladt. Szégyellte a kopogó lábát, és a falak mellett haladva, hamarabb nyert támasztékot magának, ha szüksége volt rá.
– Ha azt mondom nekik, hogy gazember leszek, nyomban elhiszik, és nem is nehezteltek volna érte. Nem is az a baj, hogy nem vonták volna kétségbe a gazemberségemet, a gyöngeségemet. De nem vetettek volna meg miatta! Nyoma sem lett volna bennük a szemrehányásnak és a haragnak! Mint ahogyan nem vetik meg önmagukat sem, és holnap borotválkozás közben nyugodtan néznek majd szembe önmagukkal! Az az órás hazugnak nevezett! Felmenthetem-e érte? Mert ne csak azzal törődjünk, hogy mekkora sérelem esett rajtam – bár elviselhető-e ekkora sértés? Azt hiszem, embere válogatja – ki viselheti, ki nem! Ez sem kis dolog! De nem csak erről van szó… Megbocsátható-e a romlottság és a flegma? Nemde az egész emberiséget köpte szem közt, amikor gazembernek nevezett, illetve azt mondta, hogy hazudok, ami ugyanazt jelenti? Csak rajtam esett-e sérelem? Önmagán nem ejtett szinte letörölhetetlen foltot? Nem az egész emberiséget vágta pofon és szennyezte be azzal, hogy kételkedett az emelkedettségben, az emberségben, a jóban? Így rontják önmagukat! Nap mint nap meggyőzik önmagukat az aljasságukról és a korcsosultságukról… S az én feladatom? Hagyhatom-e magamon – és végeredményben mindannyiunkon száradni ezt a foltot? Micsoda tragédia, mekkora tragédia… hát mi lesz veled, emberiség?! Mi lesz, édes jó istenem… mire jutunk?!
Éles, hasító fájdalmat érzett a lábában, a lábfejében – abban a lábfejében, amely nem volt meg. Megállt, s mint ahogyan szokása volt, megemelte a falábát, hogy könnyítsen a fájdalmán úgy, mint azok is teszik, akiknek ép a lába, s ha görcs húzza, felemelik kissé a földről. Pontosan érezte, hogy a fájdalom a hüvelykujjától indul el, és éles nyilallással bevándorolja a lábfej csontjait fel egészen a bokájáig.
– No hát ez egészen természetes – mondta megkapaszkodva a falba –, ilyen esetekben az egészen természetes, hogy az ember ott érzi a fájdalmat, ahol nincs is lába, mert…
Gyors gesztikulációt végzett a kezével, és nem fejezte be a mondatot. Megvárta, míg szűnik a fájdalom, és tovább indult.
Amikor először érezte ezt a fájdalmat – a lábában, ott, ahol nem volt láb, akkor rettenetesen megdöbbent. A kórházban történt, a front mögött az amputálást követő második héten. Megébredt hajnalban, felpattantak a szemei, és mozdulatlanul meredt a halvány világosságba öltözködő mennyezetre. Megszokta már a fájdalmat, de akkor érezte először, hogy ott fáj, ahol hiányzik a lába. Egy pillanatra megszédült. Még alig tért magához az álomból, a bokáját éles nyilallás hasította át.
Olyan pontosan érezte a bokáját, hogy elképedve és lázas izgalomban felült. A homlokát verejték lepte el, és nem tudta, hogy mi az álom, az hogy fáj, ami nincs, vagy az, hogy itt fekszik a kórházban, vagy az emlékezés, hogy levágták a lábát. Mi ez? Nehezen lélegzett és ledobta magáról a takarót, kezével odanyúlt a fájdalom centrumához. A csupasz lepedőt érintette meg, és a derengésben meglátta a fehérbe bugyolált csonkját.
Visszahanyatlott a párnájára, és sírni kezdett.
Délelőtt elmesélte az orvos-hadnagynak, hogy mi történt vele.
– Oda tudtam volna tenni az ujjamat a fájdalom helyére, a bokámra, hadnagy úr…!
Az orvos elmosolyogta magát:
– Hát persze… Nem tudja, hogy miért van így?
Keszei értetlenül nézett rá. Az orvos mosolygott:
– Persze hogy tudja… gondolkodjon csak!
Úgy nézett rá, mint aki biztos abban, hogy neki csak gondolkodnia kell, és megoldódik minden rejtély. Pislogva nézett az orvosra, aztán felcsillanó szemekkel nevetni kezdett:
– Hát persze…! Persze… Látja, hadnagy úr, ez nem jutott eszembe…
– Na látja… – mondta az orvos –, ez csak természetes…
– De hogyan is nem jutott eszembe mindjárt…?!
– Na, feküdjön szépen… – mondta az orvos, és továbblépett a következő ágyhoz.
Keszei tovább mosolygott, és néha megingatta a fejét, aprókat nevetve, szemrehányóan önmagára, hogy nem jutott eszébe, miért és hogyan is van ez az egész dolog. Valójában fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tudnia, és miért fáj a lába ott, ahol nincs lába. De attól kezdve úgy nézett a betegtársaira, mint akinek titka van, amelyet ő és az orvos ismernek. A másik, mert szakmája, ő, mert művelt és nem akármilyen ember. Ha megkérdezték tőle – először rögtön azután, hogy az orvos kiment a kórteremből –, hogy miért érezte úgy, és mi a magyarázata, akkor újra felnevetett, és szemrehányóan ingatta a fejét:
– Hogy én erre nem gondoltam…!? – és nem válaszolt, csak legyintett a társai felé.
Később aztán – el is hitte, hogy tudja, miről van szó. Olyan bizonyos volt felőle, mint ahogyan nem kételkedett abban, hogy kétszer kettő az négy. Ha belehasított a hiányzó lábába a fájdalom, akkor megállt, és így szólt:
– No hát ez egészen természetes. Az ilyen esetek legtöbbjénél ez a jelenség szinte törvényszerűen lép fel, kivéve egy-két egészen komplikált… – nem folytatta tovább, hanem jellegzetes gesztikulációt végzett, ami a szavakat pótolta, és így fejezte be:
– Természetes. Nem?
Most is újra zsebre süllyesztve a kezeit, míg tovább haladt, csendesen maga elé dörmögte:
– Egészen érthető. Nem…?
Gondolataiba mélyülten érkezett haza, és levetve a kabátját, begyújtott a kis vaskályhába. Kicsiny szoba volt, alig néhány négyzetméter, elsötétített ablaka mögött a szűk, mocskos világítóudvarral. A kályha a szoba közepén állt, kéménye végigkígyózott a mennyezet alatt, és sötét foltot hagyva a falon, kibújt a konyha kéményéhez. Ágy, kis toalettszekrény fakó tükörrel, régimódi szekrény, a tetején vulkán-bőrönddel, asztal, szék, mosdó, vizesveder, ennyi volt az egész bútorzata. A csupasz, burátlan égő sovány fényt szórt a mennyezetről.
– Meg kellett volna pofoznom! – mondta, míg a fellángoló gyújtósra újabb fadarabokat pakolt… – Odalépni eléje, és ott mindenki előtt felpofozni…
Becsukta a kályhaajtót, és végigbicegett a szobán. Karjait összefonta a háta mögött, és a homlokát ráncba vonta.
– Ezek… ezek okozzák minden szerencsétlenségünket. Ők herélik ki a nagyra született emberiséget. Ők veszik el önbecsülésünket, ők fertőzik meg a hitetlenséggel, ők taszítják a nemtörődömség mocskába. Ők köpik arcul egyik nap úgy, mint a másikon. Mert nem az a baj, hogy önmagukat nem becsülik annyira, hogy méltók legyenek az ember nevéhez és mindahhoz, amit az ember jelent, hanem az, hogy kétségbe vonják az egész emberiség nemességét és fennköltségét. Tulajdonképpen nem becsülik az embert, s mert nem tartják becsülésre méltónak, nem is szerethetik… nyoma sincs bennük a nagyságnak és a felelősségnek!
Megállt a tükör előtt, és nézte az arcát:
–– Úristen! Mennyire szeretem az embereket… nyilván a szenvedés tett olyanná, amilyen vagyok! Talán azért vagyok képes a jóságra és erre a határtalan szeretetre, mert nagyon is megismertem a szenvedést. Aki sokat szenved, az mit sem becsül jobban, mint az emberi szeretetet. Tisztában van az értékével és a nagyságával! Aki sokat szenved, és ott jár a halál mezsgyéjén, nem is egyszer az élete során, az tudja, hogy semmi nem ment meg inkább a rossztól és a bűntől, mint a szenvedés maga. A halál szomszédságában a bűn és a rossz elveszíti vonzásának erejét, hiábavaló lesz minden, amihez általa juthatunk. Hiúság, gőg, nagyképűség? Pénz, vagyon, hatalom? Hol vannak a szenvedés nyitotta tisztaságtól? Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehess, és ott légy majd azok között, akikről János Jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet!
Behunyta a fél szemét, és felnézett a mennyezetre. Iskolásan mondta el újra, a felfedezés örömével:
– Igen! Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehessél…
Körülnézett, és elégedetten elmosolyogta magát. Arcán lassan húzódott szét a mosoly, és ráárnyékolt a szemei alatt húzódó karikák sötétje. Megfordulva újra végigsétált a szobán:
– Ha van szépséghibája a szenvedésnek, akkor nem egyéb, mint hogy keveset látnak belőle az emberek! Eltakarva maradnak a gyötrelmeink, és úgy mennek el mellettünk az emberek, hogy mit sem sejthetnek belőle. Pedig tisztelettel kellene felénk fordulniuk, és a fejüket kellene meghajtaniuk. A világ, amelyik nem becsüli a szenvedést, a lélek gyötrődését, az a világ nem méltó az emberhez. Miről van szó? Egy kis, parányi emberke, ahelyett hogy az élet múló örömei után futkosna, ahelyett hogy a közönséges és mindennapi élvezetekkel törődne, ahelyett hogy azon járassa az eszét, hogy mit tömjön a hasába, hogy milyen odút ácsoljon össze magának holmi szilva- és almafák tövében, és a pénzt dugdossa a fehérneműs szekrény polcaira, mind ehelyett az élet nagy dolgaival, a lét kérdéseivel emészti önmagát, maga vállalva a gondolkodás terhét, nem szűnik meg gondolkodni a világ sorsán – van ennél becsületre méltóbb? És mit tesz vele a világ? Mit lát belőle a világ? Hogyan becsüli a világ? Nem lát belőle semmit, és nem is kíváncsi rá, és nem is jutalmazza semmivel! Egyre inkább távolodunk a hősök megbecsülésétől, a nagyság tiszteletétől… mintha célunk és legmagasabb emberi hivatásunk nem a hősi élet volna?! Az ember célja a hős! Tudni ezt a célt, akarni és vállalni ezt a célt! Mi más a tiszteletre méltó? Ott tartunk, hogy… Ott vannak például a kivégzések, hogy mást ne mondjak. Tudja-e manapság valaki is, hogy hol és mikor pusztul el egy hős? Két, három csirkefogó van körülötte – azok is maguk a pribékek – és slussz! Arról aztán nem is beszélek, hogy milyen társadalom az, amely megtűr magába, sőt dotál olyan embert, olyan élőlényt, aki hajlandó megölni másokat, akiket nem látott soha, s akikről nem tud semmit, s akik soha nem bántották meg őt egy ujjal sem! Nem a hóhért kellene először felakasztani, mert vállal ilyen munkát? De nem erről van szó! Hanem arról, hogy a középkorban és még azelőtt is a legrégibb időkben és mindenkor azelőtt, ha valaki meghalt valami nagy hitért, valami meggyőződésért, az igazságért és hasonlókért, egyéb nemes dolgokért, akkor… ott vehetett búcsút az életétől mindenki szeme előtt és utolsó kiáltását hallhatta, hogy úgy mondjam, az egész világ! Ott állt a bitó előtt vagy a máglya előtt, vagy mit tudom én, mi előtt és a tömeg körülötte, asszonyok, férfiak és mindenféle… elkísérték tekintetükkel a nagyszerű megsemmisülésig, és ott álltak körülötte, és látták, mint harapnak bele a testébe a lángok, és hallhatták, amikor felkiáltott: bosszuljátok meg a halálomat, vagy értetek halok meg és ontom a véremet, vagy hasonlók… De mi van ma? Felakasztják az embert valami kis lyukban, pincében vagy ilyen helyen, és a svábbogarak látják legfeljebb. Esetleg golyót eresztenek a koponyájába, a tarkójába valami mellékhelyiségben, és ráhúzzák a vizet, ha már darabokra vagdalták. Ott aztán szólhat az emberiséghez, legyen mégoly nemes cél, amiért feláldozza önmagát! Bizony: el lehet gondolkodni fölötte, barátaim, hogy érdemes-e hősnek lenni, ha senki nem tud róla!?
Odaállt az alacsony ablak elé, melyben halványan láthatta arcának a körvonalait és a homloka fehér, világos foltját:
– Képzeljük csak el: lehet-e csodálkozni azon az emberen, aki, hogy úgy mondjam, gyermekkora óta készül a hősi életre és hősi cselekedetekre és a hősi eltávozásra, s akkor ilyen perspektívával találja szemközt magát?! Különben is nincs komplikáltabb valami, mint a hősi alkat! A hősi alkat! Mily sokrétű és csodálatos, meglepetésekben bővelkedő dolog? Hányszor van úgy, hogy a hős mások szemében gyáván viselkedik! Bizony nem is egy esetben történik meg az ilyesmi. De lehet-e csodálkozni a hősön, ha úgy gondolkodik: mindent alá kell rendelnem az én nagy hivatásomnak, annak a nagy tettnek, amiért születtem egyáltalán! A pillanatot kell várnom, mely beteljesíti a nagyságomat, amikor az nem meddőn a süket falaknak szól, hanem az egész emberiséghez: lássátok! értetek halok meg? Arról van szó, hogy senki nem félti inkább az életét, mint a hős! Senki nem óvja jobban, mint az elhivatott! Tudja, hogy dolga van a világban, tudja, hogy a legnagyobb elvégzésére született, és arra kell megtartania önmagát. Ezért minősítik néha egészen ostobán és felületesen gyávának a legnagyobbat! Mert vegyük például a ma esti históriát: egy ember azt mondja nekem, hogy hazudok! És ennek ellenére – bármily sértés volt is –, próbáljunk nyugodtan gondolkodni felőle. Én felállok, és úgy viselkedek, ahogyan azt a többiek tették volna az én helyemben: odalépek és pofon ütöm. De mi történhet: ő feláll, és tegyük fel, hogy egészen rossz idegzetű ember és hozzá primitív is, aki a továbbiakat is erővel akarja elintézni. Feláll: az agyát elborítja a vér, felemeli a széket, és mielőtt bárki megakadályozhatja benne, a feje fölé emeli, és leüt engem. Megtörténhet? Meg! Nyugodtan megtörténhet így, ahogyan elmondtam most… Mi történt tehát: megtoroltam egy sértést és elvesztettem az életemet. És akkor vége mindennek, vége mindannak, amire gyermekkorom óta készültem! Nyilván arról van szó, hogy a hős a sejtjeiben, a porcikáiban érzi, hogy féltenie kell önmagát, őriznie kell önmagát, nem teheti kockára a jövendő nagy tetteket. Úgy is lehetne mondani ezt: az elhivatott nem rendelkezhet csak úgy önmaga felett, óvnia kell elhivatottságát, mint felbecsülhetetlen értékét, mely nem is az ő tulajdona, hanem a közösségé, amelyben él, az egész világé… Az isten, a sors bízta rá és így tovább! Valaki a Mont Blancra indul – és törje ki a lábát holmi vízmosásban? Ugyan… Nem tartozik bizony senki nagyobb felelősséggel az életéért, mint az elhivatott…
Odabicegett az ágyhoz, és lecsatolva a falábát hasra feküdt a vetetlen ágyneműn.
– Hogy ez aztán egy csomó önmarcangoló szenvedéssel jár? Hát istenem?
Lehunyta a szemét, és a csonkjára gondolt:
– Mennyit szenvedtem, istenem…! De menjünk csak tovább: a szenvedés vállalása, az igen! Az aztán a feltétlen kötelessége az elhivatottaknak. Honnan meríthetne erőt és nagyságot, hogy különbözzön a kicsinyektől, ha nem a hánytorgó gyötrelmekből, melyek olyan mélységekbe viszik a lelkét és gondolatait, mint semmi egyéb? Vajon tudják-e azok abból a kocsmából, hogy mily fájdalmat hoztam magammal? Fájok – és őérettük fájok! Volt-e nagyság a poklok kínja nélkül? Nem a szenvedés nyomában tör-e fel a nagyság, mint a forrás a föld mélységeiből? Bolond világ! Az emberi nagyság iszonyatos kínokat vállal – és senki nem tud róla! Nem úgy mennek el az ember mellett az utcán, hogy fogalmuk sincs arról, hogy kivel találkoztak, és kitől választotta el őket mindössze néhány lépés vagy még annyi sem? Nehéz! Iszonyatosan nehéz. És mennyi csalódás, csak csalódás és csalódás, és azok részéről, teremtő isten, akit szolgálni elhivatottak vagyunk! Értetlenség, közömbösség, sértegetések, és mind azért, mert a nagyság egyelőre rejtve óvja önmagát, és bujkálva munkál a napon, mely eljövend majd…! Mit láthatnak a roppant szeretetből, mely ott forrósodik a szív kamráiban, mint valóban a forrás vize a föld mélységében…
Arrább csúszott az ágyon, és a kiskabátja zsebéből, melyet a szék támlájára akasztott, cigarettát vett elő. Hanyatt fordult és a magasba fújta a füstöt:
– Egyébként, hányszor intettem önmagamat, hogy ne nyíljak meg, ne tárulkozzak ki az egyszerű emberek előtt!? Nem szabad! Hogyan is méltányolna? Nem hisz önmagában – miért hinne a nagyságban? Hogyan érhetne fel a magassághoz, amikor önmagához mér mindent…?
Karikát fújt a mennyezet felé, és követte a szemével, amint forog, kavarog. Alacsony szoba volt és a karikák rövidesen beleütköztek a mennyezetbe. Oldalt fordult, és a könyökére támaszkodva a szoba szabadabb térségei felé fújta őket. – Igen! Elviselni még a megaláztatást is! És ha majd ott látják maguk előtt a beteljesült élet pompás méreteit, a nagyság óráját – akkor mit tesznek majd? Megrendültök, és verni fogjátok a melleiteket. És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…
Összehúzta a szempilláit és merev, mozdulatlan szemekkel nézett a karikák után. Az arca egyik pillanatról a másikra megváltozott. Vállai megestek, összehúzódtak. Lábát felhúzva összekucorodott, eldobta a cigarettát, és nyitott szájjal kezdett lélegzeni, míg karjait átfonta izgatottan emelkedő mellkasán. Arcára rettenet és mélységes fájdalom költözött. Hanyatt fordult és a mennyezetre meresztve a tekintetét, suttogni kezdett:
– Ahogy parancsolod, nagyuram… Úgy legyen, kívánságod szerint… A meghajtott fejű szolgád… úgy cselekszik, ahogyan korbácsoddal megparancsolod neki… Igen, nagyuram… a térdeimen csúszva közeledek trónusod felé! A bőröm felhorzsolódott, és nagyon fáj, nagyon-nagyon fáj… sebes már a durva kő érintésétől! De hallgatok… nem nyitom ki panaszra a számat! Amikor elvitted tőlem a gyermekemet, semmit nem láthattál a fájdalmamból, ott lent kavargott csak a lélek legmélysőbb zugaiban. Ó… ő volt az én életem gyönyörűsége… Akárcsak az asszonyom, akit megcsonkíttattál, levágva az arcából az orrát, és aztán az ágyasod korbácsolta halálra valami apró mulasztásért… Most itt kúszok a lábaid előtt, és feléd nyújtom a tálat, mely aranytól és ezüsttől fénylik és drágakövekkel ékes, s melyben ott van Afrika gyümölcse és ott van Ázsia fűszere… és nem nyitom panaszra a szám. Hallgatok! Szemeim a padozat kövén… Nem látod a szemeimet, mint ahogyan nem láthatod a szívemet sem. Mit tudsz a mérhetetlen fájdalomról, mely emészt, mit tudsz a megaláztatásról, mit tudsz az emberről, aki itt mászik előtted, és engedelmesen nyújtja feléd, amit kívántál, hogy töltsd be gyönyörűségedet, és enyhítsd szomjadat? Mit tudsz az élet fenekén kavargók nyomorúságáról, a megkorbácsoltak fájdalmáról és gondolatairól? Mit tudsz arról, hogy aki lábaid előtt a földet szenvedi, milyen törvényt tölt be majd az időben? Hogy szenvedései mit érlelnek, s milyen parancstól terhesek? Hogy miért hordozza vállán a korbácsod adta sebeket, és mivé sűrűsödnek a lélekre csordult könnyei? Mit tudsz arról, hogy az ítéletre erősítik borzalmai, melyet tőled visel? Nem láthatod, hogy a szemei tiszták a könnyek mögött, nem láthatod, mert eltakarom előtted őket… csak a kicsiny testet látod ott a földön, és nem tudsz a lélekről, mely áthullámzik a csontok, a hús és a bőr börtönén, és megtölti a világot…
Apróra zsugorodva az ágyon hasonlóan aprónak látta önmagát. A képzelet odavarázsolta eléje a hatalmas termet és a tálat és a fájdalmat és a szaggató kínt a térdekben. Valami ingféle volt rajta, egészen bokáig hullva alá, hajától fosztott koponyája alázatosan közeledik a lépcsők felé, és kinyújtott karjai, mint az ágak a gyönge fákon, vékonyak, és kiütköznek rajta a csukló és a könyök csontjai.
– A szemeim tiszták, és nem sejted, hogy kit mindenétől megfosztottál, kinek életét nyomorulttá tetted, kit elszakítottál az örömtől, akit a porig aláztál, az felkel majd, odalép trónusodhoz, és ledönti majd. Ott áll majd, aki ledöntötte a cifraságaidat, ott áll majd a megalázottak és megkorbácsoltak élén, és karját kinyújtva kiált: üljetek törvényt! Tegyetek igazságot! És ott áll, és nem ereszti le a karját, és nem mozdul a helyéről, csak áll kinyújtott karjával, és kiált: én mondom nektek, hogy így cselekedjetek. Én, aki megismertem a szenvedést jobban mindannyiotoknál!
Látta maga előtt a szerencsétlenek seregét – levágott orr, csorba fülek és fül nélküli fejek, hajlott hátak, munkától dagadtak a vállban vagy munkától csenevészek és csont és bőr csupán, puffadt hasak az éhségben lerágott füvektől és a szüntelen vedelt víztől, kék és áttetsző horpaszok az éhezéstől, üres szemgödrök, ijesztők, döbbenetesek, mint rabolt és hányatlan sírok, redvesen forradt csuklók a levágott kéz nyomán, billegő és vágott szárnyként csapkodó karok a vállak tövén – látta őket, amint előrehaladnak némán és félelmetesen, és ruháját súrolva haladnak el mellette, ki előre szegezett karral áll. Hallotta az ércesen csendülő, és csörögve, majd sikoltva omló trónust, melynek lármája nyomán megpattannak az ablakok, és fény árad mindenfelé. Friss, tavaszi ízzel terhes levegő száguld végig a fejük fölött, és madarak cikázó és bódult seregét hordozza a hátán, és a pattanó rügyek illata összevegyül az illanó harmat párájával, mely siet megtölteni minden zugot. A közeli és messzi patakok és források vize ezüsthangon kezd csobogni, nagy, ünnepélyes és áradó hangverseny az egész természet, és körülzsongja, körülhömpölygi a falakat, és zengi örömittasan a jóság és az igazság győzelmét és dicséretét. Ő pedig ott áll, összefonja a mellén a karjait, és megforrósodó szemmel nézi a sokadalmat, mely nem szűnik özönleni az ég négy tája felől, és kiáltanak:
– Kit ünnepeljünk?
És válaszolnak rá karjaikkal feléje mutatva:
– Őt!
És a föld felszakad és magasra emelkedik magával emelve őt a sokaság fölé, és ő így szól az emberekhez:
– Talán a hangomat sem hallottátok mind a mai napig! Pedig ott voltam veletek minden fájdalmaitokban, és vártam az időt, mely betelik a győzelem órájára! Talán gyávának tartottatok eddig, meghajtott fejemet és szótlan ajkaimat látva. Hallgattam és a földre omoltam a trónus előtt. Miattatok cselekedtem! De ott élt lelkem és szívem közöttetek, és hordozta az igazságot és a reményt! És ünnepeljetek most, ünnepeljétek a napot, melyen szabaddá tettelek benneteket!
Szemeit forróság öntötte el. Mély lélegzetet vett, és kinyújtotta a lábát. Karjait széttárta, és lassan, egyenletesen engedte, bocsátotta ki tüdejéből a levegőt.
– Ilyen intenzitással nem lehet hazudni – mondta.
Kifújta a füstöt, és visszafeküdt a párnára:
– Persze… ha valaki látott volna ilyenkor, azt hinné, hogy bolond vagyok…
Hasra fordult. Arca rendkívül sápadt volt, szemei alatt elmélyültek a karikák.
– A lélek soha nem hazudik! Vajon tudják azok ott a kocsmában, hogy kibe tapostak bele? Lábbal tipornak mindent, ami szent, és amikor találkoznak valakivel, aki helyettük is ember maradt, akkor a szemébe kacagnak… Tudják-e, hogy mibe rúgtak bele? Nincs semmi előttük, ami tiszteletre méltó maradhatna. Nincs semmi, amire felnéznének, és kételkednek az emberben a legutolsó módon ahogyan csak tehetik… Hazudik! – mondta az órás. Hát nem, uraim! Maguk rontják meg a földet a közömbösségükkel! Mindent ledegradálnak a maguk alantas színvonalára… Maguk az emberiség rákfenéje! Mind egytől egyig nyomorultak, akiket el kell söpörni. Nem engem sértettek meg, hanem az emberiséget, mely romlatlanul él és munkál bennem! Milyen büntetés lenne méltó a bűnükhöz? Amíg önök itt élnek, és terjesztik maguk körül, mint a görény a bűzét, amíg itt terjesztik a kételyt és a közömbösséget, addig mire juthat a hős? Nem, uraim, nincs szükség magukra… Az emberiség elsepri magukat az útból…
Elhallgatott, és nyitott szemmel feküdt tovább. Látta az órást, a vendéglőst. Az egyik ott állt előtte, és azt mondja: hazudik! A másik oldalra hajtja a fejét, és szigorúan így szól: túl ideges maga ahhoz, hogy elhiggyem, amit mond! A nyomorultak! Feküdt az ágyán és hajnalra megérlelődött benne a gondolat, hogy a sértést, mely rajta és természetesen rajta keresztül az emberiségen esett, meg kell torolni. Illetve nem is megtorlás a helyes kifejezés, hanem a büntetés. Megtorolni – lehet alantas indulat is. Az emberiség és a jó: az büntet.
A legcélravezetőbbnek azt látta, ha elmegy reggel a nyilaspárt körzeti irodájához, és feljelenti őket néhány olyan kijelentésért, amit előtte tettek, füle hallatára két nyilas pártszolgálatosra, akik betértek egy fél deci pálinkára.