Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét VII.

2009.03.01

7.

 

Másnap este – mint mindennap – Béla kolléga kihozta a bort, és letette az asztal közepére. Megtörölte a kezét a kötényében, és leült a helyére. Kovács, az asztalos megkérdezte:

– Mi van a drágalátos Svungunkkal?

– Nyilván jól belakott az este a szeggyel, és a gyomrát kúrálja. Esetleg új szegy után szaladgál, ha marad lassan eladni való könyve egyáltalán. Azt még meg tudom érteni, hogy húst tud szerezni a könyveiért – ha van olyan marha, aki húst ad könyvért –, de azt már kevésbé értem, hogy honnan szerez annyi könyvet, ha mindegyiket húsra cseréli be? Hol itt az üzleti körforgás? Hogy teszem azt: áruból pénz, pénzből áru, sőt több áru…?

– Ne féltse csak őt! – mondta Kovács. – Látott már maga ügynököt éhen halni?

– Olyat nem… de tönkremenni, azt igen!

– Én attól sem féltem! Az olvasás, az olyan dolog egyeseknél, mint a cigaretta vagy a vakarózás. Volt nálunk a katonaságnál egy őrvezető, majdnem karpaszományos, de nem végezte el rendesen az iskoláit, nem volt meg az érettségije. Hát az, kérem, minden pénzét könyvekre költötte. A zsoldját is, meg amit hazulról kapott. Ha kimenő volt, akkor meg a könyvtárakat bújta, ha meg vasárnapra esett a kimenő, akkor bevetette magát a körletbe, s ott olvasott egész nap…

– Ismertem én is ilyen extra pókokat – mondta a vendéglős. – Tudja, ki volt ilyen? Emlékszik az öreg Kothenznek a fiára, arra a langaléta gyerekre? Na, az volt ilyen. Ha néhanapján helyettesítette az apját az üzletben, hát akkor az isten őrizzen meg tőle! Itt a nyakam, hogy az tette tönkre a boltot! Ha bement az ember hozzá, fel sem emelte a fejét, csak dünnyögött valamit az orra alatt, és úgy adta oda az embernek a cigarettát, hogy azt sem tudta, hogy mit ad tulajdonképpen, csak úgy kaparászott a kezével, s oda sem nézett. Adott az Leventét Symphonia helyett, meg Memphist Hunnia helyett. Akkor is ott volt a szeme a könyvén, amikor a pénzt elrakta. Itt a nyakam, ha nem az tette tönkre az öreget…

Kovács elővette a cigarettáját meg a gyufát:

– Ezt az őrvezetőt, ha valamin vitatkoztak a tisztek, akkor mindig behívatták, és őt kérdezték meg, hogy kinek van igaza. Tegezték is egyébként, ha mi nem hallottuk, nem mindegyik persze, de a legtöbben azért pertuzták. Tudott az mindenfélét! Ha meg ő volt az ügyeletes, akkor azt csinálta mindenki, amit akart. Ha nagyon nagy volt a cécó, vagy történt valami disznóság, akkor csak megcsóválta a fejét: ennye, ennye… hát emberek volnánk, vagy mi a szösz! S ezzel vége volt az egésznek…

A vendéglős elővette a zsebkendőjét és beletrombitált:

– Szép kis őrvezető, mondhatom… Az ilyenekkel babrált ki aztán a legjobban a nép!

– Hát, tudja, hogy van az…! Mondtam is mindig a többieknek: ne marháskodjatok! Miért nem az őrmesterrel disznólkodtok, ha annyira oda vagytok? De hát… ott él vissza a legtöbb ember a jósággal, ahol van belőle!

– Ez már így van! Nem érdemes jónak lenni, az az igazság…

– Hát igen! Hogy van a kollégáné?

– Jól. Jól, hál’ istennek… az epéjét fájlalja időnként, de nincs különben semmi baja…

– Mi az ördögtől tud úgy fájni az az epe? Megfigyelte, hogy az asszonyoknak fáj leginkább? Az én anyám, szegény, amióta csak az eszemet tudom, mindig azzal kínlódott. Szorította a kezét az oldalára, jajgatott, azt sem tudtuk, mit csináljunk vele olyankor, mert nem használt semmi…

– A Szarvas az most adott neki valami egészen új orvosságot. Valami kúpokat, olyan, mint a csokoládé, hogy a fene essen bele… Hát az egészen jól használ!

Rágyújtott az asztalos csomagjából. Kovács odatartotta a gyufát.

– Az egy igazi úriember – mondta. – Ilyen finom ember kevés akad, még orvosban is, én mondom magának…

– Tudja, hogy tanársegéd volt?

– Persze! És tudja, hogy miért jött el a kórházból? Nahát: volt egyszer valami igen komoly eset, és neki más véleménye volt, mint a tanárnak. Összeszólalkoztak. Aztán persze, úgy volt minden, ahogyan ő mondta, a beteg pedig meghalt…

– Az annyát… s ezért aztán eljött!

– Igen!

– Jól is tette. Én is eljöttem volna…

– Azt mondta: az ő renoméja nem engedi meg, hogy ilyen helyen maradjon tovább!

– Látta a kezét? – nyújtotta maga elé a tenyerét a vendéglős. – Azt mondják, hogy kísérletezett valami új gyógyszerrel, és közben égett meg az egész keze. Azóta olyan fehér a bőr a kezén, olyan, mintha csak a hártya lenne rajta…

– Szóval – mondta az asztalos –, én mondom magának, hogy hálát adhatunk az istennek, hogy itt lakik a mi környékünkben… Olyan orvos az, hogy Bécsben is megállná a helyét, nemcsak itt Pesten…

– Hogy megállná? – húzta fel a homlokát a vendéglős. – Hát azt hiszi, hogy nem hívták? Az egyik nagy szanatóriumba akarták vinni, de ő azt mondta, hogy nem hagyja a betegeit! Szóval… kevés ilyen orvos van az országban! Igaz, órás úr? – fordult Gyuricához, aki hátradőlve a székén a poharat forgatta a kezében. – Igaz, hogy kevés ilyen orvos szaladgál az országban?

– Nem igaz! – mondta Gyurica.

A vendéglős felcsattant:

– Azt sem hiszi, hogy Bécsbe akarták vinni, és ő nem akarta itthagyni a betegeit, mert olyan ember…?

– Azt sem hiszem! – mondta Gyurica és elmosolyodott. – De azért ne keseredjen el…

Kovács legyintett:

– Hagyja, ne törődjön vele! Ne is szóljon hozzá!

A vendéglős elvörösödött:

– Volt már valami, amire maga nem az ellenkezőjét mondta volna? Vagy valami, amit ne fitymált volna le?

– Hagyja… – mondta Kovács.

– Volt már valami, amivel elégedett lett volna, hogy az úgy is van jól, ahogyan van?!

– Nemigen… – mondta Gyurica. – Mit csináljak? Így van…

– Úgy látszik, nem sikerült eleget disznólkodni otthon, s azért van ilyen rossz napja! Nem sikerült valami, angyalom? Olyan a képe, mintha ecetet ivott volna…

– És mikor nem olyan? – kérdezte Kovács. Közelebb tolta a hamutartót a vendéglőshöz. – Na nézzék…! Nézzék… a királyok Királyát, micsoda lendülettel tör rá az emberekre?!

Az ügynök valóban nagy lendülettel, széles mozdulattal nyitott be az ajtón, s már a helyiség közepén járt, amikor gombolni kezdte a kabátját:

– Áldás, békesség… minden jóakaratú embernek! Na mi van, Béla kolléga…? Spórolunk a tüzelővel? Sajnálja a fát a vendégeitől?

Odalépve megérintette a kályha oldalát:

– Ojjé… melegszik már, melegszik!

Levetette a kabátját:

– Tiszteletem… tiszteletem… – hajolt meg mindannyiuk felé, aztán odaszólt az óráshoz. – Óppardon! Magára nem vonatkozik, mester úr…

– Mit csinál a köd? – kérdezte a vendéglős, felfordítva a poharat.

– Uralkodik, mélyen tisztelt barátaim! Kijelentette, egyesek szerint, hogy: a hatalmat átveszem… A hatalmat átveszem! A hatalmat átveszem!! És nem hajlandó távozni…

A vendéglős elmosolyogta magát:

– Majd elmegy, barátom, higgye meg, hogy elmegy, és nyoma sem marad majd egyszer…!

Gyurica megforgatta a poharát:

– Gondolja?

– Megszólaltunk, angyalom? Ezt a kitüntető figyelmet! Na, mit szólnak hozzá, nem kérdezte senki és megszólalt!

– Mert én nem vagyok biztos benne! – mondta Gyurica.

– Hát mi biztos, édes egy uram? Mi biztos a világon, na, mondja meg nekem…?

Kovács meglökte a vendéglős könyökét:

– A szegyek! Meg a hasonló nyalánkságok – az biztos!

– Hát persze! Na, látja… erről egészen megfeledkeztem! Kimocskolódta magát otthon azzal a szeggyel?

Kovács megtöltötte a poharakat:

– Bezabált, ügynök úr? Bevette a kis hasikája?

Az ügynök rágyújtott:

– Kisztihand… – bólintott az asztalosra, amikor visszatette eléje a cigarettás csomagot. – Bevette, drága barátom! Na mit szól hozzá, hogy bevette? Méghozzá téliszalámival, na, mit szól hozzá?

– És még mindig ügynöknek tetszik lenni? – kérdezte a vendéglős. – Hogyan tetszik ezt csinálni, árulja már el nekünk?

– És maga hogyan csinálja? Lopja még a pénzt a becsületes keresők kezéből? Ha majd lecsukják egyszer, jöjjön nyugodtan hozzám… a könyves Svunghoz, tetszik érteni: a Svunghoz! Az majd beviszi magát a boltjába, és viheti utána a táskáját!

Odaintett Gyuricára:

– Meghozta az óráját?

– Meg, meg… – mondta a vendéglős. – Ahhoz képest, hogy ilyen pancser-kontár, elég jól megcsinálta.

Király elfújta a gyufát:

– Ahogy azt maga gondolja, édes uram! Azt hiszi, azért, mert jár, minden rendben van vele? Kilopta, ami ért benne valamit, és összecsapta, hogy járjon, amíg maga átveszi tőle! Látott már maga becsületes órást?

– Hallja mit beszélnek magáról? – kérdezte a vendéglős Gyuricától.

Gyurica felemelte a poharát, és koccintásra nyújtotta:

– És akkor nem hal meg?

Kovács megvakarta a tarkóját:

– Na, végre… Helyben vagyunk!

– Mikor, jó ember? – kérdezte a vendéglős.

– Akkor, hogyha úgy csinálom meg az óráját, hogy soha ne romoljon el!

– Kezdi a pasas! – bökött az órás felé Király. – Nem sikerült a pipihús az éjjel, mesterem?

A vendéglős felemelte a poharát:

– Egészségünkre!

Ivott, és akkor eltörölve a száját, előrekönyökölt az asztalon:

– Ide figyeljen, Lucifer úr… Maga pancser órás! Ha egyebet nem is, de azt tudom, hogy tovább húzom ezt a bőrt magamon, mint ön! Érti, amit mondok? Magát annyival hamarabb viszi el az ördög, amennyivel okosabb fej nálam…

– Úgy gondolja? – kérdezte Gyurica.

– Úgy, édesapám… Annyival élek tovább, mint maga. Nem fog tégla esni a fejemre, autó sem gázol el, és gombamérgezést sem kapok majd… Végelgyengülésben fogok meghalni, amikor magát régen elvitték már a haverjai a pokolba!

– Biztos, hogy nem esik tégla a fejére?

– Biztos, angyalom… mert nem megyek háztető alá, és nem megyek az utca közepére sem…

– És gombát sem eszik…?

– Azt sem! Mit szól hozzá? Azt sem eszem…

– Ez a beszéd, Béla kolléga! – mondta az ügynök. – Gombát nem enni, tető alá nem állni, úttesten nem haladni… Ez a beszéd!

– Naná… mert majd pimpőke! – mondta a vendéglős.

Kovács megköszörülte a torkát, és kihasználva a kis csendet, így szólt az óráshoz:

– Ha szabadna kérdeznem valamit, Gyurica úr…?

Király rákacsintott a vendéglősre:

– Ez egy jól nevelt ember, mi? Ha szabadna megkérdeznem, meg a többi…! Magát egyszer berámázzák, Kovács szaki! Isten az atyám, hogy berámázzák egyszer. Na, látja! – intett Gyuricának. – Ő aztán nem fog meghalni, ő megdicsőül majd. Angyalok ragadják az égbe, mint Szűz Máriát…

– Szóval – folytatta Kovács –, mindössze azt akartam kérdezni, azzal a tegnapi dologgal kapcsolatban, hogy… szóval azzal a meghalással meg a többivel kapcsolatban…

– Ajjé… – sóhajtott a vendéglős –, hát maga még itt, barátom?! Úristen, maga tényleg a mennybe megy majd!

– Mondtam vagy nem mondtam! – erősítette az ügynök. – Ugye, megmondtam az előbb?

Gyurica elővette a szipkáját:

– Tessék, Kovács úr…?

Szétterjedt a szipka bűze, és Király hátrább dőlt a széken:

– Mondja, mester… van egyáltalán valami, ami nem büdös magán? Mondja meg, hogy mit adjak magának e helyett a klozett helyett?

– Mondtam – szólt Gyurica –, ha meghalok, magának adom…

A vendéglős felemelte a kezét:

– Nem azt mondta! Azt mondta, hogy a halála óráján széttapossa…

– Akkor legyen úgy… – mondta Gyurica. – Szóval, miről van szó? – fordult az asztaloshoz.

– Arról, hogy… – kezdte Kovács.

Király rászólt:

– Tudott maga egyáltalán aludni az éjjel?

– Őszintén szólva – mondta az asztalos –, én nagyon erősen elgondolkodtam ezen a dolgon…

– Édes emberem… – tette a karjára a kezét Béla kolléga. – Ugye, hogy az égbe viszik majd magát? Ne szégyellje bevallani, mondja meg szépen…?

Kovács zavartan nézett körül, aztán mint ahogyan a régen megérlelt gondolatait szokta az ember, gyorsan beszélni kezdett:

– Én arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem a leghelytállóbb ilyen kérdés elé cibálni az embert. És egyáltalán nem helytálló maga a kérdés sem…

Svung összecsapta a tenyerét:

– Na, ne mondja? Szavamra, maga tényleg rájött erre?

– Maga egy lángeszű zseni! – mondta Béla kolléga. – Megérte, hogy egész éjszaka nem hunyta le a szemét!

– Kérem, hallgassanak végig! – mondta Kovács, és neheztelés érződött a hangjában.

– Folytassa csak nyugodtan! – mondta Gyurica. – Nem kell törődni velük!

– Szóval – mondta Kovács, és előrehajolt az asztalnál –, énszerintem azért nem helytálló a kérdés, mert nemcsak úgy lehet valaki tisztességes ember, ha éppenséggel olyan életet él, mint az a Gyugyu, és nemcsak akkor lehet gazember, ha éppenséggel olyan, mint az a másik, az a Tomotaki, vagy hogyan hívják az illetőt. Én igazán távol állok a Kakatititől, de azért nem merném azt mondani, hogy teljesen kifogástalan ember volnék. Ami pedig azt illeti, egyáltalán nem vagyok olyan körülmények között, mint az a Gyugyu, és mégsem mondanám azt, hogy gazember vagyok. Nem tudom, sajnos, jobban megmagyarázni, de azt akarom mondani vele, hogy én egyszerű, kis ember vagyok, ha szabad így mondanom, és nem vagyok sem nagyon jó, de gazember sem vagyok azért, és csirkefogó sem vagyok. Olyan ember vagyok, mint a többi! És ha elgondolkozom rajta, mi, azt hiszem, mindannyian olyan emberek vagyunk itt, mint a többi. Nem parancsolunk a világon senkinek, uralkodni még kevésbé uralkodunk bárkin is…

– Erről megkérdezhetné a Béla kolléga feleségét! – szólt Király, és elnevette magát.

– Na, csak hallgassunk, gyermekem, jó? – mondta Béla kolléga.

– Mindannyian olyan emberek vagyunk… – folytatta az asztalos –, mint a többi nem tudom hány millió! Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, s én azt hiszem, hogy ez nem is megvetendő dolog! Ember, ugyebár, nincs hiba nélkül. Minden azon múlik, hogy van-e annyi jó tulajdonság benne, hogy a hibáival szemben ne maradjon alul. Valahogyan így akarom mondani. Nem tudom, hogy meg lehet-e érteni?

– Mi az hogy! – mondta a vendéglős. – Nem lopunk mozdonyt, és nem piszkolunk az asztalra. Slussz-passz!

– Erről van szó! – mondta Király.

– Igen! Valahogyan így akarom mondani én is… – mondta Kovács, némileg felbátorodva a helyeslésektől –, nem ütjük az orrunkat olyan dolgokba, amihez semmi közünk, éljük a magunk mindennapi életét, hol jobban, hol rosszabbul… és hát, kérem szépen, ennyi az egész! Elmegy felettünk az idő, ugyebár, és ha eltűnünk majd, senki nem fog tudni rólunk, hogy kik is voltunk tulajdonképpen, nem írnak majd rólunk a könyvekben, voltunk, és ezzel vége mindennek. Nem csinálunk semmi nagy dolgot, ahogyan mondani szokták, nem voltunk sem hősök, sem gazemberek, csak próbálgattunk megélni úgy, hogy senkinek baja ne legyen velünk, és lehetőleg mi se okozzunk bajt senkinek. Ennyi az egész… Ért engem, Gyurica szaki?

– Már miért ne értené? – emelte fel az üveget az ügynök. – Persze hogy érti! Mi van ezen nem érteni való?

– Így van! – tolta előbbre a poharát a vendéglős. – Kis piszkok vagyunk a világ térképén, és nagyon is jól van ez így! Icurka-picurka kis piszkok… de nem is olyan utolsó dolog ilyen kis piszkocskának lenni. Igazam van, ügynök úr?

– Ahogy dadogni méltóztatik! Legyen oly bátyám még közelebb tolni a poharát…

– Nem így van? – kérdezte Kovács Gyuricától.

– De! – mondta Gyurica. – Így van!

Király megtöltötte az ő poharát is:

– Na, okos úr! Akkor minek itt a felhajtás? Minek ide akkor a ki hogy, ki mint? Most már látja, hogy mindig marhaságot beszél?

Kovács odafordult hozzá:

– Maga is ilyesmire jutott, Király szaki?

– Hogy én? Ne vicceljen, Kovács úr, drága barátom. Hát azt hiszi, hogy nekem nem volt jobb dolgom, mint ezen spekulálni, meg ezen járatni a koponyámat? Minek néz maga engem?

– Komolyan kérdezem, Király úr!

– Na! És én nem komolyan válaszolok? Hát mi vagyok én? Üdvhadsereg vagy teológia, vagy micsoda? Nincs nekem jobb dolgom, mint hogy ilyesmivel töltsem az éjszakáimat?

– Amikor ott a szegy! – mondta a vendéglős.

– Vili! – mondta az ügynök. – Végre sikerül az embernek egy kis rendes kaját szerezni, hazamehet főzőcskézni vele, s akkor álljon le meditálni. Hát pihent észnek néz engem is?

– Mennyi volt az a szegy? – kérdezte a vendéglős.

– Hogyhogy mennyi? Mondtam, hogy egy Czuczor-Fogarasit adtam érte…!

– Nem úgy értem! Súlyra mennyi volt…?

– Ja! Másfél kiló…

– Az már ehető! Mit csinált belőle…? Tényleg tett szalámit bele?

– Nézze, Béla kolléga! Ha mindenáron cukkolni akar, kezdje mással, és hagyja ezt a figurát! Tettem bele szalámit, és el van intézve! A lényeg az, hogy hazamentem, és megsütöttem, és nem álltam le marhaságokon meditálni, nem néztem a köldökömet, hogy mikor virágzik ki? Isteni illatok a konyhában, sül a hús, serceg a zsír, hát van ennél szebb?

– Nincs! – mondta a vendéglős. – Ez a világ közepe, nem Karcag!

Kovács ránézett a vendéglősre:

– Magának sem jutott eszébe ez a dolog?

– Dehogynem! Reggelig le sem hunytam a szemem. Nem hallotta, hogy mennyit forgolódtam? Egész nyitásig meditáltam. Ez csak világos, nem?

– Komolyan kérdezem! – mondta Kovács, és Gyuricára pillantott, aztán vissza a vendéglősre.

Béla kolléga ránézett, és megrázva a fejét, nevetni kezdett:

– Magát valóban elviszik az angyalok! Hát azt hiszi valóban, hogy eszembe jutott akár egy percig is?

– Úgy gondoltam, hogy…

– Úgy gondoltam, úgy gondoltam…! Miért nem megy el médiumnak? Úgy ugratja magát itt ez az órás, ahogyan neki tetszik. Minek ugrik neki? Inkább kérdezze meg tőle, ha annyira kíváncsi, hogy ő mit csinált az éjszaka, és ő melyiket választotta a kettő közül?

Az ügynök felkapta a fejét.

Ránézett Gyuricára:

– Úgy van! Nagyon helyes… Na, tessék, Gyurica mester, most hadováljon!

– Őszintén szólva – mondta bizonytalanul Kovács, és Gyuricára pislogott –, erre, hogy úgy mondjam, magam is kíváncsi lennék, Gyurica szaki! Nem mintha különösebben forcírozni akarnám, de azért… szóval szeretném magam is tudni, hogy hogyan választott?

Király nem vette le a szemét az órásról. A vendéglős szélesre húzott szájjal vigyorgott az órásra.

Gyurica megvonta a vállát:

– Nem tudom, Kovács szaki! Fogalmam sincs róla.

– Mi az, hogy fogalma sincs róla? – kiáltotta az ügynök. – Tessék tisztességesen viselkedni! Ez éppen olyan, mint amikor az angolok azt mondják, hogy ami felől bizonyos az ember, abban nem illik fogadni. Itt pedig megfordítva, arról van szó, hogy ne tessék másokat…

Elhallgatott, aztán Kovácsra intett:

– Például Kovács szakit, olyasmivel molesztálni, hogy olyasmire válaszoljon, amire maga sem tud felelni. Vagy tisztességesen játszunk, vagy sehogy!

Gyurica hátradőlt a széken:

– Feltűnően ideges maga, ejrópai barátom! Hát nem mindegy magának, hogy mit válaszolok? Magát nem érdekli a dolog, tehát ne avatkozzon bele.

– Engem aztán valóban nem érdekel! – vonta meg a vállát Király. – Ennyit nem érdekel! – pöccintette meg a körmét.

– Hát akkor minek idegeskedik itt? – Hagyjon minket a Kovács szakival beszélgetni róla.

– Ami azt illeti – mondta a vendéglős –, engem is hidegen hagy a dolog, és eszembe sem jutott az egész, de ami illik, az illik. Erről van szó mindössze! Tessék válaszolni, ha már beugratta itt a Kovács szakit!

– Világos! – dörmögte Király, és elfordulva a széken, aprókat pillantott az órásra.

– Na, nem… Nem így gondoltam! – mondta Kovács. – Az ember legtermészetesebb magánügye, hogyan vélekedik ilyesmiről, és akar-e válaszolni rá, hogy mit gondol. Ha nem akar, akkor nincs jogunk arra, hogy forcírozzuk…

– És neki volt? Meg ahhoz volt joga, hogy itt marasztalja még azt az izét is, azt a fényképészt, amikor menni akart már? Csak azért, hogy tőle is megkérdezze?

– S még le is gorombítani a végén, hogy nem mond igazat?! – mondta az ügynök. – Ahhoz volt joga? Szóval: legyünk észnél, azt mondom! Hiába néz…! Hiába néz a képembe! – mondta Gyuricának. – Azzal nem változtat semmin! Hiába mereszti a szemét!

Gyurica megvonta a vállát, és visszabillenve a széken, kezébe vette a poharát.

Odanézett Kovácsra:

– Nem tudom, Kovács szaki! Fogalmam sincs…

A vendéglős legyintett:

– Na, hagyjuk a fenébe ezt az egész marhaságot! Tartsa a poharát, Király mester! Azt kérdezi máma tőlem a feleségem, hogy mikor eszünk egy kis szegyet vagy karajt? Mondom neki, hogy ne tőlem kérdezze, hanem Király úrtól… Tetszik érteni?

Király így szólt Kovácshoz:

– Most aztán láthatja, hogy kivel van dolga! Így ugorjon be neki máskor! Én békésen megsütöttem a szegyemet, és eltettem magam másnapra… Maga meg hókuszpókuszolt otthon egész éjszaka, ezen a dilinyós óráson… Hát így vigyázzon máskor!

Kovács a szemébe nézett az ügynöknek:

– Most nagyon komolyan: maga tényleg nem gondolkodott rajta?

Király széttárta a karjait, és a vendéglősre nézett:

– Most mit mondjak neki? Úgy igaz, Kovács szaki, hogy eszembe sem jutott egy pillanatra sem, mint ahogyan itt ülök magával szemben… Mondja már meg neki, Béla kolléga!

– Holt zikker, hogy így van! Átnéztem az üzleti könyveimet, és vége volt a dalnak, mentem hájcsikálni. Ennyit nem jutott az eszembe! Jól néznénk ki!

Felemelte a poharát:

– Szóval, mikor lesz valami disznóság? – nézett Királyra.

Az ügynök Gyuricát nézte. Béla kolléga szavaira elvette róla a tekintetét:

– Mit mond?

– Azt kérdezte a feleségem, hogy mikor eszünk valami disznóságot? Mondtam neki, hogy kérdezze meg magától…

– Az este kérdezte?

– Akkor is…

– Az előbb azt mondta, hogy az üzleti könyveit nézte át!

– Azért beszélhettünk egyébről is…

Király elnyomta a cigarettáját:

– Nem tudom, Béluskám… Azt mondta a kuncsaftom, hogy egyelőre nem tud adni… egy jó hétig vagy tíz napig. Miért, miért nem, azt nem tudom. Úgy látszik, nehezebben megy már neki is.

– Ne feledkezzen meg, Lacikám…

– Ugyan! Amint lehet, hozom…

Egy kis időre csend támadt. Aztán Király lecsendesítette a hangját:

– Mit tud a Szabóról, Béla kolléga?

Felvonta a szemöldökét, és lefelé fordított tenyerét elhúzta maga előtt:

– Hm…?

A vendéglős az ajtóra pillantott:

– Vége! – mondta.

Közelebb húzta a székét az asztalhoz.

Kovács is közelebb hajolt:

– Biztos?

– Biztos!

– Látta az asszonyt? – kérdezte Király.

A vendéglős bólintott.

– Az annyát… – mondta maga elé nézve az ügynök. Megingatta a fejét. Tekintete ott maradt az asztalon.

– Így van! – sóhajtott a vendéglős.

Kovács egyikről a másikra nézett:

– Két gyereke van vagy három…?

– Három! – mondta a vendéglős.

– Három bizony! – mondta Király. – Két fiú meg egy lány, nem?

– De! – mondta a vendéglős.

– És igaz? – kérdezte Kovács.

– Micsoda?

– Hát, hogy izé… kommunista volt?

– Mit tudom én? – mondta a vendéglős. – Elvitték! Ez a biztos…

Király megfogta a poharát, és lekoppantotta az asztalra:

– Azt mondja meg nekem valaki, hogy hová a jó istenbe teszi az eszét az ilyen ember? Ezt mondják meg nekem! Ott van a családja, három szép gyermeke, hát mi a jó francnak nem tud az ilyen ember megülni a helyén?

– Esztergályos… – mondta a vendéglős.

– Kis nyomorult esztergályos, kákabélű, egy cipős, egy nadrágos, zálogházas nyomorult emberke a három gyermekével, hát mit akar? Ő fogja megfújni a harsonákat, vagy mi a jó isten? Ő fakaszt vizet a sivatagban, vagy mit képzel?

Kovács eltolta maga elől a poharát:

– Mit mond az asszony?

– Mit tudom én? Sír… – mondta a vendéglős.

– Otthagyja a családját… – mondta az ügynök – és elkezd itt nyári mikulást játszani. Most aztán megnézheti magát meg a családját! Ott az asszony és ráadásul olyan flepnivel, hogy elvitték az urát. Mire való az ilyesmi? Azt mondja meg nekem? Fogja be a száját, és hallgasson! Ha az az ára annak, hogy eltartsa a családját, akkor kussoljon. Dekkoljon szép csendesen, és húzza, ameddig bírja az igát. De mit kezdi itt bedobni a kivagyoként? Beszélt az asszonnyal?

– Hogyan beszéltem volna? – nézett rá a vendéglős. – Én aztán igazán nem vagyok tróger, de azért csak nem képzeli, hogy leállok diskurálni vele? Hiányzik nekem, hogy ott lássanak trafikálni vele?

Ránézett Kovácsra:

– Mi az, nem tetszik? Álljak oda dumálni a szerencsétlennel, hogy így sajnálom, meg úgy sajnálom, meg ez, meg az? Úgyis tudja mindenki, hogy sajnálom. Ki nem sajnál egy asszonyt, aki ott marad három gyerekkel? De azért bolond nem vagyok! S ha magának nem smakkol, akkor tegyen róla… Menjen, és ajánlja fel a szolgálatait, aztán meglátjuk, hogy hol köt ki a végén?

– Igaza van Béla kollégának! – mondta Király. – Itt nem arról van szó, Kovács szaki, hogy az ember nem érez egyet velük, hanem arról, hogy nem megyünk fejjel a falnak. Mit használ vagy kinek használ az, ha magát is bajba keveri? Ilyen az élet! Mit csináljak? Álljak a fejem tetejére, vagy kezdjek ugrálni? Ez a szerencsétlen nem azt csinálta?

– Nem is gondoltam ilyesmit! – mondta Kovács. – De… mondják meg, hát nem disznóság, hogy csak úgy megfognak egy embert, és elviszik kinyírni, mert mit tudom én, mit beszélt? Hát mit csinált tulajdonképpen? Dolgozott, kereste a kenyerét…

– Meg járt a szája, ha nem tetszene tudni, meg bedobta a nagyfiút! – mondta az ügynök. – Maga miért nem dobja be a nagyfiút? Vagy Gyurica mester miért nem dobja be a nagyfiút? Vagy Béla kolléga? Mert tudjuk, hogy semmi értelme! A magunkfajta kis piszok úgy ugrál, ahogyan fütyülnek neki, és ezzel el van intézve az egész világtörténelem. Ha azt akarod, hogy szuszoghass, akkor fogd be a szád, és ha azt mondják, hogy nyald fel az aszfaltot, akkor felnyalod, és kész! Mit ugráljak? Majd ha meszet ettem, akkor igen… de addig nem, gyerekem!

– Azt hiszem – mondta a vendéglős –, hogy vannak rokonaik vidéken, azok talán segítenek valamit!

– Még az a szerencse! Máskülönben itt fordulhatnának fel a szerencsétlenek. Ki merne adni nekik valamit? Sokkal kevesebbért is elvittek már embereket, nemhogy ilyesmiért…

– Sajnos, így igaz! – mondta a vendéglős. – Itt nem arról van szó, hogy nem adna szívesen az ember…

– Persze hogy nem arról…

– Itt ha rásütnek valamit az emberre, akkor vége… alászolgája, ugyebár… Az embernek meg az az első kötelessége, hogy életben maradjon. Hát akkor mit csináljon? Egyet kinyírtak, most nyírassam ki én is magamat? Itt nem lehet mást csinálni, mint az ember befogja a száját, és dolgozik. Húzza az igát és kész! Egyedül laknak, vagy van valaki még velük?

– A húga az itt dolgozott a Szabónak, itt is lakott, de nem tudom, hová lett. Úgy két hónapja nem láttam már. Kérdeztem a Szabótól, azt mondja, nem tudja, merre van, talán megszökött valami férfival…

– És maga elhitte neki? Az is valami marhaságot csinál, meglátja… Kutya legyek, ha nem úgy van!

A vendéglős Kovácsra nézett:

– Így van, Kovács szaki! Senki nem kockáztathatja a bőrét azzal, hogy segíteni próbál rajtuk. Mindenki felelős a maga dolgáért, amihez meg nincs köze, ahhoz nincs köze. Ez a törvény! Élünk – és felelősséggel tartozunk magunkért!

– Azért ez nagyon borzalmas dolog! – mondta Kovács. – Hát nem így van? – nézett Gyuricára.

Gyurica szótlanul felhajtotta a borát. Felnézett a mennyezetre, mintegy a tegnapi legyet keresve, és nem válaszolt.

Mindannyian kiitták a borukat. Király azt mondta:

– Ebben senki nem lehet okos, Kovács szaki.

– Szomorú dolog ez, hogy emberek között ilyesmi eshet.

– Úgy két hete, vagy mennyi ideje – mondta Béla kolléga – itt volt nálam. Egy fél liter bort vitt haza. Mondom neki: hová merült el szép szeme világa? Mert úgy állt ott, amikor eléje tettem az üveget, hogy észre sem vette. Mondom neki: na, mi van? Felnéz, és elmosolyogja magát, azt mondja: rövid az élet, Béla úr! – Hát az bizony igaz! – mondtam neki. Kifizette a bort… és vége, elment…

– Nyilván tudta már, hogy vaj van a fején – mondta Király.

– Az ő esetében nem jó ez a kifejezés – mondta az asztalos –, nem lopott, nem csalt, nem volt bűnöző, hogy azt mondjuk, hogy vaj volt a fején…

– Jó vicc! – mondta Király. – Tanulja meg, Kovács úr, hogy mindig az a vaj, amit a hatalom annak tart! Ne is próbálja másképpen magyarázni! Az a bűn, amire az állam meg a törvény azt mondja, hogy az bűn… S ezen maga aztán ne spekuláljon! Csinálhat mindent, csinálhat bármit, akármilyen disznóságot – ha a törvény azt mondja rá, hogy az nem bűn, akkor nem lesz magának semmi baja, és mert nem büntetik meg érte, az emberek is azt fogják mondani, hogy maga rendes, törvénytisztelő ember, ami azt jelenti, hogy becsületes ember! No, próbálja maga eldönteni, hogy mi bűn, és mi nem bűn! Az a bűn, amit a nagyfejűek annak nyilvánítanak – ezzel kész a kocsi!

– Nana… azért nincs egészen így! – tiltakozott Kovács. – Hányszor van úgy, hogy a törvény elítéli az embert, s ugyanakkor az emberek azt mondják, hogy rendes ember volt! Meg megfordítva is: hányszor nem ítéli el a törvény, s az emberek azt mondják, hogy piszkos gazember, és nem állanak szóba vele…

– Na, látja! A különbség pedig az, hogy köszönöm szépen, ha az emberek rendesnek tartanak, és a törvény lecsukat! Mi kell magának inkább? Hogy az emberek rendesnek tartsák, és maga hűsöljön, vagy mondjanak magáról, amit akarnak, és szabadon mászkálhasson?

Kovács elgondolkozott:

– Hát… igen… – mondta végül. – Nehéz dolog…

– Na, látja!

Gyurica eltette a szipkáját, és odafordult Kovácshoz:

– Hogy van a felesége, Kovács úr?

– Köszönöm… jól van. A feje szokott fájni néha, de hát ez már így lesz, azt hiszem, mindig…

– A vérnyomása?

– Azzal sem tudom, hogy mit csináljak? Száznyolcvan, százkilencven… Ritkán megy lejjebb! Azt mondja az orvos…

– Szarvas…? – kérdezte Király.

– Persze…

– Az, kérem, egy olyan orvos, hogy a párját is keresni kell! Neki aztán nem számít, hogy kivel van dolga, úgy beszél az emberrel, olyan finoman, udvariasan, hogy nem is lehetne jobban elvárni…

– Igen… Azt mondja, hogy ezen már nem lehet segíteni. Nincs különösebb vész, de vigyáznia kell magára…

A vendéglős megtöltötte a poharakat:

– Mondtam: igya azt a teát, amit a feleségem adott neki. Kilencféle fűből van összekeverve, egy hét alatt lehúzza a vérnyomást. Tíz kortyot este és tíz kortyot reggel. Tegnap este is én készítettem el az asszonynak, meg lehet nézni, hogy semmi baja sincs azóta, hogy használja…

– Na de az nem is volt olyan komoly…

– Hát nem, hál’ istennek…

– Azt mondta az előbb – mondta az ügynök, hogy a könyveit nézte át az este, most meg kiderül, hogy nemcsak húsról diskuráltak, hanem teázgatott is.

Nem teázgattam, hanem teát főztem a feleségemnek! Az üzleti könyveimet pedig átnéztem, ha mindenáron tudni akarja…

Király elvigyorogta magát:

– Tényleg a könyveit nézte át?

– Igen! Mit akar vele?

Az ügynök tovább vigyorgott:

– S akkor nem hal meg, ha átnézte őket?

– Látja… – nevette el magát a vendéglős, és az órásra nézett –, beleavatkoznak a szakmájába!

– Hát nem is kis dolog az! – mondta az ügynök. – Egyszer esik meg az életben…

– Micsoda? – kérdezte Kovács.

– Az, hogy meghal…

– Az már nem az életben van!

Király kacagott:

– Mondom, hogy elviszik egyszer az angyalok!

– Egyszer haldoklott egy pasas – mondta a vendéglős –, s azt mondja a családjának, hogy hallgassák meg a végrendeletét. Hagyok – azt mondja – a Nemzeti Múzeumnak százezer pengőt. Hagyok nektek, a családomnak kétszázezer pengőt. A szegényházakra meg hagyok háromszázezer pengőt. Megszólal a felesége: de kedvesem, hiszen nincs egy vasad sem!? Mire az öreg: az igaz, de hadd lássák, hogy milyen nagylelkű vagyok!

– Ez a beszéd! – mondta Király. – Így kell végrendelkezni, látják…

Lecsendesítette a hangját:

– Mi van a Sári kisasszony férjével?

Kovács megrázta a fejét:

– Hagyják ezt a históriát, mert felfordul tőle a gyomrom…

– Ugyan… miért fordulna fel? Rendes szabályos házasság, templommal és anyakönyvvezetővel. Mi baj lenne vele?

– Disznóság!

– Miért lenne az? Az öreg kapott egy húszéves nőcikét – ráadásul jóképű kis macska, azt meg kell adni, a nőcike pedig kap vagy húszezer pengőt, ha az öreg lehunyja a szemét…

– Meg a házat! – mondta a vendéglős. – Meg az üzlet… Meg a szőlő Hidegkúton!

– Hát az üzletet, azt kihagyhatjuk a számításból. Azt hiszi, hogy kell majd neki a bolt? Ha ma lehunyja a szemét az öreg, akkor holnap már eladja…

– Az igaz! De az nem pénz? Ne tréfáljunk…

– Igaz! Mennyit kaphat érte?

Béla kolléga megdörzsölte az állát:

– Hát nézze… sarokház, ugyebár, saroküzlet, és be is van jól dolgozva, mert az öreg, az értette a dolgát, az szent…

– Ez biztos… és érti most is…

– Hogyne értené… Szóval: summa-summárum, a húsz-, harmincezret megkapja érte…

– Az annyát… – mondta Kovács. – Ha nekem annyi pénzem lenne, akkor letenném a lantot az egész életre.

– Szóval, tudja a kis bestia, hogy mit csinál! – mondta Király. – És mondják meg: az öregnek nem volt igaza? Mit csináljon a pénzével? Menjen el vele Monte-Carlóba? Vagy vigye utána a gyászkocsi? Nem rakhatja a hátára sem a házat, sem az üzletet. Szerez magának öreg korára néhány jó napot, és fütyül a világra! Ott heverészik azzal a kis macskával, és böfög nagyokat…

Kovács elhúzta a száját:

– Azért… gondolják csak meg! Idősebb az a lány, mint a saját fia volt…

– Na és aztán? Csak azt bizonyítja, hogy nem ejtették a fejére az öreget. Nézze meg a Gyurica urat! Hol van még a hatvan esztendőtől, és mégsem kap egy rendes nőt magának… kénytelen irtózatos bűnöket venni a lelkére kis tapasztalatlanokkal…

A vendéglős összeráncolta a homlokát:

– Ez erős volt, Király úr!

Király őszintén megszeppent.

– Csak tréfa volt… szavamra… Ne haragudjon, Gyurica szaki!

Gyurica megvonta a vállát:

– Nem történt semmi… folytassa nyugodtan.

A vendéglős megingatta a fejét, és úgy nézett az ügynökre. Kovács felköhögött, és azt mondta gyorsan:

– Akárhogyan is van, disznóság, amit az öreg művel…

– Én csak azon spekulálok – mondta a vendéglős –, hogy mit tud kezdeni vele az öreg? Maguk elhiszik, hogy tud még kezdeni valamit azzal a kis ribanccal?

– Az úgy van… – mondta Király –, hogy ami nem megy erővel, azt pótolja művészettel…

Elkacagták magukat. Gyurica is elmosolyogta magát:

– Maga azt honnan tudja olyan jól?

Király felszabadultan nevette el magát, amikor Gyurica hozzá szólt:

– Magától tanultam, mesterem…

– Ide figyeljenek… – mondta a vendéglős becsippentett szemmel – emlékeznek még arra a kis cigánylányra, aki a szőnyeget szokta árulni itt tavaly meg azelőtt…?

– Igen – mondta az asztalos. – De nem láttuk már nem is tudom, mióta?

– Most nem arról van szó! – legyintett a vendéglős. – Szóval, bejön hozzám egyszer, és kér egy kis pálinkát. Jóformájú kis dög volt, az annyát, ilyen mellekkel, meg volt ott minden, ami kell… de éktelenül koszos, a fene egye meg, én nem is tudom, hogy mikor mosakodhatott az utoljára?

– Nem volt az olyan nagyon koszos! – mondta Kovács. – A többihez képest nagyon is rendes volt.

– Mi az? – kérdezte Király. – Már maga is felcsap szakértőnek? Mi történt, angyalom?

Kovács elpirult:

– De, kérem… még a feleségem is mondta, hogy nézzem meg, mennyivel gondozottabb, mint a többi…

– Ismerjük az ilyen mellébeszélést, most már ne magyarázkodjon, mert rosszabb lesz!

– Figyeljenek már ide! – mondta a vendéglős. – Adok neki pálinkát – egyébként holtkoszos volt, úgy, ahogyan mondom –, s amikor eléje teszem, elkezd ott nyavalyogni, hogy vegyek tőle szőnyeget, meg jósol a tenyeremből, meg hasonlók. De jó kis dög volt, az biztos! Mondom neki, hogy merről jön? Mond valamit, nem emlékszem már, hogy mit, de nem is az a lényeges, hanem mondom neki, hogy ha most megy az öreghez, akkor ne igya meg a pálinkát, mert az öreg nem szereti a részeg nőket… – Dehogynem! – azt mondja. – Még csak azokat szereti igazán! – Tudják, az öreg noszogatta abban az időben ezt a kis cigánylányt…

– Vagy két évig! – helyeselt Király.

– Nahát! Azt mondom a lánynak: mondd meg nekem tiszta lelkedre, tud még csinálni valamit az öreg? Azt mondta rá: de tud ám… csak kicsit hamar megy! Így… Az annyát…!

Kovács lehajtotta a fejét, és úgy kacagott. Király vigyorogva tette le a tenyerét az asztalra:

– Jól van… De mikor volt az? Mikor, édesapám, mikor? Két éve! Hol vagyunk már attól? Egyébként is az ilyen dolgokban szakértőt kell meghallgatni. Igaz… órás úr?

– Az órás úr másban utazik – mondta Béla kolléga. – Igaz?

Gyurica ránézett:

– Igaz! Maga nem is sejti, hogy mennyire igaz!

Ebben a pillanatban erős és gyors visítással fék csikordult a vendéglő előtt. Aztán kivágódott az ajtó, s mire felkapták a fejüket, a helyiségbe három egyenruhás pártszolgálatos lépett be meggombolt revolvertokkal. A lépcső alatt megálltak, és szétvetett lábakkal állva végignéztek a társaságon. Nem köszöntek, csak nézték őket s az egyik megindult az asztal felé. Kintről behallatszott a kiáltás, amint nyilván a sofőrnek szólhatott valaki:

– Nyisd ki a hátsó ajtót!

Béla kolléga a szokott mozdulattal a kötényét igazítva felállt, de a szék felborult mögötte. Utánakapott, és a lába a gyors mozdulattól belegabalyodott a szék lábaiba, és teljes hosszában végigvágódott a földön. Zavartan állt fel és tette vissza a helyére a széket. Elsimította a haját.

– Kösz! – mondta feléjük tartva a nyilas. – Maga rendes ember! Szó nélkül is tudja, hogy mit kell csinálnia…

Az ajtónál a két nyilas közül az egyik odament a pult mögötti ajtóhoz, és kezébe vette a revolverét. Amelyik az ajtónál maradt, hátrább lépett, és szabadon hagyta az ajtóhoz vezető utat.

Király – ő ült a vendéglős mellett – felugrott, és segítségére akart sietni a szomszédjának.

– Maradjon a helyén! – mondta a nyilas. Amikor Király tétovázva még egy mozdulatot tett, akkor rákiáltott:

– Azt mondtam, hogy ne mozduljon!

A vendéglős nehézkesen állt fel, és zavartan igazította meg a kötényét. Visszatolta a széket a helyére, és megtörölte a kezét a kötényébe.

– Elnézést… – mondta. Tekintete a két revolveresre esett, szemei megtágultak, felemelte a kezét, és elsimította a haját. Aztán előbbre lépett:

– Tessenek parancsolni…!

Az ajtón még egy nyilas jött be, ugyancsak egyenruhában, kigombolt zubbonyban. A zubbony ujjai a hűvös ellenére fel voltak gyűrve a könyökéig, a sapkája feltolva a homlokából, a revolvere a hasánál lógott, nyitott tokkal.

Körülnézett:

– Ezt már szeretem! – mondta. – Áldott és ünnepélyes csend…

Odament a söntéshez, és felemelte a tartály fedőjét. A csap alól poharat vett magának, és megtöltötte borral.

– Csés jó estét! – mondta, és felhajtotta az italt.

A vendéglős felemelte a kezét:

– De kérem szépen…

– Kuss! – mondta a felgyűrt ujjú.

– Megjött a mikulás bácsi! – mondta a nyilas, aki ott állt előtte. Megfogta a simléderét, és megemelte a sapkáját. – Örülök, hogy ilyen szépen együtt vagyunk!

Elővette a revolverét, és lelógatta az oldala mellett:

– Egyezzünk meg abban, hogy maguk most szép sorjában kimennek az ajtón, és eljönnek kocsikázni velünk egy keveset! Helyes?

A vendéglős elsápadt:

– De kérném… Én… nem értem az egészet! Mi ez, kérem?

A feltűrt zubbonyos kényelmesen végigjött a helyiségen, és a vendéglőshöz érve hirtelen mozdulattal szájon vágta:

– Hogy érthetőbb legyen!

Elkiáltotta magát:

– Nyomás kifelé!

Megfogta a vendéglős vállát, és előrelódította. Aztán Királyhoz lépett, aki sápadtan állt a helyén. A vendéglős után lökte:

– Nyomás!

Megfogta Kovács gallérját, és felrántotta a székről. Az asztalos bukdácsolva lódult az ajtó felé.

Gyurica mozdulatlanul ült a helyén. Ajkát beharapta kissé, szeme az asztalon.

Amikor a nyilas felemelte Kovácsot a helyéről, akkor odanyúlt a cigarettájához, és zsebre tette, majd eltette a gyufáját is, felállt, és a fogashoz lépve leemelte a kabátját:

– Nincs kabát! – kiáltotta a nyilas.

Gyurica visszaakasztotta a kabátot, és oldalt fordulva – hogy elférjen az asztal és a fal között – kilépett a helyéről és elindult az ajtó felé.

– Nyomás! – mondta a nyilas, amelyik elsőnek lépett eléjük, és az éppen feltápászkodó Kovács után lépve fenéken rúgta. Kovács megfordult:

– Csigavér! – mondta a nyilas.

– Kérném… – mondta Kovács. – Én Kovács János asztalosmester vagyok. Ezek meg itt a barátaim, és mind egytől egyig…

Nagyot nyelt, és azt mondta:

– Valami félreértésről van szó bizonyára…

A felgyűrt ujjú odalépett eléje, és felmutatott a mennyezetre!

– Nézze, mi van ott!

Amikor Kovács elfordított fejjel felnézett, akkor teljes erejével pofon vágta:

– Mars! – kiáltotta.

Az egyik revolveres – amelyik az ajtónál maradt –– odalépett Kovácshoz, és megragadva a karját kituszkolta az ajtón.

A felgyűrt ujjú a vendéglőst nézte. Béla kolléga a megnyitott ajtószárnynál állt, és a pultot nézte és mögötte a nyilast.

– Mit bámulsz, csillagom?

Gyors mozdulattal pofon ütötte, s amikor a vendéglős felemelte a karját, ökölbe szorított kezével, akkor gyomron ütötte. A másik nyilas megfogta a karját, és kilökték az ajtón.

A nyilas odafordult a felgyűrt ujjúhoz:

– Itt maradsz és körülnéztek. Ha van valami jó pálinkája, akkor hozzátok magatokkal!

– Igenis! Az asszony?

– Attól függ… Rád bízom!

Régimódi postaautó állt kint, hátul felnyitott ajtóval. Utolsónak éppen Béla kolléga hágott fel a lépcsőn. Amikor eltűnt a kocsi mélyében, akkor egy revolveres rácsapta az ajtót, és megforgatta a kulcsot a zárban.

– Kész!

A revolveres elindult a sofőrüléshez. A másik is megkerülte a kocsit, és az előbbi nyomában ő is beült a kocsiba. Felbúgott a motor, és a kocsi nagy, kíméletlen ugrással elindult a vendéglő elől.

A kocsi belsejében sötét volt. Az egyik oldalon Király és Gyurica ültek egymás mellett, a másikon Kovács és Béla kolléga. A vendéglősnek vérzett az orra, rászorította az arcára a zsebkendőjét.

– Mi… van most velünk? – kérdezte Kovács. A pad szélébe kapaszkodott, a homlokát kiverte a veríték.

– Hallgasson! – mondta Gyurica.

A sofőrfülkéből kis rácsos ablak nyílt a kocsi belsejére. Halvány, kék fény szűrődött rajta keresztül. A vendéglős hátrahajtotta a fejét, és az orrára szorította a zsebkendőt. Hatalmas, erős melle úgy járt, akár egy fújtató.

Király, mint aki most tért magához, felugrott a helyéről, és keresztüllépve Gyurica lábán, öklével nekiesett a sofőrfülke falának:

– Álljon meg! Álljon meg! Milyen jogon merészelik ezt csinálni? Álljon meg, ha azt mondom!

A kocsi ment tovább, Gyurica meg megfogta az ügynök karját, és visszarántotta az ülésre maga mellé:

– Nem érti, hogy hallgasson?!

– Nincs joguk hozzá… hogy békés embereket! – kiáltotta Király, és szabadulni igyekezett az órás szorításából. – Micsoda gengszterizmus ez! Azonnal álljanak meg!!

– Maradjon csendben! – szólalt meg meglepően nyugodt hangon a vendéglős. –– Ha még egy szót szól, velem gyűlik meg a baja…

Köhögni kezdett, és előrehajolva kiköpött a padlóra. Káromkodva hajolt hátra:

– Az anyátok úristenit… rohadt gazemberek!

– De mi…? Mi ez egyáltalán? – kérdezte Kovács. – Maguk értik ezt? Úristen…! Hát… mi ez egyáltalán, Gyurica szaki?!

– Maradjon nyugodtan! – mondta Gyurica. – Kiderül majd, hogy valami félreértésről van szó…

– De hogyan történhet ez? Hogyan lehet ezt csinálni egyáltalán? Hát mit csináltunk egyáltalán? – kezébe temette az arcát. – Nem tudom, nem tudom… hogyan lehetséges ez! Nem értek semmit… semmit az égvilágon… Ó, Istenem…!

Király felugrott:

– Álljanak meg azonnal! Nem lehet tisztességes polgárokkal így eljárni! Semmi joguk nincs hozzá!!

A vendéglős felemelkedett, és visszalökte Királyt a helyére:

– Nem ért a szóból, a teremtésit magának! Ha azt mondtuk, hogy hallgasson, akkor ne nyissa ki a száját…

Gyurica megfogta az ügynök karját:

– Maradjon nyugodtan a helyén, és várja ki a végét! Valami félreértésről van szó, nemsokára ki fog derülni… Üljön vissza maga is, Béla kolléga!

A vendéglős visszaült a helyére:

– Ha még egyszer hisztériázni kezd, nem felelek magamért… Üljön a fenekén és hallgasson!

Gyurica elővette a cigarettáját:

– Gyújtsanak rá és maradjanak nyugodtan!

A vendéglős felkapta a fejét:

– Van cigarettája?

– Van… majd én meggyújtom a magamét, és maguk arról gyújtanak majd rá…

Meggombolta a kabátját, és szétnyitotta a szárnyait:

– Álljon fel, Béla kolléga, és takarja el azt az ablakot! Fellobbantotta a gyufát. Aztán körbeadta a cigarettát, hogy a többiek is rágyújthassanak.

– Remélem nem érzik meg…?

A vendéglős mélyen leszívta a füstöt.

– Kösz… Gyurica szaki!

Kovács lehajtott fejjel szívta a cigarettát, Király az ajtó felé fordult, és a tenyerébe tette a fejét:

– Borzalmas… nem tűröm, nem tűröm tovább…!

Aztán szótlanul szívták végig a cigarettát. Amikor eltaposta a csikket, akkor a vendéglős így szólt Gyuricához:

– Ide figyeljen, Gyurica szaki…

– Igen! – mondta Gyurica.

– Nem haragszik meg, ha kérdezek valamit?

– Tessék…

– Nem haragszik meg?

– Nem!

A vendéglős hallgatott egy darabig. Aztán megkérdezte:

– Nem csinált maga valami olyasmit, amiért elvihetnék magát?

Gyurica eltaposta a cigarettáját:

– Nem! – mondta.

– Biztos?

Gyurica hátradőlt a kocsi oldalához, és összehúzta magán a kabátot.

– Miért éppen tőlem kérdi?

A vendéglős újra csak később válaszolt:

– Nem szóltam semmit!

Előrehajolt, és kiköpte a szájába gyűlt vért a földre.

– Apám ütött meg utoljára… – mondta Kovács, és két kézzel átszorítva a tarkóját, lehúzta a fejét egészen a térdéig.

(Folytatása következik)