Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét VI.

2008.11.26

6.

 

„…ezerhétszázhatvanöt…ezerhétszázhatvanhat…ezerhétszázhatvanhét… Hm!”

Gyurica megállt, és elővette a kapukulcsot:

– Hm…! Tisztességes átlag! Ezerhétszázhatvanhét…

Ezerhétszázegy, illetve ezerhétszáznyolcvankilenc lépésnyire lakott a vendéglőtől.

– Tisztességes átlag – mondta még egyszer, míg a zárba illesztette a kulcsot.

Két egyemeletes ház közé ékelt, régi földszintes házban lakott. Az utcára bolthajtásos kapu szolgált, és a kapu két oldalán két-két ablak. Múlt századi épület volt, eléggé megviselt, alacsony mennyezettel és tűzfalnak szaladó, macskaköves kis udvarral. Tűzfal volt egyébként az udvar két oldalán is, napfényt tehát alig kapott, s a kövek között sápadt fű és moha volt látható. A házban mindössze két szoba és egy konyha volt. Jobbra két helyiség, balra egy, amely Gyurica műhelyéül is szolgált.

Gyurica belépett a kapun, bezárta maga mögött, és a bolthajtás alatt előrement az udvarig.

A saroknál tapogatózva megkereste a vedret, kiment az udvar közepén levő kúthoz, és teleeresztette vízzel. Aztán vigyázva, hogy le ne löttyintse a ruháját, odavitte a jobbra eső traktusban a konyha elé. Halkan megkocogtatta az ajtó üvegjét. A kék légópapír mögött kialudt a fény, és a kulcs csikorgása után megnyílt az ajtó. Az órás belépett, és megvárta, amíg újra felgyullad a villany. Akkor aztán odavitte a vödröt a tűzhely mellett álló hokedlihez, lerázta a kezéről a vizet, és megfordult:

– Jó estét!

Tizennégy, tizenöt év körüli lány állt az ajtónál. Most vette le a kezét a villanykapcsolóról. A haja kis kendővel volt hátrakötve, de azért szabadon hagyva a fényes fürtöket, a nyakában könnyű kis sál volt.

– Jó estét!

Elvette Gyuricától a kabátot, a sálat, és az ajtón levő fogasra akasztotta. Megfordult, és mosolyogva nézett a férfira.

Gyurica a tűzhely fölött megdörzsölte a kezét:

– Most gyújtottál be?

– Igen! – mondta a lány, és megigazította a kendőt a fején, közelebb lépett.

– Mi újság?

– Semmi… semmi különös…

Odament a lányhoz, és felemelte az állát. A szemébe nézett:

– Hogy érzed magad?

A lány elpirult:

– Köszönöm, jól…

– Nincs semmi baj?

– Nincs…

Elsimította a lány kendője alatt a haját, és elmosolyogta magát:

– Nem is lesz semmi baj…

– Szédülök… – mondta halkan a lány, és lehajtotta a fejét.

– Az vele jár – mondta Gyurica –, nem kis dolog ez elvégre.

Kis dobozt vett elő a zsebéből:

– Ebből minden este és reggel vegyél be egy szemet. Úgy tedd el, hogy nehogy megtalálja valamelyik. Ez… csak olyan nagy hölgyeknek jár, mint amilyen te vagy!

A lány felnézett, és Gyurica mosolyogva meghajtotta magát. Átnyújtotta a dobozt, és megfogta a lány kezét. A kezénél fogva odavezette a konyhaasztalhoz, és leülve maga elé állította. Szótlanul nézte egy darabig, aztán a lány mindkét kezét a tenyerébe fogva, így szólt hozzá:

– Nagyon sokat kellene neked most pihenned…

Elhallgatott egy pillanatra:

– De nem tudjuk megtenni! Sem úgy, ahogyan arra neked szükséged lenne, sem úgy, ahogyan azt én is szeretném. Amit tehetünk, az mindössze az, hogy igyekszünk minél kevesebb munkát hagyni rád. Holnap már csak a varrás lesz a tiéd. A ma esti főzést már én csinálom – úgy, mint azelőtt. Reggel áthozom neked a műhelyből a karosszéket, és abban fogsz ülni, betakarod magad, hogy ne fázz meg az ülésben, és csak akkor kelsz fel, ha nagyon muszáj… Rendben van?

A lány bólintott:

– Igen…

– Minden egyebet végezzen a Bikfic! Egyébként is okos dolog, ha több munkát adunk neki. Az ilyen szeleburdi gyereknek nem árt, ha néha felelősséget adnak neki. Néha rá kell bízni a kecskére a káposztát, különösen, ha a kecske olyan értelmes kis jószág, mint a mi Bikficünk. Sok baj volt vele máma…?

– A színház újra…

– A színház, a színház…! Ki kellene már egyszer találnunk valamit, hogy hagyjon fel vele. Nem tudom, honnan szedi ezt a színházat?

– Alig bírok vele – emelte fel a tekintetét a lány. – A többiek aztán persze nem bírnak magukkal… Hogy adjak valami rongyot függönynek, hadd tegye a kalapot a fejére a Bikfic, hadd öltözzön fel felnőttnek… meg ilyesmi.

– Holnap raportra jön majd a kölyök! Reggel azonnal, amint felkel, kihozod ide, a konyhába, és meglátod, nem lesz egy darabig baj vele. Úgy kell beszélni vele, mint egy felnőttel, nem buta kölyök az, és annyi az önérzet benne, hogy sok is… Majd megpróbálunk valamit! Szóval, mindent ő végez majd holnap. Te pedig légy okos! Ha azt látod, hogy valamit nem úgy csinál, ahogyan te szoktad, akkor ne törődj vele, hadd csinálja. Bízz rá mindent egészen, és csak akkor szólj, ha valami ostobaságot csinálna. Hadd találja örömét abban, hogy intézkedhet, rendelkezhet, és a többinek szót kell fogadni…

– Nem tudom, hogyan fognak szót fogadni neki? Állandóan lesik, hogy mikor csinál valamit, amin nevethetnek, ő pedig élvezi, és akkor megbolondulnak…

– No hát… próbáljuk meg, jó? Azért tartsd rajta a szemed, nehogy azt higgye, hogy most aztán senki nem parancsol neki… De azért hadd higgye úgy, mintha ő lenne a főnök. Stimmel?

– Én… nem érzem annyira rosszul magam! – mondta a lány.

– Persze hogy nem…

A lány szemébe nézett, és újra elmosolyogta magát:

– Nagyon megijedtél?

A lány is mosolyogni kezdett és bólintott.

– Azt hitted, hogy itt a világ vége…?

A lány mosolygott.

Gyurica közelebb húzta magához.

– Pedig – mondta – nem a vége van itt. Inkább az eleje! Ez azt jelenti, hogy egészséges vagy, minden rendben van a szervezetedben és normálisan fejlődsz. Semmi nem változott meg benned! Ugyanolyan fogsz maradni, mint eddig is voltál, de most majd elkezdesz nőni és… valamit azért, azt hiszem érezni fogsz… amit eddig nem éreztél! Hogy milyen is lesz az, amit érezni fogsz, azt én nem tudom elmondani neked, sőt az is lehetséges, hogy csak én gondolom úgy… Olyasmit, hogy talán büszke leszel egy kevéssé, és ez nem is baj… Hogyan is mondjam neked?

Elgondolkodva nézett a lány hajára, aztán lehullott a tekintete a lány kezeire, és jobban megszorította az ujjaival:

– Az élet hírt adott neked magáról, illetve arról, hogy miért is vagy a világon… Hogy miért is élsz a földön? Hogy egyszer majd te is azok közé tartozol majd, akiknek mindent köszönhetünk. Hogy egyszer majd te is édesanya leszel! Az, akit a legjobban tisztelünk az egész földön, és minden dolgok között! Az előtt az emberiség meghajtja a fejét, s aki előtt mi férfiak örökké gyermeknek érezzük magunkat. Édesanya leszel! És mindenki számára parancs lesz, hogy a boldogságot csak úgy képes megszerezni, hogy téged boldoggá tesz, és megszabadít a szomorúságtól. Hogy óvjon és féltsen téged, mert magát óvja és őrzi benned, és önmaga ellen vétkezik, ha rosszat cselekszik veled. És mindenki számára parancs lesz, hogy a te mindennél hatalmasabb és követelőbb törvényed szerint éljen, és a te törvényed szerint rendezze be az életét. A te törvényed szerint, mely azt követeli, hogy az élet az életért van, hogy minden cselekedetnek az életért kell történnie, hogy minden mozdulatunk az élet megőrzését kell szolgálja! És mindenki számára parancs lesz, hogy azért éljen a földön, hogy téged semmi ne szomorítson, bántás soha ne érjen, gond ne kísérjen, félelmet ne ismerj meg, hogy úgy foganhasson benned majd a gyermek, és úgy hordozd őt magadban a szíved alatt, hogy titkos és a vérben bujkáló emlékezet csak szépet és jót ajándékozzon neki! Erre a parancsra nősz majd fel, és ezt a parancsot fogod hirdetni az emberiségnek! – Tenyerébe fogta a lány arcát, és a szemébe nézett:

– És ami most van… ami ma történik a világban, azt el fogod felejteni! Az élet fog győzni, mert nem lehet másképpen! Amit megőrzöl belőle, az emlékezet, az mindannyiunk haszna lesz. Mert megismerted, és ezért fel fogod ismerni a gonoszt! Te fogod majd felismerni hamarabb mindenkinél! A te szemed fogja észrevenni hamarabb mindenkinél. A te szíved fog feldobbanni, és a te szavad fog kiáltani mindenki szavánál előbb! Te fogod majd meglátni őt, ha előbújik a vackáról, te fogod meglátni akkor, amikor másnak még nincs szeme rá, és tekintete nem sejt semmit! Te fogod meghallani a lélegzetét, amikor senkinek nem lesz még füle rá! Te fogod megérezni a jelenlétét, amikor még senki nem vette észre! Te fogsz kiáltani először, és te fogsz rámutatni az ujjaddal, amikor rejtőzik még, és te leszel, aki kiáltva parancsot adsz, hogy el kell pusztítani. És senki nem fog kételkedni a szíved sejtésében, senki a te kiáltásodban, mert mindenki tudni fogja, hogy te vagy az ő legnagyobb ellensége! Így lesz, és így marad majd örökké!

A lány nézte a férfi arcát, és meghajtotta a fejét.

– Ugye, hiszel benne? – kérdezte Gyurica.

A lány nem válaszolt.

– Hiszel benne?

A lány összeszorította a száját. Ajkai remegni kezdtek, és remegni kezdett az egész arca. A tiszta és érintetlen arc meggyűrődött, a szemek rebbenve, majd remegve lezárultak. Sírni kezdett, és megingatta a fejét, hogy nem… nem hisz benne! Az egész testét megrázta a hirtelen zokogás, és leguggolva a férfi elé, fejét annak térdére hajtotta. Tenyerét a szájára szorította, hogy elfojtsa a sírását, és ne hallja senki.

Gyurica rátette a tenyerét a lány fejére. Csendesen mondta, küszködve a szavakkal:

– Hinned kell! És tudnod kell, hogy ami van a világban, az el fog múlni! Semmi nem marad belőle… Ami ma van a világban, az az ember ellenére van! Az ember jó! Ezért múlik el tőle minden gonosz! A rossz idegen az embertől, olyan idegen, mint a betegség, amelyből felgyógyulunk, s amely csak akkor keríthet a hatalmába, ha nem vigyázunk magunkra…

– Én nem akarok hinni semmiben… – mondta a lány, és felcsuklott most már szabadon a zokogása. – Én meg akarok halni! Az emberek rosszak és kegyetlenek… Én nem akarok élni!

Gyurica felállt, és magához ölelte a lányt. Megvárta, míg elcsendesül a gyermek sírása, s akkor odavezette a szoba ajtajához.

– Feküdj le, kicsim… És az isten bocsásson meg mindannyiunknak!

Megnyitotta az ajtót. Ahogy beesett a fény a szobába, kis ágyak sora vált láthatóvá. Végig a falak mentén követték egymást, és két ágy volt összetolva a szoba közepén is. Meleg gyermek levegő áradt a megnyitott ajtó felé.

– Takard be a Bikficet… – mondta Gyurica.

Maga is odalépett az első ágyhoz. Fekete hajú kisfiú szuszogott a takaró alatt, a karja a feje alatt. Gyurica óvatosan a hátára fordította a gyermeket. Odalépett a következő ágyhoz. Hasonló korú gyermek feküdt ott, a takaró lecsúszott róla, az inge felgyűrődött a derekához. Amikor Gyurica föléje hajolt, akkor megmozdult, és átfordult a másik oldalára. Még kilenc ágy következett. Hét a falak mentén és kettő a szoba közepén. Az egyik üres volt, a takaró félrehajtva. A párna érintetlen.

Gyurica odalépett a lányhoz. Még mindig küszködött a sírással. Végigsimított a fején.

– Jó éjszakát…

– Jó éjszakát… – mondta a lány. – A füzeteket odatettem az asztalra!

– Köszönöm! – mondta Gyurica.

Amikor betette maga mögött az ajtót, egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. Aztán odament a tűzhelyhez, és leguggolva megpakolta a tüzet. Megnézte az óráját.

– Tíz múlt tíz perccel… Több mint másfél órám van! Vajon milyen lesz a gyerek…?

Felállt, és a konyhaszekrény aljából lábast, fazekat vett elő, aztán az üveges részből elővette az olajos üveget, lisztet, a fiókból fakanalat, és sorba odavitte a kályhához. Megpiszkálta a tüzet.

– Először elkészítem a reggeli levest, s amíg fő, megpucolom a krumplit. Egyebünk nincs, szalonnával csinálom a krumplipaprikást, és készítek bele nokedlit is… Ha ecetes hagymát is csinálok hozzá, akkor rendben leszünk a savanyúval is, valamivel több krumplit tisztítok, és kész a krumplisaláta…

A lábast feltette a karikára, és olajat öntött bele. Felnyitotta a fal mellett a nagy ládát, és krumplit vett ki belőle, kis kosárba szedte át, és leült a kis székre a kályha előtt. Pucolni kezdte a krumplit. Néhány darab után felállt, telemerte vízzel a fazekat, az olaj is forrósodott már, belekavarta a lisztet, és ott maradt mellette, amíg megpirult a rántás. Két fej hagymát vett elő, és megtisztítva beletette a levesbe.

Mire végzett a krumplipucolással, kész volt a leves. Félrehúzta a kályha szélére, sót tett bele, ott hagyta a kályha szélén. Újra hagymát tisztított, új lábast vett elő, olajat töltött bele, aztán beletette az apróra vágott hagymát. Amíg az olaj forrósodott, kötényt tett maga elé, és hozzálátott a nokedli-készítéshez. Cseréptálban kavarta a lisztet. A kredenc előtt állva kavarta, sebesen járt a kezében a fakanál. Amikor meghallotta az olaj sercegését, visszatért a kályhához, beletette az apróra vágott szalonnát, és a fakanállal elegyengette, hogy egyformán piruljon minden darabja. Aztán paprikát tett bele, ráöntötte a megmosott krumplit, és lefedte a lábast. Mire kiszaggatta a nokedlit és elkészült az egész főzéssel, fél tizenkettőre járt az idő. Felseperte, majd felmosta a konyhát. Leült, és rágyújtott egy cigarettára. Csendesen maga elé nézve szívta végig. Aztán levette maga elől a kötényt, vizet töltött, és megmosta a kezét. Odament az ablakhoz, és az egyik tolltartóból piros ceruzát vett elő. Leült az asztalhoz, és maga elé húzta a gondosan egymás mellé rakott, kék papírba kötött füzeteket.

– Éjfélre végeznem kell! Nem szabad egyébnek maradnia, csak a stoppolásnak…

Az első füzeten, amit a kezébe vett, szépen rajzolt betűkkel Éva felírás állt. A nagylány, mielőtt aludni tért, mindig a saját füzetét tette legfelülre. Gyurica felállt, és halkan a szobaajtóhoz lépett. Megnyitotta az ajtót, és odament a szoba közepén álló ágyhoz. A lány arcát a karjaiba temetve aludt. Néha fel-felhüppögött álmában. Gyurica lehajolt, és óvatosan megcsókolta a haját. A szobát betöltötte a tizenegy gyerek szuszogása. Az egyik mondott valamit álmában. Gyurica odalépett hozzá, és megsimogatta a homlokát.

– Alszik szépen Péterke… – mondta. – Nyugodtan alszik…

A fiú felnyitotta a szemét, s amikor álmos szemeivel megismerte a férfit, akkor elmosolyodott, és azt mondta gyönge, selypítő hanggal:

– Alszik Peti…

Az oldalára fordult, és egyenletesen lélegezve újra álomba merült.

Gyurica elhagyta a szobát, és visszaült a füzetek fölé. Az első füzetben, szép kék vonalakkal Európa térképe volt felrajzolva. A hegyek zöldek voltak és barnák, az országhatárok pirossal voltak felrajzolva. Föléje írva: „Európa éghajlati övezetei”, és szaggatott vonalak határolták el egymástól az óceáni, a szárazföldi és a mediterrán öveket. Gyurica felnyitotta a füzet mellé helyezett könyvet és átfutva az aznapi dátummal megjelölt szakaszt, ellenőrizte a rajzot a füzetben. Az utolsó két füzetben nagy ákombákomok sorakoztak, „g” majd „p” és végül „j” betűk. Átjavította a rosszul rajzolt betűket, aztán kezébe vette a könyvet, és kijelölte a holnapi leckét. Néhány egyszótagos szót írt a sorok elejére mintának.

Tizenkét óra múlt néhány perccel, amikor végzett a füzetekkel. Felállt, és mindannyit az ablakpárkányra helyezte.

Odament az ajtóhoz, és magára terítette a kabátját, fejére tette a kalapot, cigarettára gyújtott. Megpakolta újból a tüzet, és visszatérve óvatosan megnyitotta a konyhaajtót. Végighaladt a macskaköveken, és elment a kapuhoz. Összébb szorította magán a kabátot, és hozzátámaszkodva a kapuhoz, szótlanul szívta a cigarettáját.

– Holnap – gondolta – eladom a fekete kakukkos svájcit! Nagyot fog nézni a Felvinci, ha beállítok hozzá: tessék, uram, teljesül a vágya, itt az óra, mától a magáé! – Hát mégis megválik tőle, Gyurica úr? – Meg! De nem nyolcvan pengő, hanem száz! – Az sok! – mondja majd. – Akkor nincs óra! – mondom én, és ő kifizeti. Nekem pedig jó pár napra nem lesz gondom! Meglesz a rántott leves, tej a kicsiknek, és lesz újra kolbász, Svung azt mondta, hogy tud szerezni, ha nagyon akarom…!

Lépéseket hallott az utca felől. Odahajtotta a fejét a deszkához, és a kezét rátette a kilincsre. Megforgatta a kulcsot a zárban. A lépések megálltak a kapu előtt. Megnyitotta a kaput.

Kint – a változatlanul gomolygó ködben – egy férfi és egy gyermek állt.

– Jó estét…

– Gyorsan… – mondta Gyurica, és félreállva utat engedett.

Amikor becsukta a kaput, ottmaradt még egy pillanatra és kihallgatódzott az utcára. Csend volt. – Erre tessék… – mondta megfordulva, és előrement.

Amikor betette a konyhaajtót, odafordult a jövevényekhez. A férfi alacsony, szemüveges ember volt, mellette a gyermek talán öt-hat esztendős kislány.

A férfi megszólalt:

– Minden rendben van, nem látott senki…

– Azt hiszem, ő lesz az utolsó – nézett Gyurica a gyerekre. – Nincs több helyem…

Odanyújtotta a kezét a gyermekhez:

– Szervusz… mindjárt megkapod a mackódat. Egy ilyen nagy doboz cukorkája van, és alig várja, hogy odaadhassa neked! Azt fogja mondani: tessék…! Úgy ám, nagyon ügyes mackó…

A kislány pislogott a fényben, és nem eresztette el a férfi kezét.

– Én nem kapok a cukorból? – kérdezte a férfi.

– Nem bizony – mondta Gyurica –, azt csak az ilyen okos és szép kislányoknak adja a maci…

– És a mackóval sem játszhatok?

– Hogyne…! – mondta Gyurica, és megfogta a kislány kezét. – Az is csak a miénk. Csak az ilyen ügyes kislányoknak jár mackó… De ha jó leszel, akkor egy kicsit odaadjuk. Ugye, odaadjuk? – nézett a gyerekre.

A kislány megvonta a vállát, és azt mondta:

– Nem tudom…

– Tudod mit? Adjunk majd neki egy kis cukorkát, ha megint ide jön… Jó? Addig is vesd le most a kabátodat, mert a mackó fél azoktól, akiken kabát van meg sapka. Azt mondja, hogy ő csak azokat szereti, akik itt laknak nálunk…

– Hadd maradjak itt én is! – mondta a férfi.

– Nem lehet… – mondta Gyurica. – Itt csak azok maradhatnak, akik szeretik a mackót… és akit szeret a mackó!

Odament az ablakhoz, és nagy, masnis mackót hozott a gyereknek. A mackó karjai között kis csokoládésdoboz volt.

– Szereted ezt a kislányt, mackó? –– guggolt le a gyerekhez, odatartva a mackót eléje. Megbólintotta a mackó fejét:

– Na, látod! Szeret téged… Adsz cukorkát a kislánynak? Kérdezd meg tőle szépen, hogy ad-e neked cukorkát?

A gyermek körülnézett a helyiségben. Rátekintett a kályhára, az asztalra, aztán a szobaajtóra nézett.

– Mackó! – mondta Gyurica. – Kérdezd meg ettől a kislánytól, hogy hívják!

A kislány felnézett Gyuricára, és megkérdezte:

– Ide nem jönnek majd, hogy elvigyenek?

Gyurica leengedte a mackót. A férfira nézett, aztán a gyerekre:

– Nem, gyermekem… Innen senki nem vihet el téged!

A kislány Gyurica arcába nézett:

– Te jó bácsi vagy?

– Igen! – mondta Gyurica. – Itt, ebben a házban mind jó emberek vannak… Te pedig itt maradsz közöttünk. Ott bent a szobában még sok ilyen kisgyermek van, mint te, és azok mind szeretni fognak téged!

Intett a férfinak.

– Szervusz! – mondta a férfi a kislánynak, és lehajolt hozzá. – Viselkedj szépen, és szeresd ezt a bácsit. Ő is nagyon szeret téged!

– Gyere! – állt fel Gyurica. – Vessük le a kabátodat…

– Ők is jók, akik ott bent vannak? – nézett az ajtóra a kislány.

– Igen! Ők is mind olyan kisgyermekek, mint te vagy… Most alszanak, de holnap majd megismered őket, és meglátod, hogy mennyire szeretnek majd… Vesd le szépen a sapkádat!

– Te vagy az apukája azoknak a gyerekeknek?

– Nem! Csak háromnak vagyok én az apukája… A többire én vigyázok, amíg az apukájuk és az anyukájuk visszajön és hazaviszi őket…

A kislány levette a sapkáját:

– Az én apukám és anyukám nem jön vissza többet!

Ránézett a mackóra:

– Most nem kell a maci… Éjszaka aludni kell neki! Add ide, majd én leteszem…

Gyurica odaadta neki, és a kislány mackóval a kezében körülnézett:

– Hol szokott aludni?

Gyurica odavezette a gyermeket az ablakhoz:

– Ide tedd szépen…

– Az ablakba? Nem fázik meg itt az ablakban…?

– Tulajdonképpen – mondta Gyurica –, nem itt szokott aludni. Most csak azért volt itt, mert várt téged. Tegyük le ide, a székre, és amikor te is lefekszel, akkor magaddal viszed, hogy ott aludjon az ágyadban…

– Nem esik le innen a székről?

– Nem… Úgy tedd szépen, hogy üljön. Addig én kikísérem a bácsit…

A gyermek megfogta a mackó nyakán a masnit:

– Nem szorítja a nyakát?

A férfi kezet nyújtott.

Amikor Gyurica visszatért, a gyermek ott ült a széken, a mackó az ölében volt, a masni nem volt a nyakában.

– Hogy hívják a mackót?

– Csak úgy, hogy Maci… – mondta Gyurica.

– Az enyémet úgy hívták, hogy Tündi… Olyan édes volt, ezt miért nem hívják Tündinek?

– Mert más nevet kapott, amikor kicsi volt. Ha új nevet adnánk neki, akkor nem értené meg… Téged hogy hívnak? Odament, és levette a gyermek nyakából a sálat.

– Akkor maradjon most is Maci a neve… Tedd le ide az asztalra, amíg leveszem a kabátomat! – mondta a gyerek.

Amíg kigombolta a kabátját, a kályhára nézett:

– Te főzöl?

– Igen…

– Én is tudok főzni… A Tündinek is mindig én főztem. Mit főzöl?

– Krumplit… Add ide a kabátodat…

Felakasztotta a gyermek kabátját az ajtóra:

– Hogy hívnak téged?

– Ani…

– Hát akkor, Ani, most valóban hagyjuk aludni a Macit…

– Nem viszed be a szobába?

– Nem. Majd te viszed be, amikor aludni mégy!

Leült az asztalhoz a másik székre:

– Gyere ide hozzám…

A kislány felemelte a mackó karját:

– Te tényleg jó bácsi vagy?

– Igen.

Felnézett a férfira: – Igaziból mondod…?

– Igaziból! Na, gyere ide szépen…

A kislány lecsúszott a székről, és macival az ölében odament hozzá. Gyurica az ölébe emelte.

– Nagyon fog itt téged mindenki szeretni!

– Nem csapsz be engem?

– Hogy mondhatsz ilyent? A jó bácsik nem csapnak be senkit…

A kislány végigfektette a mackót az asztalon, és ráterítette az abrosz szélét:

– Az én apukám is jó bácsi volt, és mégis becsapott engem…

– Hogy mondhatsz ilyet? Az apukák és az anyukák nem szokták becsapni a gyerekeket. A te apukád sem csapott be téged, egészen biztos…

A kislány megigazította az abroszt a mackón:

– De…! Engem becsapott az apukám! Azt mondta mindig nekem, hogy nagyon szeret, és ő csak azért van a világon, hogy mindig vigyázzon rám. Azt mondta, hogy mindig velem lesz, egészen addig, amíg nagy leszek, hogy mindig segítsen nekem, és vigyázzon rám, és azt is mondta, hogy soha nem hagy el engem. Anyukám is azt mondta, és most ő sincs itt velem…

– Apukád és anyukád – mondta Gyurica – rám bíztak téged, hogy vigyázzak rád, amíg ők visszajönnek. Addig én fogok segíteni neked mindenben. Tanulni fogunk, úgy, mint a többi gyerek. Itt mindegyik gyereknek van könyve és füzete. Kapsz majd tőlem ceruzát, radírgumit, tolltartót, és megtanulsz írni, olvasni. Azt hiszem, hogy nagyon jó tanuló lesz belőled…

A gyermek összehúzta a szempilláit, és azt kérdezte:

– Mekkorára kell nőni az embernek ahhoz, hogy megöljék?

Gyurica szembe fordította magával a gyermeket:

– Hogy lehet ilyen butaságot kérdezni?

– Nekem mekkorára kell megnőni, hogy engem is megöljenek?

– Ilyen butaságokat kérdezel tőlem, Ani?

– Miért kérdeztem butaságot? Nem mindenkit ölnek meg, hogyha megnő? Vagy csak azokat ölik meg, akiknek nincs puskájuk?

Gyurica kezébe vette a gyermek arcát:

– Figyelj ide, Ani!

– Én nem akarom, hogy engem is megöljenek. Megölték a macimat is, pedig olyan jó volt, és soha nem is bántott senkit! És miért mondta apukám, hogy mindig velem marad, ha aztán becsapott engem?

– Apukád nem csapott be téged! És nem csapott be anyukád sem…

– Akkor miért nincsenek itt velem?

– Most én vagyok itt veled, és én vigyázok rád! Nagyon jól fogod érezni magad, majd meglátod. Sokat fogsz játszani, és sok kis pajtásod lesz. Tudsz varrni babaruhát?

– Igen! De most a babám sincs meg… Nincs velem sem apuka, sem anyuka, sem a macim, sem a babám… Mivel szokták megölni az embereket?

– Majd meglátod, hogy milyen szép babát kapsz majd tőlem! És ha tudsz varrni, akkor csinálhatsz neki babaruhát, Éva ad majd neked tűt, cérnát, és segíteni fog neked…

– Ki az az Éva? A barátnőmet is Évának hívták, és ő sincs már velem… Úgy lövik le az embereket, mint a vadászok szokták a puskával csinálni?

– Éva az már nagy lány – mondta Gyurica, és fűzni kezdte a kislány cipőjét. – Közben levetkőzünk, jó? Ő már egészen nagy lány. Őrá is én vigyázok most… De ő már olyan nagy, hogy sokat fog segíteni neked. Nagyon szép ruhákat tud varrni, és ketten fogunk tanítani téged olvasni meg írni. Jó lesz?

– Én már le tudom írni a nevemet! Apukám tanította meg, hogyan kell leírni…

– Nagyszerű. Tudtam, hogy nagyon ügyes és okos kislány vagy… Éppen ezért szeretnék kérni valamit tőled! Megteszed? Egészen könnyű dolog…

Lehalkította a hangját, és úgy folytatta:

– Ezentúl próbálj te is így beszélni, ahogyan én beszélek most. Ilyen halkan, jó? És mindig ilyen csendesen beszélj, jó?

A gyermek megvonta a vállát:

– Én nem szeretek csendesen beszélni! Mindig mindenki azt mondja, hogy csendesen beszéljek, meg halkan… Én úgy akarok beszélni, hogy mindenki megértse, amit mondok. Így… ilyen hangosan!

Gyurica az ablakra pillantott:

– De ha szépen megkérlek rá?

A kislány utánozni kezdte Gyuricát:

– …akkor… nem… érti meg… senki amit… mondok.

– Dehogynem! Látod, én is megértettem! A többi gyerek is ilyen halkan beszél, és mind megértik egymást. Én nem is kérek semmi egyebet tetőled, csak azt, hogy így beszélj…

A gyerek elgondolkozva nézett a férfira. Összevonta a homlokát, és Gyurica szemébe nézett:

– Miért akarod, hogy így beszéljek?

– Ugye, megteszed az én kedvemért?

– Akkor nem ölnek meg, ha így beszélek?

Gyurica összeszorította a száját. Aztán így szólt:

– Igen… de ha hangosan beszélsz, akkor megtudják, hogy itt vagy, és eljönnek a rossz emberek! Beszélj mindig olyan csendesen, mint én… jó?

– A macimmal is csendesen beszéljek?

– Igen!

A gyermek kikapcsolta a ruháját:

– Úgy szokták megölni az embert, ahogyan a vadászok is lőnek a puskájukkal?

Mind a két cipőjét lehúzta már a gyermeknek, és most felállította a maga helyére, a székre:

– Várj… hozom a hálóingedet…

A gyermek lehúzta a ruháját:

– Nem – mondta Gyurica –, nem tudnak mindenkit megölni…

– Lehet, hogy én is azok között leszek, akiket nem tudnak megölni?

– Na, lássuk a hálóingedet – tette az asztalra a táskát Gyurica. Egy szoknya volt a táskában, két kis ing, egy hálóing és más semmi. Ennyi volt minden, ami ezé a gyermeké volt.

– Szép hálóinged van! Gyere, segítek felvenni! Majd meglátod, hogy milyen jól fogsz aludni a macival…

– A macikat miért ölik meg? Pedig azok nem is nőnek meg. Miért baj az, ha valaki megnő?

– Hopp! Így szépen… ide tesszük a ruhádat, a másik székre…

Amikor a gyermek készen volt az öltözködéssel, vagyis ott állt bokáig érő hálóingben, akkor Gyurica az ölébe vette:

– Hozzad a macit is! – hajolt le a gyerekkel, hogy az elvehesse az asztalról a mackót.

– Velem fog aludni?

– Persze! Vigyázz rá, hogy mindig jól be legyen takarva…

– Nem raktam rendbe a ruhámat… – mondta a gyermek.

– Ma én rakom rendbe! – mondta Gyurica, megnyitva a szoba ajtaját. – Holnaptól kezdve aztán te pakolod el mindig. Ide hozod majd be, és itt lesz a helye ezen a széken, az ágyadnál. De most vigyázz, hogy ne ébresszünk fel senkit…

– Mennyi gyerek van itt…?!

– Majd meglátod, hogy milyen kedvesek… Úgy, itt a te ágyad!

Jobbra, a fal mellett keskeny tábori ágy húzódott meg a többi mellett. Balra tőle – ugyancsak hasonló ágyon – egy kislány feküdt. Talán tízéves lehetett, karja a takaró fölött, békésen aludt.

Gyurica lefektette a gyermeket. Betakarta, és segített a párnára helyezni a mackót. Aztán rájuk húzta a takarót, és megcsókolta a gyerek homlokát.

– Jól fekszel?

A kislány nem válaszolt. Az ajtórésen keresztül pontosan az arcára esett a fény. Összehúzott szempillákkal nézett a férfira, akár kint az előbb.

– Jól fekszel? – kérdezte újra a férfi.

A gyermek nem válaszolt.

– Miért nem mondod meg, hogy jól fekszel-e?

– Úgyis tudom – mondta a gyermek –, hogy nem mondtad meg nekem, hogy mekkorára kell nőjek ahhoz, hogy megöljenek?

– Buta vagy! – mondta Gyurica. – És ha nem hiszel nekem, akkor nem is szeretlek téged! Aludj szépen…

Bár sok dolga volt még, felállt, becsukta az ajtót, és visszaült a gyermek mellé. Elsimította a homlokából a haját:

– Alszik szépen Anika…

Tovább simogatta a gyermek haját. A kislány lehunyta a szemét. Egy idő múlva felsóhajtva azt mondta:

– Ó… istenem… istenem…

Oldalra fordította a fejét, és magához ölelte a mackót… és Gyurica nemsokára hallotta, hogy egyenletesen lélegzik, hogy alszik, és ha nem tovább, hát reggelig elfelejt mindent, és nem gondol semmire.

A konyhában egyet mutatott a falon az óra. Gyurica rendbeszedte a gyermek holmiját, és bevitte a szobába, az ágy végéhez. Aztán visszatérve kihúzta a konyhaasztal fiókját. A fiók két részre volt osztva egy kartondarabbal. Az egyik oldalon szépen egymásba csomagolva, egymásba gömbölyítve feküdtek a kis fekete, szürke, drapp harisnyák. A kartonlap másik oldalán pedig azok, amelyek mosás után voltak és várták a stoppolást. Ott volt mellettük a tű és a cérnák. Gyurica magához vette őket és a kályhához ment. A tűz már kialudt. Magára terítette a kabátját, és leülve az alacsony székre, az ölébe teregette a harisnyákat. Összerakta őket párosával. Egyet felhúzott a stoppolófára, cérnát fűzött a tűbe… és a villany felé fordulva beleöltött az első harisnyába.

(Folytatása következik.)