Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét V.

2008.10.24

 5.

 

Svung úr, a könyvügynök, amikor néhány sarokkal arrább elbúcsúzott Gyuricától, megvárta, amíg az órás belevész a gomolygó ködbe, és ahelyett, hogy jobbra, hazafelé tartott volna, óvatos lépésekkel, nehogy meghallja a távolodó Gyurica, visszafelé indult, amerről jöttek.

Nemsokára hallotta, amint a vendéglős lehúzza a rolót, utána csend támadt az egész utcán.

– Nagyon helyes! – mormogta magában. – Ebben a ködben igazán nem szívesen gyalogoltam volna keresztül két-három utcát, hogy elkerüljem Béla kolléga tekintetét…

Gyors lépésekkel haladt el a vendéglő előtt, és megnézte a karóráját.

Tíz óra lett volna tíz perc múlva.

– Gyorsabban, Lacikám, gyorsabban… – húzta be a kalapját a homlokába, miközben szorosabban fogta a hóna alatt a táskáját.

– Úgy kell majd csinálnom, hogy ne vegye észre a táskámban a szegyet! Holtbiztos, hogy elvenné tőlem, és megzabáltatná azzal a nyomorulttal. Piszkos csirkefogó! Egyedül több húst zabál, mint más hat. Egyszer már táska nélkül kellene beállítanom, és így szólnom: hát ide figyelj, angyalom! Te utolsó! Vagy ide figyelj, kedvesem… mindegy, hogy hogyan szólítanám… ide figyelj: hús nincs, mondd meg a párodnak! Nincs hús, nincs tojás, nincs szalonna, nincs bor, és többé egyáltalán nincs semmi. Megértettél engem? Ott dögöljön meg a drágalátos férjed, ahol éppen akar, de megszűnt a jó világ – megértetted?! Mit gondolsz te, hogy meddig leszek én bolond? Meddig leszek még Róbert bácsija a kanodnak? Hát nagyon tévedsz, angyalom… Az embernek önérzete is van, hogy csak erre utaljak, és semmi egyébre… Azt hiszed, hogy büntetlenül játszhatsz az ember önérzetével? Nagyon tévedsz, egyetlenem! Az ember – igen sajnálatos módon – esendő, sok disznóságot elkövet, de az önérzetébe taposni, azt aztán nem… illetve nem sokáig… hosszú időn keresztül nem! Ha az urad zabálni akar, akkor szerezzen magának. Szerezzen a művezető úr, és ne zabálja meg a mások Gombocz-Melichjeit meg Petrárkáit meg Görög-római mitológiáit… na nem, angyalom! Mindennek van határa! A mai nappal befejeztük! Mi kell neked? Én vagy a Gombocz-Melichjeim? És egyáltalán lesülhetne a képedről a bőr, azzal zabáltatni az uradat, amit a szeretődtől nyavalyogsz ki. Hát ennek most már vége! Tessék! – itt a táska, de üres! Nincs benne semmi. Nincs benne a karaj, és nincs benne a szegy! És nem lesz többet soha semmi sem benne! Soha! Vagy én kellek, vagy a szalonnák? „Ó, minden földi kincsek, hogy elfeledtem törődni véletek – Mióta őt karomban tartom és hozzá zengetem énekem…!” – Ez talán semmiség? Hát mi a szerelem, ha nem az, amikor minden egyébről elfeledkezünk?

Felhajtotta a gallérját, és kifordult a főútvonalra:

– És ezzel befejeztünk mindent! Igen, igen… – sóhajtotta –, így kellene csinálni! És akkor ott állna előttem, és olyan paff lenne, mint egy nem tudom micsoda… És akkor becsapni előtte az ajtót, és eljönni! Mint egy férfi! Hadd mondja csak: ez aztán igen!

Elhúzott előtte egy villamos, és meg kellett állnia egy pillanatra:

– Természetesen ma még nem teszem meg… Ma még hadd lássa, hogy kivel van dolga. Ne mondhassa, hogy akárki az ember… Hadd mondja csak, és kapja a szája elé a kezét – isteni szája van a dögnek! – és hadd mondja: Nahát! És ezt mind te szerezted!? Én nem is tudom, hogy milyen csodálatos ember vagy te? Tudod, hogy hetek óta senki nem látott ilyesmit, senki ebben az egész házban?! – Csak hadd mondja még ma! Mert ez az igazság különben is. Próbálja meg valaki a mai világban, két családot jól tartani hússal, szeggyel, karajjal, szalonnával meg ilyesmikkel. Talán olyan könnyű dolog az? Ma tehát… ma még… zabálja tele magát a kedves férj, illetve holnap zabálja még tele magát. A jövő héten amúgy is délelőttös lesz, s akkor nem lehet menni a bé nejéhez, azután való héten pedig beállítunk az üres táskával. Be bizony… Csak most ne vegye észre a karajt is a táskámban! A szegyet azt vigye… de a karajhoz semmi köze. Jól néznék ki! Semmit sem szeret jobban a feleségem, mint a karajt, és akkor azt is hagyjam ott a gazembernek? Hát nem, tisztelt úr, abból nem fog enni!

Kiköpött a földre:

– Ezen a héten már másodszor mondtam azt otthon, hogy a kijárási tilalom miatt nem tudtam hazajönni. Fantasztikus, kedvesem… már másodszor járok úgy ezen a héten, hogy ott kell aludnom, ahol éppenséggel vagyok, mert utolért a kijárási tilalom, hogy az ördög vigye el ezt az egész háborút! És úgy aggódom érted olyankor, hogy mennyit izgulhatsz miattam… – fuj, Laci, fuj, nem sül le a képedről a bőr?! Tudod mit csinál most otthon a feleséged? Most nézi meg isten tudja hányadszor az óráját, aztán magára teríti a kabátját, és lejön a kapuhoz, összehúzza magán a kabátot, és kinéz az utcára. Lesi a lépéseket, és néhányszor már azt hitte, hogy te érkezel. Fuj! Aztán tele mindenféle félelemmel felmegy a lépcsőn, és azt mondja: Istenem, istenem! Utolsó tróger dolog, amit csinálsz vele, hát ezt érdemli tőled? Fuj! Hát milyen ember vagy? A Béla kolléga most zabálja otthon a vacsoráját, az a nagydarab némber meg, az a kétlábon járó vagina odarakja eléje a kaját, s közben a combjait odanyomja a lábaihoz. Hát hol van az a bestia az én feleségemtől? Az igen, az egy asszony…! Most megy fel a lépcsőkön, és olyan most ott, ahogyan lépeget a vállán a kabáttal, mint egy kislány! A Kovács meg most kezd imádkozni, itt a nyakam, ha nem úgy van, hogy most térdel le az ágya elé, vagy most rakja össze a kezét a tányérja felett, csörög előtte a tányér, és a felesége… hajaj, utolsó csibész vagy, Laci! A Gyurica szaki meg…? Hát istenem… Persze egy szó sem igaz abból, hogy liliomtipró meg hasonló. Nyilván van valakije, valami fiatalabb nőszemély, és annyi az egész. Ott pepecsel most az órái között… Egyszóval mindenki tisztességes ember, csak te vagy rohadt gazember. Oltári nagy, utolsó gazember vagy, Laci…

Hatalmas lélegzettel messze előreköpött, majd eltörölte a száját:

– Mintha ezzel a köpéssel meg lenne oldva minden!? – rántotta meg a vállát. – Kiköpünk és megoldottunk vele mindent? Mégy a szeretődhöz – és közben köpködsz nagyokat? Ez az igazi aljasság! Tragédia bizony ez, tragédia elsősorban és csak utána aljasság… „S vergődve a rend béklyóiban, melyet nem magam alkoték – Bűnné korcsul a jó és rúttá a szép!” – Így igaz! Nem is képesek felfogni a költészet és a költői szavak nagyságát és igazságát azok, akik nem próbálják ki önmaguk bőrén az élet nagy küszködéseit. Micsoda kavargó mélységek lakoznak ama csodálatos szerkezetben, melyet emberi léleknek nevezünk a költő szavaival élve! Milyen árat kell fizetni azért, hogy az aljasságot művelhessük! Nem tesz-e minden bűnt jóvá az a nagy koncentrálás, amit arra fejtek ki, hogy megmagyarázzam magamnak, hogy azért még lehetek rendes ember, amiért ilyesmit csinálok? Arról nem is beszélve, hogy mennyire csökkenti minden bűnömet az a nagy erőfeszítés, amellyel két családot tartok fenn, és látok el élelemmel? Próbálja valaki utánam csinálni? Megyek az utcán, kezemben táska, legalább tíz-tizenkét kilogramm a könyvektől, és az emberek azt mondják, ott megy egy pasas táskával a kezében! Ennyi – és semmi több! De ha belátnának a lázasan dolgozó koponyába? Ha látnák a szaladgáló gondolatokat: hús, zsír, hús, zsír, olaj, liszt, olaj, liszt…! És mennyi hús és mennyi liszt és mennyi zsír?! A mai világban, olyan körülmények között, amelyeket mindannyian ismerünk! Íme, itt szalad egy ember – esendő szürke lélek –, egyik válla lejjebb csüng az évek óta cipelt terhektől, kabátja néha félregombolva, mert elmélkedése az élet nagy dolgai fölött kissé szórakozottá teszik, kalapja behúzva a szemébe, hogy vaksi pupilláit ne bántsa a fény, néha szipog, mert az eső, a köd, a nyirkos idő átjárja hosszú és ide-oda parancsoló útjai során, kuncsafttól ki, kuncsafthoz be, gyorsan megy, mert az idő pénz… és köszön mindenkinek előre, mert minden futó ismerőse vagy alig látott alak kuncsaft lehet valamikor, és ezért alázatos és kedves mosolyra húzódik a szája, és kissé oldalt is fordul, amikor leemeli a kalapját, és a köszönésével ekképpen elkíséri néhány lépésnyit azt, akit üdvözölt, és csak azután teszi ismét a fejére a kalapját – szóval így megy az utcán ez a kis szürke emberke, és ha látják, azt mondják róla: ott megy az a könyves pasas a táskájával – és slussz! Hogy aztán bent az agy tekervényeiben – mert a tekervényeinkben történik minden, amint azt Darwin zseniális lángelméje megállapította, szemben a szellemtörténeti iskolával –, hogy aztán ott milyen gondolatok emésztenek, abból ugye semmit sem látnak! A gyötrő lelkiismeret-furdalást látják talán? A kétkedéssel és szégyennel teli küzdelmet, hogy az ember szabadulni tudjon a bűnétől és ugyanakkor… nincs ereje ahhoz, hogy elveszítse azt a kis jót, amit az élet fukar keze juttat neki, vigasztalásul a terhes és nehéz életért… „Miért nem szabad szeresselek, miért kell, hogy elfeledjelek, téged…?” – Talán rosszabb lesz attól az ember?!

Áttette a táskát a másik karja alá, és megcsóválta a fejét:

– Micsoda álszent gazember vagy, Laci! Minek itt spekulálni? Magadat is be akarod csapni? Fuj! Egyszerűen arról van szó, hogy piszkos gazember vagy! Azt hiszed, nem ismerem az ügyeidet! A mocskos, kis pitiáner ügyeidet? Ismerem őket, gyermekem, egytől egyig!! Ezt ne feledd el! Odaviszed ennek a némbernek a húst, a tojást, a szalonnát meg minden egyebet, amikor otthon nagyobb szükség van rá. Illetve… azért legyünk csak igazságosak! Ne essünk egyik végletből a másikba. Odaviszed azt, amivel otthon több lenne… így: több lenne! Mert azért az is az igazsághoz tartozik, hogy megszerzed te azt, amire otthon szükség van. De ha hazavinnél mindent, akkor nem kellene napról napra élni, és több jutna mindenből. Ez az igazság! Arról van szó, hogy meglopod a családodat… És miért lopod meg? Hogy annak a csavargónak több zabálnivalója legyen, és tudjon sültet vinni magával az üzembe, hogy zsírosra kajálhassa magát otthon is… „Egyél, angyalom… nézd, milyen finom papit ad neked a te kicsikéd, nézd, mit ad neked a te kis feleséged, az a hülye szeretőm hozta el nekem a családjától…!” A bestia!

– Hát nem! – mondta hangosan, és beleintett a levegőbe. – Vége! A mai napon vége mindennek! Nincs szegy! Az a szegy ma hazamegy a becsületes otthonba, és ma mindössze az fog történni, hogy ezt közöljük a bestiával! Nem tetszik? Le is út, fel is út…! Oda fog kerülni a mai naptól kezdve minden, ahol azt megérdemlik, a hű és tiszta asszony kezébe, és vége minden mocskos dolognak. Kilábolunk a szégyenből… de előtte megmondjuk a magunkét. Szeretőt tart magának, és azzal zabáltatja a férjét, amit a szeretője dugott a paplana alá?! Egy kis szalonna, egy kis szegy, egy kis tojás? Micsoda nő az ilyen?

Megállt és lehunyta a szemeit. Arcán őszinte érzés tükröződött. Egyenként mondta ki félhangosan a szavakat:

– A mai napon végezned kell, ha egy csöpp emberség és tisztesség van benned! Méltatlan az, amit eddig műveltél!

Tovább indult, és így folytatta még mindig magának dünnyögve:

– Bocsáss meg nekem… Bocsáss meg a férjednek, aki ilyen gyenge… de nagyon-nagyon szeret téged, annyira, amennyire csak szeretni tudott valamikor is… És ti is, Béla kolléga, Gyurica mester, Kovács szaki… bocsássatok meg!

Pár házzal arrább megállt, körülnézett, és befordult a gyengén világított lépcsőházba. Lábujjhegyen felsurrant az emeletre, és szorosan az ajtó elé állva becsöngetett:

– Csak most… – suttogta –, csak most az egyszer adj erőt, istenem!

Meghallotta a zárban a kulcs halk fordulását: – Csak most az egyszer!

Belépett, és a táskát letette a fal mellé a földre.

– Nem látott senki? – hallotta maga mellett.

– Nem… – mondta, és érezte, hogy a szíve feldobban egészen a torkáig. Mozdulatlanul állt.

– Na…? – hallotta az asszony hangját. Csöndes, hízelgő és egyben méltatlankodó hang volt, duzzogó és sürgető, mint egy gyermeké.

Attól – gondolta – még semmi nem változik meg, ha megcsókolom. Bár, talán az első pillanattól határozottnak kellene lenni. Viszont…

Odahajolt és megcsókolta az asszonyt.

– Vártalak… – mondta az asszony, és hozzásimult.

Svung ott érezte az ajkán az asszony száját, és a suttogása végigbizsergett az arcán. Érezte, hogy meglódul vele a világ.

– Vesd le a kabátodat…

Levette a kalapját, aztán a kabátját is odaadta az asszonynak.

– A táskád?

– Itt, szívem… itt… a falnál…

– Hát miért oda teszed… Jaj, egészen nedves! Csak nem esik?

– Nem… – mondta –, csak köd… köd van kint…

Érezte az asszony ajkának az érintését az állán:

– Te, te huncut… mit csináltál már megint? Hisz ez olyan nehéz…!

– Igen! – mondta Svung. – Istenem! – gondolta. – Édes istenem…!

– Gyere… egészen át lehetsz fagyva…

– Elég hűvös van… – mondta.

Hagyta, hogy az asszony megfogja a kezét, és megnyitva az ajtót, bevezesse a szobába.

– Istenem… istenem…

Kis éjjelilámpa égett az ágy mellett. A kályha duruzsolt, kellemes meleg lengedezett a bútorok között.

– Na…? – mondta az asszony, és odaállt a férfi elé. Magas, jól termett nő volt. Szőke, szürke szemekkel, dús, erős ajkakkal, a nyakában vékony aranylánc, a köntöse alól, fent a melleknél fekete csipke ing szegélye villant elő. – Hát nem is köszönsz nekem…? Te, csodabogárka…

Ó… istenem… – gondolta Svung. – A bestia… Viszont a karajt semmiképpen nem adom oda neki! A karajt azt semmiképpen… Szó sem lehet róla!

Az asszony hozzásimult.

A karajt semmiképpen… – és átölelte az asszonyt. Ismét meglódult vele a világ s amikor az asszony kifordult a karjai közül, néhány pillanatig szédülten állt továbbra is a helyén. A szeme az ágyra tévedt, melyet lágy meleg fénybe vont a lámpa.

– Istenem… istenem…

Az asszony az asztalnál állt, és a táskát nyitotta ki. Magasra vonva a szemöldökét, ajkát előre csücsörítve kapcsolta ki a zárat: – Istenem! Ez… nem igaz, Lackó!!

Összecsapta a tenyerét:

– Lackó…! Ez nem is igaz… Ez az enyém…!?

Odaszaladt a férfihoz, és átölelte a nyakát:

– Lackó! Te csudabogárka…!

Megcsókolta apró kis csókokkal a férfi arcát, a szemeit, a fülét, majd rácuppantott a szájára:

– Nem is igaz… Szegy!

Otthagyva a férfit visszament a táskához. Szétnyitotta, és leguggolva belenézett. Úgy húzta elő a következő csomagot is.

– Karaj! Lackókám… Karaj!?

Svung mozdulatlanul állt a helyén, és úgy érezte, hogy elsüllyed vele a világ.

– Szívem… – mondta, és érezte, hogy egészen elreked a hangja. – Szívem… – kezdte újra.

– Lacókám! Nem is igaz…

Visszatáncolt a férfihoz, és átölelte a nyakát.

– Nincs nálad aranyosabb…

– Szívem…

– Nincs nálad aranyosabb… te édes… kis Lackó!

A kezébe vette a férfi arcát:

– Kinek a Lackója vagy? Mi? Kinek a Lackója…

Megcsókolta a homlokát:

– Gyere, gyere, ülj le szépen ide, a kályhához. Látod, hogy befűtöttem neked…

Odahúzta a kályhához, és leültette a székbe. Az ölébe ült, és megcsókolta újra a homlokát.

– Kiviszem azt a húst a konyhába… és mindjárt jövök az én… Te! – és belecsókolt a nyakába.

Svung félrehajtotta a fejét, és behunyta a szemét:

– Istenem… istenem…

– Megyek… – mondta az asszony –, és jövök vissza, hogy megmelegítselek. Jó lesz? Akarod, hogy megmelegítselek?

– Elvesztem…! – mondta hangosan Svung, amikor magára maradt. – Elvesztem… teljesen…

Kinyújtotta a lábát és lehunyta a szemeit.

– Teljesen elvesztem…

Felállt, és az asztalhoz lépve, letámasztotta rá a kezeit, a fejét pedig meghajtotta: – Elvégre… mint ahogyan az utcán is megmondtam… ma még nem csinálok botrányt! Ennyit most már igazán megérdemlek. Hogy ma még… utoljára… És különben is: holnap megszerzem újra a szegyet… és a karajt… és hazaviszem… Egy Macaulay-ért bármikor kapok szegyet az állatorvostól…

Megfordult és az ágyra nézett. Odamenet lecsatolta az óráját, aztán levetette a kabátját, és a szék támlájára akasztotta.

– Istenem – mondta, amikor leült az ágy szélére, hogy lehúzza a cipőjét. – Ó, istenem… bizony mondom, hogy nincs szerencsétlenebb teremtés az embernél…!

Maga elé nézett, és a keze megállt a cipőfűzőn. Úgy érezte, hogy forrósodni kezd a szeme, és sírnia kellene. Gyorsan az ajtó felé fordult, és felkiáltott:

– Az isten szerelmére… gyere már, te bestia!

– Abban van minden szerencsétlenségünk, hogy túlságosan nagy dolgot csinálunk mindenből! Úgy érzem most magam, mint egy utolsó rühes kutya… De vajon arányban van-e a lelkiismeret-furdalásom nagysága az elkövetett bűnnel, és főleg ennek az úgynevezett bűnnek a minőségével? Olyan nagyot vétkeztem-e, hogy ennyire gazembernek kelljen éreznem magamat? Ha valaki becsületesen – így ezzel a szóval –, ha becsületesen végigkínlódja a lelkiismerete büntetését, akkor magam vagyok az, de minden rosszallásom és minden önvád mögött állandóan valami sejtelem van, miszerint valóban bűnös vagyok-e? Valóban oly nagy-e a bűnöm, hogy undorodnom kell önmagamtól?

Király – immár a kora reggeli órákban sietett előre az éjszakát átvészelt és makacsul szétterpeszkedő ködben – kabátja gallérját felhajtva, kialvatlan szemeire mélyen ráhúzva a kalapot, táskáját, mely könnyű volt immár, a hóna alá csapva, és meg-megszippantva az orrát.

– Gondoljuk csak végig nyugodtan, hogy mi okozza az önmarcangolást? Amióta az eszemet tudom, mást sem csinálok, mint különböző törvényekhez alkalmazkodom, mégpedig olyan törvényekhez és szabályokhoz, melyeket nem magam hoztam, s melyeknek helyességéről meg sem kérdeztek engem. Élt ezelőtt isten tudja hány évvel vagy évszázaddal egy rakás ember, akik törvényeket hoztak, megmondták, hogy mi jó és mi rossz, mi az, ami szabad, és mi az, ami nem – s nekem ma – ma és nem akkor! – úgy kell élnem, ahogyan azt ők akkor kisütötték! Mindenkinek a fülébe harsogják ezek a szabályok, hogy nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mit gondolsz, mit vélekedsz, élj aszerint, ahogyan azt mi dirigáljuk! Ez így megy, amióta megszülettem, és lassan elérik vele azt, hogy semmit nem vagyok képes a magam fejével átgondolni, hanem a szokásokra pislogok, mint holmi aggastyánra – én, a hülye gyermek –, hogy vajon mit tart afelől, amit éppen teszek vagy tenni készülök. Pontosan így van! Ha őszinte vagyok, akkor meg kell kérdeznem: Hát mondják meg, tisztelt uraim és hölgyeim, miért baj az, hogy egy egészséges ember eltölt egy éjszakát egy nővel? Ismernek ennél normálisabb dolgot? Egészen hülye-úrnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt válaszolja, hogy ez disznóság! A természet alkalmassá tett bennünket arra, hogy mindennap lefeküdjünk egy nővel, és jól érezzük magunkat vele. Na, de ki képes ezt otthon mindennap megcselekedni? Egyfelől tehát ott van az ember természete, vagyis maga a természet, másfelől meg egy szabály, vagy minek nevezzem, amely azt mondja: disznóságot cselekszel, ha így viselkedsz! Vagyis szegüljek szembe a természet parancsával, hogy a szokás ne találjon kivetnivalót bennem. S ami aztán betetőzi az egész históriát – ami tragédia tulajdonképpen, méghozzá mindannyiunk tragédiája – az az, hogy már nem is kell a szokás törvényére függesztenünk a szemeinket, mert a rohadt törvény belefészkelődik a legkisebb porcikánkba, átjár, mint az itatóst a tinta, belém költözik, és olyan elválaszthatatlan részemmé válik a nyomorult, mint a vesém vagy az anyajegyeim, vagy maga a gyomorsavam. És így vagyunk mindennel! Kedvem kerekedne énekelni az utcán – nem szabad, mert hülyének néznek. Nyújtózkodni szeretnék az utcán – nem szabad, mert megvan rólam a véleményük. Kedvem támad például arra, hogy most, ma, pontosan ma – ne keljek fel az ágyamból, hanem maradjak a meleg takaró alatt –, természetesen nem szabad. Mert a törvény azt mondja, hogy ne henyéljen az ember, holott mindenki henyélni szeretne a legszívesebben. Mintha bizony lenne nagyobb kötelességünk annál, hogy érezzük jól magunkat! Az már nem is hülye-úr, hanem egyenesen díszbarom, aki azt mondja, hogy ez nem így van. Jól érezni magunkat! Minél inkább jól érezni magunkat! Hát tisztára meghülyültünk, hogy nem vesszük észre ennek a gondolatnak a nagyságát!

Megállt és kissé félrefordított fejjel felpislogott a levegőbe:

– Állítom – emelte fel az ujját –, igenis határozottan állítom, hogy természetellenes dolgot művelek, amikor lelkiismeret-furdalást érzek azért, mert jól éreztem magam, és a természet parancsa szerint cselekedtem. És állítom, hogy a következők miatt kell éreznem ezt a lelkiismeret-furdalást: Az egyik a következő: nincs lehetőségem mindenben a természet parancsa szerint élni, vagyis úgy, ahogyan azt a kívánságaim megkövetelnék! A másik, az egy egészen förtelmes és undorító dolog: nincs elég pénzem ahhoz, hogy megtehessem, hogy fittyet hányok a törvényeknek és szokásoknak. Egész életemben mást sem cselekedtem, mint pénz után loholtam, és úgy éljek éjjel-nappal, hogy az másoknak megfeleljen! Nap mint nap gúzsba kötözöm magam, és nap mint nap, mint valami hülye manöken, megfordulok magam körül, s a mások szemei előtt: így tetszik, így megfelelő lesz? Fuj! Megyek itt az utcán, és a poklok poklát járom meg, mert jól éreztem magam egy nővel, és mert nem vihetek immár haza egy kiló húst. Hát mi az a hús? Hat zsák arany, maga az üdvösség vagy a bölcsek köve, hogy kénytelen vagyok ilyen nagy dolgot csinálni belőle?! Egy ronda állat még rondább darabja, és nekem, az embernek össze kell törnöm magam, hogy szerezzek belőle egy darabot! Hát így élünk, hát ez a méltóságunk, és ez a mi koronánk az élőlények között?

Ó, emberek, akik megtehetitek azt, amit tenni jónak és kellemesnek ítéltek! Akik mertek úgy cselekedni, hogy jól érezzétek magatokat! Ó, emberek, akik mertek olyanok lenni, amilyenek szeretnétek lenni! Ó, akik képesek vagytok úgy élni, hogy magatok legyetek maradék nélkül! Ó, akik betöltitek a törvényt, mondván: így kívánom! Ha van ennek a piszkos életnek valami értelme, akkor nem egyéb, mint csinálni, amit akarunk, és tenni akadály nélkül, amire képesek vagyunk! Tisztelet mindenkinek, aki mer és tud, akárhogyan is, de kívánságai parancsa szerint élni! Tisztelet nekik! Mi az, hogy mások romlása árán? Ők töltik be az emberi teljességet! Ők azok, akikért egyáltalán vagyunk! Ők azok, akiket felmutathatunk: íme, az ember! Ecce homo! – mint Munkácsy mondotta. Mutassátok meg az embert? – kérdezné egy holdlakó. – Ott! – mondhatnánk. – Ott! Nézd! Ő az! Ő a Szabad! Ő az Akarat, ő az Erő, ő az, aki Jól Érzi Magát! Ha százmillió van azért pusztán, hogy ő lehessen, akkor megéri a százmillió. Ő az ember!

Ebben a pillanatban jutott eszébe Gyurica a maga Tomoceuszkakatitijével.

Egy pillanatra megállt, aztán beleintve a levegőbe sietve tovább indult.

– Haha…! Hohó…! Gyurica mester! Nem igaz, amit maga kérdezett tőlünk… Nem igaz, hogy maga úgy vélte, hogy van egyáltalán kérdeznivaló ezen a dolgon! Maga is kissé hülye-úr, Gyurica mester! Ha nem volna az, akkor tudná, hogy nincs kérdeznivaló! Akkor tudná azt, amit én egy sokak által igen nagyra tartott francia írótól olvastam, s aki szerint az életünk másból sem áll, mint azon kínlódni, hogy mit és hogyan cselekedjünk! Akkor tudná azt is, hogy más kiváló írók megmondták, hogy ez nem igaz! Meg bizony! Olyan nincs – kedvesem –, hogy az ember ne tudná, hogy hogyan kell helyesen cselekednie?! Bizony nincs, Gyurica úr, meg író úr! Nagyon jól tudjuk mi azt mindannyian, minden esetben, hogy hogyan kell vagy kellene cselekedni! Hogy mit választani! Azt hiszi, hogy nem tudtuk mindannyian abban a pillanatban, ahogyan maga elröfögte a meséjét? Maga nagyon téved! Tudjuk – csak aztán elkezdünk spekulálni. Kezdjük megnöveszteni a fülünket, mint valami ronda formájú antennát, hogy halljuk: mit mond a szabály, amelyet illik, sőt muszáj meghallgatni! Hogy mit mond ez a nyavalyás, ez a félrehülyült világ, ez a nyomorult társadalom… Annak higgyen, órás úr, amit maga is először gondolt, nyomban azután, hogy kitalálta ezt a maga kérdését. Anélkül hogy megvárná, amíg felnyújtja a fülét! Az az igazság! A többi gazemberség, álszentség, mint ahogyan ez az egész világ maga sem áll másból…

Keresztülment a főútvonalon, és Béla kolléga utcája felé tartott.

– Tudja, mit mondok magának? Gondolja csak végig, hogy mit jelent, amikor összedugják a fejüket, és disznó vicceket mesélnek egymásnak az emberek? Úgy, ahogyan maguk is szokták a fehér asztal mellett. Gondolkodjon rajta, hogy mi van mögötte? Meg disznó rajzokat nézegetnek, meg még disznóbb képeslapokat? Tudják, hogy mit jelent ez? Amikor maga, Kovács úr, azt a meztelen aktot vásárolta meg a barátom kollekciójából, akkor tudja, hogy miért tette, hogy mit jelentett és mit jelent az? Amikor elmegy a vendéglő ablaka előtt egy kislány, liliomnyi ártatlan teremtés, és maguk összeröfögnek és egymásra kacsintanak, és utána azt mondják, hogy: az annyát! S aztán kiigazítják magukat, mondván: be szép gyermek volt, és úgy néznek utána, hogy kiesik a szemük, és rögtön utána disznó vicceket kezdenek mesélni, hogy mit csinált Móricka a húgával, és mit szólt hozzá a szobalány? Ugye, tudják, hogy mit jelent ez? Na, ugyebár… Hát akkor álljon csak meg a menet, tisztelt felebarátaim! Amikor a fröccsöt isszák ott a vendéglőben, akkor az mire való? Miért nincsenek otthon? A jó, a meleg otthonban, a szerető hitves mellett! Miért jobb a kocsmában, ha szabad kérdeznem? Csak vigyázzanak, mert Király bácsi nem jött a hathúszassal, és nem is lépett a falvédőről maguk közé! Isszák a fröccseiket, és elmesélik gáláns kalandjaikat. Gáláns? Na, ne vicceljünk! Jönnek egymás után, hogyan is volt annak idején, s amikor befejezik valamelyik nőhistóriájukat, akkor mi az a sóhajtás: hajaj! – és magukban marad a szusz, és oly elrévült tekintettel merednek maguk elé, mint annak a bizonyos Daumier-nek a rajzán a pasas, és olyan a szemük, mint a szopós borjúé vagy a márciusi macskáé! Ki kérdezte maguktól ezeket a históriákat? Ki kérdezte, hogy teszem azt: ilyen nő volt! És behajlítják a karjukat és cuppantanak hozzá, a másik meg nyel egymás után, kiszárad egészen a szája! Ne játszódjuk meg magunkat, édesapám! Talán nem tudják, hogy mit jelent, amikor a szomszédasszonynak a baráti vacsorán azt mondják: magáért, Rózsika? Magáért mindent! Egy ilyen szép asszonyért! És hozzáteszik: jaj, jaj, meghallotta a feleségem… És elröhincsélnek, mert valamit kell csinálni ezután, ugyebár. És mit mond az asszony rá, a Rózsika? Odahajol, ugyebár, és azt mondja: majd amikor nem hallja senki, Gézukám, akkor mondja… És felpiroslik a képük, és zavartan néznek körül, ha röhincsélnek is, és egy pillanatra elmegy a kedvük, ugyebár? Ez mi, ha szabad kérdeznem, szaktársaim? És amikor a fröccsök után leteszik a tenyerüket az asztalra, és azt mondják: hát… haza kell menni, barátaim! Mi az a: hát? És miért mondják a többiek: hát… bizony, így van ez! Ugye, tudják, hogy micsoda ez. Bizony megmondta már erről a véleményét a Freud – nem a BEAC vízipólósa, akire maguk gondolnak –, hanem az a bécsi nagy-nagy író, akit annyian vásárolnak! S az mi, amikor a Béla kolléga felolvasta maguknak annak a csekonicsnak, annak a Szamosi Viktornak az esetét, hogy hatvanezer pengőt emelt el a zuglói postából egy délután!? Mit mondtak rá? – Az annyát! – mondták ugye. – Na, annak aztán nem lesz gondja ezentúl! – mondták, ugye, gyermekeim. – Ha csak el nem kapják! – mondták ugyebár. – Áh, nem kapják el! – mondták ugyebár, és elmerült újfent a tekintetük. Az annyát! – és néztek pislogva egymás elé, és csakis egymás elé, mint mindig ilyen hír hallatán, és pislogtak, galambjaim! Pislogtak, bizony! Miért? – ha szabad megkérdezni a Király bácsinak? És miért mondták annyira erősködve, hogy nem fogják azt el! Szóval – lassan a testtel, felebarátaim… Ne forszírozzuk a dolgot, annyit mondok… És vigyázzunk, ha másokat megítélünk!

Ott járt már Béla kolléga vendéglőjénél. A rolók lehúzva pihentek. A járdán ott volt a nyoma a kirázott abroszoknak. A vendéglős még az igazak álmát aludta, és csak hat óra körül szokta kiküldeni a feleségét, hogy felseperjen.

– Azt mondom én magának és mindannyiuknak – nézett a vendéglőre –, azt mondom én magának, Béla kolléga, hogy ne spekuláljon azon, amit a Gyurica barátja kérdezett! Maga pedig, Gyurica mester, ugye, jól tudja, hogy tisztában vagyunk mindennel? Ami engem illet… istenem… túl sokat voltam szegény és kiszolgáltatott ahhoz, hogy egy percig is spekuláljak azon, hogy mi akarjak lenni? Szabad és nem korlátozott ember! Ez akarok lenni, mesterem! És nem ajánlom senkinek, hogy siessen ítéletet mondani felettem… Csak ne siessetek, bogaraim! Ne siessetek, mert láttalak én mindannyiotokat úgy, ahogyan itt elbeszéltem nektek! Mind erre vágytok magatok is. Mind Tomoceuszkakatitik akartok lenni, és olyan mértékben tiltakoztok ellene, és olyan mértékben tagadjátok, amilyen mértékben egyre inkább rájöttök, hogy – nem lehettek már azok!

Feltűnt az utca, és nemsokára a ház, amelyben lakott. Olyan gyorsan fordult be az utcasarkon – elvégre ezért nevezték Svungnak –, hogy hirtelen kellett feleszmélnie a gondolataiból, és hirtelen vette tudomásul, hogy néhány pillanat múlva be kell lépnie a lakása ajtaján. Megtorpant, és eszébe jutott, hogy a táskája üres, és nincs benne sem szegy, sem karaj, semmi nincs benne…

– Fuj! – mondta és megrázkódott. A vállai megereszkedtek, szeméből kihunyt a hangtalan polémia tüze, és rádöbbent a valóságra. „A kijárási… tilalom… drágám… Oly hirtelen, nem is vettem észre…”

– Fuj! – mondta ismét, és elindult a ház felé. – Egyébként már tegnap este tudtam, hogy nem kaphatok a Macaulay-ért szegyet, sem karajt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a Macaulay-m nincs már meg… és ahhoz, hogy szegyet kaphassak érte, először meg kell szereznem valahonnan, és nem kevesebbet kell majd adnom érte, mint egy Magyar oltárokat vagy egy kis Jávorkát! És azzal… befejeződött minden erre a hétre. Erre a hétre? Ne hazudjunk, barátom… Kerek tíz napig nem lesz otthon hús, mert az utolsó adagot odavittem ennek a bestiának! És nem számít semmi okoskodás és egyáltalán nem számít, hogy ki milyen viccet mond, és mit vartyog Rózsikának, mert ezzel aztán be is érik… számukra nincs tovább – de te utolsó gazember vagy!

Összehúzott vállakkal befordult a kapun:

– Igen, Gyurica mester… akkora gazember vagyok, hogy senki nem méltóbb a Kakatiti mesterségére…

Amíg felfelé ment a lépcsőn, szemei előtt egy hatalmas trónus látványa bontakozott ki. A trónus aranyból volt, akár a Propylän egyik melléklete, és szegyek függtek rajta, karajokkal volt teleaggatva… Emberek jöttek simára borotvált fejjel, és térden csúszva szegyeket, karajokat, tojást és szalonnát, lisztet, olajat és zsírt nyújtottak a trónus felé, hatalmas amforákban bort emeltek magasra, és vajat hoztak ezüstös csillogású tálcákon. Dagadó izmú rabszolgák gyönge lányokat és teltségükben virágzó nőket hoztak karjaiknál ragadva meg őket, selyembe öltözötten táncoltak arrább holmi bajadérok, és szólt a muzsika, remegett a hárfa, búgott a fuvola… és a magasan kékben tündöklő, arannyal ékíteti mennyezetről sonkák és csülkök lógtak alá, a sorba aggatott szalonnák és szalámik közül és a cirádás mozaik padlózaton a nők, szolgák és mindenek lábai között szüntelen kavargásban aranypénzek gurultak jobbra és balra és mindenfelé…

Lehunyta a szemeit, és azt gondolta – miközben megfogta a lépcsőkorlátot –, hogy most, ebben a pillanatban kellene meghalnia. Most, ebben a pillanatban jöjjön, jöjjön gyorsan a csiribí-csiribá, jöjjön, és ne késsen egy pillanatot sem…

Felnyitotta a szemét, és a fejét oldalt hajtotta, mint ha távoli hangokra ügyel az ember, és hangosan kérdezte:

– Komolyan mondod?

Fülelt egy kis ideig, aztán szomorúan és megereszkedő arccal, meghajtva a fejét bólintott, és azt mondta:

– Igen… az isten bocsássa meg a bűnömet, igen…!

 (Folytatása következik)