Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét IV.

2008.09.26

4.

A kocsmáros a vendégek távozása után eloltotta a villanyt, megnyitotta az ajtót és az ablakokat, hogy kiszellőztesse a helyiséget. A sötétben – megszokott mozdulatokkal – rendet csinált a pulton. Elmosta a poharakat, feltöltötte borral a tartályt, helyére tologatta a székeket, kirázta az utcára a terítőket.

Kint az utcán felnézett az égre, és arra gondolt, hogy megússzák-e az éjszakát bombázás nélkül? Sűrű köd lepett be mindent, a kék körték jóformán semmi fényt nem árasztottak, látni is alig lehetett őket. Sorba csattant arrább valami őrjáratnak a szabályos lépése, és nagy visítással áthúzott a közeli főútvonalon egy villamos.

Micsoda dörzsölt gazember volt – gondolta a vendéglős, amikor meghallotta az őrjárat lépéseit. – Állati dörzsölt csirkefogó gazember volt! Annak a másiknak meg annyi volt a tárcájában, hogy testvérek között is kitett legalább három-négyezer pengőt! Azt mondta nekem, hogy nagy strici lehetek, ha ilyen pálinkám van. Ha én strici vagyok, akkor ő micsoda, annyi pénzzel? Ki döglött meg, hogy az a pénz nála lehessen, vagy hányan döglöttek meg? Barom! Közönséges barom. Sintér! Annyit nem gondolkodik, mint a macskám. A másik! Az igaz… az a főgazember! – A bukszás az közönséges sintér! Hülye…

Összefogta az abroszokat és visszavitte az ivóba. Visszatért, és lehúzta az ablakok rolettáit, majd lebocsátotta az ajtón is a rolót annyira, hogy átbújhasson alatta. Belülről aztán rátette a lakatot, becsukta mögötte az ajtót, és azt is bezárta.

Egy pitiáner gazember volt, a hülye… – tapogatózott végig az asztalok között a pultig, majd a lakásajtóig.

Így a helyes! Béla kollégának lenni, és semmi egyébnek. Béla kolléga kedves így, Béla kolléga kedves úgy…! Jólesik hallani, ahogyan mondják! Ha valaki azt állítja, hogy van több, amit elérhet az ember az életben, mint azt, hogy néhány ember becsülje, és jól érezze magát a társaságukban, akkor az vagy dilis vagy hazudik! Vagy gazember…

Keresztülment a kis raktárhelyiségen, mely közvetlen az ivó után következett. Tulajdonképpen az udvarra nyíló előszoba volt, de nem használták, a vendéglőn keresztül közlekedtek. Átment a hordók, ládák között, és benyitott a konyhába.

– Adj isten, öreglány!

– A nénikéd, aranyom! A nénikéd öreglány, kedvesem – mondta a felesége.

A vendéglős odament az asszonyhoz, és átölelte a vállát, megcsókolta. Nagy darab, hatalmas mellű és farú asszony volt, eléggé benne már a korban, de erőteljes, egészséges teremtés, hibátlan fogakkal, élénk és erős nézésű fekete szemekkel – az ilyenekre mondják faluhelyen, hogy „megverős” tekintete van. A rövid, virágos kartonpongyola hatalmas és kemény combokat sejtetett, és már a ránézés is elárulta, hogy a nagy, valóságos dombmellek ugyancsak kemények és feszesen duzzadók. A vendéglős nem volt alacsonynak nevezhető. Az átlagosnál jóval magasabb volt, és minden bizonnyal elérte a száz kilogrammot, de az asszony semmivel sem maradt el mögötte. A mázsa körül járhatott ő is, de egyáltalán nem formátlanná hízva, hanem – ha rendkívüli arányokban is –, de nagyon is formásan, szabályosan. Igen jól állt rajta a pongyola, szorosra húzta a derekán, minek következtében mellei magasra dagadtak, fara pedig minden lépésnél hozzálátott a férfiaknak oly tetsző billenő hullámzásba. Lábikráin kék kötött harisnya feszült, s a lábain piros szegedi papucsot viselt, mindezzel azt bizonyítva, hogy messze van még az öregségtől, sőt semmi sincs távolabb tőle, mint hogy öregnek érezze magát. A mellén a pongyola kivágása hibátlan fehér bőrt engedett látni, s a nyakából aláhulló piros, vásári gyöngy csak hangsúlyozta a fehérséget.

– Hát nem vagy öreglány? – kérdezte a vendéglős. – Nem az én öreglányom vagy te?

– Majd meglátjuk, aranyom! – mondta az asszony, és meglepő könnyedséggel bontakozott ki a férfi karjából. – Majd eldönti az idő, öregfiú, aztán meglátjuk, hogy ki kacag utoljára?

– Most talán kacag már valaki, mi? Gyöngyöm!

– Te talán már kacagnál? – hullámzott, billegett a távolodó pongyola. – Nem szeretem azokat, akik a szájukkal erősek, galambom…

A vendéglős jól érezte magát. Szeme ott felejtkezett a hatalmas hústömegen, s azt gondolta immár ki tudja hányadszor a házassága óta, hogy nagyon rendben van minden, nagyon is jól tette ő, hogy elvette ezt az asszonyt.

– Van itt minden! – mondta ki akaratlanul is hangosan a gondolatát. S bár nemcsak az asszonyra gondolt, hanem elsősorban a házra, a vendéglőre, a békességre és a gondtalan életre, az asszony megfordult, és játékosan behunyva kissé a szemét, kislányosan előretolva a fejét, így szólt:

– Van annak, aki meg nem issza, öregúr!

Azzal ment és hozzálátott a kályhánál a dolgához. Tejet és feketekávét készített a férjének minden este. Most összetöltötte őket, és tányérra téve, odahozta az asztalhoz. A vendéglős már elfoglalta a helyét, s amikor az asszony a közelébe ért, gyorsan kinyújtotta karját, s a keze el is tűnt nyomban a pongyola alatt az irdatlan hústömegben.

– Az anyád…! – húzta magához az asszonyt.

– Mi van, öreg! – kérdezte az asszony két hatalmas mellével mintegy eltüntetve a Béla kolléga fejét. – Mi van, Béla kollégám?

Amíg a férfi megitta a kávéját, az asszony eltakarította az asztalról a varródobozt, a stoppolófát és a harisnyákat – az esteli munka nyomait. Aztán bement a szobába, és tollal meg egy kék fedelű füzettel tért vissza.

– Mi van? – kérdezte a vendéglős, felpillantva a csészéjéről.

– Na mi? – kérdezte az asszony.

– Hát hányadika van ma?

– Pontosan annyi, Béla kollégám! Huszonötödike, ha nem tetszene tudni!

– Még csak most volt huszonötödike?

– Hol van az már drágaságom!? Úgy látszik, olyan jó dolgod van, hogy nem azon jár az eszed, amin kellene…

Letette a füzetet az asztalra:

– Csak ettől szabadulhatnék meg végre…!

– Jól is néznél ki te akkor, ha megszabadulnál tőle! Akkor aztán megnézhetnéd magad, malacom…! Becsületemre azt hittem, hogy még csak huszadika vagy hányadika lehet…!

– Huszadika…? – sóhajtott az asszony. – Hol vagyunk már attól?!

A férfi elővette a Darlingos dobozát, kitette a gyufáját az asztalra, és eltolta maga elől a csészét.

Az asszony nyomban felkelt, és odahozta a hamutálcát.

– Nem tudom, mi lesz velünk, ha így haladunk tovább?! – tette le az asztalra.

– Mi lenne? Semmi sem lesz! Nagyon is rendjén állunk még ahhoz képest, ahogyan nem egy kollégánk áll… Csak a gyenge és értelmetlen ember tojik be, ha bajok vannak. Bízd te csak rám a dolgot! Nagyon is jól csináltam mindent, nem lesz ezután sem baj.

Kinyújtotta a kezét a füzet után:

– Na, gyerünk csak ide vele…!

Az asszony odatette eléje a füzetet, és lecsavarta a tintásüveg kupakját. A tollat a szeme elé tartotta, és levett a hegyéről valami szálacskát.

– Nem játsszuk meg magunkat Gyugyunak…

– Minek…? – nézett rá az asszony.

– Ez privát vélemény! – emelte fel a kezét a vendéglős. – Magának semmi köze hozzá! Szóval… minden rendben lesz! Csak más ne kerüljön ennek a Szabónak a helyére, akkor aztán kezdhetnénk mindent elölről…

– Miért kerülne más a helyébe?

– Hát akkor meg nehogy lebombázzák a mi Szabó urunkat, mert akkor kezdhetjük elölről a dolgot!

– Inkább a Piller úrra legyen gondod! A Szabó helyett annyi mást kapsz magadnak, amennyit akarsz, de mit csinálsz, ha a Piller mondja fel a szolgálatot?!

– Ajjajj… – mondta a férfi összecsücsörítve a száját. – Nehéz az élet… Nehéz, nehéz!

Énekelni kezdett; miközben a kezébe vette a tollat:

– Nehéz… nehéz, olyan nehéz… mint a babám feneke!

– Hülye! – mondta az asszony. – Azon járjon az eszed. amin kell!

– Mint a babám gyönyörű nagy feneke…! – dúdolta változatlan nyugalommal Béla kolléga. Aztán rákacsintott az asszonyra: – Még két év, aranyom, és befejezzük ezt az egész Béla kolléga dolgot. Hazamegyünk a falumba, és élünk, mint Marci Hevesen, ott aztán meglátod, hogy milyenek az igazi emberek! Meg hogy mi milyenek leszünk! Kis házikó, tehénke, tyúkok meg miegymás, jó föld és így tovább, és így tovább… Az lesz a jó, aranyom, eszem azt a kis húsodat!

– Meg a diliház, ahová először bedugatom magam, nem gondolod? – mondta az asszony. Majd elmegyek neked a te koszos faludba, Piripócsra, mi? Abból te nem eszel, édes angyalom! Majd hülyét csinálok magamból! Jól néznénk ki?!

A férfi nem törődött vele. Belemártotta a tollat a tintába, és azt mondta:

– Hát akkor lássuk, miből élünk!

Felnézett az asszonyra:

– Egyébként nem kell begerjedni! Nem megyünk sehová, itt maradunk Pesten… De úgy intézzük a dolgot, hogy otthon is legyen valami, mert föld nélkül nem ember az ember! Ezt én mondom neked! Akármennyinek is, de valaminek lenni kell otthon…

Lássuk a lényeget! – tolta közelebb az asszony a füzetet. A férfi begombolta az ingét, és közelebb húzta a széket az asztalhoz:

– Nohát, akkor… nézzük, mit csinál az eszével az okos ember! Csak úgy mindent, ahogyan azt Béla kolléga eltervezi, akkor aztán rendben lesz minden előre, hátra, jobbra, balra…

Jobb kezében magasra tartotta a tollat, bal kezébe fogta az állát, és végigsercegtette a borostáját:

– Azt mondja, hogy azt mondja a Béla kolléga: hozott a Szabó mester, mint csirkefogó és mint MÁV utazó ellenőr hatvan liter pálinkát a múlt hónapban, első osztályú minőség, vám- és bérmentve. Ezért megkapja a megegyezés szerinti ötven pengőjét, ami azt jelenti, hogy beírjuk ide azt az ötven pengővicsot… – gondosan felrajzolta az ötvenes számot a vasutas neve után –, ötven kerek pengő egészben! De ezzel még nincs befejezve az ügy. A vonatvezetőnek, vagy hogyan is nevezik ezt a tisztséget, ennek viszont hallgatási díjazás, a rohadt csirkefogónak húsz, azaz húsz pengő…

– Úgy kapja meg az azt a húsz pengőt a Szabótól, mint te a toronyórát. Nem is kell adni neki semmit, csak a Szabó találta ki az egészet…

– Nocsak… nocsak! Csak csigavér és pofaszakáll… Hogy látja-e az a vonatvezető azt a pénzt, az bennünket nem érdekel…

– Szabó találta ki az egész mesét…

– Ez több mint valószínű, angyalkám! De csak hadd vigye a húszast, és hozza nekünk a pálinkát szépen úgy, ahogyan eddig! És vigye el az ördög a húszasával együtt… Így van ez jól, nem vagy te ostoba fickó, Béluskám! Így szépen… Azt mondja, hogy az összesen hetven pengő… a franc essen bele, és még csak az elején tartunk a dolognak!

Megmártotta újra a tollat, és megvakarta a tollszárral a tarkóját:

– Hát igen…!

Felnézett az asszonyra:

– Hogy viselkedett a Piller a múltkor?

– Hogy viselkedett, hogy viselkedett? Nem mondtam már, hogy hogyan viselkedett? Ez is drágább lett… az is drágább lett, ezt sem lehet kapni… azt sem lehet kapni… semmit nem lehet megfizetni, minden olyan drága lett! – be nem állt a szája egész idő alatt, amíg itt volt. Itt példálózgatott egész idő alatt, azt hittem, hogy kirúgom a végén!

– Hát azt nem szabad tenni, aranyom! Nemcsak azért, mert kereskedelmi felügyelő, egyúttal hatósági személy is, akit a törvény véd, hanem azért sem, mert akkor egy új kereskedelmi felügyelő jön, s akkor Béla kollégának elölről kell kezdenie mindent. Márpedig meg vagyon írva, hogy a beetetett jószág az kevesebbet fogyaszt, mint az, amelyik most kezdené a jó világot! Nem szabad semmit sem elhamarkodni, gyöngyvirágom…

– Szakadjon rá az ég!

– Még mindig nem értjük egymást! Egyáltalán ne szakadjon rá az ég, mert akkor ott tartanánk, mintha a Szabó urat bombáznák le a vonaton. Nagyon is jól van ez így, éltesse az isten, míg a kövek, de addig föltétlen, amíg a Béla kolléga és felesége a világon van. Szóval példálózgat a szentem? Akkor viszont nem kap többet a szokásos százasnál! Rogyjon rá az ég, beírjuk ide neki a százast, és égjen meg a lelke a másvilágon…

– Vakuljon meg a százasával együtt! – mondta az asszony.

– Nagyon helyes! Éppen azért kapja a százast, hogy ne lásson semmit, s ez megéri azt, hogy példálózgasson időnként – tehát száz pengő a Piller úrnak. Nagy pénz, nagy pénz, de mit tehetünk? Úgy boldogul az ember, ahogyan az lehetséges. Mondanom sem kell, hogy ha azt mondja legközelebb, hogy csókoljuk meg a kezét, és nagyon ragaszkodik hozzá, akkor Béla kolléga örömmel megteszi neki…

– Bár érné be azzal, mert nem kerülne pénzbe!

A férfi beírta a százast, közben egy pillantást vetett a feleségére, amikor az megszólalt. Aztán letette a tollat a kezéből, és összefonta az ujjait:

– Drága csillagom! Úgy látszik, hogy még mindig nem érted meg a te öregedet! Jegyezd meg végre magadnak, hogy a magunkfajta emberke úgy boldogul, hogy behúzza a fejét, és megteszi azt, amit a nagyobb pasasok megkívánnak tőle! Ez a szabály! Kussolj, és tedd, amit megkövetelnek tőled! Eszedbe ne jusson, hogy nem akarsz belenyugodni abba, amit a kisebb vagy nagyobb hatalmasságok megkövetelnek tőled. Azt, hogy te hogyan viselkedjél és hogyan igazítsad a magad kis életét, azt ők döntik el, neked pedig, ha van egy csöpp magadhoz való eszed, akkor soha ne legyen egyéb dolgod, mint arra figyelni állandóan nyitott szemmel meg füllel, mint a szarvas az erdőn, hogy ők mit szeretnének, hogy te hogyan viselkedj! Meg tetszik érteni engem? Figyelni kell, mert ők nem szokták megmondani, hogy mit akarnak, hogy hogyan viselkedjél – azt ki kell találnod! Gondolatolvasó kell legyél, aranyom! Így-úgy, valahogy értésedre adják a dolgot, s azon múlik minden, hogy ezt időben és jól veszed-e észre? Ebben a világban ez a boldogulás törvénye! Ezért kell majd alkalomadtán, ha úgy kívánja, sietve lesmárolni a Piller úr kezét, és minden kezet, amit arra nyújtanak feléd! Ekkor majd azt mondják rólad, hogy ez nekünk való ember, ez nem fog sohasem vizet zavarni, hagyjuk csak nyugodtan élni, mert nem lesz evvel sohasem baj! Béla kolléga pedig örül annak, hogy ő olyan ember, akivel nem lesz soha semmi baj, mert semmi sem kedvesebb őelőttük, mint az ilyen ember. Béla kolléga azért buta, mert okos, és azért okos, mert buta! Világos? De még mennyire világos, aranyom? Béla kolléga megtanulta a törvényt, és soha nem fogja megsérteni azt. Ezért aztán nyugalomban fog élni egész életében, persze nem is gazdagon, de nem is szegényen, nem is jól, de nem is rosszul, vagyis pontosan úgy, ahogyan azt fent eldöntötték, hogy hogyan szabad élni a Béla kollégáknak! Arról nem is beszélve, hogy éppen ezért az embertársai is becsülni fogják Béla kollégát, mert senki nem undorítóbb és kellemetlenebb az ilyen magamfajta kis mókusok előtt, mint az, ha valaki más próbál lenni, mint ők például, nem egyezkedik és nem ügyeskedik, vagyis megszegi a szabályt, s ezzel felidegesít sok kis ügyeskedőt, aki nem mer szabályt szegni, s ezért bosszankodik, ha másfajta emberkét lát, olyat, akinek van annyi bátorsága, hogy ne ügyeskedjen! De a lényeg nem ezen van! Béla kolléga, mint már mondottam, okos is és buta is, olyan, mint a többi Béla kolléga, és mindig kedves lesz a kis és nagy hatalmasságok előtt. Világos, mint a vakablak? Hallgass csak te mindig a te Béluskádra, és akkor minden rendben lesz mindig, lesz kaja, s akkor nincs holmi… üzemzavar, amit te nem szeretsz, ugye kis malacom?

Az asszony elhárította a férfi kezét, mely a pongyola kivágásához közeledett, és azt mondta:

– Elég disznó egy világ, annyi bizonyos!

– Disznó, nem disznó! – vette a kezébe a tollat a vendéglős. – Talán változtatni akarsz rajta? Húzd be a nyakad, és smárold le az összes létező Piller kezét, s akkor minden rendben lesz. Mibe kerül az neked?

– A százasomba! – mondta az asszony.

– Butuska lélek! – mondta a férje. – Sokkal többe kerül! De ne izgasson az soha… Sokkal többe, és nemcsak pénzbe… de ne törd rajta a fejed. Ha még csak a százas lenne?!

Legyintett, és feljebb tolta maga előtt a füzetet:

– Menjünk tovább! Most következik csak egy igazán díszes tróger. Ez aztán a díszmadár! Viszont éppen azért kell úgy vigyázni rá, mint egy valóságos madárkára. Úgy bizony, hogy hűlne rá a bőr… Na gyere csak, csizmás lábú madárkám, mutasd azt a simléderes fejedet…

– Ez hány pengő? – kérdezte az asszony.

– Hát, istenem… – húzta fel a szemöldökét a vendéglős. – Körzetvezető úr! Nem akármilyen fickó… Nagymenő a pasas.

– Egy utolsó nyilas gazember!

– Hát ez bizony igaz… Viszont, amíg ő nem volt, addig a rendőr volt a főgazember! Most meg a körzetvezető! Egyre közelebb kerülünk a hatalomhoz…

– Mennyi kell neki?

– Az a pénz, az a pénz… – csóválta meg a fejét a férfi. – Más sem érdekel téged, mint az a pénz.

– Hát mi érdekeljen, ha nem az?… Ide ötven pengő, oda húsz pengő, oda egy százas, hát mi vagyok én pénzgyáros, vagy lopom én a pénzt? Én talán nem abból élek?

– Nem a pénz itt a lényeg, öreglány! – sóhajtott a vendéglős. – Számomra aztán igazán mindegy, hogy pénzben táncolok úgy, ahogyan ők fütyülnek, vagy egyébbel kell megváltanom a nyugalmamat, kézcsókkal vagy azzal, hogy hallgatok, és befogom a szám, és nem küldhetem őket a fenébe, és nem mondhatom bele a pofájukba, hogy gazemberek! A pénz itt csak valami olyasmi, mint az úrvacsora, amiről azt tanították, hogy csak jelképes dolog. Hogy csak példaképpen mutatja azt, ami tulajdonképpen mögötte van, s ami a lényeges benne! Itt is arról van szó! Csináltak egy rendet a fejesek, és nekünk nem szabad tennünk semmit sem ellene! Nap mint nap meg kell mutatnunk nekik a pofánkat, hogy íme nincs kinyitva, hanem kussol! Hogy ezt aztán pénzben kérik tőlünk, vagy abban esetleg, hogy minden reggel fél nyolctól nyolcig négykézláb kellene állnom, az teljesen mindegy…

– Tisztára hülye vagy – nézett rá nagyra meresztett szemekkel az asszony –, miket prédikálsz itt össze? Azt hiszed, értek belőle egy szót is?

– Csitt… csitt… – intett a férfi. – Nyugalom, nagysasszony! Semmi különbség nincs közötte. Kuss! – ez a lényeg!

Csettintett a nyelvével:

– Béla kolléga meg azt mondja: dögöljetek meg, kussolok! Hogy aztán mit gondolok közben, azt nem tudhatjátok! Ezzel aztán mindenki megkapta a magáét – és nyugalom van!

– Te megkergültél! Mit röfögsz itt összevissza? Arról beszélj, hogy mennyit kell adni annak a trógernek?

– Arról beszélek én, nyanyókám! A nyilas körzetvezető úrnak eltáncolunk négykézláb öt liter pálinkát, hogy legyen vedelnivalója reggeltől estig…

– Erről aztán szó sem lehet! – csattant fel az asszony. – Majd megmondom én mindjárt, hogy mit kap tőlem! Mennyit kapott az őrmester?

– A rendőr? Két litert! De hol vagyunk már attól, galambom…? Mit számít egy rendőr? Körzetvezető! Az igen! Most neki állunk négykézláb… Azt mondja nekem a múltkor: Olyan finom pálinkája van magának, hogy már el is fogyott, amit a múltkor küldött, testvérem! Jó vicc…!

Odahajolt a füzethez:

– Öt liter! Önköltségi ár, hat pengő. Az összesen harminc. Öt liter bor a rendesből, á két pengő, az összesen tíz pengő, harminc meg tíz az negyven, az összesen tehát negyven pengő…

– Ó, a gazember! – sóhajtott az asszony.

– Bizony, gazember! – mondta a vendéglős, és kidugva a nyelve hegyét beleírta a füzetbe a negyven pengőt. A többi számjegy előtt a vasutas, illetve az ellenőr neve szerepelt, a negyven pengő elé viszont egy nyilaskeresztet rajzolt. – Így! – mondta. – Hátha hősi halált hal!

Az asszony felszuszogott:

– Ha bejönnek az oroszok, akkor felkötik a pálinkájával együtt!

A férfi oldalt hajtotta a fejét:

– És ha nem jönnek az oroszok? És ha nem kötik fel a pálinkámmal együtt? És ha ők lesznek továbbra is a főfejesek? Még jobban, mint ma? Ha megnyerik a háborút? He…? Aranyom!? Akkor ki lesz a jófiú, aki tudta a leckét úgy, ahogyan az benne van a könyvben? Béla kolléga hülye felesége, vagy Béla kolléga, aki olyan kedvesen adta neki az itókát? He… Galambom?!

Az asszony csak egy kis idő múlva jegyezte meg:

– Na mit bámulsz? Írjad annak a sátánnak…!

– Na, látod. Így szépen… Bebizonyítottuk, hogy ennivalóan rendes hülyécskék vagyunk, olyan, amilyennek egy ideális állampolgárnak lenni kell!

Hátralapozott a füzet utolsó lapjaira. Leverte a hamut a cigarettájáról, és azt mondta:

– Most pediglen mindent elkövetünk, hogy Béla kolléga felesége teljesen becsavarodjon… Egy szót se, nyanyókám!

Összeráncolt homlokkal, szigorúan nézett az asszonyra:

– Egy mukkot sem! Ha egyetlen szót is szólsz, megvonom tőled a mai napra való járandóságodat, s akkor igazán becsavarodhatsz…

Elmosolyogta magát, és megsimogatta az asszony karját:

– Dehogyis vonom meg az én kis malacomtól…

– Mondom, hogy teljesen bediliztél! – nézett rá az asszony. – Mit fecsegsz itt összevissza?

– Azt, angyalom, hogy új rovatot nyitunk, és te még a szájacskádat sem nyithatod ki miatta! Világos?

– Miféle rovatot?

– Egy okos rovatot!

Az asszony elképedve nézett rá:

– Mi akar ez lenni?

A férfi oktatólag emelte fel az ujját:

– Az olyan emberkének, mint Béla kolléga és annak gyönyörű fenekű felesége, mindig úgy kell közlekednie az élet útjain, mint amikor a Belvárosban vagy a Nagykörúton akad dolga. Állandóan jobbra és balra, előre és hátra kell kapkodnia a fejét. Éber és figyelmes pillantásokat kell vetnie mindenfelé. Lép egyet – és jobbra néz! Lép egyet – és balra néz! Újra lép – és jobbra néz, esmént lép és – balra néz! Nézz körül! – hirdetik a plakátok a legközönségesebb úttestek szegélyén. Hát akkor az élet útvonalainál milyen plakátok vannak kiragasztva? Azok mellett milyen plakátokat kell felszerelni és milyen táblákat? A Béla kolléga szerint ilyeneket: Nézz körül, mielőtt lépsz egyet! Óvakodj a balesetektől! He-he… Mert ugyebár az autós közlekedők dolga az nagyon egyszerű. Elrobognak és kész! De a gyalogos közlekedő, aranyom? A két lábacskáján evickélő ember? Az vagy körülnéz, vagy nem, s ha nem, akkor viszik a kórházba. Béla kolléga lehunyja a szemét, és hatalmas táblákat lát maga előtt. Annyit, hogy az már szinte sok is. Tábla itt és tábla ott, tábla emitt és tábla amott, tábla mindenütt: Vigyázz! – azt mondja. Nyisd ki a kukucsod! – azt mondja. Sárga, piros, kék, fekete táblák sorát látja Béla kolléga. Csak úgy kapkodja a fejét! De így van jól. Mi lenne, ha nem kapkodná? Elütnék a négy keréken robogó Tomotakakatikik! Mi az, hogy elütnék?! El bizony!

Az asszony kerekre nyílt, buta szemekkel nézett rá. Béla kolléga megfogta a kezét:

– És amikor most Béla kolléga behunyja a szemét, akkor újra egy táblát lát maga előtt. Egy új táblát a sok és rengeteg tábla között. Ez olyan lámpa, amilyen a szűk kis utcák előtt van, és állandóan kattogva felvillantja a fényét. Az van erre a táblára írva, hogy légy óvatos és körültekintő, és sürgősen adj legalább ötven pengőt a Szabónénak, aki itt lakik a következő házban, vagyis a tizenhétben… Kat, kat mondja a lámpa, és pill-pill villongat a fénye! Adj a holnapi naptól kezdve mindig valami apróságot, ne sajnáld azt az ötveneset sem havonta, úgy huszonötödike táján! Világos? És csitt legyen, galambom, és ne szólj egy szót sem, mert akkor én gerjedek be, és itt hagyom a kapitányi fülkét, és nem tudom, mi lesz akkor a hajóval!!

Az asszony elvörösödött:

– Bizony isten, elment az eszed! Mit akarsz azzal a Tititakkal meg micsoda tomotaki, meg mit akarsz a Szabóval?

A férfi ismét felemelte az ujját:

– Szabónéval, angyalom! Csak Szabónéval! Béla kollégának olyan érzése van, hogy a Szabó úrral már semmit nem akarhat többet soha! Úgy tűnik, mintha a Szabó urat ma elütötte volna Tikitakinak az autója. Nyilván nem kapkodta jól a fejét, és nem is vette figyelembe a táblákat!

– Te beteg vagy! – sápadt el most már az asszony. – Szavamra mondom, hogy az vagy, vagy pedig leittad magad…

– Nem hinném! – mondta nyugodtan a férfi. – De Szabónénak beírunk ide szépen ötven pengőt…

– Egy frászt! – kiáltotta az asszony. – Egy frászt, barátom! Kicsoda a Szabóné? Ellenőr vagy rendőr vagy vasutas vagy körzetvezető…

– Leendő körzetvezető, bogárkám! – mondta nyomatékkal a vendéglős. – Persze… ez egyáltalán nem bizonyos. Sőt, ha elgondolkodom rajta, hát igen kicsi a valószínűsége… De annyira azért lehetséges, hogy Béla kolléga ne hagyja ki azt az ötvenest, amit ide szépen beír mindjárt…

– Körzetvezető! Ó…! – kiáltotta az asszony. – Annak a felesége, akit mindenki úgy emleget, mint valami istentelent, mint valami kommunistát. Hát kicsoda az a Szabóné?

– Özvegy! – mondta a férfi. – Szabályos özvegy. Tetszik érteni?

A felesége döbbenten nézett rá:

– Micsoda özvegy…?

– Szomorú özvegy…

– Ki mondta ezt neked?

– Elvitték az urát! Egészen szabályosan és illedelmesen elvitték ma este kilenc és tíz óra között…

– Honnan veszed ezt…?

– Sehonnan! Láttam a sintéreket, amint meglóbálták a hurkot…

– Nem igaz! – mondta csendesen az asszony.

– Bent voltak ma este az üzletben! Két pribék volt, pálinkát ittak, és megkérdezték, hogy hol laknak Szabóék, illetve nem pontosan így… de nincs mese. Elvitték, galambom! Úgy elvitték, mint a sicc! Úgy igaz, ahogyan itt ülök melletted…

– Igazat beszélsz?

– Becsületszavamra!

Az asszony rámeredt a férfira:

– Ó, a gazemberek! Piszok, mocskos, utolsó gazemberek! Megveri őket az isten, úgy megveri, hogy bele fognak nyomorodni! Egy háromgyermekes apát elvinni, csak azért, mert nem hisz istenben, meg időnként bolondságokat beszél! Nyomorult gazemberek! Ugye, mondtam neki mindig: vigyázzon, Karcsikám, vigyázzon, és tartsa a száját, mert ráfizet egyszer! Nem olyan világot élünk, hogy maga csak úgy beszéljen… Most aztán itt van! Verje meg őket az isten úgy, ahogyan azt én kívánom!

Elhallgatott. Aztán száraz hangon kérdezte:

– Micsoda ötven pengő!?

– Olyan ötven pengő, amit a Szabónénak adunk holnap és ezután minden hónapban. Némely időkig!

– Frászt! – mondta az asszony. – Egy olyan frászt, amilyent csak el tudsz képzelni… Időnként küldök nekik valamit, ezt-azt, ami akad a háznál… Ez természetes! Mit csináljon a szerencsétlen a három gyermekével. De bolond azért nem vagyok!

– Okos leszel, és nem bolond! Te szépen elküldöd neki az ezt-azt, kis olajat, lisztet meg miegymást, kis levest, ennivalót, amit tudsz. Nagyon helyes, lesülhetne a képünkről a bőr, ha nem így tennénk! De az a te reszortod, és nem az enyém… Az enyém az ötven pengő! Amit minden huszonötödikén prezentálok!

Amikor látta, hogy az asszony tiltakozni akar, letette a tenyerét az asztalra:

– Egy szót sem! Annyit mondok…!

Elnyomta a cigarettáját, közben mérges szemeket vetve az asszonyra:

– Két nyilas ma elvitte Szabót! Amit tudott vagy legalábbis sejtett az egész utca, az úgy látszik, az ő fülükbe is eljutott. Nem annyira ostobák ezek sem. Láttad volna az egyiket közülük: beleborsózott a hátam! Elvitték… Ez pedig azt jelenti, hogy nem is jön vissza többet! Én még egyebet is tudok róla, de az nem tartozik senkire. Ha bejönnek az oroszok, akkor Szabónénál minden rendben van. Nagyon is rendben… Én pedig egy kommunistának a családját segítettem, s ez nekem bőven elég lesz ahhoz, hogy újra tudjam adni az ötven meg a száz pengőket, meg újra kezdhessek táncolni a fejesek előtt, egyszóval, hogy holtom napjáig nyissam meg csukjam az üzletet! Világos?

Kezébe vette a tollat. Aztán hirtelen letette és eltolta magától:

– Viszont nem írjuk be sehová! Légy észnél, Béluskám…!

Becsukta a füzetet:

– Hogy aztán hogyan és mint lesz, azt majd meglátjuk. De egyelőre így lesz, és nem akarok egy szót sem hallani, megértettük?

Ismerte az asszonyt, és ezért jól számított, és megfontolt indulattal az asztalra csapott:

– Megértettük?

Lecsapta a másik tenyerét is:

– A kutyaszentségit neki!!

Az asszony minden ütésre megrebbent, és a világért sem mert volna ellenkezni, amikor ennek a nagy darab embernek felpiroslik a képe a haragtól.

Helyes! – gondolta a vendéglős. – Most már nem nyitja ki a száját. Nem rossz asszony ez, csak bánni kell vele tudni!

– Rakd el a füzetet! – mondta nyersen. Az asszony engedelmesen állt fel, és csak a szobaajtóból szólt vissza:

– Azért nem kell úgy kiabálni az emberrel…

– Csend! – kiáltotta Béla kolléga, és hatalmas tenyerét ismét az asztalra ejtette.

Ez megvan… – gondolta hátradőlve a székén, amikor az asszony bement a szobába. – Rendes kis asszony ez, csak kissé butuska a lelkem! Majd később megsimogatjuk…

Amikor az asszony visszajött, félénk pillantást vetett az emberre. Odament a kályhához, és elpakolta a tejet meg a kávét. A férfi elégedetten követte a mozdulatait:

– Amit én egyszer megmondok, annak úgy kell lennie, és nincs vita! – mondta határozottan, de vigyázva, hogy most már ne emelje fel túlságosan a hangját.

Az asszony csendben tett-vett. Amikor végzett a dolgával, akkor a férfi így szólt:

– Gyere ide!

Az asszony odament. Odahúzta magához:

– Így kell tennünk, egyetlenem. Azt az ötven pengőt nem szabad sajnálni. Ilyen a világ! Úgy igyekszünk levegőn maradni, ahogyan tudunk…

– Akármilyen is a világ – mondta az asszony –, utolsó rongy ez a világ! Úgy kell állandóan spekulálni az embernek, mint egy bűnözőnek. Ronda dolog ez, én mondom neked…

– Mit csináljunk? Én akarom, hogy így legyen? Akarja a nyavalya, de nem én!

– Hát most mondd meg – sóhajtott az asszony. – Nem undorító dolog ez az egész? Most nem a pénzről beszélek, ott egye a fene az egészet… Hanem az egészről, hát milyen dolog ez?

– Undorító! – mondta a vendéglős. – Úgy, ahogyan mondod, de egyetlen dolgot lehet tenni: alkalmazkodni hozzá! Vagy ezt teszed, vagy megdöglesz. Így volt, így van, és így lesz! Mit csináljak? Menjek fejjel a falnak? Azt már nem! Vagy utáljam magam reggeltől estig, amiért így kell tennem? Miért tenném? Élni akarok a magam egyszerű kis életével, és nem ártani senkinek. Kinek ártok én? Meghúzom a fejem és kész. Tudnék én másképpen is élni. De még mennyire tudnék! De úgy kell élnem, ahogyan hagynak élni. Nap mint nap felteszi nekem az élet a kérdést: na, mit teszel, hogy levegőn maradj? Hát mit teszek, mondd meg?

Szakavatott, erőteljes mozdulattal simogatni kezdte az asszony gerincét:

– Mert élni azért jó dolog ám, malacom… Ugye, jó dolog, mi? Jó… mi…?

Elfordult a széken, és behúzta az asszonyt a térdei közé. A másik tenyere eltűnt a pongyola alatt, és megindult felfelé, magával emelve a pongyolát is, míg láthatóvá vált a hatalmas comb.

– Nem ártunk mi semminek és senkinek, galambom… – mondta elrekedő hangon. – Nem bántunk mi senkit… De bolondok azért nem vagyunk, de nem ám…

Egyre szorosabban vonta magához az asszonyt:

– Gyere te, malac… gyere ide a te Tomotakidhoz! Naná…? Mert majd Gyugyu…? Egészen azért nem ment el az eszünk… Gyere, csillagom…

Az asszony megbontotta a pongyoláját, és hatalmas mellét odaadta a férfinak. Lehunyta a szemét.

– Naná…? – mondta a férfi. – Azért megvan a magunkhoz való eszünk…! Jó vicc…?!

(Folytatása következik.)