Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét III.

2008.08.26

 3.

Kovácsék konyhája ragyogott a tisztaságtól. Az asszony alacsony, törékeny teremtés volt, szinte eltörpült a férje mellett. Gondosan, kedvesen öltözködött – a fején kis babos kendő, a fehér blúz gallérja kihajtva, előtte kartonkötény, a lábán magasszárú posztó házicipő. Valóban: mint akit skatulyából vettek ki! Az asztalon hófehér abrosz, a tányérok mellett papírszalvéta, az asztal sarkán virágmintás vizes szerviz kis tálcán, az asztal közepén füles, gyümölcsdíszes porcelán leveses tál, arrább damaszttal takart kenyértartó.

– Ízlik?

– Igen! Nagyon finom… – mondta Kovács.

Az asszony finoman, hangtalanul evett. Néhány kanál után férjére pillantott, kenyeret, sót tolt eléje, vizet töltött. Aztán evett tovább. Evés közben elmerült egy-egy pillanatra a tekintete. A kanál ottmaradt mozdulatlanul a levegőben, ő pedig összehúzta a szempilláit. A homlokán vékony, könnyű ráncok szaladtak egymáshoz. Aztán evett tovább, aprókat kanalazva a tányérjából, és újra a férjére pillantott, hogy nem hiányzik-e valami?

Kovács csendesen szuszogott a tányérja felett:

– Nagyon megviselte az öreget? – kérdezte, miközben kenyeret tört magának.

– Képzelheted… – tette vissza a tányérjába a kanalat az asszony. – Én komolyan mondom, hogy alig ismertem meg… Csak álltam és néztem! Nem is tudtam, hogy mit mondjak neki… Az egész arca beesett, karikás a szeme, de nem is az volt egészen más rajta, hanem az isten tudja, valahogyan az egész ember más lett, még a járása is, ahogyan néz, ahogyan a fejét tartja… Nem bírtam szóhoz jutni!

– Szerencsétlen ember! – mondta Kovács.

– Most gondold el? Nyáron a felesége, a házzal együtt, most meg az egyetlen fia… Én nem is tudom, hogy mi történne velem, ha nekem kellene ezt elviselni? Én nem is élnék tovább, azt hiszem…

– Hogy várta a levelet a gyerektől! Emlékszel, amikor itt volt?

– Igen! És akkor már halott volt a gyerek… Hát nem borzasztó?

– Mit mondott?

– Istenem… Hát mit mondott volna? Nem is engedtem, hogy végigmondja… Meg akart várni, mondtam neki, hogy ne tessék megvárni, Kis bácsi, nincs szükség rá, hanem ő fog átmenni magához… és egyáltalán ne tessék nyugtalankodni!

– Jól tetted! – mondta Kovács.

Az asszony hallgatott egy darabig. Aztán így szólt:

– Nem tudnánk valamit csinálni…

Kovács megvonta a vállát. Sóhajtott:

– Hatvan pengő…

– Igen! – mondta az asszony. – Ha nem lenne ilyen sok, ha tíz-tizenöt pengőről lenne szó…?

– Negyven pengő az anyag, ami benne van…

– Hát igen… Mindenesetre menj át hozzá holnap, és beszélj vele.

– Reggel átmegyek…

– Most mondd meg! Leélt egy életet, dolgozott látástól vakulásig ő is, a felesége is, hogy felneveljék a gyereket! Az asszony azt érte meg, hogy úgy kellett lecsuknia a szemét, hogy a fiát elvitték a frontra. Az öreg eltemette az asszonyt, és most nincs fia sem, nincs semmi az egész életéből. Egy esztendő alatt elveszett minden, ami az életét jelentette. És miért? Te meg tudnád mondani, hogy miért?

– Nem! – mondta Kovács. – Tőlem senki és soha nem kérdezte meg, hogy akarok-e háborút kezdeni, és nem kérdezte senki az öreg Kist sem… Tőlünk semmit nem kérdeznek, csak elviszik a gyerekeinket, és lebombáztatják a házainkat, azt csinálnak velünk, amit akarnak…

Szótlanul ették tovább a levest. Aztán Kovács eltolta maga elől a tányért:

– Az, hogy utána nem emlékezik az ember semmire…

– Nem kérsz többet? – kérdezte az asszony.

– Nem! Köszönöm… Az, hogy nem emlékszik arra, hogy ő választotta, hogy melyik legyen a kettő között, az igen sokat számít! Nem?

Az asszony összeszedte a tányérokat. Közben megrázta a fejét:

– Nem! Hidd el nekem, hogy semmit nem változtat semmin. Mert nem az a nehéz dolog ebben, hogy utána majd mi lesz, meg mit fogsz csinálni, hanem az, hogy mit mondasz most?

Kovács csak később mondta:

– Persze! Nem változtat semmit…

Lecsípett egy kis darabot a kenyérből, és galacsinná gyúrta az ujjai között:

– Különös egy alkotmány az ember!

Az asszony a kályhához vitte az edényeket, és letette a fazék mellé, melyben már melegedett a mosogatóvíz. Visszament, és lepakolta az asztalt. A vizet otthagyta a viaszos vásznon – az abroszt már kirázta, és betette a szekrény fiókjába –, az ablakpárkányról odahozta a karcsú, magas üvegvázát, benne olcsó, színes papírvirággal, és letette az asztal közepére.

– Hiszen – mondta csendesen –, ha az ember csak önmaga lenne!

– Hogy…? – kérdezte Kovács, és figyelte, hogyan alakul az ujjai között a galacsin.

– Ha az embernek nem lenne férje, felesége, gyermeke, egyszóval nem lenne hozzátartozója, akkor nem lenne ilyen a dolog…

– Hogyhogy nem lenne ilyen…?

– Ha csak önmaga számára kellene választania…!

Kovács megvonta a vállát:

– Semmit nem változtat…

– De férjet, gyermeket mind ebbe a sorsba rántani bele…

– Teljesen mindegy! Én megpróbáltam arra gondolni, hogy egyedül vagyok. Se gyerek, se feleség, olyan egyedül, mint az ujjam… akkor sem megy!

Kovácsné elővette az öblítőtálat. Aztán új kötényt kerített maga elé, és kigombolta a ruháját a csuklóján. Megállt:

– Van ember, aki tudna egyáltalán választani?

– Nem tudom! Az a fényképész vagy micsoda, az a rokkant, az azt mondta, hogy ő tud választani, és azt a szerencsétlent választja magának. Elhiszed neki? – nézett az asszonyra.

– Nem tudom! Nem merek semmit sem mondani… Talán ismerni kellene közelebbről, hogy milyen ember, hogyan él, van-e családja, hogyan gondolkodik egyéb dolgokról?

– Elképzelhető, hogy igazat mondott?

– Nem tudom! Mindenesetre a Gyuricának nem kellett volna annyira és olyan gorombán rárohannia… Mi értelme van?

– Nem rohant rá. Egészen nyugodtan mondta. Ahogyan beszélni szokott.

– Akkor is – mondta az asszony. – Mindegy, hogyan mondta. Képzeld el, hogy igazat mondott az ember, és nem hazudott! Hogyan eshetett neki? Szemébe mondják, hogy hazudik!

Kovács elgurította a galacsint. Nézte, ahogyan végiggurul az asztalon:

– Béla kollégának az volt a véleménye, hogy ha ez az ember igazat mondott volna, hogy ő kit választ, akkor nem sértődött volna meg a Gyurica szavain, ha mégoly bántó is volt, amit mondott. Azt mondta: ha maga így felháborodik, meg így elveszti a türelmét, mert kételkednek a szavában, akkor azt sem hiszem el magának, hogy igazat mondott az előbb!

– Ebben van valami igazság! De hát annyiféle ember van! Ki tudhatná, hogy ki milyen belülről?

– Én mindenesetre nem vagyok olyan, amilyennek hittem magam, amilyen szerettem volna lenni… és amilyennek lenni kellene.

Az asszony odajött az asztalhoz, és leült a szék sarkára szemben Kováccsal:

– Hogy mondhatsz ilyent?

– Úgy… Úgy, hogy állandóan arról beszélek, hogy így a tisztesség, úgy a tisztesség, és amikor megforgatnak egy kicsit, akkor kiderül, hogy állok, mint szamár a hegyen, és nem szólok egy szót sem, mert nem tudok mit mondani.

– Most miért mondasz ilyeneket? A Gyuricát ismerheted, különös, bogaras ember, szereti froclizni a barátait, ezt is csak azért találta ki, hogy froclizzon benneteket… Ne csinálj nagyobb dolgot belőle, mint amilyen…

Kovács felállt, leakasztotta a fogasról a kabátját. Cigarettát vett elő, rágyújtott és a vállára terítve a kabátját az ajtóhoz ment.

– Megnézem a műhelyt…

Csípős köd csapott az arcába kint. A küszöb előtt megállt, és felfújta a füstöt a magasba. Aztán elindult az udvar végébe a műhelyhez.

Holnap el kell mennem – gondolta – és megpróbálni valahol politúrt szerezni. Csak az a kérdés, hogy tud-e adni majd valaki és mennyit? Ha nem sikerül, akkor ki kell mennem a Telekire, ott aztán úgy megrabolnak, hogy isten őrizz tőle… Ez is milyen különös dolog? Ha valamelyik szaktársam ad majd politúrt a magáéból, pedig mindenkinek kevés van – akkor miért ad? Aki a Teleki téren megrabol a politúrért, amit a fene tudja, hol szerzett – az miért rabol meg? Nyilván azért van ez így, mert nem egyformák az emberek. Van, akinek van politúrja, és nem szakmabeli, tehát nincs szüksége rá, és őrzi otthon a kamrájában, csak ő tudja, minek? Más, akinek hasonlóképpen nincs szüksége rá, az eladja rendes áron úgy, hogy nem akar nyerni rajta semmit – holott kivihetné a Telekire, és szép kis summát kapna érte. Tudja ezt maga is, és mégsem csinálja! Azért, mert nem egyformák az emberek! – ahogyan a feleségem szokta mondani. Más Gyurica mester és más a Király, megint más a Béla kolléga. Akkor miért ne hinném el ennek a fényképésznek, hogy igazat mondott? Nem tudok róla semmit, tehát nem igazságos, hogy kételkedek abban, amit határozottan állít. Az lenne a szép dolog, ha pusztán azért nem hinnék neki, mert rosszul esik, hogy ő tudott így választani, én meg nem… Mondom: különös bogár az ember!

Megnézte a műhelyajtón a lakatot, oldalra kerülve az ablakot, aztán visszatérve az ajtóhoz, hozzátámaszkodott és összébb fogta magán a kabátot.

A feje tetején áll minden ebben a világban! Ez az egy, ami teljesen igaz, és amit tudni lehet teljes bizonyossággal. Ha minden úgy lenne, ahogyan annak lennie kellene az emberek között, a világban és minden országban, akkor eszébe jutott volna-e Gyuricának, hogy ilyesmit kérdezzen? Ha valaki ilyesmit kérdez, akkor nyilván elgondolkodik fölötte. Ha valaki rágódik egy ilyen kérdésen, akkor nyilván nem alaptalanul teszi. Ha kérdezünk ilyesmit, és rágódunk ilyesmin, akkor az csak azért lehetséges, mert valóban kell legyenek Tomoceuszok, és valóban léteznek Gyugyuk! Semmi nem bizonyítja jobban, hogy semmi nincs rendjén ezen a földön, mint az, hogy ilyesmit kérdezünk egymástól! S az ember képes eltöprengeni rajta! Ha minden rendben volna, jutna ilyesmi eszébe egy embernek, legyen bárki is az? Nem! Senkinek! Minden rossz, minden… És a legelszomorítóbb az, hogy mindenki azt mondja, hogy nem jól van ez így. Az ördög tudja, hogy elszomorító-e ez, vagy inkább nevetséges? Mi magunk élünk rosszul, és mi magunk mondjuk állandóan, hogy rosszul van ez így. Mi, akik rosszul élünk, és nem tudunk jót teremteni az életből. De hát ki csinálja ilyen rossznak az életet? Hiszen minden emberek műve? Ha elbeszélgetünk egy pohár bor mellett, vagy valamilyen társaságban, akkor az derül ki, hogy mindenki tudja, hogy rossz ez így, és minden ember tudja, hogy hogyan kellene viselkedni egyik embernek a másik emberrel. Én is tudom! Itt van például az öreg Kis. A nyáron lebombázták a házát, odaveszett a felesége, most meghalt a fia kint a fronton. Nem maradt semmije, tönkrementek a bútorai, velem csináltat valami asztalt, szekrényt, ágyat. Pénzt kell elfogadjak érte, mert nekem is élnem kell! Azt kellene mondanom ilyen helyzetben nem kell a pénze, majd megcsináljuk valahogyan a dolgot! De én is csak abból élek, amit fizetnek a munkámért! Nem lehetek jó, mert akkor felkopik az állam, nem lesz kenyerem, nem lesz semmim. Hát hogyan legyen akkor? Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar! Ez az igazi ördögi dolog! Tele vagyunk mindannyian jó tulajdonságokkal, és nem élhetünk szerintük, mert az élet lehetetlen rendje arra kényszerít, hogy nap mint nap, óráról órára feledkezzünk meg a jó tulajdonságainkról, vagyis arról, hogy milyenek is tudnánk lenni valójában, és milyenek is szeretnénk lenni valójában…

Elindult a lakása felé.

Mi következik akkor mindebből? Úgy látszik az, hogy külön-külön mindannyian jók vagyunk, és jók lennénk, csak együtt vagyunk rosszak, vagy legalábbis együtt nem vagyunk képesek jók lenni! Ebből meg mi következik tovább? Az, hogy minden idegességünk, minden türelmetlenségünk mögött, mellyel embertársaink iránt viseltetünk, s amely elrontja minden dolgainkat, nincs egyéb, mint a szüntelen és emésztő rossz lelkiismeret! Rossz lelkiismeret azért, ami elmulasztunk lenni napról napra és óráról órára. És mit csinálhat ennyi rossz lelkiismeretű ember? Mire viszi ennyi rossz közérzetű ember? Ha valamit tehetünk: higgyük el egymásnak, hogy önmaga mindenki jó szeretne lenni!

Eldobta a cigarettáját, nem is szívta csak feléig, úgy tapodta el.

Az asszony mosogatott bent a konyhában. Kovács nem várta meg – mint egyébkor tette –, hanem bement a szobába, és meggyújtotta a kis éjjeli lámpát, vetkőzni kezdett.

Amikor leült az ágy szélére, hogy lehúzza a jégeralsóját, akkor megcsóválta a fejét:

Ennyire ragaszkodnánk az élethez? Vagy ennyire félünk a fájdalmaktól? Semmi kétséget nem éreznék a választást illetően, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy azért születtem a földre, hogy boldog legyek. De igaz-e ez? Azt hiszem, inkább a szenvedéstől félek! De hiszen pontosan erről van szó… persze hogy azért nem kell az a Gyugyu-féle élet, bármilyen tisztességes. Ennyivel erősebb a szenvedéstől való menekülés vágya a tisztességnél…

Belebújt a hálóingébe:

– Mégsem vagyunk egészen elveszett fajzat, úgy látszik! Hiszen tudjuk, hogy mitől óvakodunk, és mit fogadunk szívesen! Mégiscsak az előbbi logika az igaz: azért vagyunk a földön, hogy boldogok legyünk! Minden élőlény ezért van a földön! Ez az élet legnagyobb parancsa! Olyan világos, mint a nap! Ha a Teremtőnek ez a parancsa, akkor ennek kell mindenekelőtt eleget tenni. Ha nem a Teremtő parancsa, hanem a természeté, akkor meg úgy igaz. Miért szegülnék ellene a parancsnak, hogy boldogan éljek? Akkor vétkezném mindenfajta törvény ellen, ha önmagam választanám a rosszat, a szenvedést.

Az éjjeliszekrényre tette a cigarettáját, lefeküdt, és magára húzta a takarót:

– Mindenesetre a becsületesség első követelményének eleget tettem. Nem engedtem el a fülem mellett Gyurica szaki kérdését, hanem gondolkodom rajta, és nem tudok megnyugodni, szégyenkezem vagy magyarázkodom, de nem engedtem el a fülem mellett… Egészen tehát nem vagyok gazember!

Kis idő múlva hozzátette:

– Csak kis gazember vagyok… egészen piciny, de azért utolsó kis gazember…

Amikor az asszony bejött, úgy tett, mintha aludna.

Kovácsné lefeküdt.

– Alszol? – kérdezte.

– Nem! – mondta. – Csak szégyellem magam, s úgy teszek, mintha nem magam lennék itt…

– Még mindig ezen gondolkodol?

– Igen! Illetve már nem… most már nem gondolkodik a Kovács asztalos, most már hallgat…

Az asszony egészen halkan mondta:

– Te…?

– Igen…

– Én tudnék választani…

Kovács odafordult hozzá a sötétben:

– Komolyan mondod?

– Igen!

Hallgattak, aztán azt mondta Kovácsné:

– Azt hiszem, azért tudok választani, mert annyi nyomorúságban volt részem az életben, hogy az három embernek is elég lenne…

– És azért…?

– Persze… – könyökölt fel az asszony. Hallgatott, aztán visszatette a fejét a párnára.

– Tudom, hogy nektek is nehéz volt otthon, de ahogyan mi éltünk, azt még ma sem értem meg, hogy hogyan bírtuk ki egyáltalán? Még csak tizenkét éves voltam, és télen-nyáron ott voltam már hajnalban az újságelosztónál, s amire a többiek, akik velem egyidősek voltak, mentek az iskolába, én már összefagyva befejeztem a kihordást. Lépcsőről le, lépcsőre fel… Nem is tudom, hogyan bírtam ki? Volt a vágóhídon egy rokonunk, ahhoz mentem minden reggel fél nyolcra, s adott nekünk három liter savót, ezzel tartották bent a disznókat meg a borjúkat. Az volt a reggelink. Kilenc gyereknek! Édes istenem… mennyi nyomorúság! Mentem a lábossal – spárgából kötöttünk fület neki, és cipeltem magammal, amíg az újságot hordtam szét – mentem vele, és láttam a többi gyermeket, hogy mennek az iskolába. Egyik ilyen télikabátban, másik olyanban, volt, amelyik bundában járt, én meg egy rossz kalucsniban és valami régi férfi-felöltőben, ami annyit sem védett a hidegtől, mint egy jó kendő. A kirakatban meg ott vannak a hajas babák, és mindig elkeltek, mindig akadt gazdájuk, pedig többe kerültek, mint amennyit apám keresett, mit tudom, mennyi idő alatt, ha volt munkája, és nem csámborgott éppen, hogy találjon valamit, amiből eltartson bennünket. Kiabáltak, és szidták az édesanyámat, mert mindig álmos voltam, akárhol dolgoztam, és mindig aludni szerettem volna… És most én legyek olyan, aki szidja az ilyen nyomorultakat? Én tudom, hogy mit éreztem akkor! És mit éreztem akkor, amikor azokra néztem, akik szidtak engem és akiknek mindenük megvolt!

Csak később szólalt meg ismét:

– Ezért tudok választani! Inkább bármi nyomorúság… ahhoz már értek, sajnos! De az a Tiktak vagy kicsoda, az nem, inkább haljak meg!

Kovács hallgatott. Sokáig hallgattak. Aztán azt mondta az asszony:

– És mégsem tudok választani!

– Az előbb azt mondtad, hogy választottál?

– Igen! Választottam is… De nem teszem meg mégsem! Mert amikor tisztán éreztem – akár most is, hogy azt a Gyugyut választom, és semmi egyebet –, akkor eszembe jutottatok ti! Nincs igazad abban, hogy nem számít az, hogy egyedül vagyunk-e vagy sem! Úgy igaz, ahogyan szeretlek benneteket, hogy ha magam volnék, a Gyugyut választanám… De elviselhetném-e azt, hogy ti úgy szenvedjetek, mint én? Nem anyám szenvedett-e a legjobban az én szenvedéseim miatt? Nem neki volt-e a legrosszabb? És nem adott volna-e mindent oda, amit adhat, azért, hogy minket ne lásson nyomorúságban?

Megint hallgattak és újra csak később mondta az asszony:

– Mindannyian oda vagyunk kötözve más emberek életéhez, és nem dönthetünk szívünk szerint! Néha miattuk vagyunk képesek erősek lenni, s máskor miattuk vagyunk gyengék!

Aztán hozzátette:

– Nagyon, nagyon erősek… és nagyon, nagyon gyengék!

Azt már nem mondta ki, hogy a Tiktakot választotta végérvényesen. Akarta mondani, de nem volt képes kiejteni a száján.

Kovács mozdulatlanul feküdt, és belemerült a tekintete a szoba sötétjébe.

– Boldog ember! – gondolta. – Én csak magamra gondoltam…

Amikor aztán – nagyon későn, éjfél bőven elmúlt már – meghallotta az asszony egyenletes lélegzését, akkor felkelt, és óvatosan mozogva letérdelt az ágya elé, ott, ahol éppen kilépett az ágyból. Lehajtotta a fejét az ágyra, és összefonta a kezeit. Imádkozni kezdett úgy, ahogyan gyermekkorától szokta, de most meggyónta a gyengeségét, és kérte az Isten bocsánatát – elszorult torokkal és forró homlokkal –, amiért végérvényesen Tomoceuszkakatitit választotta, mert hiába, gyenge az ember, és ezt senki nem tudja jobban, mint maga az Isten!

(Folytatása következik)

Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/SANTA/santa00027a_kv.html