Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét II.

2008.07.26

2.

 

Az asztalos közelebb hajolt az óráshoz:

– Mit tetszett mondani, Gyurica úr? Én… nem értettem egészen pontosan… mit nem tud, hogy mi legyen?

Gyurica levette a tekintetét a mennyezetről, és előrebillent az asztalhoz. Összefonta az ujjait, és a szemébe nézett Kovácsnak:

– Azt nem tudom, hogy Tomoceuszkakatiti legyek-e vagy Gyugyu?

– Áhá! – mondta Kovács, és bizonytalan tekintetet vetett az ügynökre, aki széttárta a karjait.

Gyurica így folytatta:

– Igen örülnék, ha segítségemre lenne, Kovács úr! Szívesen venném, ha tanácsot adna nekem. Őszintén szólva, eléggé kellemetlen helyzetben vagyok…

Kovács pislogva nézett az órásra, de azért együttérzően kezdett bólogatni:

– Állok rendelkezésére… De, ugye… nem sül ki valami disznóság belőle, vagy tréfa… vagy ilyesmi?

– Legyen egészen nyugodt felőle!

Rátette a kezét az asztalos karjára:

– Mondja meg őszintén, Kovács úr, hogy mit választana maga, ha megkérdeznék magától, hogy mi akar lenni: Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu…?

– Nem tréfa ez?

– Nem! Az a kérdés, hogy ha maga meghal, akkor jogában áll feltámadni egyiknek vagy a másiknak. Vagy Tomoceuszkakatitinek vagy Gyugyunak. Melyiknek óhajtana feltámadni?

– Ezt én nem értem… bocsásson is meg, de úgy látom, hogy mégis tréfál, Gyurica úr!

– Még szép, hogy nem érti! – mondta az ügynök.

Kovács tovább pislogott az órásra:

– Mert, megbocsát, ugyebár… de azt sem tudom, hogy ki az a Tomotiki vagy hogyan hívják, meg ki az a Gyugyu. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem értek az egészből, és arról nem is szólva, hogy halálunk után Isten ítélete elé kerülünk, és nem szólhatunk egy szót sem…

Béla kolléga rákacsintott az ügynökre.

– De értse meg – nézett aztán Kovácsra –, értse meg végre: ha Gyurica úr úgy határozott, hogy maga meghal, és azután választ egyet és mást, akkor az Isten ne szóljon egy szót sem, örüljön, hogy él, és ne haragítsa magára a mi barátunkat…

– Erről van szó! – mondta Király. – Elvégre mit számít az Isten, ha Gyurica úr közbeszól?

Gyurica változatlanul Kovácsra tekintett:

– Figyeljen rám, Kovács szaki! Menjünk szép sorjában. Azt pedig előre megígérem, hogy az isten nem szenved majd semmi csorbát…

– De ezt valóban komolyan mondja! – szögezte le az asztalos.

– Valóban komolyan! A legkomolyabban – bólintott Gyurica.

– Így már rendben van a dolog… De mit mondott az előbb, hogy kik ezek a nem tudom kicsodák? És mit kell nekem választani?

– Hát akkor menjünk sorjában! – mondta újra Gyurica. – Ez a Tomoceuszkakatiti, akit elsőnek említettem, egy igen nagy úr, ő Lucs-Lucs szigetének a fejedelme, alattvalói persze nem fejedelemnek nevezik, de az nem változtat a lényegen…

Király megjegyezte:

– Persze, Kovács szaki, közölnöm kell magával, hogy olyan sziget, amilyent a barátja említett, nincs az egész földkerekségen, de ha ez nem zavarja magát, akkor nem szóltam egy szót sem…

– Közölnöm kell magával… – mondta zavartalanul Gyurica –, hogy van ilyen sziget! Sokkal jobban van ilyen sziget, mint azt maga vagy az ejrópai barátja gondolhatná!

– Igazat mond? – kérdezte az asztalos egyikről a másikra pillantva.

Gyurica letette a tenyerét az asztalra, és nyomatékosan így szólt:

– Van, Kovács úr! Becsületszavamat adom magának arra, hogy van ez a sziget. Hogy mást ne mondjak: nem is valami újkeletű képződmény – miként nem egy korallsziget az –, hanem nagyon is régi. Emberemlékezet óta létezik, Lucs-Lucsnak hívják, és igen örülök annak, hogy ezentúl maga is tudni fog róla!

Odafordult az ügynökhöz:

– Magát meg fogja lepni, kedves ejrópai barátom, hogy mennyire létezik ez a sziget!

Egy pillanatig ottfelejtette a tekintetét az ügynökön, aztán elmosolyodott:

– Bizony, bizony… de még mennyire létezik!

Visszafordult az asztaloshoz:

– Tehát az a bizonyos Tomoceuszkakatiti ennek a bizonyos szigetnek a nagyfőnöke, ha így jobban tetszik…

– S ha szabad kérdeznem… nekem mi közöm van ehhez a Takatitihez? – kérdezte Kovács.

– Ez végtelenül egyszerű! Magának azért van igen sok köze ehhez a Tomoceuszkakatitihez, mert azon a szigeten ott él Gyugyu, akit az előbb már volt szerencsém említeni. Ha Gyugyu nem élne ott, akkor semmi dolgunk nem lenne sem a nagyfőnökkel, sem a szigettel, amely egyébként rendkívüli gyönyörűségekkel megáldott föld. Hogy mást ne mondjak, a patakjaiban például dögivel van pisztráng, folyóiban a csuka meg a ponty. A tenger aranyban, ezüstben, kékben örökkön-örökké változó hullámzásáról nem is beszélek, de föltétlen megemlítem az égbe nyúló hegyeit, melyek csodálatosan festenek a hold előterében vagy akár a kelő nap sugaraiban! A síkjain, ó, uramisten, micsoda humusz, mert valósággal humusz ott az istenáldotta föld minden darabja! A kertjei buják és gazdagok, szelídek vagy ős bőségben tobzódók, lankái elgyönyörködtetik a szemet lágy és finom hajlataikkal, a dombjai nektárt teremnek, füves sztyeppéin annyi a vad, hogy azt el sem tudom mondani magának… és így tovább, és így tovább! És mindezek fölött ott uralkodik az istentől rendelt Tomoceuszkakatiti, és ott él társai között Gyugyu…

– Ez mind rendben van… – mondta Kovács – de mi közöm van nekem mindehhez, és ki az a Gyugyu?

– Rabszolga! – mondta az órás. – Annyit már igazán tudhatna, hogy ahol istenáldotta föld, halakkal teli folyók, vadakkal gazdag erdők meg hasonlók vannak, onnan természetesen nem hiányozhat sem Tomoceuszkakatiti, sem Gyugyu. Ez csak világos, nem?

Az asztalos fölhúzta a szemöldökét:

– Na és… mit kell nekem itt választani?

– Hogy melyik bőrébe akar feltámadni a halála után! Tetszik érteni?

– Nem! – mondta az ügynök.

– Magát kérdezem, Kovács úr! Úgy vesszük, mintha maga rövidesen meghalna, s amikor rögvest utána feltámad, akkor vagy Tomoceuszkakatiti lesz magából vagy Gyugyu, aszerint, hogy most melyiket választja.

– Akkor ez egy játék? – mondta az asztalos.

– De még mennyire! – mondta Gyurica. – Az egészből mindössze az valódi, hogy Lucs-Lucs létezik, s következésképpen létezik Tomoceuszkakatiti is meg Gyugyu is, magának pedig választani kell közöttük. Ettől eltekintve a többi az mind játék…

– Így már értem! – mondta Kovács. – Tehát mit is kell akkor nekem csinálni?

– Egyszerű! Meg kell hallgatnia, amit mondok. Tehát figyeljen jól rám: ez a Tomoceuszkakatiti… illetve, nem is! Vegyük először a Gyugyut! Tehát ez a Gyugyu közönséges rabszolga Lucs-Lucs szigetén, ennek a Tomoceuszkakatitinek az uralma alatt. De milyen rabszolga? Hát olyan rabszolga, kedves Kovács úr, hogy az, amit maga az iskolában tanult a rabszolgákról, az mind kutyafüle meg kéjgáz ahhoz képest, ahogyan a mi Gyugyunk rabszolga… Ez aztán a rabszolgaság! Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, sőt még annál is jobban! Hogy mást ne mondjak, ilyesmik estek meg vele: a nyelvét kivágták, nem is olyan régen, harminckét éves korában, mert egészen véletlenül akkor találta elmosolyogni magát, amikor ura és parancsolója átment az egyik termen, ott Gyugyu előtt. Ura és parancsolója így szólt hozzá: Mit mosolyogtál, gazember? Gyugyu, aki érezte, hogy baj lesz, őszintén felelt: Valami eszembe jutott, uram, és azon mosolyogtam el magam! – Úgy! – mondta az úr. – No, majd gondoskodom arról, hogy többet ne jusson eszedbe semmi! És kivágatta Gyugyu nyelvét, azt gondolván az ostoba, hogy ha megfosztja a szolgát nyelvétől, akkor elintézte egyúttal a gondolatait is! Az igazság kedvéért még hozzá kell tennem, hogy Gyugyu viszonylag könnyen megúszta, ha azt vesszük figyelembe, hogy Tomoceuszkakatiti egy alkalommal, nemhogy a nyelvétől fosztotta volna meg egyik alattvalóját, hanem egyenesen lenyakaztatta. Mi volt ennek az alattvalónak a bűne? Elmosolyogta magát? Nem. A nagyfőnök így indokolta meg a családja körében a lenyakaztatást: Ennek a Bubunak – mondta – igen értelmes arca van, és ennek ellenére jóformán soha nem szól egy szót sem! – Ezek után lerágta még a paradicsommadársült combját, hümmögött egyet-kettőt, majd kiadta a parancsot, hogy nyakazzák le Bubut! De térjünk vissza Gyugyuhoz: mint mondtam, a nyelvét kivágták, de az annyira hétköznapi dolog volt, hogy Gyugyu maga sem csinált belőle különösebb tragédiát. Amikor a lányát elvették tőle – tizenegy éves gyönyörű gyermek volt, Tomoceuszkakatiti kapta ajándékba Gyugyu gazdájától –, akkor sírt egy sort. Amikor megtudta, hogy kislánya belehalt Tomoceuszkakatiti kedvtelésébe, akkor kétségbeesett, de pár esztendő alatt elfelejtette a fájdalmát, és belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Aztán – két ével később – elvitték a kisfiát is. Gyugyu gazdája kedveskedett vele Tomoceuszkakatiti udvarnagyának, egy élveteg öregúrnak. Gyugyu fájdalma óriási volt – de az idő ment tovább, és be kellett látnia, hogy ez így történik majd halála napjáig, és nem lesz szabadulás belőle. Már ebből is kitűnhet – ezekből az esetekből –, hogy Gyugyunak nem volt aranyélete…

Az ügynök felsóhajtott:

– Haj, haj… magának már nem elég a liliom! Látja, hová vezet a disznólkodás, Gyurica barátom? Először kislánykák, aztán már miről kéjeleg itt? Kisfiúk – nem mondom…!

Kovács megjegyezte:

– Ezek valóban nagyon borzalmas dolgok, Gyurica szaki…

– Aztán – folytatta az órás – meg kellett érnie, hogy levágják a felesége orrát, valami ügyetlenségéért, amit munka közben elkövetett. Egy évre rá kiszúrták az ő egyik szemét, mert rálépett a gazdája kedvenc majmocskájának a farkára. Azt hiszem, hogy ezek után felesleges elsorolnom a mindennapi megkorbácsoltatást, azt hogy gazdájának gyermekei az ő arcán és állán tanulták a leghatásosabb bokszütéseket, hogyan kell valakit gyorsan és ügyesen állon vágni, hogyan kell hatásosan sújtani a gyomorszájra és így tovább. Mindezeket el kellett viselnie Gyugyunak, és el is viselte, hiszen azt látta, hogy körülötte mindenütt ez történik, és számtalan hozzá hasonló ember viseli napról napra a hasonló szenvedéseket. Talán egyetlen dolog volt, ami szinte elviselhetetlen szenvedéssel töltötte el. Nem fizikai fájdalom volt, s ez őt magát is megzavarta és elgondolkodtatta. Ha vendégek érkeztek, akkor Gyugyunak az ajtó elé kellett feküdnie, hogy a port a lábukról az ő testére lépve töröljék le a látogatók. Ilyenkor – haláláig nem értette meg, hogy miért is –, ilyenkor mindig sírnia kellett, bár ha józan ésszel végiggondolta, a sok egyéb szolgálathoz hasonlítva, ez messze elviselhető volt, szinte pihentető.

– Az anyját! – mondta a vendéglős. – Szép kis hacacáré…!

– Csak a tényeket sorolom! – mondta Gyurica. – De menjünk tovább, és ne szaporítsuk a szót. Arról van szó, hogy Gyugyu így élte végig az egész életét, és mind az évek alatt egészen a sírjáig – mely egy jól fejlett párduc gyomrában várta – egyetlen vigasztalása akadt. Így szólt önmagához: a legszerencsétlenebb sors jutott osztályrészemül. Nyomorult rabszolga vagyok, kiszolgáltatva kényre-kedvre. Meggyötörhetnek, megalázhatnak, kiszúrhatják a szemem, elvehetik a gyermekemet, megölhetik az asszonyomat, vadállatoknak vethetnek elébe, mi vigaszom maradhat tehát? Az egyetlen: ment maradtam a bűntől! S úgy érzem, hogy ez nagyon nagy dolog! Nem én tettem ilyesmit másokkal, hanem velem cselekedtek ilyesmit mások! S ez nagyon nagy szó! Ha van vigasztalás, akkor ez az! Ha van érdem, akkor ez az! Ha adhat nyugalmat valami, akkor ez! Ment maradtam mind e bűnöktől, és azt hiszem, minden bűnöktől, mert szenvedéseim nem engedtek gazembernek lennem! Az igazak közé tartoztam mind utolsó pillanatomig. S ez nagyon nagy dolog! A kisemmizettek, a megkorbácsoltak nagy családjába tartoztam egész életem során, és lelkem tiszta maradt, mint amilyennek megteremtette az, aki mindannyiunkat teremtett… S ez aztán igazán nagy szó! Ekképpen vigasztalta magát Gyugyu, és ami a legcsodálatosabb: meg is vigasztalódott ilyenkor!

Király közbeszólt:

– Ahogyan azt maga elképzeli, Ibolyka!?

A vendéglős felkapta a fejét:

– Miért? Nem volt igaza? Nem ő volt a tisztességes, azok meg a gazemberek?

Gyurica felemelte az ujját:

– Ne vitatkozzanak! Rátérünk Tomoceuszkakatitire… Aztán majd beszéljenek…

– Hát nem mondott igazat! – erősítette továbbra is a vendéglős. – Angyal volt azokhoz a csirkefogókhoz képest… Mi az, hogy nem volt igaza?

– Na, ne vicceljünk, jó ember! – rázta meg a fejét az ügynök. – Micsoda vigasz az magának?

– Rátérünk Tomoceuszkakatitire! – mondta emeltebb hangon Gyurica. – Hát kérem, Kovács úr! – nézett az asztalosra. – Ez a Tomoceuszkakatiti mindenben pontosan az ellenkező életet élte, mint a szerencsétlen Gyugyu! Ő volt a nagyfőnök, a fejedelem, neki engedelmeskedett egész Lucs-Lucs. Az, hogy ő volt a fő főnök Lucs-Lucsban, azt jelentette, hogy ha Gyugyu gazdájának a lelkét teszem azt hetven kiszúrt szem és nyolcvan kivágott nyelv terhelte, akkor az övét megszámlálhatatlanabbul több! Nyilván: mert annyival volt nagyobb hatalma, és annyival volt több rabszolgája, neki szolgált egész Lucs-Lucs testestől-lelkestől, szőröstől-bőröstől. Hihetetlen, hogy miket vitt véghez ez az ember! Elképzelhetik már abból is, hogy hogyan nyakaztatta le azt az előbb említett embert. Megtörtént például, hogy egy rabszolga nem úgy helyezett az asztalra egy tányért, ahogyan azt éppenséggel megkívánták tőle, mondjuk megcsörrent mellette az evőeszköz. Ilyenkor Tomoceuszkakatiti intett a fejével, és egy ajtónálló már vitte is a szerencsétlent, és levágta a fejét. Nyissz – és vége az egésznek! Egyik ágyasa egy alkalommal eltüsszentette magát, mert már isten tudja mióta fetrengett meztelenül a nagyúr előtt – bőven elég volt a lenyakaztatáshoz. Más alkalommal egyik fuvolása az egyik futamot másképpen fújta, mint azt Tomoceuszkakatiti megszokta – intett, és vége volt a dalnak, kerékbe törték a szerencsétlen fuvolást. Azt hiszem, hogy ennyiből is kiderül, hogy milyen főnök volt ez a Tomoceuszkakatiti! Elég, ha annyit mondok: nem átkoztak még embert annyian, mint ezt a fickót! S ez így rendben is volna, ha nem lenne a dolognak egy plánéja. Méghozzá igen jelentős plánéja. Tomoceuszkakatiti ugyanis meg volt győződve afelől, miszerint ő a világ legrendesebb embere! Annak tartotta őt szülőanyja – míg le nem fejeztette őt is –, és annak tartották a gyermekei is. Valahányszor levágatta valakinek a fejét, vagy kitépette a nyelvét, az anyja – amíg élt – így szólt az unokákhoz, vagyis Tomoceuszkakatiti gyermekeihez: figyeljétek jól apátokat, hogy ti is tudjatok majd rendesen viselkedni, nehogy azt mondhassa bárki, hogy nem volt jó gyerekszobátok! Egy krónikás, akit aztán Tomoceuszkakatiti patkányokkal falatott fel, feljegyezte, hogy uralkodásának első évtizedében kilencezer-hatszázhuszonnégy embert ölt vagy öletett meg, ebből négyezer asszony volt, mintegy hatszáz pedig gyermek, akik kisebb szolgálatra voltak köréje rendelve, a hátát masszírozták, a fejbőrét dörzsölgették és ilyesmi, a többi férfi, öreg és fiatal vegyesen. Háromezer házastársat választott el egymástól, hétszáz gyermeklányt és fiút ragadott el szüleitől, mindegyiket még tizenharmadik életévük előtt. Kétezer embert vakíttatott meg te

– A többit talán tartsa meg magának! – mondta az ügynök. – Mindig tudtam, hogy perverz, de sose gondoltam, hogy ennyire romlott legyen. Azt hiszik véletlen az, hogy ennyi disznóságot tud kapásból elsorolni…?

Kovács tiltakozott:

– De hiszen ezt mind az a Tomosztiki vagy hogy hívják követte el, Gyurica úr csak elmondja őket…!

– Hogyne! S azt nem látja, hogy mennyire csámcsog rajta?

– Hadd fejezze be! – mondta a vendéglős. – Na és aztán…? – fordult Gyuricához. – Mit akar mindebből kihozni?

– Azt – mondta Gyurica –, hogy mindezek ellenére Tomoceuszkakatitinek nem volt egy szemernyi lelkiismeret-furdalása sem, mert korának erkölcse szerint cselekedett!

– Hogy… mi szerint? – kérdezte az asztalos.

– Korának erkölcse szerint! Vagyis úgy nőtt fel, hogy mindig azt látta maga körül, amit ő maga is tett később, s ezért mindezt természetesnek tartotta, és eszébe sem jutott elgondolkodni afölött, hogy helyesen cselekszik-e? A legtermészetesebbnek tartotta, hogy mindezt jogában áll megcselekedni, és semmi sincs inkább rendjén, mint az, ha így tesz!

– Már ilyent azért ne mondjon, Gyurica úr! – tiltakozott Kovács.

– Pedig így van! Pontosan így, Kovács szaki…

– Akár így van, akár nem… – mondta a vendéglős –, piszkos gazember volt és utolsó tróger!

Kovács egészen kikelt magából:

– Aki ennyi disznóságot meg borzalmat követ el, és nem holmi félkegyelmű elmekóros, az nagyon is jól tudja, hogy gazemberséget művel…

– Már megbocsásson – tette a mellére a tenyerét Gyurica –, manapság vannak emberek, akiknek még betevő falatra sem telik, és vannak autótulajdonosok! Elérkezik majd az idő, amikor azt fogják mondani az utódaink: hogyan volt képük autón járni, amikor másoknak nincs tisztességes cipőjük meg ruhájuk?! Nem sült le a képükről a bőr, annyit költeni autóra, amennyi másnak egész havi fizetése, és csak nyomorog belőle? Tomoceuszkakatiti igen jól érezte magát, és eszébe sem jutott, hogy lelkiismeret-furdalást érezzen!

– Akkor is gazember volt! – mondta az ügynök.

– Mi van? Megszólaltunk? – nézett rá az órás.

– Piszkos csirkefogó volt – mondta újra Király.

Kovács megdörzsölte az állát:

– Elnézést… de nekem azért más a véleményem! Annak a szerencsétlennek igaza volt, amikor azt mondta, hogy az ő lelkiismerete nyugodt, és nem terhelik bűnök, nem mocskolta be magát ilyen szörnyűségekkel. Ami pedig azt a másikat illeti, azt a maga főnökét, az tisztára állat volt, és nem ember!

– Egy mocskos gazember volt! – mondta a vendéglős.

– Ám legyen! – mondta Gyurica. – Én mindenesetre csak azt szögeztem le, hogy nyugodtan élte le az életét, mert mindazt, amit tett, kora helyénvalónak ítélte, rendbenvalónak tartotta mint jogot, ami Tomoceuszkakatitit megilleti. Hogy ő mennyire a legtermészetesebb jogának tartotta, arról már beszéltem… Elégedettségben élte le az életét, nagy lelki nyugalomban, szeretteitől szeretve és barátaitól megbecsülve…

– Szép kis nyugalom lehetett! – mondta Kovács. – Meg szép kis gondtalanság egy csomó agyongyötört, levágott orrú, kiszúrt szemű, látástól vakulásig hajtott ember életének és nyomorúságának az árán… Mondhatom!

Gyurica elővette a mellényzsebéből az óráját, és rápillantott:

– Hát kérem! Öt perce van arra, Kovács úr, hogy eldöntse, hogy Tomoceuszkakatiti akar lenni vagy Gyugyu!

– Hogyhogy öt perc? – nézett rá az asztalos.

– Úgy, ahogyan mondom! Az öt perc leteltével maga meghal, a következő tíz másodperc múlva már fel is támadt, méghozzá vagy Tomoceuszkakatiti bőrében vagy a Gyugyuéban. Érti most már? Tessék választani lelkiismerete szerint!

– Ne butáskodjon, Gyurica szaki…!

– Nem érti?

– Nem…

– Hát akkor figyeljen ide! Én vagyok a jóisten, és itt ülök magával… Jó, rendben van! Nem vagyok a jóisten, hanem én vagyok a mindentudó Csurubá, és azt mondom magának: hatalmamban áll téged meghalatni öt perc múlva és feltámasztani rögtön utána. De annak támadsz majd fel, amit most, amíg élsz, magad választasz. Tetszik érteni? Tehát jól fontolj meg mindent, becsületed, lelkiismereted, emberséged, itt-ott kinyilvánított szavaid és a többi szerint! Tehát mondd meg: minek akarsz feltámadni, zsarnoknak vagy rabszolgának? Tertia non datur!

– Az mi? – kérdezte Béla kolléga.

– Harmadik lehetőség nincs! – mondta az ügynök, és rövid, elismerést váró pillantást vetett Gyuricára.

– Ilyen nincs! – mondta az asztalos.

– Milyen?

– Ilyen, amit maga mond…

Az ügynök közbeszólt:

– Ilyen! Hogy maga a Csiribiri-Csurubá! Ilyen nincs! Tetszik érteni?

Gyurica elmosolyodott, és úgy nézett az ügynökre:

– Az lehet! De amit kérdeztem, az van!

Hirtelen a fényképészre pillantott:

– Igaz? Tisztelt úr!

Keszei lehajtott fejjel ült a helyén, sápadt volt, ujjával az abrosz mintázatát követte. Gyurica szavára felrettent. Zavartan nézett a társaságra, majd visszahajtotta a fejét:

– Persze, persze… – dünnyögte, és fel-felpillantott az órásra.

Csend támadt, melyet Kovács tört meg:

– Ez… hogy úgy mondjam… komolyabb dolog, mint gondoltam!

Sorra nézte az embereket:

– Nem…?

Aztán így folytatta:

– Tudniillik itt arról van szó…

Az ügynök közbevágott:

– Miről van szó? – mondta ingerülten. – Arról van szó, hogy a barátunk szórakozni akar, ennyi az egész! Nem látják, hogy ennyi az egész?

A fényképész felemelte a fejét:

– Úgy gondolja?

– Úgy!

– Én azt hiszem, hogy Kovács úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy ez nagyon is komoly dolog. Én hozzáteszem: komolyabb, mintsem gondolnák!

Gyuricára nézett:

– A magam részéről teljesen megértettem magát! És hozzáteszem ismét, nagyon örülök, hogy feltette itt ezt a kérdést…

– Tulajdonképpen – mondta az asztalos – tőlem kérdezte Gyurica úr! Én pedig úgy vagyok vele, hogy értem is meg nem is…

– Hogy az igazat megvalljam – ráncolta össze a homlokát a vendéglős –, én még mindig nem értem, hogy miért kell és mit kell itt választania magának…

– Ugyan! – mondta Kovács. – Hát nem emlékszik, Béla kolléga, hogy miről beszélgettünk itt az előbb? Hogy akármilyen szegény és gondokkal küzdő, egyszerű emberek vagyunk is, nem bújnánk bele a főtanácsosnak meg a tábornoknak meg annak a fejadagos embernek a bőrébe?

– Na, és most belebújna? – kérdezte az ügynök.

– Hát… végeredményben erről van szó! Nem, Gyurica úr?

A fényképész kiegyenesedett, és közelebb húzta az asztalhoz a székét:

– Bocsánat… Nem jól emlékezik, kedves Kovács úr! Ha jól tudom, akkor Gyurica úr azzal kezdte, hogy ő gondolkodik erősen valami kérdésen, hogy ő maga spekulál rajta. Én tökéletesen értem önt – nézett az órásra –, ha egy ilyen Csiribá feltenné a kérdést egy olyan embernek, aki tisztességesnek tartja magát, és az igazi nagy dolgokban nemcsak a szája jár, hogy így fejezzem ki magam, akkor annak az embernek most be kellene bizonyítania, hogy nemcsak a levegőbe mondja a nagy szavakat, hanem igaziból is úgy gondolkodik, ahogyan beszél…

– Ez az, kérem… – mondta az asztalos –, ez az, amit én úgy éreztem, hogy megértettem, csak nem tudtam szavakkal ilyen jól kifejezni. Nagyon jól tetszik mondani, Keszei úr…

A fényképész odafordult Béla kollégához:

– Nem tetszik érteni a dolog lényegét?

– Arról van szó – mondta lélegzetet véve a vendéglős –, hogy mi akarok inkább lenni? Egy ilyen gazember, mint ez a Tikitaki, vagy olyan, mint a rabszolga, az a Gyugyu. Erről van szó?

– Pontosan! – mondta a fényképész. – Vagyis arról, hogy igazat beszéltünk-e mi itt az előbb vagy sem? Sok mindent mondtunk itt az előbb, ugyebár – és a Gyurica úr most megkérdezi tőlünk, hogy mi akarunk lenni, ez a Tomoceusztakatiti – ha jól mondom a nevét –, vagy az a tisztességes és becsületes Gyugyu, akinek nem terhelik bűnök a lelkületét.

– Mi az, hogy tőlünk kérdezi? – kérdezte Király, felhúzott homlokkal. – Talán a Kovács úrtól kérdezte, nem?

– Úgy van! – mondta elgondolkozva Kovács.

– Na de, kérem…! – emelte fel a kezét a fényképész. – Lehet nyugodt lelkiismerettel ülni tovább egy embernek, aki meghallotta ezt a kérdést, és nem válaszol?

– Lehet! – mondta nyomatékkal Király. – Lehet! Tudja maga, mi az a pihent ész? Az, amit itt látott az előbb! Ez a maga Csiribije az a pihent ész, ez, aki ott lesi most a plafont, mintha nem is itt ülne az asztalnál! Mondja meg tiszta lelkére, Kovács szaki: jutott magának valaha is ilyesmi az eszébe? Vagy nekem? Vagy Béla kollégának? Miért nem jutott eszünkbe? Mert megvan a véleményünk a világról, és nincs szükségünk semmi Tomotikire meg Gyugyura, anélkül is tudjuk, hogyan is állunk. Azonkívül meg eléggé el vagyunk foglalva a mindennapi munkánkkal, hogy kenyeret keressünk meg eltartsuk magunkat. Ha pedig van egy kis időnk, akkor szórakozni akarunk, és nem köldököt mustrálni meg szellemet idézni…

Rámutatott Gyuricára, aki hátradőlve a székén valóban a mennyezetet nézte.

– Tudják, hogy mit csinál most ott az a Csiribiri vagy minek nevezzem? Röhög magukon, drága barátaim! Hogy bevesznek egy ilyen bolhát a fülükbe. Na, ezeknek jól beadtam – gondolja –, most aztán itt a pofám előtt kell felvágniuk a hasukat, hogy mi van a bőrük alatt?

– Nézze! – mondta Keszei. – Én nem tudom, hogy magának igaza van-e vagy sem, hogy röhög-e – bocsánat a kifejezésért –, hogy röhög-e a Gyurica úr vagy sem? Felteszem, hogy nem röhög, hanem tudja, milyen komoly dolgot kérdezett tőlünk. Mondom: nem tudom! De hogy olyan dolgot kérdezett, amin nem lehet nem elgondolkodni, abban aztán bizonyos vagyok…

A vendéglős a szavába vágott:

– Maga talán már tudja is, hogy melyiket választaná?

A fényképész szétnyitotta a karjait:

– Egyelőre még nem tartunk ott. Egyelőre arról van szó…

– És maga – intett a vendéglős Királyra –, maga már tudja talán?

– Mi az, hogy talán? Mi az, hogy tudom talán?

– Azt mondta az előbb, hogy aki tudja, hogy mi a véleménye a világról meg mindenről, annak nincs szüksége arra, hogy ilyesmiken spekuláljon. Ha pedig valaki tudja a véleményét a dolgokról, akkor azt is egyből tudnia kell, hogy melyiket választja? Nem így van?

Odapillantott Kovácsra:

– Nincs igazam?

Az asztalos elgondolkodva, elborult tekintettel nézett az abroszra. Láthatóan teljesen a gondolataiba mélyedt:

– De… de… természetesen – mondta. – Természetesen tudnia kell…

– Maga talán annyira tudja már? – kérdezte az ügynök.

– Hogy én? – kapta fel a tekintetét Kovács.

– Maga, maga, jó ember! Maga talán már tudja, hogy annyira helyesel?

Gyurica előrebillent a székén:

– Ne firkáljon itt, ejrópai barátom. Magától kérdezték először, hogy tudja vagy nem? Meg a Keszei úrtól! Mit forcírozza akkor a Kovács urat?

– Maga tudja talán?

– Már megint másról beszél…! – mondta az órás. – Maga beszélt itt az előbb egy Zola nevű íróról meg azokról, akik a más húsán élősködtek meg mifene…

– Nem… nem… – ingatta meg a fejét az asztalos. – Gyurica úr kifejezetten tőlem kérdezte először ezt a dolgot, és Király úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy nekem kell válaszolnom…

– Álljunk meg kérem egy pillanatra! – mondta felemelt ujjal a fényképész.

Szokatlanul heves hangon szólalt meg, és jobban elpirosodott, mint egyébként szokott:

– Vagyis… ha megengedik, azt akarom mondani, hogy teljességgel mindegy, hogy kitől lett kérdezve, hogy speciel éppen Kovács úrtól és nem… tőlem, ugyebár, vagy nem Király úrtól! Ezt a kérdést úgy kell felfogni…

Arca mintegy ünnepélyes lett, és szavainak komoly, nehéz hangsúlyt adott, amíg végignézett az asztalnál ülőkön:

– Ezt kérem így kell felfogni: legyen bárki, történjen bármily úton-módon, történjék bárhol, hangozzon el bármely időben és lett légyen bárki, aki megkérdezi – aki meghallotta, annak válaszolni kell. És nincs felmentés, és nem nyugodhat, ameddig nem válaszolt, vagy le nem vonta a megfelelő konzekvenciákat!

– Helyes! – mondta Béla kolléga. – Vagy pedig hallgasson, és ne prédikáljon semmit! Van egy esze magának! – nézett Gyuricára. – Inkább maradt volna otthon, és disznólkodta volna ki magát…!

Kovács nem nézett Gyuricára, amikor megszólalt:

– Mondja, Gyurica szaki… Az a Mumotaki, az… egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy… milyen izéket… szóval, hogy milyen dolgok azok, amiket csinál…?

Gyurica felemelte a poharát:

– Nem! Ebbe született bele, s ezért mindent a legtermészetesebbnek talál!

– Akkor – mondta Kovács – lehet, hogy nem is bűnös! Nem?

Gyurica ránézett:

– Ezt már döntse el maga!

– És… – folytatta elgondolkodva Kovács –, hol van akkor az Isten? Az Isten, amelyik benne van?

– Ezt talán kérdezze meg tőle és a kollégáitól!

– Az annyát! – mondta megcsavarva a nyakát Béla kolléga, majd felnyúlt és meggombolta a nyakán az inget.

– Úgy értem – mondta Kovács –, hogy van az, hogy nem szólal meg benne az Isten?

– Fogalmam sincs! – mondta az órás.

– Mindenesetre nem szólal meg! – mondta a vendéglős.

– Hm… – nézett vissza az abroszra az asztalos.

– Na, és mit ér maga azzal… – mondta az ügynök –, mit ér maga azzal, nem mintha kedvem lenne ilyen marhaságba beleavatkozni, de mit ér maga azzal, ha teszem azt, valaki azt mondja, hogy ő… nem akar olyan gazember lenni, mint a maga nagyfőnöke? Ezt mondja, és közben azt gondolja magában, hogy jó vicc, le van az egész, majd bolond leszek levágatni az orromat vagy kiszúratni a szememet…?

Béla kolléga elnevette magát:

– Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát! He… he…

– Az az isten, amelyik nem szól semmit, ott abban a pasasban? Arról az istenről beszél?

– És magában szól esetleg? – kérdezte a fényképész.

– Hogy énbennem?

– Igen! Tomoceuszban nem szólt, ez fix. De mint vélekedik maga: magában sem szól?

– Bizony… bizony! – bólogatott az asztalos.

– Mit bizony, bizony? Itt egyáltalán nem Istenről van szó!

– Hanem? – kérdezte a fényképész.

Király megrántotta a vállát és elhallgatott.

– Ha jobban tetszik, akkor nevezze tisztességnek! Így megfelel? – kérdezte a vendéglős.

– Mert – mondta Keszei –, ha arról vitatkozhatunk is, hogy van-e Isten vagy nincs – tisztességnek bizonyosan kell lennie! Vagy nem?

– És ha van – vette át a szót újra a vendéglős –, akkor milyen tisztesség az? Ilyen, amolyan vagy pedig valóban tisztesség?

– Így van… így, így – bólintott Kovács. – Vagy ilyen-amolyan, vagy az igazi… Így bizony!

Ebben a pillanatban megnyílt az ajtó, és a finoman megszólaló csengettyű alatt egy egyenruhás nyilas lépett be a helyiségbe, nyomában egy másikkal. Az első magas volt, mintegy harmincesztendős, értelmes, mondhatni, hogy finom, szinte elegáns arcú, nyugodt és magabiztos tekintettel.

A másik hasonlóképpen vállas, de tagbaszakadtan, formátlanul, darabosan, mint a zsákolók vagy a nehéz testi munkások legtöbbje.

A vendéglős felállt, és megigazította magán a kötényét. Betolta a széket az asztalhoz, és elindult a söntéshez.

– Kitartás! Éljen Szálasi! – mondta a zsákoló, és magasba lendítette a karját.

A társa épp hogy megemelte a kezét, rövid és hanyag mozdulattal. Megbiccentette a fejét, utána nyomban a kesztyűjét kezdte húzni, és elindult a pult felé. Egyenként húzta minden ujjáról a kesztyűt, aztán levette a sapkáját, könnyen elsimította a haját, és mosolyogva fordult a vendéglőshöz:

– Jó estét!

Odapillantott az asztalhoz:

– Hol a boldogság mostanában…? – Mosolyogva fejezte be az idézetet. – Barátságos, meleg szobában…

– Hát igen! – mondta a vendéglős. – Tessék parancsolni? Megszokott mozdulattal kezdte törölgetni a bádogot a pulton:

– Mivel szolgálhatok?

A nyilas könnyedén odaintett a társához:

– Tessék! Mit iszik?

– Pálinkája van? – kérdezte a zsákoló.

– Hát… – kezdte a vendéglős, és egy pillantást vetett a pult mögé, a sarokba.

– Nyugodtan… – bólintott mosolyogva a nyilas – a barátunk majd behunyja a szemét, és úgy issza meg!

– Tudniillik… – mondta a vendéglős, és azt akarta mondani, hogy nem szabad pálinkát mérnie. A nyilas közbeszólt:

– Adjon neki egy decit! Elég lesz? – nézett a másikra. A zsákoló megtörölte a kezével a száját:

– Hát… Megkóstoljuk! – mondta, és elkacagta magát. Rögtön utána vigyázzba állt. – Köszönöm szépen!

Aztán ránézett a vendéglősre:

– Nyomás! – mondta.

A vendéglős kitöltötte a pálinkát, közben megkérdezte:

– Önnek? Szabad valamit…?

A nyilas arcáról először eltűnt a mosoly, és hűvös pillantást vetett a vendéglősre. Aztán elnevette magát:

– Nem… Nagyon kedves, nem kérek…

A másik felemelte a poharát:

– A győzelemre!

A nyilas biccentett, és a kesztyűt áttette a másik kezébe.

– Az istenit! – krákogott a vendéglősre a zsákoló. – Honnan szerezte…?

– Akar még egyet? – kérdezte a másik.

– Mintha tiszta tűz lenne…! – mondta a zsákoló.

– Adjon neki még egy pohárral!

A vendéglős, miközben átnyújtotta az italt, megkérdezte:

– Bort sem tetszik?

– Nem… köszönöm! Igazán, nagyon kedves…

Körülnézett a helyiségen.

– Hangulatos kis helyiség ez… – fordult vissza. – Maga a tulajdonos?

– Igen! – mondta a vendéglős.

– Derék! Derék dolog… – mondta a nyilas, és a karórájára pillantott. – Derék dolog…

– Ezt nevezem pálinkának! – mondta a zsákoló, és visszatette a poharat a pultra. – Nagy strici lehet maga, ha ilyet tud szerezni!

A nyilas levette a tekintetét az óráról, és a zsákolóra pillantott. Az arca hűvös volt:

– Tessék…?

– Mondtam, hogy… – kezdte a zsákoló, aztán krákogott, majd vigyázzba vágta magát. Zavartan, pislogva nézett maga elé.

A nyilas a vendéglőshöz fordult:

– Elnézést! Mennyivel tartozom?

– Egyhúsz! – mondta a vendéglős.

A zsákoló a zsebéhez kapott. Nagy, barna levéltárcát ráncigált elő. A tárca tele volt százpengősökkel, szélesre feszült a két szárnya a rengeteg bankjegytől.

– Ha meg tetszik engedni…

A másik aprópénzt vett elő a zsebéből, és letette a pultra:

– Köszönöm! – mondta.

A zsákoló tartotta még egy darabig a kezében a tárcát, aztán visszatette a zsebébe.

A nyilas húzni kezdte a kesztyűjét. Közben megkérdezte:

– Itt balra a következő ház a tizenhétbé, ugye?

– Igen! – mondta a vendéglős. – Az enyém a tizenhét…

Mindkét kesztyűjét felhúzta. A zsákoló ott állt mellette egyik lábáról a másikra. Most megmozdult, és a revolvertokot előrehúzta a hasához.

– Nagyon kedves volt – mondta a nyilas –, hogy ilyen finom pálinkával vendégelt meg minket!

– Kérem! – mondta a vendéglős.

– Jó éjszakát!

A zsákoló felemelte a karját:

– Kitartás! Éljen Szálasi!

– Jó éjszakát! – mondta a vendéglős.

A nyilas biccentett a társaság felé. Aztán odaintett a társára:

– Tessék! – mutatott az ajtóra.

Amikor elmentek, a vendéglős letörölte még egyszer a pultot, aztán visszament az asztalhoz. Leült, cigarettára gyújtott. A gyufa fölött Gyuricára pillantott, aztán az ügynökre. Aztán eldobva a gyufáját a fényképészhez fordult:

– Parancsol még valamit?

– Dögök! – mondta Gyurica.

Béla kolléga újra megkérdezte:

– Iszik még valamit?

– Nem, nem… köszönöm! – mondta Keszei.

Kovács csendesen megkérdezte:

– Tizenhétbét kérdezett?

– Igen! – mondta a vendéglős.

Kovács az ügynökre pillantott, aztán a fényképészre:

– Hát akkor… el is battyoghatnánk!

– Egészségünkre! – mondta a vendéglős.

– Tegyük el magunkat holnapra! – mondta Király, felemelve a poharát.

A fényképész odafordult Gyuricához:

– Ha megengedné… még nem fejeztük be, amiről beszélgetni kezdtünk…

– Lárifári… – mondta az ügynök. – Maga még ott tart?

– Én tudniillik válaszolnék a kérdésére! – mondta a fényképész.

– Igen!? – mondta az órás, miközben nehézkesen felemelkedett, és a kabátját kereste a fogason.

– Igen! És… mint talán az eddigi beszélgetésből is kiderülhetett, nekem nagyon határozott véleményem van a világ dolgairól.

– Igen? – mondta az órás. – Ez nagyon szép tulajdonság!

– Igen! Ezért nem lesz meglepő, gondolom, ha így válaszolok: igen!

– Mit igen? – kérdezte Gyurica leemelve a kabátját és kalapját.

– Gyugyu! Illetve rabszolga! – mondta a fényképész, és minden eddiginél jobban elpirult. Egyedül ült már az asztalnál. A többiek felálltak, és a fogashoz léptek. Öltözködtek.

– Gyugyu! – ismételte a fényképész.

Az órás rápillantott, aztán leemelte az ügynök kabátját:

– Itt a kabátja, Király úr!

– Köszönöm, mesterem! – mondta Király.

Kovács zsebre dugott kezekkel, szótlanul nézett a fényképészre.

– Hagyjuk a fenébe ezt a marhaságot! – mondta a vendéglős.

Kovács megszólalt:

– Tényleg azt tudta választani?

Keszei egyre Gyuricát nézte:

– Ez a véleményem! – mondta.

Gyurica beakasztotta az esernyőjét a karjába:

– Hazudik! – mondta.

Keszei elsápadt:

– Mit? Hogyan mondta… kérem…?

– Hazudik! – mondta Gyurica, majd így szólt a vendéglőshöz:

– Hát akkor lelépünk, Béla kollégánk! – a kabátját a hasához szorítva bújt ki az asztal és a fal között.

A fényképész felállt a helyéről.

– Na de Gyurica szaki… – mondta Király.

– Hogy én hazudok…!? – mondta sápadtan, elrekedő hangon a fényképész.

– Igen! – mondta Gyurica.

– Hogy én hazudok? – remegett a felindulástól, és az asztal szélébe kapaszkodott.

– Ne törődjön vele…! – mondta az ügynök, és gyorsan a fogashoz lépve, odavitte a fényképészhez a kabátját.

– Miért nem gondolja meg, amit beszél, az isten megfizeti?! – nézett az órásra.

Rosszallóan ingatta a fejét az órásra. Gyurica nem törődött vele. A sálát igazította a nyakán, és feltette a kalapját.

– Megyünk, uraim?

Béla kolléga már összeszedte a poharakat, és a pult felé tartott.

Szemmel láthatóan semmit nem hallott abból, ami az asztalnál történik. Egypár lépésre a pulttól megállt, és az ajtóra nézett:

– Micsoda dörzsölt gazember volt! – mondta csendesen bólogatva. – Mekkora gazember!

Keszei kilépett az asztaltól:

– Ezt még senki nem mondta nekem!

– Én mondom! – mondta Gyurica. – De ne csináljon belőle nagy ügyet. Mindenkivel megeshet!

– Hát kérem… – mondta Kovács –, a Gyurica úr talán kissé erősen fejezte ki magát, de nem szabad megharagudni érte. Nem rossz ember, csak ilyen hóbortos. Nekünk elhiheti, mi aztán alaposan ismerjük! Egyébként… hogy is mondjam? Őszintén szólva nagyon merész állítás, amit maga mondott, Keszei úr…

A többiekre pillantott.

– Ez az igazság! – koppantotta a falábát a padlóhoz a fényképész. – Ez az én lelkiismeretemnek és a szívemnek a parancsa, ez értelmemnek a döntése!

– Természetesen elhisszük… – mondta Király. – Miért is kételkednénk abban, amit mond? Nyilván így gondolja… az csak természetes!

Igyekezett feladni a kabátot a fényképészre, de az hirtelen megfordulva ránézett Gyuricára:

– Vonja vissza, amit mondott!

Gyurica áttette az esernyőt a másik karjára:

– Jön, Kovács szaki…?

Keszei Kovácsra nézett:

– Maga is kételkedik abban, amit mondtam?

Kovács zavartan nézett rá:

– Hát… ugyebár… amint az előbb is mondtam, nehéz… nehéz ilyen hamar véleményt mondani. Talán… elsiette a választ. Nem kis dologról van szó, gondolja csak meg!

– Szóval kételkedik abban, amit mondtam?

– Na, nem… azt ugyebár nem mondtam…

– Úgy! – mondta a fényképész. – Értem, tökéletesen értem…

Most érkezett vissza az asztalhoz Béla kolléga.

– És maga is kételkedik abban, amit mondtam? – fordult hozzá Keszei. – Maga sem hiszi el, hogy a tisztességet választottam?

– Maga már választott?

– Igen! És a tisztességet választottam! Gyugyu akarok lenni!

A vendéglős megvakarta a tarkóját:

– Hajjajj! Nehéz dolog és nagy szó ez, uram!

– Hiszi vagy nem hiszi?

A vendéglős végignézett az emberen:

– Nem mindegy magának, hogy én elhiszem-e vagy sem? Ez a fontos magának, vagy az, hogy maga választott? Mit akar még?

– Hiszi vagy nem hiszi? – koppantotta újra földhöz a lábát Keszei. Sápadt volt, minden vér eltűnt az arcából.

– Nézze! – mondta kis szünet után a vendéglős. – Először is legyen nyugodtabb, és ne csapkodjon! Másodszor: én nem tudok senkinek a bírája lenni, én vendéglős vagyok és nem püspök!

– Szóval, nem válaszol kereken, ahogyan emberhez illő!?

A vendéglős oldalra biccentette a fejét. Aztán csendesen azt mondta:

– Én nem bántottam meg magát, tisztelt vendég úr! Tehát maga se bántson engem! Harmadszor pedig: akinek igaza van, az nem kiabál! Most már azt is megmondom magának, hogy aki olyan erőszakos és ideges, mint maga most, abból nehezen lenne jó Gyugyu! A Gyugyuhoz olyannak kellene lenni, mint…

Nem tudta, mit mondjon, elhallgatott.

Odament a fényképészhez, és elvette Királytól a kabátot:

– Nem érdemes vitatkozni, vendég úr, egy ilyen ostoba játékon, tessék elhinni nekem! – szélesre tárta a kabátot, és odatartotta a fényképész elé.

Keszei mozdulatlanul állt, aztán lehunyta a szemeit:

– Értem, kérem… teljesen és mindent értek!

– Tessék felöltözni! – mondta udvariasan Béla kolléga. – Én nem is tudom, hogy mi a fenének kell magának mindig ilyen marhaságokkal jönni, Gyurica úr?

Keszei belebújt a kabátjába:

– Köszönöm! – mondta alig hallhatóan. Aztán hozzátette, ismét lehunyt szemekkel:

– És bocsásson meg!

– Ugyan! Én kérek bocsánatot… – mondta a vendéglős, és elhúzta a széket, hogy helyet adjon a fényképésznek.

– Mindenki kiitta borát, vendégeim jó éjszakát…! – szavalta Király, és felemelte a táskáját a levegőbe. – Ez az igazság, uraim! Ez, ami ebben van, ez a nagybüdös igazság!

– Csak aztán ne feledjen el fokhagymát is tenni bele! – mondta a vendéglős.

– Tudja, mennyit ért maga a szegykészítéshez, Béla kolléga? Ennyit, ni…! – és megpöccintette az ujját. – Ennyit, amennyi ez alatt van!

– Magának van igaza! – mondta a vendéglős. – És mi jár annak…?

A fényképész feltette a kalapját:

– Köszönöm a jó bort, főnök úr!

– Ugyan… Nem tesz semmit, nagyon örültem!

Keszei végigjártatta a szemét a társaságon. Mély fekete szeme volt, sötét karikákkal, az arca sápadt és sovány.

– Csak annyit mondanék még maguknak… – felemelte a kezét. – Hát igazán olyanok vagyunk, hogy nem hiszünk a jóban?

– Hát igen – mondta az asztal körül topogva a vendéglős –, így vagyunk… ugyebár…

– Mennyi az idő, Gyurica mester? – kérdezte Király.

Gyurica megnézte az óráját:

– Háromnegyed tíz lesz hat perc múlva!

Keszei némán nézte őket egy darabig. Aztán elindult az ajtó felé.

Furcsán, bicegve végigkopogott a helyiségen, aztán fellépett az ajtót előző lépcsőre. A kezét a kilincsre tette már, amikor megfordult.

– Azt mondom – nézte végig a társaság tagjait –, azt mondom: nem vagyunk méltók önmagunkhoz, mert nincs erő bennünk vállalni önmagunkat olyannak, amilyenek valójában lennénk!

Közben meghasította az ajtót. A vendéglős felkiáltott:

– Az ajtó…! – odaszaladt az ajtóhoz. – Csukja be az istenért, még a nyakunkra hoz valami légóst!

– Jó éjszakát! – mondta a fényképész, és kilépve a helyiségből, betette maga mögött az ajtót.

A vendéglős még egyszer utána csukta az ajtót. Aztán megfordult, és csípőre tette a kezét:

– Oltári nagy marha maga, Gyurica úr – hogy közöttünk legyen mondva!!

– Csatlakozom! – mondta Király, kaján szemeket vetve az órásra.

Gyurica megvonta a vállát:

– Na, jó! Hát akkor isten-isten, és jó éjszakát mindenkinek! Holnap hozom az óráját, Béla kolléga!

– Azt, látja, nagyon jól teszi – mondta a vendéglős. – Hát akkor, uraim… a holnapi viderzénig!

Az ajtón Kovács lépett ki utolsónak, s kint az ajtó előtt így szólt Gyuricához:

– Szeretnék még kérdezni magától valamit… ha megengedi?

– Tessék?

– Ha majd feltámadok… szóval, ha úgy lenne, ahogyan beszéltük, és feltámadnék akár ennek, akár annak… emlékeznék arra, hogy mi itt erről beszélgettünk, és hogy én magam választottam, hogy melyik legyek a kettő közül?

– Nem! – mondta Gyurica. – Semmire sem emlékezne majd!

– Hm…! – dünnyögte Kovács. Aztán kezet nyújtott:

– Hát… nyugodalmas, jó éjszakát!

– Kézcsókom otthonra… – mondta az ügynök.

– Én is! – mondta Gyurica.

– Holnap? – nézett rájuk az asztalos.

– A szokásos időben… – mondta Király. – Nem, órás úr?

– De. Jövök… – mondta Gyurica.

Király és Gyurica jobbra, Kovács balra ment. 

(Folytatása következik)