Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét XI. (befejezés)

2012.07.10
11.
 
 
– Meg van bolondulva?! – mondta a fegyveres őr a kapuban. – Tegye le a karját, és menjen rendesen!
– Hogy…? – mondta Gyurica, és szembe fordult a nyilassal.
– Eressze le a karját! – mondta a nyilas. Gyurica felnézett a karjaira. Lebocsátotta őket, és ott állt továbbra is a nyilas előtt.
– Vissza akar menni? – kérdezte a nyilas.
– Nem! – mondta Gyurica.
– Akkor tűnjön el innen!
– Igen! – mondta Gyurica.
Megfordult, és elindult a járdán. Kiskabátban volt, a feje födetlen. Lassan, meg-megimbolyogva haladt, a két karja lógott az oldala mellett. Kihaladt a kis mellékutcából és ráfordult a főútvonalra. Világosodott már. Két teherautó vágott át nagy sebességgel haladva el az utca előtt. Távolról villamos zúgása hallatszott. A köd felszállt, világos, nedves nap ígérkezett a városra.
Két férfi jött szemközt. Amikor pár lépésnyire voltak Gyuricától, megálltak és nézték, amint elhaladt mellettük. Az egyik megszólalt:
– Beszívtál, apuskám…?
– Hogy? – mondta Gyurica és megállt.
A férfi az arcába nézett:
– Valami baj van?
– Nem tudom… – mondta Gyurica, és állt továbbra is az emberek előtt.
– Piás! – mondta a másik.
– Beszívtál, haverom?
– Nem! – mondta Gyurica.
– Beleütötted az orrod valamibe, amihez semmi közöd, mi? És megkaptad a magadét?
– Nem tudom… – mondta Gyurica.
Álltak még egy darabig egymással szemben:
– Na… csak igyekezz szépen hazafelé!
– Jó… – mondta Gyurica.
– Ilyen az élet! – mondta a másik.
– Ilyen! – mondta Gyurica.
– Hol laksz?
– Pesten… – mondta Gyurica.
– Kösz! Ezt jól megmondtad…
A másik intett a fejével:
– Na eredj szépen…!
– Igen! – mondta Gyurica és továbbindult.
A következő útkereszteződésnél újra autó vágott eléje. Visszalépett, és befordult a mellékutcába. A járda közepén ment, eleresztett, lógó karokkal, messze előrevetett tekintettel, mely nem látott semmit jóformán. Amikor az utca végére ért, felvinnyogtak a szirénák. Elkésett riadó volt. A szirénaszóval egyidőben robbanások rázták meg a levegőt, s a bombák sivítása túlzúgta a szirénák üvöltését.
Gyurica megállt. Mozdulatlanul meredt a távolba:
– Pesten! – motyogta. – Pesten lakom… és haza akarok menni… Nem! Köszönöm… Hazatalálok magam is… ne tessenek fáradni…
Lelépett a járdáról, és az úttest közepén haladt tovább. A robbanások szakadatlanul követték egymást. A szirénák elhallgattak, és kis idő múlva, amikor a fül megszabadult a zúgásuktól, és a bombák pillanatnyi csendet hagytak, hallani lehetett a repülőgépek monoton, mély búgását a levegőben. A robbanások egyre közelebbről csattantak. Nem messze hatalmas tűzoszlop tört az égnek, és nyomában sárga, majd gomolygó piros füsttel szennyezett lángok csaptak magasabbra. Állandó vad bömbölés töltötte be a levegőt. A robbanások hangja összevegyült a bombák sikoltásával. Dübörgő reccsenés rázkódtatta meg a környéket, mintha maga a föld szakadt volna fel vagy omlott volna a mélységeibe. Gyurica változatlanul az út közepén haladt, mereven előre szegezett tekintettel. Karja lassan emelkedni kezdett, egyre magasabbra és magasabbra úgy, mint amikor kilépett az utcára, és a nyilas őr visszaszólította. Úgy, széttárt karokkal ment tovább.
– Köszönöm – mondta –, hazatalálok magam is…!
Kiért a főútvonalra, mely hazáig vezetett. Ráfordult a járdára. A repülők zúgását a feje fölött hallotta, mintha szakadatlanul ott köröznének felette. Hatalmas reccsenéssel szakadt fel előtte a járda betonja. A túlsó oldal lámpaoszlopa vágódott át és pattant ketté az ütődéstől. A túlsó oldal házai tompa morajlással omlottak össze, a falak füstölögve végigzuhantak az utca kövezetén.
Gyurica megtántorodott, és végigzuhant a járdán. A bombák a szemközti házakat sorozták végig, egy percre sem szűnt a gépek zúgása, a bombák süvöltése, és robbanás robbanás után követte egymást. Gyurica odakúszott a megremegő falakhoz.
– Köszönöm… – mondta, amíg négykézlábra támaszkodott –, természetesen hazatalálok…
Felállt. A gomolygó por- és füstfelhőben, mely úgy vette körül, mint a tegnap esti köd, meginogva a lábain továbbindult. Karjai ismét széttárva, mint az előbb, ujjai felmeredtek fehéren a remegő levegőben. Háta mögött felgyúlt, égett a világ. Pernye és korom szállt mindenfelé, a porban és a füstben. Lába falak omladékain és törmelékén taposott tovább. Ment egy pillanatnyi megállás nélkül, tántorogva, bukdácsolva a romhalmaz között. Befordult a vendéglős utcájába. A házak némák voltak, az ablakok redőnyei lehúzva. Ide nem ért el a bombázás. Elhaladt a lehúzott rolójú vendéglő előtt. Amikor a maga utcájához ért, megállt és rámeredt az ismerős tájékra. Kezét a homlokához emelve, végighúzta rajta az ujjait. Egyenként, sorban nézte végig a házakat. A bombák robbanása egyre rázta, reszkettette a levegőt. De szeme előtt épen, csendesen álltak a házak. Csak az arrább lángoló tüzek fénye lengett, villant az ablakok üvegjén.
Állt és nézte a házakat. Az utca kis fordulójában ott állt a négyablakos, földszintes ház, középen a bolthajtásos kapuval. Hosszan nézte a házat. Aztán odalépett a sarokház falához, és a karjára hajtotta a fejét. Először halkan, aztán egyre hangosabban zokogni kezdett. Lassan lecsúszott a fal mentén a földre, arcát a vakolathoz szorította, és szemeit a kis házra szegezve zokogott tovább.
A repülőgépek elvonultak. Csak a távoli tüzek reccsenése hallatszott, és a beálló csendben felhallatszott Vecsés alól az ágyúk dörgése.  (VÉGE)