Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét X.

2012.07.10

10.

A szoba, amely a négy ember zárkájául szolgált, a magasföldszinten volt. Széles folyosóról nyílott, mely arrább, a kijárat előtt tágas hallba torkollott. A hall ablakai be voltak deszkázva, miként minden ablak a szobában is. A szoba mennyezetéről piszkos körte szórt valamelyes világosságot. A helyiség teljesen üres volt, a négy fal és a csupasz parketta mocskos, foltos.

A vendéglős a parkettán feküdt, a fal mellett, a feje alatt Gyurica kabátja. Az arca fel volt puffadva, a szemei teljesen bedagadtak, a bőre véraláfutásos, az ajka fel volt repedve. Nyitott szájjal lélegzett, a szemeit viszont csukva tartotta. Mióta belökték a szobába, nem nyitotta szóra a száját, csak feküdt és hallgatott.
Gyurica eljött az ablaktól, ahol hátát a deszkának vetve, zsebre dugott kezekkel állt, és odahajolt föléje:
– Nem nyomja a kabát a feje alatt?
A vendéglős nem válaszolt. Felnyitva a szemét rápillantott az órásra, aztán újra lecsukta.
Gyurica visszament az ablakhoz. Bal karja élettelenül lógott, a ruhája ronggyá szaggatva, a homloka dagadt és véres, és egy kis nyílt sebből még egyre szivárgott a vér.
Király, az ügynök végigbicegett a szobán:
– Soha nem hittem volna, hogy ezt lehet csinálni emberekkel? Hát hol vannak a törvények? Hol van az állampolgár joga? Mi ez egyáltalán? Őskorszak… állatvilág? Mi ez? Azt mondja meg nekem valaki, hogy mi ez, és hogyan lehetséges…?!
Kovács a falnak támaszkodott a vendéglőssel átellenben. Fejét egészen magasra emelve, a koponyáját a falhoz támasztotta. Az ajka akár egy négeré, a haja csapzottan hullott a homlokába. Néha felnyúlt a kezével, és megtapogatta a száját.
– Ez nem huszadik század! – mondta Király. – Ez nem az emberek világa! Ez nem világ… ez maga a szörnyűség és maga a mocsok és a pokol!!
Bicegve, egyik lábát kínlódva húzta maga után. Megfordult és odaszaladt, botladozva és ugrálva az ajtóhoz. Felemelte az ökleit, és dörömbölni kezdett:
– Nyissák ki! Azonnal nyissák ki!!! Gengszterek… Vadállatok!!
– Jöjjön el az ajtótól, és hallgasson! – Gyurica odament, és átfogva az ügynök vállát, elvezette az ajtótól:
– Próbáljon uralkodni magán, nem segít semmit, ha elveszíti a fejét… Nyugodjon meg, Lacikám!
– Nem vagyunk emberek! – mondta Király. – Nem vagyunk emberek…! Szörnyűséges! Mi ez, édes istenem? Mi ez… mondja meg!?
A kezébe temette az arcát, és a falhoz támolygott:
– Szörnyűséges, rettenetesen szörnyűséges ez!!
Gyurica állt egy darabig mellette, kezét a vállára téve, aztán visszament az ablakhoz és hozzátámaszkodott. Csak Király csendes, fojtott sóhajtása hallatszott. Gyurica végignézett a társain, aztán Kovácsra pillantva megkérdezte:
– Kovács szaki! Próbáljon visszaemlékezni… Nem mondták magának, hogy miért hozták ide?
Az asztalos megingatta a fejét, felnyúlt a szájához:
– Azt… mondták… hogy a feleségem ringyó!
Sírni kezdett. Először igyekezett uralkodni magán, hüppögött, akár a gyermek, aztán szabadjára engedte a sírást:
–… hogy… ringyó… hogy utolsó ringyó… a feleségem…
– Nem mondtak semmi olyasmit, amiből gondolhatná, hogy miért hoztak ide minket?
– Nem tudom… nem tudom! A feleségem… ringyó… azt mondták!
A válla megrázkódott a zokogástól, feldagadt ajkai remegtek. Király hirtelen kiegyenesedett, eljött a faltól, megállt a szoba közepén. Mereven nézett maga elé, megtágult pupillákkal. Pár lépést tett előre, és újra megállva, különös, meredt tekintettel Gyuricára nézett.
– Gyurica úr… – mondta egészen elváltozott hangon. A szavak monoton hangsúlytalansággal hagyták el az ajkát, és a tekintetében riadt döbbenet ült –, Gyurica úr!
– Igen! – mondta az órás.
Az ügynök szemei rémültté tágultak. Egészen csendesen mondta:
– Ebben a világban nem lehet élni!
Lassan, mintegy önkéntelenül felemelte a karját, és a mutatóujját maga elé tartotta:
– Ebben a társadalomban nem lehet élni!
A vendéglős megmoccant a padlón, és megszólalt:
– Jó vicc! Rájött?
Király még mindig döbbenten táguló szemekkel, és feltartott ujjal odalépett hozzá:
– Béla kolléga! Ebben a világban nem lehet élni…!
Belemeredt a vendéglős arcába, aztán hirtelen megfordult:
– Kovács szaki! Ért engem, Kovács szaki?! Nem lehet élni!
Kissé meghajtva a derekát, mozdulatlanul nézett az asztalosra, aztán felegyenesedett, és odarohant az ajtóhoz. Rácsapott az öklével, és kiabálni kezdett:
– Gengszterek…!! Gazemberek…!! Nyissák ki az ajtót!!
Az ütései mind erőtlenebbekké váltak, és végül odahajtotta a fejét a karjára, nekidőlt az ajtónak, és nem szólt többet. Gyurica odament a vendéglőshöz:
– Hogy van, Béluskám? Hogy érzi magát?
– Rosszul! Mondja meg ennek az ügynöknek, hogy nem látja meg többé a napot…
– Fáj még a feje?
– Mindenem fáj!
Odafordította a fejét Gyuricára: – Na, mi van… maga pancser órás? Félti azt a nyomorult életét, mi?
– Tudja, hogy egy van belőle, Béluskám!? – mondta Gyurica. – Nem kellene felülnie? Akkor kevesebb vér megy a fejébe.
– Hagyja a fenébe…! – mondta a vendéglős. – Inkább hozza el az ajtóból azt az ügynököt. Mit vár ott az ajtónál? A messiást vagy a villamost? Nem hallja, hogy jöjjön már el onnan?
Király megfordult, és odabicegett hozzájuk. Megállt Gyurica mellett, a szeme a padlón volt. Csendesen és nyugodtan szólalt meg:
– Gyurica szaki…
– Igen!
– Lehet, hogy nem engednek el minket innen? Lehetséges?
A vendéglős lecsukta a szemét:
– Ne legyen gyerek, Lacikám! Itt fogunk megdögleni valamennyien!
Király továbbra is a padlót nézte:
– Biztos benne?
– Biztos! – mondta a vendéglős. – Olyan biztos, mint amennyire biztos az, hogy a szegybe nem kell téliszalámi…
– Gyurica úr…! – mondta ismét az ügynök.
Gyurica ránézett:
– Tessék?
– Hisz maga abban, hogy van büntetés?
– Nem! – mondta Gyurica. – Nincs sem büntetés, sem jutalom. Semmi nincs!
– Biztos benne?
– Biztos vagyok benne! Semmi nincs!
– Rosszul tudja! – mondta Király. – Minden van! Jutalom is van, és büntetés is van!
– Lehet… – mondta Gyurica.
– Én tudom, hogy van! – mondta Király.
A vendéglős felkönyökölt, és a fejét lógatva köhögni kezdett: – Akkor… – mondta meg-megszakadó szavakkal. – Akkor maga… most bűnhődik… amiért becsapta a kuncsaftjait…
Hanyatt vetette magát:
– Szóval félti az életét, órás úr?
– Igen! – mondta Gyurica.
– Hát az baj… látja! Ide figyeljen, Király úr! Maga még hazamehet, ha nagyon akarja… Nem viccelek, becsületemre mondom!
Bedagadt szemeivel Királyra nézett:
– Mit bámul? Tudja, hogy nem értek a vicchez? Ha azt mondom, hogy hazamehet, ha nagyon akarja, akkor úgy is van! Maga nem akar hazamenni, órás úr?
– Mindannyian hazamegyünk! – mondta Gyurica. – Ne izguljon, Lacikám! Kiderül rövidesen, hogy csak félreértésről van szó, és elengednek bennünket!
– Komolyan gondolja? – kérdezte Király.
– Nem! – mondta a vendéglős. – Az órás úr hazudik! Jobban tudja, mint maga vagy én, hogy nem megyünk ki innen többet!
Király ráemelte a tekintetét:
– Miért mondja, hogy én még kimehetek innen?
– Mert kimehet! Menjen, és kérjen bocsánatot tőlük. Mondja meg nekik, hogy nem tudja ugyan, hogy miért van itt, de szánja és bánja a vétkeit, ezentúl jó fiú lesz…
– Ne gyerekeskedjen, Béluskám… Mire jó ez? – mondta Gyurica és Királyra pillantott.
– Van kedve tréfálni? – kérdezte Király.
– Én aztán nem tréfálok!
– De tréfál!
– Ha legközelebb bejön valamelyikük, akkor menjen oda hozzá, és mondja azt, hogy a főnökkel akar beszélni… Aztán mondja azt a főnöknek, amit most mondtam itt magának az előbb!
Király bizonytalan tekintettel nézett a vendéglősre:
– Tréfál velem?
– Nem! Próbálja meg, és meglátja, hogy nem tréfáltam!
Király Gyuricára nézett:
– Maga mit gondol erről?
– Nem tudom! – mondta Gyurica. – Mindenesetre meg lehet próbálni. Esetleg valóban úgy van, ahogyan Béla kolléga mondja…
A vendéglős megemelte kissé a fejét. Először Királyra nézett, aztán az órásra:
– Hagyja, Gyurica szaki! Ha maga is ezt mondja neki, még elhiszi a végén, és elkezd zörögni az ajtón, hogy küldjék ide a főnököt… Nem zörög ki, Lacikám? Zörögjön nekik.
– Lehetséges, hogy úgy van – kérdezte az ügynök –, ahogyan a Béla kolléga mondja?
– Lehet!
– Mondtam, hogy hagyjon békét neki! – szólt a vendéglős.
– Lehet, hogy úgy van! – mondta Gyurica. – Mindenesetre meg lehet próbálni, semmit nem veszíthet vele…
– Nem veszítek semmit! – mondta Király, megismételve az órás szavait.
– Tényleg nem veszít? – kérdezte a vendéglős. – Komolyan mondja, hogy nem veszít semmit?
Király a gondolataiba mélyedt, és nem válaszolt. Keresztülment a szobán, és megállt az ajtó előtt. Hátra rakta a kezeit, és lehajtotta a fejét.
A vendéglős odaintett a fejével:
– Mondtam, hogy hallgasson? – szólt Gyuricára. – Ha maga is megszólal, akkor elkezd gondolkodni rajta… Megjáratta a szemét az óráson, aztán megfogta a kabátját:
– Nem így gondolta, mi… öreg fiú?
– Micsodát? – rebbent fel a gondolataiból Gyurica.
– Hogy így végzi…?
– Még nem biztos, hogy így végezzük…
– Ne legyen gyerek…
Hosszan nézte az órást.
– Nem akarom emlékeztetni rá… Pár nappal azelőtt, hogy meghalt a felesége – ne haragudjon, hogy mondom, bejött hozzám az üzletbe, az asszonyt kereste, valami tésztareceptet beszéltek. Bejött, hozta a nagy hasát, pár napja volt még a szülésig, mondom neki: na, Piroskám, fiú lesz, meglátja. – Bár az lenne! – mondja. – Mi lesz a neve? – Azt mondja: Én legszívesebben Miklósnak nevezném! Az apja után, ugye? – Igen! – mondja. – De hát van már egy Miklós! – mondom neki és kacagok. – Azt mondja erre: – én legszívesebben mindegyiket őutána nevezném el! – és elpirult, mint egy gyermek…
Gyurica hallgatott. A vendéglős újra felkönyökölt, és köhögni kezdett:
– Vége a dalnak! – mondta erőlködve a köhögéstől. – Ezt a mi szakmánkban úgy mondják, hogy: fájrant.
Gyurica maga elé nézett.
– Akarok kérdezni magától valamit – mondta visszafeküdve a vendéglős. – Ha akar, válaszol rá, ha nem akar, ne haragudjon, amiért megkérdezem… Figyel rám?
– Igen! – mondta az órás.
A vendéglős odafordította a fejét:
– Nem tudja, miért hoztak ide minket?
Gyurica ránézett:
– Nem! – mondta.
– Tényleg nem tudja?
– Tényleg nem tudom…
Aztán hozzátette:
– Miért kellene tudnom?
– Én mindig azt hittem – mondta a vendéglős –, de ne vegye rossz néven, amit mondok –, hogy maga olyan ember, akinek van valami vaj a fején. Tisztességes vaj, úgy gondolom!
– Téved! – mondta Gyurica.
– Nem vagyok biztos benne…
– Akkor nem tudom, mit mondjak? Miért ugratja Svungot?
– Mert szeretném elhinni, hogy úgy van, ahogyan neki mondtam…
– Azt hiába szeretné, Béluskám!
– Ez a baj! Én – ha kicsiben is –, de üzletember vagyok. Az a véleményem a világról, hogy mindenki mindig ad valamit és mindig mindenki kap valamit! Ez a lényeg! Adunk-kapunk – ekörül forog minden!
– Téved!
– Nem hinném! Próbáltam gondolkodni ezekről a marhákról, akik idehoztak minket. Ha lenne valami kis sütnivalójuk, akkor ők is így gondolkodnának! Elintéztek már mindannyiunkat – engedjenek ki! Ha meglátnék később egyet közülük, akkor hason csúsznék a pulthoz, hogy kiszolgáljam, s ha pénzt akarna adni, megcsókolnám a fenekét, hogy ne sértsen meg azzal, hogy fizetni akar. Olyan szabályos muksó lennék, hogy annál a miki-egér sem különb! Hát akkor mi jó van abban, hogy kinyírnak minket? Hol térül meg a befektetés? Minek hülyére verni, ha utána kifingatnak? Hol itt az üzlet?
Király eljött az ajtótól, és odabicegve megállt a vendéglős lábánál:
– Nincs kizárva, hogy igaza van magának, Béla kolléga. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy kiengednének innen!
– Megmondtam – szólt Gyurica –, meg kell próbálkozni! Mit veszít vele?
– Maga innen nem megy ki soha többet, Lacikám! – mondta a vendéglős. – Ne is próbáljon reménykedni benne!
– Mindent meg kell próbálni! – mondta Gyurica. – Semmit nem veszít vele, ha minden lehetőséget felhasznál ahhoz, hogy hazamehessen.
Kovács, még mindig lecsukott szemekkel, megszólalt:
– Én megpróbáltam… mondani nekik, hogy nem csináltam… semmit! Akartam mondani nekik, hogy ne haragudjanak… ha valami olyasmit tettem… ami miatt ide kellett hozni engem… akkor az akaratomon kívül történt… De nem engedtek szóhoz jutni! Egy szót sem… engedtek beszélni… csak ütöttek és… azt mondták, hogy a feleségem… ringyó!
Az ajtón keresztül az egész házat betöltő kiáltás hallatszott. Szörnyűvé torzuló férfihang volt, mely később jajgatásba fulladt.
Király megremegett, és a falhoz támaszkodott.
– Hogy… ringyó a feleségem… azt mondták! – mondta Kovács.
A vendéglős az ajtóhoz intett:
– Ez a kolléga, látják… nem kért bocsánatot!
Csendesebben mondta, hogy csak Gyurica hallhassa:
– Bár úgy lenne, hogy elég bocsánatot kérni…
– Nem is engedtek… szóhoz jutni… – mondta Kovács –, csak ütöttek, és ringyónak nevezték a feleségemet…!
Ellépett a faltól, és odajött Gyurica mellé:
– Maga azt mondta az előbb – mondta, és kezével elsimította a homlokát –, azt mondta, hogy… mit veszít… az ember, ha bocsánatot kér tőlük? Maga mondta az előbb Király úrnak… Béla kolléga meg azt mondta, hogy sokat veszít vele, legalábbis ezt jelentették a szavai. Nincs igaza, Béla kolléga! Az embernek mindent jogában áll megtenni az életéért! Nem úgy van, ahogyan maga mondja, mert amikor az ember élete veszélyben van, akkor mindenről megfeledkezik, és csak az életnek az ösztöne szól benne, és az parancsolja, hogy mit csináljon. Maga… bizonyára arra gondolt, hogy… az embernek a becsülete és egyéb ilyesmi az ára annak, hogy életben maradhasson. De ilyen kényszerhelyzetben az nem számít! Az, hogy élni akar az ember, az nagyobb parancs mindennél! Komolyan mondta, hogy ha megalázkodik előttük az ember, akkor kiengedik? Tényleg komolyan mondta?
– Komolyan mondta! – mondta Gyurica.
– Az nem lenne bűn – mondta Kovács egyre az ajkain tartva a kezét –, az Istennek is az a parancsa, hogy éljen az ember!
– Hát persze – mondta a vendéglős. – Emlékezzen vissza, hogy Király úr egész előadást tartott róla, hogy még az aszfaltot is fel kell nyalni, ha úgy parancsolják azok, akik parancsolhatnak.
– Az nem bűn! – mondta Kovács. – Az a bűn, ha az ember nem követ el mindent az életéért. És azért sem bűn, mert kényszerítve van rá, hogy azt tegye…
– Egyáltalán nem megalázó! – mondta Király. – Az ember élni akar… és akkor semmi nem számít.
– Bár úgy lenne… – mondta a vendéglős.
– Ha jönnek – mondta Király –, akkor megmondom nekik, hogy ne haragudjanak… Nem tudom, mit csináltam, de ha ők rossznak tartják, akkor nyilván igazuk van, és én nem teszek többet olyasmit, ami nem tetszik nekik!
Nem szólt senki. Király rájuk nézett:
– Rongy ember vagyok ezért?
– Nem! – mondta Kovács.
Király lehajtotta a fejét:
– Pedig… rongy ember vagyok, ha ezt csinálom! És mindenki rongy ember, aki ezt csinálja! Soha nem tudok majd a saját szemembe nézni. Azt veszíti el az ember, ami ér benne valamit: hogy becsülheti önmagát!
– Mit akar? – kérdezte a vendéglős. – Becsülni önmagát vagy élni?
– Mindent elveszítek… – mondta Király.
– Hát… egy kis életet azért megtart magának?
– Azt mondták a feleségemre… hogy ringyó! – mondta Kovács.
Gyurica már előbb otthagyta őket. Visszament az ablakhoz, és hozzátámaszkodott. Lehunyt szemekkel állt, a homlokán meggyűrődtek a ráncok, a vér egyre szivárgott a sebéből. Az ajkai össze voltak szorítva. Szemmel láthatóan megfeledkezett a többiekről.
– Na, mi van, órás úr? – kérdezte a vendéglős. – Kezd olyan lenni, amilyen! Megint nem akarja kinyitni a száját, csak minden félévben?
Gyurica nem válaszolt.
– Hány óra lehet? – kérdezte Király.
– Nem tudom! mondta a vendéglős. – Az ilyen kérdéssel forduljon szakemberhez.
Az ajtó előtt lépések hallatszottak, aztán kulcs fordult a zárban. A megnyitott ajtóban a felgyűrt ujjú nyilas állt egy revolveres kíséretében. A revolveres lelógatta az oldala mellett a fegyverét.
A felgyűrt ujjú végignézett rajtuk:
– Na, mi van, latrok? Nem buziztátok le egymást?
Belépett a szobába, és megállt az ajtó mellett:
– Nyomás kifelé, újra itt a Mikulás bácsi!
A vendéglős feltápászkodott a földről. Gyurica ellépett az ablaktól, és hozzálépve segítségére sietett. Kovács levette a kezét az arcáról, és iszonyodva nézett a nyilasra. Király elsápadt, és tétova lépésekkel elindult az ajtó felé. Amikor elhaladt Macák előtt, akkor megszólalt:
– Kérem… szeretném ha…
– Kuss! – mondta a nyilas.
Utoljára a vendéglős lépett ki az ajtón. Gyurica karjára támaszkodva.
– Hogy vagy, vitézem? – nézett rá Macák – mintha szelídebb lennél valamivel? Neked nem is a Mikulás, de egyenesen a Jézuska hozott valamit!
Végigvezették őket a folyosón. A hall mennyezetén igen erős égő szórta a fényt. A hall közepén, kis távolságra a villanytól, egy mennyezetre akasztott csiga mélyre hulló kötelén egy férfi függött hátracsavart karokkal, úgy, hogy csak a lábujja érte a földet. Felsőteste meztelen volt, a bőre véres, mellét sebek szántották végig, arca hatalmasra volt dagadva, tele sebbel és véraláfutással, a koponyáján nem volt haj, a fejbőre tele volt nedvező sebekkel, olyan volt a felhasadt fejbőr, mint a disznó bőre, amikor megpattan a perzselésben. Csendesen, ütemesen ingatta a fejét, a szájából véres nyál csurgott, és ugyancsak szabályos időközönként, követve a fej ingását, bugyborékoló nyögés hagyta el a száját.
– Itt a Mikulás! – mondta Macák a felhúzott testre intve.
Odalépett, és öklével megemelte a férfi állát:
– Szuszogsz még, gyerekem?
Odaintett a fejével a négy emberre:
– Nézd, mit hozott neked a bácsi…!
Elvette az öklét, és a férfi feje visszahullott a mellére. Elkezdte újra a szabályos ingását jobbra, balra, jobbra, balra… és feltört belőle újra az ütemes bugyborékolás, a jaj, amely már nem volt képes szóvá formálódni.
– Lehet gyönyörködni! – mondta Macák. – De nem így, gyermekeim! Tessék csak szépen sorban állni, mint a jó gyerekekhez illik! Így, vitézeim, tudtok ti rendesen is viselkedni!
A helyiség hátterében faragott, oszlopos falépcső vezetett fel az emeletre. Lépések hallatszottak, aztán megcsikordult a lépcső. Először a kis szőke nyilas tűnt fel, mögötte a civilruhás frissen fésülten, kellemes, könnyed lépésekkel haladva lefelé. Amikor a lépcső aljára értek, akkor rászólt a szőkére:
– Maradjon itt, szemben velük!
Lelépett a lépcsőről. Elhaladt, egészen közel a felfüggesztett ember mellett. A két nyilas vigyázzba vágta magát. Megállt a négy ember előtt négy-öt lépésnyire tőlük, kissé oldalt, hogy szabadon hagyja a tekintetnek a függő embert. A felgyűrt ujjú elkiáltotta magát:
– Felnézni!
A civilruhás ránézett:
– Miért kiabál? Semmi szükség az ilyesmire. Ne viselkedjen úgy, mintha kocsmában lenne!
Futó pillantást vetett a négy emberre:
– Itt értelmes emberek vannak, akik megértik magát akkor is, ha csendesen beszél…
Kis szünetet tartott, aztán megbiccentette a fejét:
– Jó reggelt!
Gyurica feszült vonásokkal, becsukott szemekkel állt. A többi sem mozdult, de Király megköszörülte a torkát, és elrekedő hangon, felpislogva megszólalt:
– Jó… reggelt…
A civilruhás elmosolyodott, és biccentett az ügynök felé. Aztán megnézte az óráját:
– Azt hiszem, ideje, hogy visszatérjenek a családjukhoz! Sajnos, tovább maradtak el az otthonukból, mint annak szabadna megtörténnie. Hogy mennyire volt jogos az önök idehozatala, azt sajnálatomra nem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítanom. Következésképpen azt sem, hogy mennyire volt indokolt az a nézeteltérés, ami önök és néhány munkatársam között támadt az esti órákban.
Ránézett Kovácsra:
– Mindenesetre az, hogy a maga felesége kurva, az véleményem szerint nem helytálló megállapítás. Az ember nem állíthat olyat, amiről nem győződött meg. Ezt nem engedi meg sem a felelős gondolkodás, sem a korrektség. Önök viszont gondoljanak arra, hogy tévedni és hibázni emberi dolog, olyannyira, hogy egyikünk sem mentes tőle. Kérem, hogy feledjék el ezt az epizódot. Egyáltalán: nem szeretném, ha magukban különösebb nyomot hagyna mindaz, ami tegnap este történt önökkel. Nem mintha könnyen el lehetne felejteni, elvégre az ember szabadnak született, és méltósága is van. Semmit nem nehezebb elviselni, mint ennek a megsértését! De mit tegyünk? Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek, melyeknek alakításához semmi közünk nincs, s amelyek befolyásolására semmi lehetőséggel nem rendelkezünk. Olyanok vagyunk, mint a kis csónakok a viharzó tengeren. Mit tudunk tenni? Hallgatunk, és belenyugszunk a megváltoztathatatlanba. Bár képes lenne valaki különb tanáccsal szolgálni az egyszerű mindennapi embernek, aki mindössze a családját szeretné eltartani, meginni néhány fröccsöt vagy hosszúlépést, néha moziba menni, és élni nyugodtan és békességben! De akad-e, aki szolgálhatna különb tanáccsal? És vajon szükség van-e egyáltalán tanácsra? Nem felnőtt férfiak-e önök is mindannyian, szabad és felelős emberek, akik képesek a maguk fejével gondolkodni? Egyfelől ott van az önök felelősségteljes gondolkodása az életet illetően – másfelől meg ott vannak a törvények, melyek szabadságot biztosítanak minden állampolgárnak, hogy ki-ki maga döntse el, hogyan kívánja berendezni az életét, és milyen etikai és egyéb normák szerint kívánja tölteni a napjait. Én nem hiszem, hogy csalódnék, ha azt állítom, hogy önök egytől egyig valóban és mindössze egyszerűen és békés nyugalomban kívánnak élni…
Végignézett rajtuk. A vendéglős hátratett kezekkel a földet nézte, Király oldalt biccentett fejjel szaporán pislogva állt, és az arca halottsápadt volt. Kovács a szájához emelt kézzel nézett a civilruhásra. Gyurica mozdulatlan tekintetét a felfüggesztett emberre szegezte.
A civilruhás odaintett a szőkére:
– Megvallom őszintén, a kollégámmal némi nézeteltérésünk támadt az önök szabadon bocsátását illetően. Ő azon a véleményen volt, hogy ne engedjük el önöket, hanem öljük meg. Nem emlékszem, hogy akasztani akarta-e magukat vagy lelövetni, de ez most már hál istennek teljesen mindegy. Sikerült megváltoztatnom az elhatározását. A magam részéről azt indítványoztam, hogy ne mulasszunk el lehetőséget adni önöknek arra, hogy bebizonyíthassák a becsületességüket és az őszinteségüket. Azt állítják, hogy valami félreértés következtében kerültek ide, és ez véleményem szerint egyáltalán nem kizárt dolog! Ezért vetettem latba a befolyásomat abban az irányban, hogy ne mulasszuk el meggyőződni az önök bizalmáról irántunk, és nem utolsósorban a segítőkészségükről, röviden szólva nézeteink azonosságáról. Ezért azt indítványoztam, hogy hozzuk fel ide ezt a homunkuluszt, aki itt lóg most ezen a kötélen, s akinek amint láthatják, már csak percei vagy legjobb esetben órái vannak hátra. Ez a szánalmas lény egyébként vasöntő volt egészséges korában, és nemrégiben felrobbantotta egyik fegyverraktárunkat, mert, mint mondotta, utolsó gazembereknek tart bennünket, a szabadság eltipróinak, minden emberségünkből és minden becsületből kivetkőzött bestiáknak, Caligula és Néró utódainak, hazaárulóknak, egyszóval: gazembereknek! Nem tudtuk meggyőzni a tévedéséről! Amiben nyilván az is közrejátszik, hogy teljesen erkölcstelen családból származik, hogy mást ne mondjak, a felesége például kurva, a lánya pedig – holott fiatal gyerek még – szabályos bárcás, máris nagyobb ribanc az anyjánál! Nos: azt indítványoztam, hogy ne öljük meg magukat lent a pincében, hanem adjunk alkalmat arra, hogy hazatérjenek a családjaik körébe, és arra is, hogy kifejezhessék megvetésüket ez iránt a homunkulusz iránt…
Hátrább lépett, és kezével a felhúzott emberre intett:
– A gyakorlati kivitelezést úgy képzeltem el, hogy távozásuk előtt – mielőtt hazatérnének a családjukhoz –, sorban odamennek ehhez a szuszogó förtelemhez, és két pofont mérnek az arcára, úgy egyik, mint a másik feléről. Elkerülhetetlen, hogy közben össze ne mocskolják a kezüket, de meleg vízzel könnyen lemoshatják otthon, és nyoma sem marad a bőrükön. A sorrendet azt önök döntik el, az kezdi, aki akarja… Parancsoljanak!
Ismét odaintett rövid és gyors mozdulattal a felhúzott emberre, és mintegy utat nyitva, arrább lépett kissé.
A vendéglős melle rettenetes erővel emelkedett fel-alá. Szemét a civilruhásra emelte. Ajkai nyitva voltak. Megdagadt nyelvével megnyalta a szája szélét. Előrehajlott feje remegett.
– Te sátán…! – mondta. Tisztán és jól lehetett érteni minden szavát.
A civilruhás az órájára pillantott:
– Nemsokára indulnak a villamosok!
Kovács a felhúzott emberre fordította a tekintetét. Szemei valósággal kidagadtak az üregükből, hangosan szedte a lélegzetet, akárcsak a vendéglős. Ádámcsutkája sebesen szaladgált fel-alá.
– Istenem… – suttogta maga elé.
A felhúzott ember egyre ingatta a fejét. Jobbra-balra fordította szabályos időközökben, és minden ingásnál felnyögött. Amikor Kovács megszólalt, akkor megállt az ingása. Egy másodpercre a mell közepére bukott a koponyája, aztán nehéz, kínlódó mozdulattal, súlyos, nehéz lélegzetekkel felemelte az arcát. A szemei megnyíltak, és lassan, erőlködve minden moccanásért, végignézett az előtte állókon. A homlokáról vérrel sötét verejték szakadt és csurgott végig az arcán. Egyenként nézett az előtte állókra, aztán hirtelen mintha leütötték volna, visszaejtette a fejét a mellére. Felnyögött újra és ingatni kezdte a fejét tovább: jobbra, balra, jobbra, balra…
Király feje hasonlóképpen a mellére volt szegezve. Nem lehetett hallani a lélegzetét. A szája vékonyra volt szorítva, a feldagadt ajkak eltűntek az izmok szorításában. A két keze ökölbe szorulva feszült a combjához. Megszűkült szemei pattanásig feszülten meredtek a cipőjére. Amikor meghallotta Kovács sóhajtását, akkor felpillantott. Alig moccantva a fejét, oldalról vetette az asztalosra a tekintetét, aztán mélyre hajtott homloka alól, lassan fordítva a másik irányba a fejét, a civilruhásra nézett. A vendéglős állt mellette, látta annak szakadatlan fujtató mellét. Kissé feljebb emelte a fejét, és a kötélen lógó emberre nézett.
– Istenem… – hangzott fel újra Kovács sóhajtása. – Segíts meg, édes istenem…
Gyurica szemei a felhúzott ember arcán ültek. Szempillái megszűkültek, sápadt volt, az ajkai összezárva. Egymás után nyelt ő is, és az ádámcsutkája hasonlóan a Kovácséhoz, járt le-fel, le-fel megállás nélkül.
– Na de hát mi lesz akkor – szólalt meg a szőke a feljárónál –, ha nem akarják bebizonyítani a becsületességüket?
– Be fogják bizonyítani, az csak természetes! – mondta a civilruhás. – Nem olyan könnyen öli meg maga őket, barátom!
Kovács megmozdult, és kilépett a sorból. Az első lépés után megingott, majd megállt. Aztán elindult az ember felé. A szája nyitva volt, a feldagadt húson fénylett a nedves bőr, a halántékáról, a haj bozótjából indulva két széles érben csorgott alá az arcára a verejték. A következő lépésnél ismét megtántorodott, és imbolyogva kereste meg újra az egyensúlyát. Szemei mint a megbűvölté tapadtak a haldokló ember arcára. Továbblépett.
– Lehet nyitni az ajtót! – szólt emelt hangon a civilruhás.
– Istenem… – suttogta Kovács. Ott állt az ember előtt. Tekintete előtt ott vöröslött, feketéllett a mell véres, ütésektől felszaggatott bőre. Egészen közelről hallotta a férfi nem szűnő nyögését, amint jobbra, balra ingatta a fejét a halálos kín értelmetlen parancsára. Orrába csapott az izzadság melege és a vér émelyítő szaga. Alacsonyabban állt, mint a másik, aki a lábujjhegyére támaszkodott. Felnézett az arcra. A fej ingása lassan csendesült, halkult a nyögések panasza is, míg mozdulatlanná nem vált a fej, újra ráhullva a mell csontjaira. A szemek lassan megnyíltak, és rávetették tekintetüket Kovácsra. Egymás szemébe néztek. A férfi ajka megmozdult, nyelve erőlködve kínlódott a hangokkal, a torokból szaggatott bugyborékolás tört elő, végül a kínlódó nyelv tehetetlenül fordult ki a dagadt ajkak közül, és véres, hosszú pókhálófonálban sötéten lecsordult belőle a nyál. A szemek továbbra is ott nyugodtak az asztalos tekintetében.
– Egy-kettő, és kész az egész! – mondta a civilruhás.
– Édes Istenem… – mondta Kovács.
Lassan felemelte a kezét, egészen magasra emelte, aztán lecsukódtak a szemei, és végigvágódott a padlón. Karja – úgy, ahogyan ütésre emelte – elnyúlva, nyitott tenyérrel csapódott a parkettához.
– Hülye! – mondta a civilruhás. Rákiáltott a revolveresre:
– Vigye félre onnan, és térítse magához!
Kovács felsírt:
– Nem…! Nem… Istenem… bocsássa meg… a bűnömet!
Zokogni kezdett, s amikor a revolveres lehajolva hozzá megragadta a karját, akkor felordított, mint ahogyan a tébolyultak ordíthatnak:
– Nem…! Nem!!! Istenem… nem!!!
A civilruhás rákiáltott a revolveresre:
– Vigye már el innen, maga barom! Tegye rá tenyerét a szájára, maga díszökör!
Odafordult a többiekhez:
– Tessék! Ne spekuláljanak! Haza akar menni, vagy nem?
A vendéglős, nehéz nagy fejét előretolva nézett rá.
– Tessék! Ki következik?
– Nagyon helyes! – mondta a szőke. – Mehetünk a pincébe…
Megindult le a lépcsőn:
– Nagyon helyes!
Király tátott szájjal, zihálva nézett a revolveresre, amint végighúzta a földön Kovácsot. Nézte, amint az asztalos feltámolyog a földről, kiszakítva magát a nyilas szorításából, és arcára szorított kézzel egyre kiáltja:
– Nem!! Édes istenem… nem!!
A revolveres hátracsavarta a karjait, és maga elé taszítva elvezette a folyosó felé.
– Úristen! – mondta Király. Az arca eltorzult, és a szemeibe halálos rémület ült ki.
Ütést, majd zuhanást lehetett hallani a folyosó végéről és az asztalos elcsukló zokogását:
– Nem… nem tudom…!!
Király megmozdult és előrelépett. Szemét maga elé szegezte, és odafordult a felhúzott férfi felé. Megtette a következő lépést is, amikor megérezte a karján a vendéglős szorítását. Megbillent és visszatántorodott a helyére.
– Nem megy sehová, Király úr! – hallotta maga mellett a vendéglős rekedt, eltorzult hangját. Lehunyta a szemeit, megingott, és odakapott a vendéglős karjához:
– Eresszen el, az Isten szerelmére… – suttogta.
– Itt marad! – mondta a vendéglős. A tekintetét még most sem vette le a civilruhásról. Elengedte Királyt, és megbicsakló térdekkel elindult a civilruhás felé:
– Nyomorult gyilkosok…
– Vigyázz! – kiáltotta a szőke. – Macák!
A vendéglős tovább haladt a civilruhás felé, egyre rászegezett szemekkel, és megroggyanó lábát kínlódva húzta maga után: – Nyomorult… utolsó gyilkosok…!!
Macák már a háta mögött volt, és felemelve a revolverét, lesújtott vele a vendéglős koponyájára.
– Béla kolléga…! – kiáltotta az ügynök. Üres tekintettel nézte a mozdulatlan vendéglőst.
A homlokához vitte a tenyerét, rászorította, és ringatózni kezdett előre-hátra, mint a gyermek, mikor játszik:
– Teremtő úristen…
Gyurica egész idő alatt mozdulatlanul nézte a lógó testet. A tekintete nem rebbent, csak tele lett könnyel. Teljesen mozdulatlanná merevedve állt, és nézte maga előtt a férfit.
– Végeztünk! – mondta a civilruhás.
A szőke eltette a revolverét. Mosolygott:
– Hamarabb nem tehettük volna meg?
Amikor a civilruhás ránézett, akkor hozzátette:
– Nem gondolja?
A civilruhás odaszólt Macákhoz:
– Intézze el őket!
– Igenis!
– Pedagógia nélkül! – mondta a szőke.
Gyurica megszólalt:
– Várjanak… kérem!
A civilruhás ránézett:
– Nocsak!
– Várjanak még! – mondta Gyurica.
Szeme változatlanul ott ült a felhúzott emberen. A haldokló nem nyögött már. Rettenetes erőfeszítéssel oldalra fordította a fejét. Szemei nyitva, a civilruhást nézte, aztán a vendéglős elzuhant testét. Szája megnyílt, véres, megdagadt nyelve újra szavakkal küszködött, aztán lomhán kibuggyant az ajkai közül. Amikor meghallotta az órás hangját, lassan középre fordította a fejét, és mellére ejtett állal, zihálva nézett az órásra.
– Nocsak! – mondta a civilruhás. – Kiderül, hogy akad önök között rendes ember!
Intett a kezével:
– Parancsoljon!
Gyurica előrelépett. Ajkai szorosan összezárva, az arca mozdulatlan volt. Bőre fényes a verejtéktől.
– Bátran, barátom, bátran! – mondta a civilruhás. – Egy-kettő, és vége az egésznek! Azt hiszem, hogy nyithatja is már az ajtót! – szólt a szőkére. – Minek kétségek és aggodalom közt hagyni a feleségét?
Gyurica megtette a második lépést is, amikor az ügynök megfordult, és dermedt mozdulatlansággal nézett az órásra. Tenyere úgy, ahogyan elvette a homlokáról, szétnyitva maradt a levegőben, ajkai megnyíltak:
– Gyurica… Gyurica szaki…
Gyuricát mindössze két lépés választotta el az embertől, akinek megcsendesedett a zihálása, és nyitott szemeit a közeledőre szegezte. Szájából egyre csorgott a vér és a nyál, a fog nélküli feltört ínyeken feketére száradt az alvadt vér.
– Gyurica szaki… – suttogta Király. – Gyurica szaki… az istenért… mit csinál?
Odanézett a földön fekvő vendéglősre, riadtan kapta oda a szemét, mintha őt is meg akarná szólítani.
Gyurica odaért az ember elé. Felnézett az arcára, és mint az előbb, amikor Kovács emelte fel a fejét, találkozott a tekintetük. Pillantása először a véres szájra, a puffadt, feldagadt ajkakra, a fog nélküli ínyekre, a felszakadt vérző orra esett, aztán felemelkedett egészen a szemekig. Mozdulatlan tekintet mélyedt az arcába. Orrába csapott a lihegő száj bűze, a vér és az izzadtság szaga, a hónaljak vad, csípős kigőzölgése s az égett bőr és hús büdössége.
Király tántorogva lépett feléjük:
– Az Istenért… Gyurica szaki…! Nem… nem… ne tegye meg…!
Arca eltorzult, szája megremegett:
– Nem… nem azt akarja… Egészen biztos, nem azt akarja…!
Riadt, megbomlott tekintettel nézett körül. A civilruhásra esett a tekintete:
– Ne…! – mondta. – Ne engedjék…!!
Visszafordult és felkiáltott:
– Ne! Ne engedje…! Béla kolléga… ne engedje! Az istenért… Béla kolléga!!!
Odarohant Gyuricához, és belekapaszkodott a karjába:
– Nem szabad! Menjen el innen!! Menjen el innen! Azonnal menjen el innen…!!
Gyurica nem nézett rá. Tekintete belekapaszkodott a másik ember tekintetébe.
– Üsse le azt a marhát! – mondta a civilruhás.
– Nem! – kiáltott Király, és egyik kezével egyre szorítva az órás karját, odafordult, ahol a vendéglős feküdt. – Nem szabad…! Ugye, nem szabad… Béluskám! Nem szabad…!!
Karját magasra csapva a revolver ütése alatt pár lépésnyire arra tántorodott, ahol a vendéglős teste feküdt. Aztán hátratántorodott, és a következő ütéstől elzuhant. Gyurica lábai mellé.
A haldokló szeme elmozdult Gyuricáról. Lenézett az elzuhant emberre. Nyugtatta rajta egy darabig a tekintetét, aztán lezárta a szemhéjait. Gyurica csak a homlokát látta maga előtt, mely az egészen mélyre, az oldalt csuklott arc fölé borult. Felemelte a kezét, és arcul ütötte az embert. A fej átbillent a másik oldalra.
– Egy null! – mondta a civilruhás. – Jöhet a másik, és vége az előadásnak.
Gyurica megtántorodott. Először hátrabillent, aztán egyensúlyát keresve, felemelt karral előre dőlt. Keze kapkodva a levegőben beleütődött az ember derekába, s az órás odaszédült az ember mellére. Ott maradt mozdulatlanul, ujjai görcsösen szorították a meztelen testet, és a szemei lecsukódtak.
–  Nyomás! – kiáltotta Macák. – Ne húzza az időt!
– Most már gyerekjáték! – mondta a civilruhás. – Fejezze be, és el van intézve minden!
Macák megfogta Gyurica karját, és odaállította az órást az előbbi helyére:
–  Nyomás!
Gyurica felemelte a fejét, aztán a karját, és arcon ütötte az embert, ahová az előbb is ütött. A fej megbillent, felbiccent először a vállhoz, aztán visszahullott középre. A szemek felnyíltak egy pillanatra, ránéztek az órásra, aztán lecsukódtak. Erőlködve vonták össze magukon a szemhéjakat, mind összébb és összébb, egyre összébb és összébb, görcsös, fájdalmas erőlködéssel egyre összébb, míg végre az sem látszott a szeméből, amit a puffadt, dagadt hús eddig látni engedett.
Gyurica szemei csukva voltak. Úgy, csukott szemekkel fordult meg, és karjait kissé széttárva maga előtt, ujjait mereven, feszülten szétnyitva, az ajtó felé indult. Karjai mind széjjelebb nyíltak, távolodtak a testétől, ujjai egyre széjjelebb nyíltak, mintha ott akarnák hagyni a tenyerét, s mire az ajtóhoz ért, a karjai egészen szét voltak tárva, fel egészen a váll magasságáig, és a felgyűrődő kabátujjakból messze, magasra feszültek az ujjak.
(Folytatása következik)