Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ötödik pecsét I.

2008.06.26

Sánta Ferenc (1927 -  2008)   
Az ötödik pecsét

 

„Amint ugyanis körbejárva megtekintettem szentélyeiteket,

olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felírás állott:

Az ismeretlen istennek.

Nos hát én ezt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül is tiszteltek.”

(17) Az aeropáguszi beszéd. 23.

1.

Nagyon erős hideg volt, és ami ritkábban esik meg, a hideg mellett akkora köd támadt, hogy alig lehetett látni valamit.

Bent a kocsmában viszont meleg volt, a kocsmáros pedig jókedvű:

– Nos, uraim, a következő üveg az én számlámra megy! – mondta, és felemelte hatalmas termetét az asztal mellől.

– Jöhet, ameddig belefér! – mondta a kerek fejű könyvügynök, akit Svung úrnak becéztek a környéken. Nem egyébért, csak mert nagyon gyorsan járt, a sarkokon meg úgy fordult be, oly lendülettel, hogy isten őrizze, aki eléje került. – Jöhet! – mondta, és elővéve a zsebkendőjét, megtörölte a homlokát.

– Nem veszi le a kabátját? – nézett rá az asztalos. Nagyon magas ember volt, mondták is neki: ilyen ember szobafestőnek menjen inkább, ne asztalosnak, ahol éppen eleget kell hajladozni a gyalulásnál! Így szokott válaszolni rá: Hatvan koronáért adott el az én édesanyám erre a szakmára, abból lett a stafírungja, nem tehettem mást!

Így válaszolt, de ennek ellenére senki nem tudta meg, hogy mi az a hatvan korona, milyen stafírungról van szó?

– Igaza van! – állt fel a könyvügynök. – De hiszen még a sál is a nyakamban van!

– Korán akar hazamenni! – jegyezte meg az órásmester, Gyurica Miklós, aki négy esztendeje volt özvegy, és három gyermeket nevelt mindenkitől becsült tisztességgel. Mindazonáltal az a hír járta róla, hogy nem is egy kislánynak csavarta el a fejét. Izgalmasan és veszélyesen fiatal leánygyermekeknek, ahogyan a kocsmáros mondta, és – felháborítóan gazember módra, valóságos liliomtiprás, ahogyan az asztalos jegyezte meg, ha szóba került a dolog. Persze senki sem volt bizonyos benne, hogy mi történik a kis műhelyben a csilingelő, bimbamozó órák között.

– Borjúszegyet kaptam, és azért akarok korán hazaérni – mondta Svung, az ügynök. – Még ma este szeretnék egy nagyot enni belőle…

– Akkor talán nem hal meg? – kérdezte az órás hátradőlve székén, és az óraláncát megcsörgetve ujjai között.

– Micsoda?

– Azt kérdeztem, hogy akkor nem hal meg?

– Mikor?

– Ha még ma este eszik a szegyből?

Az asztalos felemelte a kezét:

– Na és ha meghal? Egyszer mindenkinek meg kell halnia…

– Újra filozófus kedvében van, úgy látszik – mondta az ügynök. – Ugye, sok disznóságot művelt ma is?

– Hát, kérem, ki-ki azt műveli, amije van neki!

– Ez az igazság! – tette le a kocsmáros az üveget az asztalra. – Ki borjúszegyet fogyaszt estére, ki pipi mellét – ha van képe hozzá! Egyébként az a véleményem, hogy borjúszegyhez csak egészen tisztességtelen úton lehet jutni manapság.

– Piszkos, nem piszkos… maga is megenné, ha tehetné! – vélte az ügynök, miközben a kabátját, sálját a fogasra akasztotta.

– Meg! Szó se róla, az vesse magára az első követ…

– Én a maga helyében – mondta Gyurica, az órás – azzal a kíváncsisággal látnék hozzá, hogy: no, kóstoljuk csak ezt a husikát, amelyikről fogalmunk sincs, hogy milyen husika?!

– Szegy! – mondta az asztalos.

– De milyen szegy? – kérdezte az órás.

– Most mondtam itt a maga füle hallatára – mondta az ügynök –, hogy borjúszegy! Máskor tartsa nyitva a hallókáját!

Az órás felvonta a szemöldökét:

– Honnan tudja maga azt, hogy borjúszegy és nem emberszegy, teszem azt?

– Ne gusztustalankodjon – mondta a vendéglős. – A perverzitásait tartsa meg otthonra!

Az asztalos megemelte az üveget:

– Hajajj… nem mese az, gyermek! Hogy a költő szavaival éljek!

– Ne vegyék el az ember étvágyát – mondta az ügynök. – Egy Czuczor-Fogarasit adtam érte…

– Azt nekem hiába mondja, úgysem tudom, mit jelent!

– Annyi szent – mondta a vendéglős –, hogy ebben a világban már minden megtörténhet. Ha azok odakint szappant főzhetnek emberekből, akkor velünk is azt zabáltathatnak, amit éppenséggel akarnak…

Svung becsukta az egyik szemét és úgy nézett a kocsmárosra:

– Gondolja meg, hogy mit beszél! Nekem semmi közöm az egészhez, hogy maga mit gondol, de az ilyen kiszólásait tartsa meg magának!

– Semmi szükség arra, hogy ilyesmivel töltsük az időt! – emelte fel poharát az asztalos. – Ingyen ihatunk, ne késlekedjünk vele. Proszit!

Felemelték a poharaikat.

A kocsmáros kivételével valamennyien fenékig itták.

– Mit mondott az előbb, hogy milyen könyvért kapta ezt a húst? – kérdezte a kocsmáros.

– Czuczor-Fogarasi nagyszótár…

– Az micsoda?

– Nyilván – szólt közbe az órás – valami lexikonszerű dolog, amiben benne vannak a szavak…

– Hát ha szótár, akkor nyilván szavak vannak benne, okos úr! – mondta az asztalos. – De nem mindegy az, hogy milyen szavak vannak benne. Nem igaz?

– Magyar szavak vannak benne – mondta az ügynök, aki azonnal elemébe jött, mihelyt könyvekről beszélhetett. Fel is könyökölt az asztalra, hogy hosszabb magyarázatba kezdjen, de amint felpillantott, az órás vörös hajára esett a tekintete. Elkapta róla a szemét, akkor meg az asztalos krumpliorrát látta maga előtt. Legyintett, és azt mondta:

– Mindenféle szavak vannak benne!

Már fordult is a kocsmároshoz:

– Igen jó a bora, Béla kolléga, nem is tudom, hogyan tud hozzájutni?

– A jó kocsmáros szerezzen, ez a dolga! – mondta az órás.

– Ha így beszél, akkor nem is érdemli meg, hogy ilyen bort ihat! – mondta a vendéglős, Béla kolléga, akin egyébként úgy ragadt ez a szokatlan megszólítás, hogy előzőleg közönséges – bár kedvelt és megbecsült – csapos volt ebben a vendéglőben, még a régi gazda idejében, akinek elhalálozása után elvette annak özvegyét. Igen jóravaló férj vált belőle, a környék lakói szerették is, de nem tudtak leszokni a régi megszólításról, amikor egyszerűen Bélának hívták. Lett aztán belőle Béla kolléga, hogy mindenki jól járjon, és senki ne veszítsen semmit. – Tudja maga, hogy mit jelent az, hogy ilyen bor van a maga poharában? Tudja, hogy mi mindent kell elkövetnie ezért a vendéglősnek?

A társaság helyeselt:

– Csak tréfa volt, Béla kolléga! – mondta az asztalos. – Egy ilyen régi vendég megengedhet magának egy ilyen apró tréfát…

Odafordult az óráshoz:

– Nem tudja meggondolni a tréfáit?

– És ha meggondolom, akkor nem hal meg maga is meg a védence is?

Az ügynök elhúzta a száját:

– Hagyja, Kovács úr… – szólt az asztaloshoz –, ezen már semmi nem segít!

– Magán talán segít? – kérdezte az órás.

– Nem! Ha mindenáron tudni akarja, hát egyszer és mindenkorra kijelentem magának, hogy én is meg fogok halni egyszer!

– Még kedves, hogy kijelenti… – mondta Gyurica.

– Kijelentem! Meg van elégedve?

– Ha magának kedvére van, akkor igen. Egyébként soha nem szabad idegeskedni, mert árt az egészségnek!

A vendéglős a társaság elé emelte az üveget, és így szólt:

– Azt mondom maguknak… járják nyugodtan végig a környéket. Hol találnak még ilyen borra? Melyik kocsmáros teszi kockára az egészségét, hogy ilyen bort szerezzen a vendégeinek!?

– Ez szóról szóra így igaz! – mondta az asztalos. – Szeretném látni azt a kocsmárost!

– Ezen vitatkozni sem érdemes! – helyezkedett el kényelmesebben a könyvügynök. – Még ha könyvről lenne szó, akkor magam is megjegyezném, hogy nemegyszer a szó legszorosabb értelmében lejárom a lábam, hogy kielégíthessem valamelyik régi vevőmet – de jó bort manapság ritkább keríteni, mint könyvet! Persze értékes könyvről beszélek, nem holmi limonádéról vagy malacságokról…

Az asztalos előbbre könyökölt az asztalon:

– Mondja, uram… már ne haragudjon, ha őszinte leszek, de ismerheti a természetemet, nem takargatom sem a más, sem a magam hibáját: könyv ide, könyv oda, tudom, nem kell prédikálni róla, de azt magyarázza meg nekem, hogy mit esznek rajta?

– Ilyet művelt ember nem is kérdezhet! – mondta a kocsmáros, és egyetértő pillantást vetett a könyvügynökre.

– Bah! – mondta az asztalos. – De én nem vagyok művelt ember, hanem tisztességes iparos és becsületes családapa!

Az ügynök ránézett az asztalos kövér orrára, kortyolt egyet a poharából, s végül így szólt:

– Hosszú lenne azt megmagyarázni magának, Kovács úr!

– Szóval annyira ütődöttnek néz, miszerint nem lennék képes megérteni, ha megmagyarázza?

Az órás elfintorította az arcát:

– Feltéve, ha képes értelmesen megmagyarázni!

– Magát… – csattant fel az ügynök – most sem kérdezte senki. De ha már belekotyogott, akkor válaszoljon a kérdésemre. Hány esztendeje javítja maga a családom óráit?

– Ennek semmi köze a maga könyveihez meg az olvasáshoz…

– Mindössze annyi, hogy maga évek óta tanúsíthatja, hogy ha elromlik a házban valamelyik óra, akkor nem kontárkodok a maga mesterségébe, hanem odaadom, hogy csinálja meg, és egy ujjal sem nyúlok hozzá, mert nem értek hozzá!

– Nem is ért hozzá! – mondta az órás, és szemével egy légy repülését követte az asztal felett.

– Úgy van! – mondta az ügynök. – S mert nem értek hozzá, nem is avatkozom bele a maga dolgába. Így hát maga is hallgasson, ha könyvekről van szó. Ha csak nem akar éppenséggel kérdezni valamit, amit nem tud, s akkor én készségesen megmagyarázom…

– Feltéve, ha tudja – követte tovább a legyet Gyurica.

– Ha pedig nem tudom, akkor azt mondom magának, hogy kérdezze meg valamelyik okosabb barátomat, mert magam nem tudok erre választ adni!

– Na látja! Ezzel kellett volna kezdenie – emelte vissza a tekintetét az órás az asztalra, aztán az ügynök szemébe. – Ezzel kellett volna kezdenie, hogy nem ért hozzá!

A kocsmáros megtöltötte a poharakat:

– Ne hagyja bosszantani magát, Király úr! – mondta az ügynöknek, és most is, mint valahányszor, csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie, hogy ne Svungnak szólítsa. – Ne törődjön vele. Ismerheti már, hogy nem érdemes vitába keveredni vele! De ami a könyveket illeti, megvallom őszintén, hogy magam is sokszor elgondolkoztam már rajta: mi a fenének az a sok papír? Boldogabb lesz tőle valaki? Mije lesz jobb annak, aki rákölti a pénzét? Szóval nehezen megy ez nekem a fejembe, bár meg kell mondanom, hogy az iskolában mindvégig kitűnő tanuló voltam, és többször szavaltam is március tizenötödikén…

– Október hatodikán nem szavalt? – kérdezte az órás ismét felfedezve az őszi legyet a mennyezeten.

– Nem…

– Pedig akkor is lehetett szavalni!

– Maga se törődjön vele! – mondta az ügynök. – Ne is figyeljen arra, ha közbeszól, egyszer úgyis elviszi az ördög, s akkor végleg elhallgat majd…

Felemelte a poharát, és körbeintett vele, nem hagyva ki természetesen az órást sem:

– Hát akkor…!

Mindannyian ittak.

Aztán Svung odafordult az asztaloshoz:

– Maga azt kérdezte, hogy mit esznek rajta, mármint ezeken a könyveken, így van?

– Így, szóról szóra… – mondta Kovács –, mert ha teszem azt, valaki ennivalóra költi a pénzét, akkor rendben van, annak megvan a maga szemmel is látható haszna, ha például hízik valaki tőle vagy visszaszerzi az erejét, vagy megjavítja a leromlott egészségét, de mit szóljak ahhoz, ha valakinek jóformán rendes ruházata sincsen, és ilyesmire költi a pénzét?

– Na, látja Kovács úr… az ilyen embert kell igazán megbecsülni! – emelte fel az ujját a könyvügynök.

– Már megbocsásson, ha az ilyen embert kellene becsülnöm, akkor alig lenne, akit becsülhetnék egyáltalán…!

– Hoppá! Miből lesz a cserebogár?! – emelte fel a hangját az órás.

– Ebben igaza van – a maga tapasztalatai szerint, Kovács úr! De csak úgy! – válaszolt az ügynök. – De ha az én helyemben lenne, és az én pozíciómból ítélne, akkor nyugodtan állíthatná, miként én azt meg is teszem, hogy igen sokan vannak az ilyen tiszteletre méltó embertársaink.

– Tudja, mi az igazság, Király úr? – szólalt meg a kocsmáros. – Ahány embert én eddig láttam, aki a könyvet bújja napestig, meg mindig csak azzal látni együtt, az mind korábban meghalt, mint a többi. Elvitte a tüdőbaj meg a hátgerince, a sok görnyedés, szóval mind hamarabb patkolt el, mint a többi. Ha pediglen így van – és így van, mert magam tapasztaltam –, akkor ugyan mi a fenének nekem a könyv? Nincs igazam?

Gyuricához fordult, mint aki részéről bizonyos lehet a helyeslésben.

– A hátgerincnek attól semmi baja nem lesz! – mondta az órás.

– Már hogyne lenne, ha úgy görnyednek fölötte, mint valami nyomorékok?

Király, az ügynök megérintette a kocsmáros könyökét:

– Egyáltalán nem a hátgerincről van szó, Béla kolléga! Arról a nemes örömről beszélünk, amit az olvasás szerez az embernek, az értő és a szomjas léleknek, a műveltségre és tudásra vágyó szellemnek, hogy úgy mondjam. Ami örömet nyújt a felüdülni kívánkozó, az élet sok szennyétől szabadulni kívánkozó léleknek. Nem akarok más példát említeni, csak a magamét, ha megengedik. Amikor este kezembe veszem valamelyik illusztris és másoktól igen nagyrabecsült szerző művét, akkor úgy érzem magam, mintha fürdőt vennék, mintha kellemes zuhany alá állanék, ahol a szavak helyettesítik a víz cseppjeit, melyek sűrű sorokban követik egymást, valósággal ráömölve az ember lelkére, és tisztára mossák a rárakódott szennytől. Ilyenkor aztán úgy érzi magát az ember, mintha abban a bizonyos paradicsomi állapotban leledzene, amikor tudvalevőleg még nem ismerte a rosszat, és lelke egy volt a világmindenséggel, hogy így fejezzem ki magam. Amikor – hogy például ezt említsem meg – azt olvassa az ember, hogy a pillangók könnyű libbenéssel szállottak tova a virágok borította rét selyme fölött; és a napsugár örömmel játszadozott a szárnyaikon, és mit tudom én, arrább a kis patak csobbanásai hallatszanak botladozva a kövek ezüstjén, és az égben, mely egészen kék, madarak röpködnek, és daluk betölti a vidéket, arrább pedig az erdő hűvösében őzek ugrabugrálnak, és olyan magasztos az egész természet, és a levegő maga is oly friss, nem úgy, mint itt bent a kövek és kémények között, mondom, ilyenkor behunyja a szemét az ember, és úgy érzi, hogy maga is ott van a rét közepén, és mindez a szépség ott körülötte történik… Szóval kérném: ez az a szépség, amiről beszéltem itt az előbb…

Király elhallgatott egy pillanatra, hogy kivegye kabátja belső zsebéből a zsebkendőjét.

Az asztalos megjegyezte:

– Nem mondom… én is ki szoktam vinni a gyermekeket kirándulni, csak ne lennének olyankor annyira tömöttek a villamosok.

– Az azért van – mondta a vendéglős –, mert mindenki csak akkor menne. Vasárnap vagy szombaton!

– Hát nekem talán akad máskor időm? Én is csak akkor tudom kivinni őket… De ha a város jobban törődne a közlekedéssel, akkor nem kellene olyan tumultusban utazni senkinek!

– Azért arról sem szabad megfeledkezni – mondta a kocsmáros –, hogy az én legénykoromban még a villamos sem járt odáig, ha maga is a Hűvösvölgyre gondol? A Széna térnél vége volt az egésznek…

– Az lenne tulajdonképpen a rendjén való, ha az embernek lenne egy kis telke a hegyek között, persze olyan helyen, ahol már közművesítettek is!

– Másként nem is érdemes! – mondta a vendéglős. Gyurica megkopogtatta az ügynök vállát:

– Ha maga, teszem azt, borjúszegyet eszik vacsorára, akkor is jönnek magának a pillangók meg a csobogások ott a köveken?

– Akkor is! Mit szól hozzá?

– Hát… Ami azt a zuhanyt meg a vizet illeti, az magára is férne… Csak azt nem tudom, hogy ha ennyire odavan az ilyesmiért, akkor miért nem szerez ezért a szegyért valami pillangócsobogást magának, ha már azért a másik könyvért képes volt szegyet szerezni?

– Ha rám hallgat – folytatta az asztalos a vendéglőshöz hajolva –, akkor azt a lőrinci telket vette volna meg. Kész város épült már ott. És milyen kellemes környezet? Ráadásul Lőrinc olyan magasságban van, mint a Gellérthegy…

– Most már mindegy! – válaszolt a vendéglős. – Majd hozzálátunk a háború után…

– Mikor? – fordult hozzá Gyurica. – Mikor akar hozzálátni, jó ember?

– Majd a háború után! Mit bámul?

– Semmit! Jó humorérzéke van magának…

– Ha nem a háború után, akkor a háború alatt! – mondta az asztalos.

– Meg a Pimpőke a gumirádlin! – mondta Gyurica.

– Örüljenek, ha megvakarhatják a hátukat, ha viszket…

Odafordult az ügynökhöz:

– Szóval akkor is jönnek magának a pillangócsobogások, ha szegyet eszik előtte?

Király ránézett:

– Látta? Látta, hogy meg akartam magyarázni nekik, hogy mi a szép és felemelő az olvasásban? S nézze, hogy miről beszélnek most?

– Na és…? Csak nem gondolja, hogy egész előadást tarthat itt róla? Beszéljen inkább arról, hogyan készíti el otthon a borjúszegyet…

– Áh…! Borjúszegy… – emelte fel a fejét a kocsmáros. – Hát figyeljenek csak rám, kérem! Az én feleségem a következőképpen szokta csinálni…

Felemelte a poharát, hogy a szegykészítés részletezése előtt felhajtson belőle, de Gyurica közbeszólt:

– A magáé a szegy vagy a Király úré?

– A Király úré, természetesen…

– Akkor legyen udvarias, és hagyja Király urat beszélni!

– Nem szóltam semmit! – dőlt hátra sértődötten a székén a vendéglős.

– Nahát!

Az ügynök lesepregette maga előtt az abroszt, a morzsákat a tenyerébe gyűjtve.

– Ha úgy gondolják, akkor szívesen elmondom, hogy magam hogyan szoktam készíteni. Ez persze nem zárja ki azt, hogy Béla kolléga felesége, akit a magam részéről is igen tisztelek mint háziasszonyt, nem készítheti el különbül és ízletesebben… szóval: a spékelésen kezdődik a dolog. Ezen múlik minden!

– Pontosan így van! – tette a tenyerét az asztalra Kovács, és egyetértésre váró tekintetet vetett a kocsmárosra, de az nem viszonozta a pillantását.

– Vannak azok a bizonyos hártyák a szegyen, ezek a rétegek, vagy hogyan is nevezzem őket? Ezeket szépen behasítjuk, kis táskákat készítünk benne, hogy a spékelés beleférjen…

– Úgy van, pontosan úgy van… – bólintott az asztalos.

– Ami fontos, az az, hogy ne csak a töltelékeket készítsük el, hanem legalább annyi gondot szenteljünk a spékelésre! És mivel spékeljünk? A pirított szalonna! Olyan szalonnára gondolok, amelyik nincsen egészen ropogósra pirítva, hanem éppen csak hogy üveges legyen, értik, hogyan mondom? Hát ezt kell szépen beletűzdelni a szegybe, de akkor még nincs vége a dolognak. Most kell beletenni azt, amitől a legfinomabb lesz… Mit gondolnak, mi lesz az? Nem tudják, kérem! Én ezt egyébként egy olyan valakitől tanultam, akinek az egyik rokona Eszterházy szakács volt. Képzelhetik, hogy nem akármilyen konyhát vezetett – szóval úgysem jönnek rá: sajtot kell beletenni! Úgy, ahogyan mondom! Az ember szép kis szeleteket csinál a sajtból, nem nagyokat, olyan fél ujjnyi hosszúságú és egészen, de egészen vékony szeleteket. Na most aztán: ezeket a szeletkéket bedugdossa szépen a szalonna mellé, persze előtte ezt is megborsozza egy keveset, nem is kell mondani… Mi történik ettől a sajttól? Hát ez a lényeg, kérem! Mert ez a sajtszeletke, amikor a hús már bent van a sütőben, elkezd szépen olvadni. Olvad, olvad, szép lassan süti az ember, ugyebár, és vigyázva, hogy állandó legyen a hőmérséklet, olvad, olvad, és kérem tisztelettel, átjárja az egész húst ennek a sajtnak az íze, az aromája. Hogy úgy mondjam, egész szép hártyával borítja be a húst ez a megolvadt sajt… Hát ezt kell aztán megkóstolni!

A vendéglős megmozdult a helyén:

– Szeretném én látni azt a szegyet, amit maga így készít!

– Hogy azt szeretné látni?

– Azt! – mondta a vendéglős, és odafordult az asztaloshoz. – Látott már maga jó sültet, szegyet különösen, fokhagyma nélkül? Na, mondja meg: látott vagy nem látott?

Svung nem engedte szóhoz jutni az asztalost:

– Na persze… Hát az is van benne! Az csak természetes! Az, kérem, annyira természetes…

A kocsmáros tovább magyarázott Kovácsnak, és nem vette figyelembe az ügynök szavait:

– Látott olyan sültet vagy nem látott? Nem én mondom meg, hanem maga!

– Fokhagyma nélkül nincs sült! – mondta az asztalos.

– Nem is lesz! Nem is lesz, efelől megnyugodhat! A feleségem a következőképp csinálja…

Gyurica felkönyökölt az asztalra:

– Halljuk, halljuk…

– A következőképpen csinálja: veszi azt a borjúszegyet, ugyebár. Nem nagy darabot, olyan háromnegyed, egy kilósat, megmossa szépen…

A vendéglős eltolta maga elől a poharát, és mind a két könyökét az asztalra helyezte. Majd a széket is közelebb húzta:

– Két vízben mossa meg, ugyebár, mert egy léből az nem ér semmit. Ezután következik a tej! A tej bizony, amibe szépen beleáztatja – nem hosszú ideig, világért sem, csak éppen hogy benne maradjon egy kevés ideig, de azért annyi ideje legyen…

– …hogy felszedjen valamennyit a tejből! – bólintott helyeslően az órás, és a szeme sarkából az elnémult ügynökre pillantott.

– Hogy felszedjen valamit belőle, úgy van! Na mármost: ezután következik a szegynek a felhasítása. De hogyan? Azt kérdezem én, hogy hogyan? Magának mindegy például, hogyan fűrészeli fel azt a deszkát, amivel éppen dolgozik? Hogy merről áll hozzá, és melyik oldalról, vagy milyen irányból kezdi vágni? – fordult az asztaloshoz.

– Dehogyis mindegy! Éppenséggel, hogy nem mindegy… Jól is néznénk ki, ha csak úgy nekimennék, mindegy, hogyan!

– Na, látja! Egyáltalán nem mindegy itt sem, hogy hogyan és melyik oldalról kezdi vágni a szegyet…

Az órás felemelte a poharat.

Közben elismerően, bátorítóan bólintott az asztalos felé:

– Nem értek a maga szakmájához – mondta –, de tökéletesen igaza van! Nem is lehet jó asztalos, aki nem tudja mindazt, amit maga most mondott…

– Mondtam? – ráncolta össze a homlokát Kovács. – Én, kérem, még semmit sem mondtam tulajdonképpen! Ha az összes furfangját el akarnám mondani, akkor nem is tudom, hogyan érnénk a végére…

Az órás érdeklődve nézett Kovácsra:

– Nyilván nem mindegy az sem, hogy milyen fával van dolga.

– Hogyan képzeli? Hogy az mindegy lenne? Tudja, hány fajta fával dolgozik egy mesterember? Nem is képzeli, hogy hány fajta fával van dolgunk…

A vendéglős már harmadszor nyitotta szóra a száját, most kihasználta a pillanatnyi szünetet – amíg az asztalos felemelkedve a helyéről, közelebb húzta magát az asztalhoz –, és megszólalt:

– Tehát elkezdi a feleségem vágni a szegyet, mégpediglen a következőképpen. Leteszi a deszkára…

– Ott van például a tölgyfa – emelte fel a hüvelykjét Kovács –, erős, nem száladzó, sima port adó deszka, egészen szívesen fogadja a fűrészt, már úgy értem, hogy a többihez viszonyítva…

– Veszi a deszkát – emelte fel a hangját a kocsmáros –, és ráteszi a húst…

– Azért a többihez viszonyítva – folytatta az asztalos –, mert vannak ritkábban használt anyagjaink, amiket aztán igazán csak nagy fáradsággal lehet megmunkálni. A gyertyánra, a kőrisre gondolok elsősorban, a juharról, ébenről nem is beszélek, habár a kőrist talán még ezek után kellett volna említenem, egyidőben a tiszafával. Bár azt is meg kell mondanom, hogy az utóbbival nekem nem volt dolgom, eltekintve az inasidőmtől, de ha őszinte akarok lenni, hát akkor azt kell mondanom, hogy csak amit hallottam róla, arról beszélhetek inkább. De hát legyen őszinte az ember, nem igaz?

– Persze! – mondta Gyurica.

– Azért mondtam én is – sietett megszólalni a vendéglős –, hogy nem mindegy az, hogy hogyan áll hozzá az ember például a húsokhoz. A szegyet azt leteszi a feleségem a deszkára, veszi a kést…

Gyurica közbevágott:

– Ejnye, Béla kolléga! Igazán jobban ügyelhetne az illendőségre. Ha emlékezetem nem csal, akkor a Király úr kezdte elmondani, hogyan készíti a szegyet. Lehetne annyi tapintat magában, hogy hagyja végig beszélni…

Az ügynök elmerült tekintettel nézett az órás szemébe:

– Nincs igazam? – kérdezte tőle Gyurica.

– Nem szégyelli magát? – kérdezte csendesen bólogatva az ügynök. – Azt hiszi, nem látom, hogy mit művel itt?

– Maga megkergült, jó ember! – méltatlankodott az órás. Körülnézett a társaságon: – Felszólalok az érdekében, s akkor ilyen hangnemben válaszol nekem… Szóljanak hozzá?!

A kocsmáros megfogta az asztalos hajtókáját:

– Pontosan úgy kell belehasítani a húsba, ha szegyről van szó, ahogyan a húsnak a rétegződése is halad…

Az asztalos készségesen bólintott, és rátette a kezét az órás vállára:

– Ez nem azt jelenti – mondta –, hogy ne bírnék ismeretekkel a tiszafát illetően is…

– Igazán szégyellhetné magát! – nézett továbbra is Gyurica szemébe az ügynök.

– Mi baja van velem?

– Öröme telik az ilyesmiben felnőtt ember létére?

Gyurica megvonta a vállát:

– Mondom, hogy mindig baja van velem…

Megnyílt az ajtó, és a ködből alacsony, feltűrt gallérú emberke lépett be, eléggé körülményesen fordulva meg maga körül, és üggyel-bajjal téve be az ajtót.

– Nem lehetne valamivel gyorsabban mozogni, édes uram? – emelkedett fel a vendéglős a helyéről. – Semmi szükség, hogy nyakunkra hozza valamelyik légóst!

– Jó estét kívánok! – mondta az emberke, és fél kézzel még a kilincsen levette a kalapját, aztán lelépett az alacsony lépcsőről. – Szívesen csinálnám gyorsabban, de nem megy…

Most vált láthatóvá, hogy az egyik lába hiányzik, és a nadrágszárából holmi bot lóg ki, nagy gumigömbbel a végén.

– Így már más…! – mondta Gyurica. Megfogta a poharát, hátradőlt a helyén, és így szólt az ügynökhöz: – Nem tenné meg azt a szívességet, hogy leveszi az ábrázatomról a szemét?

– Szégyellhetné magát! – mondta immár harmadszor Király, aki nem tudta elfelejteni, hogy Gyurica miatt nem fejezhette be előadását a szegyről. – Nincsen magában semmi tisztelet semmi iránt!

– Már megint felelőtlenül nyilatkozik! Legalább annyira szeretem a szegyet fokhagymával és anélkül, mint maga vagy a Béla kolléga felesége! Nagy a köd kint, barátom? – nézett az új ember felé, aki koppantva igyekezett a pult felé, közben a kabátját gombolgatva.

– Hát kérem… – mosolygott a vendég – lehetne kisebb is.

– Egyszer én olyan ködben voltam – kezdte Kovács, az asztalos –, hogy nem láttam az ujjamat sem, ha magam elé tartottam. 1929-ben volt, lent dolgoztam abban az időben Békéscsabán. Egyébként az volt az érdekesség az egészben, hogy augusztusban történt…

– Augusztusban nincs köd! – mondta Király elfordulva a székén, hogy szemügyre vehesse az új vendéget.

– Ha azt mondom, hogy van, akkor ne kételkedjen benne, hanem várja meg, amíg megmagyarázom! Éjszaka jöttem hazafelé gyalog, és valami víz mellett haladtam el. Már eléggé hűvös volt az éjszaka, és végig a víz mentén olyan jó egy méter magasságig csupa köd volt minden. De csak lent a föld színén, mondom, úgy egy méter magasságig…

– Az nem köd volt, hanem pára!

– S a köd az mi, az nem pára?

– Már megbocsát, ha a köd pára lenne, akkor párának neveznék, és nem ködnek, ennyit igazán tudhatna.

A vendéglős – Béla kolléga – már a pult mögött állt, és megszokott mozdulattal törölte végig a bádogot:

– Mivel szolgálhatok?

– Hát kérem… – mosolygott az emberke – én magam sem tudom, mit kérhetnék?

– Hát… csak gondolkodjon, aztán majd akad valami!

Az emberke zsebkendőt húzott elő, és aprót köhécselve megtörölte az orrát meg a száját.

– Megfáztam… – mondta, és rámosolygott az asztalnál ülőkre.

– Hideg idő… hideg idő… – mondta az ügynök, és eltakarva a száját ásított.

– Na… azért messze van ez még a hidegtől! – jelentette ki az asztalos.

– Persze hogy messze van még az egészen hideg téli időktől – mondta Király –, de az évszakhoz viszonyítva eléggé kitesz magáért.

– Akkor – mondta Gyurica, szemét az új emberen nyugtatva – mondja azt, hogy hűvös, és ne azt, hogy hideg…

– Milyen precíz lett hirtelen?

– Egyáltalán nem vagyok precíz, ami az ilyesmit illeti, de szeretem, ha tisztességesen fogalmaznak… Uram! Kérjen forralt bort, azt hiszem, az fér most a legjobban magára! – mondta emelt hangon.

A kis ember mosolygott, és a kocsmároshoz fordult:

– Látja, az valóban jó lenne most nekem…

– Uram! – mondta a vendéglős. – Ne hallgasson arra, amit az az ember mond! Tegyen úgy, mintha nem is hallotta volna! Forralt borom nem volt, nincs, és nem is lesz egyelőre…

Az emberke végigtörölte az arcát is a zsebkendővel. Aztán Gyuricára nézett, és ismét megjelent az arcán a kisfiús, félszeg mosolygás: – Úgy látom, hogy jókedvükben vannak?

– Mivel szolgáljak, uram? – kérdezte Béla kolléga, és ujjaival dobolni kezdett a pult bádogján.

– Talán… adjon egy fél liter bort, ha szabad kérnem!

– Egy fél liter bor! – mondta a vendéglős, leemelve a fedőt a pultba illesztett porcelánról.

– Hát ez meg hogyan történt magával, tisztelt úr? – intett a vendég lábára Gyurica, miközben a kezébe vette a poharát. – Kívül a kaszárnyán, valahol Oroszországban? Vagy miféle nyalánkság?

– Ne csináljon viccet az ilyesmiből! – mondta az asztalos. – Ha le akar ülni, uram, hát csak tessék ide hozzánk…

– Nagyon szépen köszönöm! – mondta a jövevény, és kezében a poharával odabicegett az asztalhoz. – Jó estét kívánok! – köszönt újra, amikor az asztalhoz ért. – Ha nem veszik rossz néven, akkor valóban leülnék egy pillanatra…

– Üljön csak nyugodtan! – mondta Kovács. – Sok jó ember kis helyen is elfér… tessék csak, tessék!

Helyet csinált, arrább húzta a székét.

– Igen megköszönöm – mondta a féllábú –, de talán levetném a kabátomat is, elég meleg van itt bent…

– Persze hogy vegye le – állt fel Király szolgálatkészen, miközben figyelmeztető pillantást vetett Gyuricára, aki elhúzta a száját az ügynök nagy igyekezetén. – Majd segítek magának, bajtársam, adja csak ide…!

Segített levetni a kabátot, aztán a féllábú szabadkozása közben odavitte a fogashoz, és felakasztotta a magáé mellé.

– Emberek vagyunk, kérem! – telepedett vissza az asztalhoz.

A vendéglős is visszatért a helyére. Hozta a vendég rendelte bort. Letette eléje, aztán helyet foglalt, elővette a cigarettáját, és sorba kínálta a társaságot.

– Mi van? Feltörtünk, Béla kolléga? – kérdezte Gyurica, miközben rápillantott a Darlingos dobozra. – Annyit sír, mint egy mosakodós kislány, s közben vagyonokat rejteget a zsebében…

A kocsmáros jólesően elmosolyodott:

– Áh, ne gondolja! Egy századostól kaptam ajándékba.

– Én a magam részéről soha nem kedveltem az ilyesmit – mondta Kovács, miközben figyelmesen válogatva kivett egy cigarettát a dobozból. – Őszintén szólva nem is tudom megérteni, hogy mit szeretnek rajta az úriemberek? Nincs ebben semmi jó, éppen olyan, mintha kölnivizet szippantana az ember…

– Mit szeretnek… mit szeretnek? – vett ki Király, az ügynök is egyet a dobozból. – A flancot! Azt kedvelik benne! Ne higgye azt, Kovács úr, hogy ízlik nekik! Nem ízlik azoknak sem, de hát mutatni kell a módot. Meg a nagyuraságot! Hogy azt mondja: légy oly bátyám, parancsolj venni belőle! De nem ízlik egyiknek sem, csak hát a flanc, hogy az meglegyen!

Az asztalos bólintott:

– Azt hiszem, igaza van Király úrnak! Talán nem is szívják, amikor egyedül vannak, legalábbis férfi nem szívja. Abból gondolom, hogy egy alkalommal voltam egy igen jómódú embernél, még segéd koromban, amikor Budán dolgoztam a Tuschek és társánál. Az az úriember aztán megkínált engem valami dobozból, egyik rekeszben Levente volt, a másikban meg ilyen Darling. Úgy tartotta a dobozt, hogy én ebből vegyek, de ő a Leventéből gyújtott rá…

A kis ember megmozdult a széken:

– Talán… az történhetett, hogy a vendégeinek tartotta a finomabbat, maga pedig az erőset szerette!

– Ez is lehet – mondta Kovács –, mindenesetre ő a Leventéből gyújtott rá…

– Flanc az egész! – mondta Svung. Megvárta amíg a vendéglős tölt a pohárba.

– Nekem elhihetik, hogy flanc az egész! Nem azért mondom, de a szakmámnál fogva sokat megfordulok ezeken a helyeken, és elmondhatom, hogy ismerem őket. Ennyi esztendő alatt? Nem rossz emberek ezek, de sokat adnak olyasmire, amit mi nem is igen tartunk fontosnak.

A vendéglős végigtörölte a poharakat:

– Így igaz! – mondta. – Amikor még fent a Hűvösvölgyben dolgoztam, a Balázsnál, hát ott is laktam egy istenáldotta jó és becsületes családnál, szűken voltunk, igaz, de mind dolgos, tisztességes ember, az egész család. Hát ott lakott velünk szemben egy főtanácsos. A minisztériumban volt valami igen nagy úr. Hát az, kérem szépen, minden áldott reggel teljesen meztelenül kiállt az erkélyre, és ott tornászott, csapkodta a karját meg ugrált meg hajladozott meg ütögette a mellét. De akár tél, akár nyár volt, mindig csinálta, minden áldott reggel…

– Biztos mániája volt! – mondta Kovács.

A kis ember megtöltötte a poharát. A vendéglős természetesen nem töltött neki, de most várakozó pillantással méregette, és várta, hogy megkóstolja a borát.

– Ha szabad nekem is beleszólnom – kezdte az új ember –, én egy alkalommal voltam egy ilyen úri családnál…

– Mi a foglalkozása, ha szabad kérdeznem? – szólt közbe Kovács.

Az emberke elmosolyogta magát:

– Én kérem… – kissé megbólintotta a fejét – fényképész vagyok. De… hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy tulajdonképpen művészi fényképész vagyok. Keszei. Keszei Károly.

Gyurica, az órás behunyta az egyik szemét, és azt mondta: – Áhá!

– Nem dicsekvésből mondom – folytatta a fényképész –, de manapság, amikor annyi a szakmánkban a kontár, mint még soha talán, úgy érzem, nem szükségtelen ezt kihangsúlyozni.

– Szóval fényképészmester – bólintott az ügynök.

– Művészi fényképész! – hagyta helyben az asztalos. – Olyan ez, mint akár az én szakmámban is. Ott sem mindegy, hogy hogyan dolgozik az ember. Az emberek összespórolják a kis pénzüket, hogy valami szépet kapjanak, ne csak a jót, tetszik érteni, hanem szépet is! Tehát nem mindegy, hogy hogyan dolgozik a mesterember! Így van?

– Tökéletesen így van! – mondta Keszei. – Ha pedig szabad azt is megemlítenem, hogy milyen örömet képes okozni, amikor az ember a maga, hogy úgy mondjam, egyéni és kiforrottabb ízlését érvényesíteni tudja egy másik illetővel szemben – akkor tűnik ki igazán, hogy mennyi minden múlik egy jó szakemberen, jelen esetben ugyebár egy művészi fényképészen…

Az ügynök arrább tolta a poharát:

– Hát az ízlések, ugyebár, nem egyformák. Én a magam részéről csak azt szeretném lefixálni, hogy nem lenne semmi értelme az életnek, ha mindenkinek egyforma lenne az ízlése! Én ki merem jelenteni, hogy akkor nem is óhajtanék élni. Akárhová mennénk, ugyanazt látnánk mindenütt. Aztán itt vannak a könyvek. Az író csak egyforma dolgot írhatna, s mi lenne akkor a sok mély dologgal, ami benne van, és nem jöhet elő vele, hogy úgy mondjam, mert csak egyforma dolgok kellenének? Isten ments, hogy bármiben is egyformák legyünk. Ki-ki szeresse azt és úgy, ahogyan az neki jólesik!

A fényképész nyugtalan mozdulatot tett, és elpirulva szólalt meg:

– Azért én úgy gondolom – ha ugyebár szabad nekem egyáltalán gondolni bármit is –, úgy gondolnám, kérem szépen, hogy a fennköltebb ízlésnek azért joga van bizonyos erővel élni az irányban, hogy az alantasabb vagy a kevésbé fejlett az mihamarabb megváltozzon! Erre, hogy úgy mondjam, a fennköltebbnek joga van!

Gyurica újra lehunyta a fél szemét, és azt mondta, de most valamivel csendesebben:

– Áhá!

– Tetszett szólni valamit? – kérdezte a fényképész.

– Azt mondtam, hogy: áhá! – mondta az órás. A fényképész elpirult. Elvörösödött az egész arca, és azt mondta:

– Mire tetszett érteni?

– Semmire! – mondta Gyurica. – Csak beszéljen tovább, tisztelt úr…

– Ne törődjön vele! – mondta Kovács. – Szereti bosszantani az embereket…

– Szóval, arra gondolok, hogy ha mi magunk már megtanultuk, vagyis birtokába jutottunk a nagyobb tökéletességnek, akkor talán kötelességünk az elmaradókat mintegy ösztökélni, biztatgatni arra, hogy változtassák meg a véleményüket, és adják fel addigi álláspontjukat…

– Áhá! – mondta harmadszor is Gyurica, és felemelte a poharát. – Ebből lesz a cserebogár! – mondta, s hosszút kortyolt a borból.

– Mi lesz ebből? – kérdezte az asztalos.

– A cserebogár! – mondta Gyurica, és így folytatta. – Hát akkor isten-isten, és igyunk arra, hogy mindenkinek az tetszedjen, ami neki tetszik!

– Úgyis van! – mondta a vendéglős. – Ne fosszunk meg senkit az örömétől, ha a csúnyácska szép az ő szemében, hadd örüljön vele!

– Őszintén szólva, jómagam is azon a nézeten vagyok – mondta az ügynök, hogy ha a főtanácsosnak az okozott örömet, hogy meztelenül táncoljon ott fenn az erkélyén, akkor táncoljon vagy mit csináljon, ameddig csak éppenséggel akar! Én ezt most, kérem szépen, egyáltalán nem szarkasztikus ízzel mondtam, hanem nagyon is komolyan. Elvégre az ad értelmet az életünknek, hogy bizonyosak vagyunk arról, hogy jogunkban áll azt tenni, ami a saját elhatározásunkból ered. Ha nem így lenne, nevezhetnénk-e magunkat embernek egyáltalán? Nem így van?

– Bizony… bizony! – mondta a vendéglős.

– Úgy igaz, ahogy mondta! – szólalt meg Kovács. – Ez akkora igazság, hogy csak az ördögnek nem tetszene!

A fényképész megforgatta maga előtt a poharát:

– Na, persze… persze…

– Mert gondoljunk csak bele! – folytatta Svung, a könyvügynök. – A maga tanácsosa, illetve főtanácsosa, kedves Béla kolléga, aki meztelenül sétált ott az erkélyen, az tulajdonképpen azért talált ki ilyen lehetetlen dolgot, mert nyilvánvalóan másképpen gondolkodik, mint az egyszerű emberek. Nem megszólásképpen mondom, de képzeljék csak el, hogy mondjuk, arra a főtanácsosra az van bízva, hogy ő ossza el a kenyérjegyeket az országban. Vagy még a háború előtt esetleg az volt reá bízva, hogy a kenyér- meg a gabonaügyeket intézze! Na mármost ebből az következik, hogy ha este hazamegy, mindig az van még akkor is a fejében, hogy mennyi búza fog teremni meg mennyi rozs, meg hány embernek kell kenyérjegyet adni, meg aztán általában, hogy minden úgy fog menni, ahogyan azt ő sürgeti, jobban nem! Hát milyen lehet a koponyája belülről egy ilyen muksónak? Most aztán képzeljék el, hogy ha kimegy az utcára, és lát egy csomó embert, asszonyt, férfit, gyereket, szerelmeseket meg öregeket meg mindeffélét, s akkor azt gondolja: no, ezek is azt a kenyeret eszik, amit én osztottam el nekik! S akkor aztán már nem is embereket lát, hanem fejadagokat! Azt mondja: ott megy két fejadag, amott megy egy fejadag, ott megy egy öreg fejadag, amelyik jövőre, úgy tetszik, már nem lesz fejadag, mert köhög a szerencsétlen cefetül, s alig bír már járni. Ha meg gyereket lát, akkor azt mondja: ezek meg jövőre lesznek nagy fejadagok!

A vendéglős elkacagta magát:

– Nem is tudtam, hogy ilyen humora van magának, Király úr!

– Na persze, azt én is tudom – mondta az ügynök –, hogy humorosan hangzik, de valójában nincs mit nevetni ezen. Képzeljenek el például egy magas rangú katonatisztet, mondjuk egy tábornokot, aki a Hadügyminisztériumban dolgozik, és teszem azt, az utánpótlás ügyeit intézi. Az sem olyan egyszerű ember, mint a többiek! Az is mit csinál, amikor megy az utcán!? Embereket lát, férfiakat…

– Azok nem járnak az utcán – mondta az asztalos –, azok autóval mennek mindig! A maga főtanácsosa is autóval járt mindig, igaz, Béla kolléga?

– Úgy van, kérem! Jött érte minden délelőtt az autó, meg aztán hozta ebédelni is, meg délután is haza…

– Na, látja!

– Akkor még inkább úgy van, ahogyan én mondom! – emelte fel a hangját az ügynök. – Akkor még inkább úgy van, mert még beszélni sem hallja az embereket, csak azt látja legfentebb, hogy mozog a szájuk és mutogatnak, s így aztán még inkább azt gondolja, hogy azok csak fejadagok, vagy pedig hadkötelesek; mint ahogyan a tábornok mondaná! Képzeljék csak el…! Kinéz az autóból, s lát egy embert, akinek nem hiányzik sem a lába, sem a karja, sem a fél szeme, hanem rendesen megvan rajta minden, és sétáltatja a kislányát, viszi, tegyük fel, a Margit-híd felé. Na mármost, ha én ilyesmit látok, vagy mi mindannyian, akik itt vagyunk, ilyesmit látunk, akkor arra gondolunk, hogy rendes férfi, rendes apa, mert nem korhelykedni jár, meg a szeretői után, hanem azt mondta neki otthon a felesége: Apa, levihetnéd a gyereket sétálni, amíg megfőzök vagy amíg rendet csinálok, vagy mert régen nem volt már a levegőn a gyerek! Ezt gondoljuk mi – de mit gondol a tábornok? Azt mondja magában: az annyát! ott egy jó vállas hadköteles, miért nincs a fronton?

Béla kolléga rákacsintott az asztalosra:

– Van humora, mi…?

– Nem is olyan humoros dolog ez, Béla kolléga! – jelentette ki komoly arccal Kovács. – Ha elgondolkodik rajta, akkor meglátja, hogy nem is olyan humoros ez!

– Na mármost – folytatta Király –, mit akarok én ebből kihozni? Azt akarom kihozni belőle, hogy a nagy emberek számára az élet nem olyan, mint a mi számunkra! Ők egészen mások! Tudják is, meg érzik is, hogy ők nem tartoznak a többi ember közé, mert ők különbek a többi embernél…

– Már miért lennének különbek? – mondta a vendéglős. – Azok is éppen olyan emberek, mint én vagy maga!

– Hát… ha úgy vesszük, akkor igen, de ha másképpen vesszük, akkor nem! Magának talán már támadt olyan gondolata, hogy ott megy egy hadköteles? Na, látja… Soha nem gondolt ilyesmire! Soha nem jutott eszébe, hogy az utcán olyan emberek mennek, akiknek maga feljebbvalója vagy intézője, vagy hogy fejezzem ki magamat, parancsolója, meg olyan, akitől függ annak az embernek az élete. Magának eszébe sem jut, hogy különb, mint a többi. Igaz vagy nem igaz? Ezeknek viszont, ha akarják, ha nem, mindig az kell az eszükbe jusson, hogy mennyi mindenben mások, mint a többi ember. Ezért van aztán, hogy másképpen viselkednek egy rakás dologban, mint a többi ember…

– Pontosan így igaz, ahogy mondja, Király úr! – húzta ki a derekát az asztalos. – Hogy mást ne mondjak, én egy alkalommal munkát adtam át egy úriháznál. Aztán megkínáltak, hogy uzsonnázzak ott. Annyi minden volt ott elkészítve nekik, hogy az sok… Ülök a konyhában, a szakácsnő meg készíti a tálcákat, aztán vágja a kenyeret. Mondom neki: mit csinál maga? – Hogyhogy mit csinálok? – kérdezi.

– Hát kinek vágja maga azokat a kenyereket, mondja? – így kérdeztem tőle, mert olyan vékony szeleteket vágott, hogy szavamra egyik sem volt vastagabb egy cigarettapapírnál. Úgy pontosan, ahogyan mondom! Keresztül lehetett látni rajtuk, még szuszogni sem mert jóformán az ember, nehogy elszálljanak onnan az asztalról. Hát ennek meg mi értelme volt? Csak a flanc miatt van az egész, úgy, ahogyan Király úr mondta az előbb…

A fényképész arrább tolta maga elől a poharát, és kis köhécselés után azt mondta:

– Ez egyébként azért is lehet, kedves Kovács úr, mert azok a magas rangú urak jól táplálkoznak, és nem hiányzik nekik a kenyér. Általában úgy van, hogy ott fogyasztanak sok kenyeret, ahol nem tud a család bőségesen táplálkozni egyéb kiadós dologból…

– Én is valami ilyesmire gondoltam, de akkor is furcsa volt, nem? Akár a cigarettapapírok…

– Szóval, kérem… – mondta az ügynök –, elég az hozzá, hogy mindenben másképpen akarnak viselkedni, mint a többi ember! Ott van például, amikor magázzák egymást, a férj meg a feleség. Az ember azt gondolná, ha hallja őket, hogy nem is ismerik egymást, mintha nem is volnának egy életre egymáshoz kötve. De ez még hagyján, ez csak az ő bajuk! De az ilyen jegyelosztók meg a tábornokok meg a hasonlók, akik az egyszerű emberek sorsát intézik, hát van ezeknek egyáltalán nyugodt éjszakájuk?

– Van! – szólalt meg Gyurica, az órás. – Igen nyugodt éjszakáik vannak!

– Hát én ezt a magam részéről igen nehezen tudom elhinni, Gyurica úr!

Kovács megvakarta a fejét:

– Hát…! Ha belegondolunk, akkor bizony nehéz elhinni, hogy nyugodtan alszanak, vagy nyugodtan alszik egy… mondjuk például egy miniszterelnök?! Vagy teszem azt egy ügyész, vagy magas rangú bíró! Vagy képzeljenek el egy királyt! Vagy egy hadvezért, vagy hasonló magas rangú embert?

Gyurica álmos szemekkel nézett a fényképészre:

– Maga hogyan vesztette el a lábát?

– Ennye, Gyurica úr…! – mondta rosszallóan az ügynök.

– Mi az, hogy ennye? Nyugodjon meg, ha az eszét vesztette volna el, akkor nem kérdeznék semmit sem tőle. Magától sem kérdeztem semmit! Mi történt a lábával, uram?

A fényképész elpirult, és arrább mozdult a székén:

– Hát, kérem nem én vagyok az egyetlen, sajnos… sajnos, nem én!

– Akna?

– Az, kérem! Úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: Don-kanyar meg a többi!

– Na, látják! – mondta az ügynök. – S akkor még azt mondja, hogy nyugodtan tud aludni egy miniszterelnök vagy egy hadvezér? Maga tudna nyugodtan aludni meg nyugodtan élni, vagy mit tudom én, lefeküdni egy asszonnyal, ha maga parancsolta volna ki ezt az embert a frontra, hogy azt mondja: hív a kötelesség, menjél csak szépen!

Béla kolléga bólintott:

– Ami igaz, az igaz… Senki nem látott még minisztert a fronton vagy miniszterelnököt a fronton! Talán látott már valaki féllábú miniszterelnököt?

– Nincs is! – mondta Kovács. – Mert ha azoknak kellene kimenni a frontra, akkor soha nem lenne háború, ezt én mondom maguknak! Olyan igaz, mint ahogyan itt ülök ezen a széken…

– Azt mondom én – emelte fel jelentőségteljesen az ujját Svung –, hogy legjobb olyan egyszerű embernek lenni, amilyenek vagyunk! Ha valami biztos, akkor az, hogy nekünk aztán senki miatt nincs lelkiismeret-furdalásunk. Miért is lenne? De gondoljanak csak egy bankigazgatóra vagy gyárigazgatóra, vagy egy földbirtokosra! Mi a helyzet? Rendben van, van neki mindene, amit csak kíván, szép háza, villája meg nyaralója a Balatonon meg a Börzsönyben vagy a Mátrában. Meg egy csomó cselédje, szolgája, szakácsnője, szobalánya, autója, sofőrje meg mindenféle…

– Nincs gondja, annyi szent! – mondta a vendéglős.

– S akkor nem halnak meg? – ásított Gyurica.

– Mikor?

– Ha annyi mindenük van?

– Tudja, milyen maga, Gyurica úr? – kérdezte az ügynök. – Mint a fűszeres papagája, az is mindig csak azt hajtja: alászolgája, alászolgája!

– Nagyon helyes – mondta Gyurica. – Okos papagáj, okosabb, mint sok könyvügynök Európában –, akarom mondani: Ejrópában!

Király felkapta a fejét:

– Mi baja van megint velem?

– Szóltam magához?

– Azt hiszi, nem hallottam azt az Ejrópát? Vegye tudomásul, hogy én azt igen művelt emberektől hallottam így mondani. Olyan művelt emberektől, amilyeneket maga talán még nem is látott. És ha azoknak jó volt úgy, hogy Ejrópa, akkor magának is jó lehet!

– Rendben van! Ezentúl a telefonba is mondja azt, hogy helló vagy azt, hogy áló… maga ejrópai ügynök.

Gyurica elmosolyogta magát a saját szavain, és élvezettel nézett az ügynök arcába.

– Nyugalom, Király úr! – tette a vállára a kezét Béla kolléga –, tudja, hogy nem élhet, ha nem rosszmájúskodik. Az fáj neki, hogy szépen megvagyunk egymással, és nyugodtan beszélgetünk… Folytassa csak nyugodtan!

– Meglátják, hogy elviszi egyszer az ördög! – mondta az ügynök, aztán odafordult a többiekhez. – Szóval: azt hiszik, hogy nyugodt az álma az ilyenfajta embereknek, mint akiket elsoroltam az előbb? Ugyan kérem! Hát miből van nekik a nagy gazdagságuk meg a nagy kényelmük, meg mindenféle? Kérdem maguktól, hogy miből van? Abból kérném szépen, hogy másnak még annyi sincs, hogy becsületesen megtömhesse a bendőjét…

– Ott a szegy a táskájában! – mondta az órás.

– Igen! De mi van azzal, akinek nincs ott a szegy a táskájában? – mondta az ügynök.

– És különben is – szólt közbe Kovács. – Hányszor van? Az ügynök bólintott, és elnyomta a cigarettáját:

– Erről van szó! – mondta. – Abból van nekik a jómód meg a gazdagságuk, hogy másnak tele van az élete gonddal! Azt hiszi, hogy ők nem tudják ezt? Én olvastam, kérem, egy Zola nevű írótól olyan könyveket, ahol ez a nyomorúság mind le van írva, és kérem nem is egy igazgatóságon adtam el ezekből a könyvekből! A legtöbb igazgató meg is jegyezte, hogy nagyon szereti ezt az írót! Hát akkor bizonyosan tudják is, hogy mi van azokban a könyvekben, és hogy miből van az ő gazdagságuk. Meg aztán nem buta emberek azok! Szóval – szeretem a hajnalt! Nagyon jól tudja mindegyik, hogy gazember a maga személyében…

– Hát… ez még hagyján – mondta a vendéglős. – De tényleg… azok a miniszterek meg hadvezérek meg mindazok, akik azt mondják, hogy ők irányítják az embereket? Itt van például a vendégemnek a lába… Hogyan tudja magára venni a hadvezér vagy akárki, aki aláírta, hogy háborúba kell menni, hogyan tudja a lelkére venni ezt a nyomorúságot – már bocsásson meg, ha így nyilatkozom, vendég úr, de ez az igazság! Nem lesz már magából soha olyan ember, mint amilyen annak előtte volt!

Kovács összehúzott szemekkel nézett maga elé:

– Igaz… igaz… de azért, tudja, nehezebb is a dolog, Béla kolléga. Mert ha így vesszük a dolgot, akkor magának igaza van, de ugyanakkor az is igaz, hogy valakinek el kell dönteni, hogy ki és mikor menjen háborúba, illetve azt akarom mondani, hogy kell legyen, aki vezeti az országot, egy kormány vagy egy miniszterelnök, vagy uralkodó… Aztán ha arra kerül a sor, hát olyan idő is jöhet, amikor az országot meg kell védelmezni. Akárhogyan forgatjuk a dolgot, ez is igazság! Nem?

Béla kolléga előrehajolt az asztalra:

– Mi a maga szakmája, Kovács úr?

– Hogyhogy mi…?

– Csak úgy kérdezem.

– Ja? Asztalos…

– A kezében van a szakmája?

– Igen!

– Szükségük lesz az embereknek mindig bútorra, székre, ágyra, asztalra meg a többire, amit maga készít?

– Hát… ha úgy vesszük, akkor igen…

– Ki lehet venni a maga kezéből a szakmáját?

– Hát azt már bajosan! Illetve azt kell mondanom, hogy ha becsületesen dolgozom, és nem csalok meg ilyesmi, akkor soha nem vehetik ki a kezemből!

– Na, látja…! Akkor meg mit érdekli magát, hogy ki rendeli meg magától? Hogy ki ki ellen akar háborút? Akárhogyan is van a világ, maga így is, úgy is asztalos marad, és magára meg a maga munkájára mindig szükség lesz. Így van, Király úr, vagy nem így van?

– Nem könnyű erre válaszolni – simította el a tarkóját az ügynök. – Azért nem könnyű, mert az ember azért csak szereti a hazáját, és könnyen adódhat olyan helyzet, hogy annak az érdeke előbbre való…

– Ne tréfáljon, Király úr! Van olyan érdek, amely felér egy háborúval? Már én igazán műveletlen ember vagyok, nem is tagadtam soha, de annyit tudok, és állítom bárki előtt: nincs olyan érdek, amely megérne egy háborút, akármilyen érdeknek legyen az feltüntetve!

A fényképész megköszörülte a torkát:

– Ha szabadna közbevetnem valamit, és ha igénybe vehetném a türelmét: ha például valaki azt állítaná – hangsúlyozom, hogy nem én állítom, csak úgy feltesszük a dolgot –, ha valaki azt állítaná, hogy önnek nincs igaza, akkor mit tenne?

Béla kolléga megvonta a vállát:

– Legyen neki könnyű – és jócakát! Slussz!

A fényképész csendre intette a szólni kívánó Királyt, és így folytatta:

– És ha teszem azt, nem csak ezt mondaná, hanem azt állítaná, hogy ha maga ilyesmit mond, akkor hülye?

Béla kolléga pislogva nézett a fényképészre.

– Na, na… – mondta a fényképész –, félreértés ne essék most sem: ezt nem én mondom, hanem valaki így mondhatná! Feltesszük a dolgot! Mit csinálna maga, kérem?

A kocsmáros, mint az erős, tisztességes, de nem nagy koponyával megáldott emberek általában, igyekezett előbb jól megérteni a kérdést, s utána a legpontosabban válaszolni. Összevonta a homlokán a bőrt, a karjait az asztalra helyezte, rá az állát. Aztán bizonytalanul nézett körül:

– Tudja a franc, hogy mit csinálnék…? Már bocsánat, hogy így fejezem ki magam… – tette hozzá mentegetőzve.

– Na, mégis…?

– Hát nyilván attól is függ, hogy ki mondja nekem?

– Na de mégis…?

– Hát… megmondanám neki, hogy nincs igaza, mert nem mondtam hülyeséget…

Gyurica elnevette magát. Most nevetett először, amióta a társaság együtt ült az asztalnál. Megemlítjük: ha az olvasó emlékezetébe idézi azokat a kellemetlen arcú embereket, akik elmosolyogva magukat szinte gyermekes ártatlanságot tükröznek, akkor maga előtt láthatja a mi órásmesterünket.

Így szólt:

– Tisztességes bolond maga, Béla kolléga!

– Most ez nem érdekes! – mondta az ügynök élénken. – Azt mondja meg, Béla kolléga, hogy mit csinálna, ha az a valaki, az a pasas továbbra is azt állítaná, hogy maga hülyeséget mondott?

A fényképész folytatta:

– És bármit mondana maga neki, ő kitartana amellett, hogy maga hülye!

Béla kolléga megdörzsölte az állát, tanácstalan pillantást vetett az asztalosra, majd a tenyerét kezdte nézni, szélesre nyitva maga előtt a markát:

– Olyan nincs, hogy ok nélkül ilyet mondjon a másiknak valaki!

Az ügynök rácsapott az asztalra:

– Az isten áldja meg magát, hát az az oka, hogy ő másként vélekedik, mint maga!

– Vagyis – mondta a fényképész – ő meg van győződve arról, hogy maga hülye… És az utcán és mindenütt utánakiabálja magának, hogy maga hülye!

– Akkor… – mondta Béla kolléga, és hatalmasat ugrott az ádámcsutkája – akkor, azt hiszem, kénytelen lennék megverni az illetőt, amiért ok nélkül sérteget engem!

Király meg a fényképész összenézett:

– Na, látja! – mondta az ügynök. – Így lesznek a háborúk is! Elkezd maga is verekedni egy ilyen semmiségért, méghozzá annyira verekedni, hogy esetleg meg is halhat, vagy maga öl meg valakit…

A fényképész felemelte a mutatóujját:

– Nana… Semmiségnek azért nem semmiség! Tudniillik van itt egy dolog, amire nem fordított ön sem kellő figyelmet…

Az ügynök kissé csalódottan, de udvariasan nézett a fényképészre:

– Parancsoljon…

– Arról van szó – mondta a fényképész –, hogy annak az embernek is volt egy elképzelése a dolgokat illetően. Úgy vélte, hogy az ő elképzelése vagy az ő gondolata az helyesebb, mint a magáé! Mit tett? Nem nyugodott bele abba, hogy maga téves álláspontot képvisel, hanem igyekezett meggyőzni magát arról, hogy nincs igaza…

– Azzal, hogy hülyének nevez engem? – kérdezte Béla kolléga.

– Hát… azt nyilván csak a későbbiek során mondta, amikor is az indulata, mely a meggyőződéséből táplálkozott, már egészen felhevítette. Mert kérem, mi érdeke lett volna annak az embernek az egész vitában – ha nem hiszi mélységes meggyőződéssel a saját igazát? Tovább menve: ha ő úgy vélte, hogy a saját hite a helyes, akkor nem tiszteletre méltó dolog-e, ha magát is a helyes útra akarja vezérelni?

A vendéglős megcsóválta a fejét:

– Már megbocsásson! Nem értem egészen, amit mond, de azt tudom, hogy micsoda ember az, aki csak azért, hogy a maga véleményét érvényesítse, képes a másiknak gorombaságokat mondani. Az nem tisztességes és még csak nem is rendes ember. Mert vegyük csak így a dolgot, ahogyan én most mondom…

Körülnézett az asztalnál ülőkön, mint aki kérdést akar intézni valakihez, és Gyuricán állapodott meg a tekintete. Az órás azonban megszólalt:

– Menjen egy házzal arrább, uram!

Béla kolléga legyintett, és így fordult az asztaloshoz:

– Azt kérdezem magától, Kovács úr: jutott-e magának valaha is eszébe, hogy ha törik, ha szakad, rákényszerítse valakire a saját véleményét?

– Hogyan tetszik mondani? – kérdezte Kovács, és előrehajolt.

Az ügynök megszólalt:

– De édes uram! Itt nem ilyesmiről van szó, hanem komoly dolgokról! Vagyis nem arról, hogy paprikázzuk-e a sajtot vagy nem, együnk-e hagymát a bableveshez vagy nem.

– Így, így! – bólintott a fényképész.

– Arról van szó – folytatta az ügynök –, hogy valakinek van egy elképzelése, mondjuk az egész emberiséget érdeklő problémával kapcsolatosan! Nyilván az is él benne, hogy az az elképzelés hasznos az emberiségnek – azért mondok ilyen, hogy úgy fejezzem ki magam: nagy példát, hogy könnyebben megértsük egymást! Az a véleménye, hogy úgy helyes, ahogyan ő mondja, és azt nem akarja magában tartani, hanem úgy szeretné, hogy az mindenki véleménye legyen, mert meggyőződése, hogy azzal használ. Kvázi: jót akar az embereknek! Tetszik érteni?

Béla kolléga odafordult az asztaloshoz, és oldalra billentett fejjel azt kérdezte:

– Mondja meg, Kovács úr! Volt már magának olyan elhatározása, hogy beleszóljon abba, hogy hogyan vélekedjenek a többi emberek?

Kovács melléhez emelte a kezét:

– Isten őrizz, kérem! Én, kérem – aki itt ül, az mind megmondhatja –, születésem óta élek itt, de mindenki dolgos és becsületes, szolid embernek ismer. Így van, Gyurica úr, vagy nincs így?

– Persze! – mondta az órás, és tovább követte a legyet a mennyezeten.

– Nekem, kérem, még soha senkivel nem volt bajom! Hogyan is vehetném én a bátorságot ahhoz… én nem is tudom, hogy mit mondjak… hogy beleszóljak mások dolgába?!

Az ügynök letette maga elé a tenyerét, és nyomatékkal így szólt:

– Na, látják, kérem! Ne haragudjon rám – fordult a fényképészhez –, én tudtam, hogy ide lyukadunk ki, és mindössze azért segítettem magának, hogy megértsék a többiek is, hogy miről van szó! Szóval: így van ez jól, kedves Kovács úr! És így van ez jól, kedves Béla kolléga! Mert ilyesmi csak a minisztereknek jut eszébe meg a királyoknak meg a hadvezéreknek meg hasonlóknak! Ebből lesznek a miniszterek! Gondolják csak meg, nem arról van-e szó, hogy ezek az emberek szemérmetlenül gőgösek és beképzeltek – tehát eleve nem rendes emberek –, annyira el vannak telve önmaguktól, hogy azt hiszik, ők egyedül tudják az igazságot, és a többi ember az nem tud semmit, legyen bár közöttük sok öreg és tapasztalt vagy még akármilyen nagy tudású ember is! Vagyis az ilyenek kifundálnak valamit, és azt mondják, hogy az úgy lesz jó – akinek meg nem tetszik, azt elintézik. Aztán meg, ha úgy gondolják, akkor elviszik az embert katonának, hogy meghaljon azért, amit ezek a pasasok jónak tartanak! S közben még az sem jut eszükbe, hogy megkérdezzék az egyedül illetékest, az édesanyát, hogy vihetik-e katonának a fiát?

– Na hiszen… – mondta Béla kolléga – éppen azok adnák oda a fiaikat, hogy a frontra vigyék! Meghiszem azt…!

– Tehát kérem – folytatta Király –, ott kezdődik minden baj, hogy vannak ilyen egészen abnormális emberek, akik azt mondják, hogy azt kell hinni mindenkinek, amit ők gondolnak. Ha nem: akkor kámpec! Akkor kitörik az ember nyakát! Aztán elég a világban két-három ilyen dilinyós, és kész a baj, mert ugyan melyik fogja elhinni közülük a másiknak, hogy nem neki, hanem annak van igaza, amikor mindegyikük a másik nélkül jött rá a maga maszlagára? Pedig nem kellene mást tenniük, mint elgondolkodni egy keveset. Ha a másik azt mondja, hogy az ő oldalán van az igazság, meg aztán én is azt mondom, hogy nálam van az igazság, meg a harmadik is azt mondja – akkor smafu az egész, mert annyi igazság nem létezhet, s ha mégis létezhet annyiféle, akkor egyik sem az igazi. Világos, Béla kolléga?

– Nekem aztán teljesen világos!

– Mit röhög?! – fordult Gyuricához az ügynök. – Ha magát nem érdeklik az ilyen komoly dolgok, akkor hagyjon másokat nyugodtan beszélgetni!

A vendéglős legyintett:

– Hagyja, hadd röhögjön! Biztosan az angyalát látja… Én pedig azt mondom: az a legjobb, ha úgy él az ember, ahogyan mi magunk is tesszük. Elvégezzük a dolgunkat, élünk tisztességgel, és megbecsüljük egymást!

Kovács, az asztalos megdörzsölte a homlokát:

– Bocsánatot kérek… én is mondanék valamit! Arra is gondolni kell azonban, hogy ha például Krisztus urunk nem hitte volna olyan erősen azt, amit hitt ugyebár, és azt nem akarta volna mindenáron az egész emberiségnek megtanítani meg elfogadtatni a maga véleményét, akkor hogyan lehetnénk mi keresztények, és hogyan üdvözülhetnénk? Mert csak úgy történhetett az egész, hogy erősen hitt a maga tanításaiban, és az volt a meggyőződése, hogy megtalálta az igazságot. Nem igaz?

– Jó vicc! – mondta a könyvügynök. – És mire ment azzal, hogy megtalálta az igazságot? Meg elmondta az embereknek? És megtanították rá a fél világot? Talán változott valamit a helyzet vele?

– Már hogyan mondhat olyant, hogy nem változott?

– Hát mit mondjak, jó ember?

Kovács megcsóválta a fejét, és segítségkérőn nézett körül. A fényképész még mindig elpirultan dobolt az ujjaival. Gyurica álmos szemekkel nézett a poharába. Béla kolléga nyújtózkodott.

Király végignézett rajtuk:

– Én nem dicsekvésképpen mondom, de már a szakmám is úgy hozta magával, hogy elolvassak nagyon sok könyvet. Természetesen nem állítom azt, hogy minden könyvet elolvastam, amit írtak, de azért belenéztem jó néhányba, többek között olyanba is, amely a történelmet tárgyalja. Okkal és joggal mondhatom, hogy nem változott a helyzet Krisztus óta sem! És remélem, hogy ezen szavaimat nem vonják kétségbe… És, kedves Kovács úr, bár tisztelem az ön véleményét, megkérdezem magától: ha Krisztus tanításai nem hatottak oly mértékben az emberekre, mint azt elvárhattuk volna, akkor ugyan bizony mondja meg nekem, akadhat-e valami különb ember, akinek a tanításait meghallgatja az emberiség? Mert annál különbet és hogy úgy mondjam helytállóbb tanítást vagy éppenséggel tanácsokat senki nem tudna kitalálni! És mégis hol vagyunk vele? Hát akkor jöhet valaki, aki okosabbat tud mondani? Mert mi a helyzet? Jött ez a Krisztus – akit én is tisztelek a magam módján –, és azoknak az igazságoknak a birtokában, amelyek eltöltötték, azt mondta, hogy ő a világ királya, mindenki hallgasson rá! Most aztán akárki jön ezután, és azt mondja, hogy ő a világ királya, mert ő is meg van győződve róla, akkor annak is igaza lesz? Mikor az elődje sem tudta semmire sem vinni?

Az ajtóra pillantott, és lecsendesítette a hangját:

– Mondja meg igaz lelkére, Kovács úr! Főztek valamikor is szappant emberek húsából meg csontjából meg zsírjából? Pedig ma már igazán mindenki ismeri Krisztus tanítását? Mondja meg igaz lelkére? Nem illik beszélni róla, ugyebár, de mindannyian tudjuk, hogy mi történik körülöttünk. Remélem, hogy uraságod sem érti félre – nézett a fényképészre –, mert csak leszögezzük a tényeket, ennyi az egész! Látott még ilyet a világ? Soha, kérem! És mindez miért? Mert akadt egy ilyen gőgös, beképzelt figura, aki azt meri állítani, hogy ő egyedül okosabb mindenkinél, és ő meg tudja mondani az egész emberiségnek, egész Ejrópának, hogy hogyan kell élni ezután!

– Helló – mondta Gyurica, és csettintett a nyelvével.

– Mit mond? – kérdezte Béla kolléga.

– Ne törődjön vele! – legyintett az ügynök. – Szellemeskedik a mester úr…

Elővette a szipkáját, és cigarettát dugott bele. Aztán ugyanolyan lehalkított hangon folytatta:

– Most képzeljék el egy ilyen megszállott alaknak az éjszakáját! Tud nyugodtan aludni, amikor mindennap ezer meg ezer ember hal meg miatta?

– Tud! – mondta Gyurica. – Édesdeden alszik!

– Magáról elhiszem, hogy tudna aludni! De képzeljenek el egy ilyen embert! Naponta halnak meg, mert ő a fejébe vett valamit, és abból nem enged! Azt mondja: vagy úgy fog élni a világ, ahogyan azt én kitaláltam, vagy utánam az özönvíz, nem fog majd senki sem élni sehogyan sem…

– Annyi szentigaz – mondta Kovács –, hogy ezeknek a királyoknak meg ilyenféléknek, az ilyen nagy uraknak nem lehet nyugodt éjszakájuk! Látták tavaly vagy tavalyelőtt azt a filmet, amiben az egyik király megfojtja a testvérének a gyermekeit, valaki mást meg belefojt valami boroshordóba, hogy ő lehessen a nagyfőnök és ne más?

– De nem csak az…! – emelte fel a fejét a vendéglős. – Ott van a mi történelemkönyvünk, hogy a királyt a saját sátrában ölték meg…

– Meg a Tisza Pista! – mondta Kovács.

– Persze! Egynek sincs biztonságban az élete! Talán máson sem jár az eszük, mint ki mikor akarja őket megölni! S akkor mondják meg, mire való ez a nagy hatalom? Meg a nagy gazdagság? Mit érnek vele, hogy parancsolhatnak, meg pénzük van, meg minden, ha mindig attól kell tartaniuk, hogy jaj, istenem, ki fog leszúrni, ki fog lelőni vagy hasonló…?

– Na, látják! – mondta az ügynök elégedett arccal. – Mindig ezek csinálják a bajt! Akik a fejükbe vesznek valamit, hogy ők hogyan változtatnak a világon meg minden… És gondolják el azt a sok átkot meg mindenfélét, amit nap mint nap zsebre kell vágniuk, amit az emberek mondanak rájuk! Az anya szidja őket, mert elvették a gyermekét, a feleség mert elvették az urát… és így tovább! Nem cikk az, higgyék el nekem!

– Nézzék – mondta Kovács –, én igazán nem vagyok gazdag ember, nem is parancsolok senkinek, magam dolgozok, úgy élek, ahogyan éppen meg lehet élni! Nem panaszkodom, mert a betevő falat az megvan… Sok mindenre nem jut, bármennyire is igyekszem, és van gond, talán még sok is, de azért…

Elhallgatott, és hátradőlve a széken letette a két tenyerét az asztalra:

– Szóval azt akarom mondani – és elérzékenyült a hangja –, azt akarom mondani, hogy – de ne nevessenek ki érte – én egészen kisgyermek korom óta szeretnék egy fonográfot. Belebeszél az ember… és visszahallja, amit mondott. Gyerekség, de mégiscsak egy embernek a vágya sok évtized alatt és után… Hát nincs fonográfom! Nem tudtam megvenni – és bederesedett közben a fejem! Pedig becsületesen dolgozom, mondhatom, hogy látástól vakulásig, és leéltem egy életet úgy, hogy nem teljesíthettem ezt a nagy vágyakozásomat, ami igazából nézve: semmiség!

– Így is van! – mondta a vendéglős. – Semmiség tulajdonképpen…

– Az… – bólintott az asztalos. – Néhány drót meg lemezféle meg tekercs meg az isten tudja miféle, talán tíz kiló az egész, s ezt a tíz kiló nem tudom mit én nem tudtam megszerezni egy életen át. Mert hol cipő a gyereknek, hol ez, hol az, hol a házacskához kellett valami, hogy ne hagyjam itt semmi nélkül a családot, ha elmegyek, hogy a gyerekek könnyebben kezdhessék majd… szóval: nem ment!

– Így van! – mondta az ügynök, és elmeredt a tekintete.

Kovács folytatta:

– És mégis azt mondom maguknak… Többet ér az én kis életem, így, ezzel a sok csalódással meg gonddal, mint valami ilyen nagyfejűé! Az én nevemet nem említi senki, hacsak jó emlékezettel nem. Nincs gazdagság, nincs hatalom – még az a vacak fonográf sem –, de nyugodt a lelkiismeretem. Inkább hagyom én másnak a parancsolgatást meg a nagy gazdagságot, de legyen nyugodt az éjszakám, s ha keresztülmegyek az utcán, mondják azt: ott megy Kovács, az asztalos, rendes, dolgos ember! S ennyi elég… Igazam van, Béla kolléga, öreg barátom?

– Így van, szakikám, pontosan így… Így aztán nem tapad semmi rossz a nevünk után. Nem csináltunk nagy dolgot semmit, meg a történelemkönyvekben sem lesz benne a nevünk – az anyja szemit! – de rossz az nem tapad ránk. Így is van ez jól! Aztán elmegyünk egyszer, de hát… senki nem él örökké. Igaz, Gyurica mester?

– Természetesen! – mondta az órás ásítva, és kezébe vette a poharát.

Felemelték a poharaikat.

– Hát így vagyunk, kedves vendég úr! – mondta Béla kolléga a fényképészhez fordulva. – Isten éltesse sokáig! Egészségére, kedves… na, hogy is…

A fényképész pislogva nézett fel a vendéglősre:

– Keszei… – mondta –, Keszei Károly…

– Örülök – mondta a vendéglős.

Mindannyian kezet fogtak, aztán felhajtották a boraikat. A fényképész megköszörülte a torkát, eltörölte a száját, és így szólt, pislogva és a szokásos zavartsággal dobolgatva az ujjával az asztalon:

– Azért… kérem, ha megengedik… Tudják, abban is van valami, ha az ember nemcsak a hasával törődik, meg azzal, hogy meglegyen a házikó. Az ember ott érzi a szívében a vágyat arra, hogy ne csak neki, hanem minden embernek legyen jó itt a földön, és spekulál, spekulál rajta, hogy hogyan is lehetne ezt megoldani…? Jár-kel az utcán, sétál, megy hazafelé… aztán meg elalvás előtt is gondolkodik rajta, hogyan is lehetne jobb, mit kellene tenni az emberiségnek? Aztán, ha úgy véli, hogy megtalálta a módját, hogy segítsen az emberiségen… akkor ugyebár azt szeretné, ha meghallgatnák a szavát, ha mindaz, amit ő kigondolt, valóra is válna…

Kissé meghajtotta a fejét, és az abrosz szélét kezdte morzsolgatni az ujjai között:

– Szóval azt akarom mondani, hogy… az ember még az életét is oda tudná adni azért, hogy ne csak magának legyen jó, hanem az, amit elgondolt a világról, az valóra is váljon!

Az órás felhúzta a szemöldökét, és azt mondta:

– Hopp!

A fényképész ránézett:

– Mire tetszett most ezt mondani?

– Semmire! – mondta Gyurica, és hátradőlt a székén. Nézni kezdte újra a mennyezetet.

– Nekem meg, tudják – mondta a vendéglős –, az volt mindig a vágyam, hogy olyan kertet csináljak valahol, amilyen Franciaországban van egy nagy kastélynál! Verszájnak hívják, ott, ahol a békekötés volt. Suttyó koromban az uraságnál a kertész mellé kerültem. Micsoda mester volt az! Két évig voltam a keze alatt – de az mindent megért. Az mesélt nekem erről a kastélyról meg erről a kertről. Mutatta a fényképét is. Kilencvenezer rózsatő volt benne állandóan, nem tájkert volt, hanem kompozit munka, ami azt jelenti, hogy elöl a kastély körül a növényágyak meg a fasorok meg a bokorsorok mind egyformán mennek, meg a medencék is ugyanúgy, de hátrább aztán már igazi tájkert következik, gyönyörűséges angolkert, szoliterek, meg kis nyersfa hidak, szóval olyan, mint nálunk az Eszterházynál. Hát én magam, tudják, azt határoztam el, hogy addig nem halok meg, amíg nem csinálok egy ilyen munkát, s amíg nem nézem meg azt a kertet ott Verszájban! Aztán mi lett belőle? Nem lett belőle semmi… Ez az egyedüli igazi kívánságom volt! Nem is gondolok már rá – egye meg ott a fene, ahol van! Mit csináljak most már vele? És mégis azt mondom – ha olyan ára lett volna annak, hogy meglássam azt a kertet, meg megcsinálhassam itthon a mását, ha olyan ára lett volna, ami miatt a lelkiismeretem nem nyugodt, akkor inkább így van jól. Egy nagyúrnak annyi lett volna az ilyen vágya, mint nekem egy lépés a pultnál – de inkább legyen így minden, de énutánam ne átkozódjon senki, meg ne kelljen féltenem az életemet, hogy annyian törnek a helyemre, hogy le sem tudom nyugodtan hajtani a fejem… Ott egyen a fene mindent, ha nincs nyugalma az embernek…

– Úgy van jól minden, ahogyan van! – mondta az asztalos. – Jól is néznék ki, ha ablakon keresztül látnám az embereket, hogy ott járnak-kelnek, én meg ott az üveg mögött, s semmi közöm nem lehet hozzájuk… Nem cikk az! Igaza van magának, Király úr!

– Szegénység ide, szegénység oda, én, ha kikacagnak is érte, megmondom úgy, ahogy van – mondta Béla kolléga –, akkor érzem jól magam, ha olyan vagyok, meg azt csinálom, amit a többi ember! Olyan érzés az nekem, mint amikor jó meleg fürdőben meglubickolja magát az ember. Egyszer az történt velem meg a feleségemmel, hogy elmentünk a Fórumba, ismerik, hogy milyen előkelő hely, csak bemutató filmeket játszik mindig. Nem tudom már, hogy melyik film volt, de nem kaptunk már nekünk való jegyet, csak valami egészen előkelő helyre ülhettünk. No, menjünk, mondom! Csupa ilyen elegáns úriember közé kerültünk, a legjobb helyre. Én mondom maguknak: soha olyan rosszul én még nem éreztem magam! Én nem is tudom, hogy micsoda csodabogarak azok? Ha hiszik, ha nem, még csak nem is ott kacagtak, ahol kellett volna. Ahol meg mi kacagtunk a feleségemmel, ott meg mindjárt pisszegni kezdtek, meg aztán a szünetben úgy néztek ránk, hogy attól kezdve nem mertünk még szuszogni sem jóformán. Úgy ültük végig a mozit, hogy nem mertünk sehol semmit sem csinálni, mert nem tudtuk, hogy nekik mikor hogy tetszik. Egész beleizzadt a gallérom… A franc aki érti őket!

Svung felemelte az ujját:

– Azt mondom én, barátaim, hogy nem is kell törődni velük…

– Hiszen nem is az a baj – mondta Béla kolléga –, hogy mi törődünk velük. Törődjön a pócsi koldus! Hanem az, hogy ők törődnek velünk! Ha kell, ha nem! Így, most úgy, most ezt csinálj, most úgy csináld, most ezt fizess az államnak, most azt fizess ezért, most azt azért, most ide állj, most oda állj, most gyere katonának, mert mi kitaláltunk valami magas dolgot, amit te úgysem értesz, mert a moziban sem tudod, hol kell röhögni, most gyere körmenetre, most lobogózd fel a házat, most vedd le róla, most ilyen jegyért kapod a kenyeret, most olyan jegyért a zsírt, most meg azt higgyed, amit én mondok, most meg, amit a másik pártnak a főnöke mond, ha abból lesz a miniszterelnök… mint a paprikajancsit! Úgy cibálják az embert…!

Kovács elmosolyogta magát:

– Olybá kell venni ezt, Béla kolléga, mint a jégesőt! Jön, ahogyan akarja, és nem lehet tenni ellene, hogy ne jöjjön! Így van ezzel is! Amióta világ a világ, így volt, és így is lesz… Megveri az eső az embert, aztán lerázza magáról, mint a kutya is a vizet. Mit tehet egyebet?

– Hát éppenséggel lehet még fejjel a falnak menni! – mondta az ügynök. – De száz szónak is egy a vége: olyan a világ, mint egy nagy katonaság! Van benne egy csomó millió közlegény, aztán van néhány százezer őrmester meg szakaszvezető, szóval néhány százezer zupás, amolyan jutasi fajta. Aztán néhány tízezer tiszt, akik megmondják a zupásoknak, hogy mit csináljanak, aztán van néhány száz tábornok, azon felül néhány vezértábornok, és legfelül a fővezér vagy hadúr, vagy hogyan is nevezik, mert annyi nevet találnak ki maguknak, ahány ország van. Ilyen a világ! Na mármost aztán mit tud például, maga – fordult a fényképészhez –, mit tud maga, mit tud maga, mint közlegény kezdeni ebben a katonaságban? Nincs magának más dolga, mint befogni a száját és csinálni mindent úgy, ahogyan azt az őrmester meg a szakaszvezető mondja. Nem a tábornok áll szóba magával, ne feledje el, hanem csak az őrmester vagy a tizedes. Semmit nem tud csinálni! De álljon meg a menet: azt hiszi, hogy azért, mert az őrmester dirigál magának, és mert ő mint altiszt, lophat magának némi velőscsontot a konyhán, jobb helyzetben van, mint maga? Nagyon téved. Az is csak azt teheti, amit parancsolnak neki a tisztek. Milyen tisztek parancsolnak neki, kérdem én? Hát azért, mert fehér abrosznál étkeznek, és nem ott zabálnak, ahol a közlegény, meg amiért bojt fityeg rajtuk imitt-amott, azért azok különb helyzetben vannak, mint maga? Szó se róla! Az is csak azt teheti, amit parancsol neki a tábornok! Semmivel nem különbözik magától. Annyi az egész, hogy magának a zupás, neki meg a tábornok parancsol. Jó vicc! Hát mi a különbség? Egyik sem tehet mást, mint amit mondanak neki… Köszi szépen az ilyen különbséget!

– Hát azért csak van valami különbség – mondta Kovács –, ha egy tábornok parancsol, az mégis másképpen veszi ki magát!

– Miben, atya? Miben?

– Így van, ahogyan Király úr mondja! – helyeselt Béla kolléga. – Sőt még azt is hozzátenném, hogy a közlegény még okosabbnak is bizonyul, mert azt mondja: én egy nagy darab semmi vagyok, nekem csak azt szabad tenni, amit az őrmester meg a többi zupás parancsol! Az a szerencsétlen tiszt meg a tábornok meg azt hiszi a maga nagy fejével, hogy nála más a helyzet. Mert neki esetleg tegezve mondják, hogy mikor jobbra, mikor balra és a többi…! Jól kinéznek! Mintha bármit is változtatna a lényegen, hogy ő sem mukkanhat, csak akkor, ha engedik, s akkor is csak csendesen. Azt hiszik, hogy amiért ők lefele parancsolnak, hát ők nem éppolyan semmik fentről nézve, mint előttük a közlegény vagy az őrmester!

Svung bólintott:

– Ez az, Béla kolléga! Látom, megértette, hogy miről van szó… S akkor gondolja el a tábornokot meg a vezértábornokot. Azok talán más helyzetben vannak? Úgy feszítenek a sok csingilingivel meg mütyürkével az oldalukon meg a mellükön meg mindenütt, mintha ők lennének a spanyolviasz! Vagy a hóhem a vurstliból, az ezüstportás! Na, ne vicceljünk, kérem! Ők sem mukkanhatnak egy szót sem parancs nélkül. És mindegyik azt hiszi mégis magáról, hogy ő a nagy koponya meg a lumenlampion! A maga főtanácsosa is csak azt teheti, amit a miniszter mond neki, az alispán meg azt, amit a főispán mond neki, a főispán meg azt, amit a miniszterelnök mond neki. Jól kinézünk! Hát akkor már inkább van nekem annyi eszem meg becsületem, hogy azt mondjam, amit a közlegény mond nagyon okosan: nincs nekem semmi szavam, s nem én vagyok a világ teteje…

Kovács elgondolkodva bólogatott:

– Pontosan így van minden! Ugye, milyen egyszerű? – nézett Gyuricára.

– Még annál is egyszerűbb! – mondta az órás, s hátradőlve a székén felemelte a fél fenekét, és jól hallhatóan szellentett.

Király, aki gesztikulációra emelte a kezét, mozdulatlanná merevedett. A fényképész félrehajtotta a fejét, és a fülét mintegy előre tolva nézett az órásra.

– Gyurica úr…! – vörösödött el az ügynök.

– Tessék? – mondta az órás.

– Gyurica úr! – ismételte Király.

A vendéglős lehajtotta a fejét és elmosolyodott. Kovács pislogva nézett Gyuricára, majd Királyra.

– Én nem viselem el ezt tovább! – kiáltotta az ügynök. – Senki nem kényszeríthet arra, hogy ilyen emberrel üljek egy asztalnál!

– Miért, maga mit szokott csinálni vele? – nézett rá zavartalanul Gyurica. – A gomblyukába teszi? Vagy a zsebébe?

– Legalább most hallgasson! – csapott az asztalra Király.

– Amióta maga itt ül, azóta nem csinált ilyet? Azt akarja mondani? – kérdezte az órás.

– Ezt egyszer és mindenkorra kikérem magamnak!

Kovács az asztalra nézett:

– Tudja nagyon jól, Gyurica úr… hogy én tisztelem magát… de az ilyesmitől azért megkímélhetne minket!

A vendéglős csendesen megjegyezte:

– Esetleg megszokhattuk volna már…

– Az ilyesmit nem lehet megszokni! – dadogta a felindulástól az ügynök. Aztán a fényképészhez fordult: – Kérem, felejtse el ezt a… minősíthetetlen dolgot…!

A gallérját babrálgatva hallgatott el. Megigazította a nyakkendőjét, állát közben egészen előrenyújtva és megcsavarva a nyakát. Aztán valamivel csendesebben így szólt az órásra:

– Komolyan mondom, hogy maga rosszabb egy vásott kölyöknél! Hát legyen már egy kis tapintat magában, ha más nincs is. Annyit kívánunk csak, hogy legyen már egyszer tekintettel az emberekre egy kissé! Olyan nehéz ezt megérteni?

– Folytassa csak a mondókáját, Király úr! – mondta Béla kolléga.

– Az ember nem azért ül le a barátaival beszélgetni – mondta Svung, felhúzva, majd leengedve a vállait –, hogy ilyen disznóságokat… Eh!

Megrázta a fejét, és odafordult a vendéglőshöz:

– Parancsol, Béla kolléga?

– Mi van tovább azzal a katonasággal?

– Semmi! Kész az egész úgy, ahogyan mondtam!

– Hát pontosan úgy igaz, ahogy itt elmondta!

– Az egészből azt akartam kihozni, hogy ha a világ olyan, mint egy katonaság, amelyikben csak a korlátolt hapsik hiszik azt, hogy ők a maguk feje után cselekedhetnek, akkor úgy is kell bánni az ilyen világgal… Ér az valamit, ha a közlegény ugrál a parancs ellen? Ugyan? Ismerjük a menetrendet! Nekem egy alkalommal azt mondta az őrmester negyedórával a kimenőm előtt, hogy mossam fel a klozettet, mert valaki lemocskolta. Mondtam neki, hogy nem én csináltam, azonkívül meg nem az én rajom jár arra az árnyékszékre. Erre felmosatta velem mind a két emelet valamennyi árnyékszékét – vasárnap délután, kimenővel a zsebemben! Azonkívül kihallgatásra rendelt, mert amikor jelentettem neki, hogy készen vagyok a felmosással, akkor állítólag fenyegető kifejezést tapasztalt a szememben. A tisztnek azt mondtam a kihallgatáson, hogy igazságtalanság történt velem, mire kijelentette, hogy ne kritizáljam a hadsereget, és fogdába záratott. Attól kezdve aztán én lettem a próbababa az egész században, és nem volt olyan disznóság, amit végig nem csináltak velem! Na mármost – nem így van a világban is? Kinyitod a szád – és attól kezdve te vagy a gumimajom. Meg a keljfeljancsi! Mindenki téged pécéz ki, és vége a dalnak! Egyszer kinyitod a szád, és attól kezdve mindig rajtad lesz a szemük, és – képletesen szólva – fel fogod mosni attól kezdve az összes létező árnyékszékeket!

– Emlékeznek, hogyan jártam tavaly karácsonykor? – kérdezte az asztalos. – Azzal az autóval meg azzal a nővel?

A vendéglős megemelte az üveget:

– Na, ezt hallgassa meg, uram! – pillantott a fényképészre.

– Hát ebben aztán benne lesz minden! – mondta az ügynök is.

Kovács közelebb húzta a székét.

– Kint voltam szenteste előtt való nap a nővéremnél, a Wekerlén. Valami ajándékot vittem a keresztfiamnak. Amikor jövök visszafelé, beugrottam az egyik szaktárshoz a Baross utcába valami apróságért. Amint jövök a Körút felé, látom, hogy az egyik kis utcában két megtermett pasas cibál egy nőt. De világos volt még, illetve lehetett egészen jól látni őket, ott erőszakoskodnak vele, odaszorítják a falhoz, kiáltana szegény, de befogták a száját, még a szoknyája is végighasadt a kis, rövid bunda alatt. Odaszaladok, és mondom, hogy micsoda dolog ez? Azt mondja az egyik pasas, hogy tűnjek el, amíg jó dolgom van! Erre aztán nekimentem, és kezdtem kiszedni a kezük közül a szerencsétlen asszonyt. Kaptam én is, adtam én is: – Piszok csirkefogók, adok én, így bánni egy nővel! – kezdtem kiabálni, és ütöttem, amennyire csak bírtam. Egyszer csak megáll a járda mellett egy luxusautó, kiugrik belőle még egy pacák, és zsupsz be engem is a kocsiba meg a nőt is! – Befogod végre a szád, te hülye? – mondta nekem az egyik, a másik meg úgy szájon vágott, hogy alig bírtam szuszogni…

– Így kell mosni az árnyékszéket! – mondta az ügynök.

– Elég az hozzá – folytatta Kovács –, hogy a rendőrségre vittek, mert a nő valami zsebmetsző vagy betörő vagy mi volt, ezek meg detektívek, és ott csípték el éppen az utcán! Mit kell magának mindenbe beleavatkozni, maga szerencsétlen!? – mondta aztán a detektív, amelyik szájon vágott. – Minek üti bele az orrát olyasmibe, amihez nincs köze? Nahát, kérem… Nekem meg azt tanították a cserkészetben meg a kongregációban meg mindenütt, hogy ahol tudok, segítsek! Szépen kinézünk, mondhatom… Most aztán mit csináljak?

– Nagyon egyszerű! – mondta az ügynök. – Mint a katonaságnál! Ami nem a maga dolga, ahhoz ne szóljon egy szót sem!

– Nagyon helyesen mondta az előbb, Béla kolléga: ha azt mondja a világ, hogy nyald fel a padlót, akkor fel kell nyalni, és el van boronálva minden! Közlegény – kuss! Ne láss, ne hallj! Ez a magunkfajta embernek a parancsa! Hogy aztán – közben mit gondolunk, az már teljesen a magunk dolga, abba aztán senki bele nem szólhat. Legalább ennyi kijár nekünk! Nem igaz?

A fényképész elsimította maga előtt az abrosz mintáit, és azután is ottmaradt a mutatóujja, egyre nyomon követve körbe-karikába a mintázatot:

– Én… azért azt mondom – és ismét elpirult, mint valahányszor, ha beszélni kezdett –, azt mondom, hogy ha még tízszer lát ilyen esetet, akkor tízszer is menjen oda! Ez, hogy úgy mondjam, emberi kötelesség, hogyan becsülhetnénk magunkat, ha nem így teszünk?

– Hajajj…! – sóhajtott Király. – Maga javíthatatlan ember, úgy látszik…

Kovács odafordult Gyuricához:

– Hát mit szól mindezekhez, Gyurica úr?

– Azon csodálkozom – mondta Gyurica –, hogy nem hűlt még ki a gyomruk!

Az ügynök felemelte a poharát:

– Persze… Ha holmi liliomkorban levő kislányokról beszéltünk volna, akkor nem vágna ilyen flegma ábrázatot a mester úr!

– Úgy gondolja? – nézett rá Gyurica.

– Úgy gondolom, drága barátom!

Gyurica Kovácsra pillantott, és felemelte az ujját.

– Óvakodjon az olyan emberektől, akiknek szavajárása a drága barátom! Nem őszinte emberek, hanem hintásak!

– Úgy gondolom! – mondta ismét az ügynök. – És ha van egy csöpp érzés magában, akkor tegye el, de sürgősen tegye el azt a förtelmet a kezéből, mielőtt itt hagyom magát…!

Gyurica, miközben beszélt, a felsőzsebéből ócska papírszipkát húzott elő, s miután kétszer-háromszor beléfújt, gondosan elkezdte beleigazítani a cigarettáját. Az a fajta toll-szárú szipka volt, melyet három-négy fillérért árultak a trafikokban, s amelyek igen praktikusnak bizonyultak, mert két-három cigaretta elszívása után el lehetett dobni őket, s ekképpen nem büdösítették az ember zsebét vagy tárcáját, mint a többi szipka. Amikor Gyurica belefújt a kis szipkába, mindenféle orrfacsaró, kellemetlen bagószagot lehetett érezni. A szipka szemmel láthatóan igen régi volt, bár a figyelmes tekintet gondos pucolás nyomát vehette észre rajta.

– Még ez sem tetszik magának? – pillantott fel álmos szemeivel Gyurica, miközben megcsavarva kissé a cigarettát, felnyomta a szipkába.

– Hogyan lehetséges az egyáltalán, hogy egy ember, akinek megvan a maga tisztességes keresete, ilyen rondaságot hordozzon magánál? Ezt magyarázza meg nekem végre?

– Megmondhatom: ha nem tetszik, akkor ne nézzen rá. Egyébként pedig semmi köze hozzá!

Felnézett az ügynökre:

– Szólt valamit?

– Csináljon vele, amit akar! – mondta Király, és elfordult a széken. Kivett a vendéglős dobozából egy Darlingot.

– Szabad, Béla kolléga?

– Hogyne… Tessék parancsolni! Parancsoljanak valamennyien… – nyújtotta körbe a dobozt a vendéglős. – Ami pedig Gyurica úr szipkáját illeti, szóval… hogyan is állunk vele?

– Ha még egy meggyfa vagy borostyánkő lenne? De ezzel leélni egy életet?! Van egy ízlése magának is, mondhatom! Törje össze vagy dobja el, az isten megfizeti, holnap hozok helyette magának egy borostyánkövet, isten az atyám, hogy hozok, csak dobja már a fenébe!

– Ne ölje meg a barátját, Király mester! – mondta a vendéglős. – Tényleg ebből akar szívni egész életében?

Gyurica felhúzta a szemöldökét, és nevetséges, de jóindulatú grimaszt vágott a vendéglősre, s egyúttal meglepő pontossággal utánozta az ügynök hangját:

– Mit szól hozzá, hogy igen? De hogy a kedves ejrópai barátjának örömet szerezzek, megígérem, hogy halálom óráján kettéroppantom! – mutatta az ujjával, és tovább utánozva az ügynököt, így folytatta: – Meg van elégedve, drága barátom?

Az ügynök kivételével mindenki kacagni kezdett. A fényképész azonban változatlanul gondolataiba mélyedten ült, sovány, sápadt arcát pirosság borította továbbra is.

Gyurica rágyújtott. Mintha álmossága eltűnt volna az arcáról. Bár a tekintete változatlanul lusta volt, és lusták maradtak a mozdulatai is, ahogyan előrehajolt a székén. Nem emelve a többire, felhajtotta a poharát, kényelmesen visszakoppantotta az asztalra, és odafordult az asztaloshoz:

– Szóval… hogy mit szólok én mindezekhez? Azt kérdezi, kedves uram?

– Igen… igen… – mondta készségesen Kovács.

– Azt, hogy jó lenne, ha Béla kolléga adna még nekünk egy kis bort! A magam részéről a szokásos hosszúlépéssel fejezem be, Béla kolléga, ha nincs ellene kifogása…

Béla kolléga felállt. Összeszedte az üres poharakat, aztán várakozóan nézett a fényképészre, aki előtt mindössze egy ujjnyi bor állt a pohárban.

– Hát magának jó vacsorája lesz ma, Király úr! – mondta az asztalos, és ellegyezte maga elől a Darling füstjét. – De nem fejezte be az előbb, hogyan csinálja azt a szegyet. Maga készíti el, vagy a felesége?

– Természetesen én készítem el, úgy, ahogyan az előbb elkezdtem mondani… Vagyis, amikor a spékelés megvan, akkor következik a töltelék adagolása, illetve még előbb a tölteléknek az elkészítése…

A fényképész rátette a tenyerét a poharára:

– Köszönöm, nem… Igen kedvesek, hogy meginvitáltak ide az asztalukhoz, de már megyek is, csak elszívom ezt a cigarettát. Igazán nagyon kedvesek voltak…

– Kérem! – mondta Béla kolléga, és zsibbadt lábait meg-megnyújtóztatva elindult a pulthoz, hogy kihozza a társaságnak a szokásos hosszúlépést.

Az olvasó nyilván tisztában van már azzal, hogy dacára az olyanfajta megszólításoknak, mint Kovács úr, uram, és kedves barátom, meg a gyakori és különböző udvariaskodások, mint: ha engedi megjegyeznem, ha szabadna a figyelmét kérnem és hasonlók, tehát ezek ellenére olyan társasággal van dolga, melyben régóta ismeri mindenki egymást. Az effajta emberek lélektanát ismerve, az ilyenfajta embereknek, mint amilyenekkel most e történetben van dolgunk, a szokásait és apró allűrjeit ismerve, tudhatjuk, hogy az érintkezésnek ez a formája igen erős összeszokottságot, szeretetet és megbecsülést takar. Ez, a külső szemlélő előtt olyannyira nevetségesnek tűnő érintkezés, a maga közhelyeivel egy sajátságos társadalmi rétegnek egyfajta társalgási formája. Ha elkísérnénk egy alkalommal Királyt a barátjához, az asztaloshoz, akkor hallhatnánk, amint így köszönti a háziasszonyt: Á, csókolom a kezeit, drága nagyságos asszonyom, hadd puszilom meg azt a kis kacsóját…! Mire az asszony: Ó, a Király úr, az ember mindig jobbat vár, lám, lám… A dologban az a különös, hogy mindez tréfás felhanggal történik. Arra kell következtetnünk, hogy nem egyébbel van dolgunk, mint holmi „alászálló kultúrérték” szemérmes és egyben ironikus befogadásával. S ez olyannyira kötelező magatartás, hogy elmulasztása vagy egyszerűen az, ha valaki nincs birtokában e formáknak, az idegenség letörölhetetlen bélyegét nyomja a homlokára. Mindezt azért jegyeztük meg, hogy az olvasót ezzel is megerősítsük abban az eddigiek során már amúgy is kialakult véleményében, hogy egymást nagyon becsülő, örömeikben és bánataikban megosztozó és együttérző polgárocskákról van szó – olyanokról, akiket az olvasónak már számtalan irodalmi alkotásban volt alkalma és szerencséje megismerni. De kikről mondhatnánk el, hogy teljesen ismerjük már őket? S ha már ezt elmondtuk, hadd tegyük hozzá: nincs kevésbé szabad és inkább kötöttebb ember az írónál. Nem tehet engedményt a hűség rovására mivoltának kockáztatása nélkül. S ha úgy követjük e pár ember beszélgetését, mint azt az eddigiekben is tettük, akkor az éppenséggel a nagyon célszerű – a végén kiderül majd, hogy mennyire szükséges – hűség kedvéért történt.

– A tölteléknek az elkészítése az legalább annyira fontos, mint a spékelés! – folytatta az ügynök. – Nem tudom, mert ugyebár, ahány ház, annyi szokás, de én a következőképpen szoktam készíteni: mindenekelőtt veszem ugyebár a tojást, zsemlét, zsírt, petrezselymet, zöldségféléket meg a többit, meg a többit, de a lényeg, az ezután következik… Próbálja meg majd egyszer, Kovács úr! Most következik az apróra, de egészen apróra vágott, illetve vagdalt téliszalámi! Tetszik érteni? Téliszalámi! Úgy, ahogy mondom! Erre nem tetszettek gondolni, ugyebár?

A vendéglős közben visszaérkezett a hosszúlépésekkel, és letelepedve meglökte az asztalos könyökét.

Fejével az ügynökre intett:

– Fokhagymát tett már bele a tisztelt úr?

– Tettem, kollégám, tettem! Többet tettem bele, mintsem azt maga gondolná…

– Pedig abba csak annyit szabad tenni, amennyi éppen való bele. Nem igaz, Kovács úr?

– De én még tettem bele, hogy magának ne lehessen kifogása ellene, okos úr!

Kovács odafordult Béla kollégához:

– Maga szokott téliszalámit tenni a töltelékbe?

– Na ne vicceljen!

– Én meg teszek bele! Na mit szól hozzá! – mondta az ügynök. – Úgy, ahogy hallja, nem tetszik?

– Lókolbászt nem tesz bele? Esetleg disznófősajtot vagy kvárglit?

– Nem! De egészen vékonyra vágott vagdalt téliszalámit igen. Tudja maga, hogy mi az? Evett már maga ilyet? Ha nem, akkor ne beszéljen, drága barátom, hanem becsülje meg az okosabb tanácsát!

– Szóval, mi történik a kvárglival?

Kovács közbeszólt:

– Téliszalámit mondott…

– Helyes… akkor mi történik a szalámival?

– Ezt teszem egészen apróra vágva a töltelékbe. Mintegy elmorzsolom a zsemle és a főtt tojás között… tetszik érteni…

– Nem is lehet rossz – mondta Kovács.

Svung a pohara után nyúlt, és közben Gyuricára esett a tekintete. Visszatette a poharát az asztalra:

– Na, nézzék! Nézzék azt… azt a…

Az órás egészen hátradőlve himbálódzott, és összehunyorított szemekkel, elhúzott szájjal nevetett, előre-hátra billenve a széken.

– Most minek örül már megint? – kérdezte az ügynök. – Az angyalát látja, vagy mi szállta meg? A Lucifer elmehetne tanulni magához, ha látná a képét ilyenkor! Mit vigyorog, az isten áldja meg!

Gyurica meghimbálta magát a székén:

– Nem szabad?

– Hogyne lenne szabad! Láttam én már négylábúakat is örülni… Csüngtek a rácson, és örültek a fülüknek!

– Maga meg ott állt, és élvezte őket, mert komolyabb dologra nem futja az elméjéből…

Előrelendült a széken:

– Egyébként, ha nagyon kíváncsi, megmondhatom, hogy eszembe jutott valami, és annak örültem. Maga is benne van a dologban! Mondja meg nekem, hogy mit szeret jobban: a csicsókát vagy a töltött borjút?

A fényképész felállni készült, tenyerét már az asztal lapjára helyezte, Gyurica rászólt:

– Kérem, maradjon még egy keveset! – intett a kezével is, mire a meglepődött emberke visszaereszkedett a helyére.

– Maradjon még egy keveset! – ismételte az órás.

Visszafordult az ügynökhöz:

– Csicsókát mondtam. Tudja mi az?

Király bizalmatlanul nézett rá, aztán a többiekre pillantott, és megvonta a vállát, széttárta a karjait.

Az asztalos szólalt meg:

– Csicsóka! Az a bogyó, olyan, mint a krumpli. Nem ismeri, Király úr?

– Mi az, hogy nem ismeri… nem ismeri? – mondta Király. – Talán csak maga ismeri?

– Azt kérdeztem – mondta Gyurica –, hogy melyiket szereti jobban? A csicsókát vagy a töltött borjút?

Az ügynök elhúzta a száját:

– Szórakozzon a liliomokkal…

– Azt kérdeztem, hogy melyiket szereti jobban?

– Tudja mit – vonta meg a vállát Király. – A csicsókát, azt magának hagyom!

– Szóval a borjúszegyet?

– Igen! A borjúszegyet! Most már meg van elégedve?

Gyurica komolyan nézett rá:

– Most ne vicceljen, arra kérem…

– Mondja már meg neki – szólt a vendéglős –, hogy a borjúszegyet szereti jobban…

– A borjúszegyet! – mondta az ügynök most már őszintén és megzavarodva az órás komoly ábrázatától.

– Helyes! Köszönöm szépen… – mondta Gyurica, és visszadőlve a székén a mennyezetre tekintett.

Király értetlenül nézett a többiekre. Aztán felemelte a kezét, és elhúzta a homloka előtt.

– Plam-plam…?

– Ajjaajj! – bólogatott Béla kolléga, és elvigyorogta magát.

– Most mit spekulál ott fent a plafonon? – szólt az órásra Király.

Gyurica összehúzta a szemét:

– Azon – mondta hunyorgatva egyre –, hogy Tomoceuszkakatiti legyek vagy Gyugyu?

Az ügynöknek nyitva maradt a szája. Aztán azt mondta:

– Áh… á! Ühüm! Á… na látja, ez végre világos beszéd! Egyébként én mindig mondtam, hogy tud maga értelmesen is beszélni, csak türelmesnek kell lenni magával, és nem szabad izgatni. Na, mit szólnak hozzá!?

(Folytatása következik)