Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A haláltánc-ballada

2008.03.28

A HALÁLTÁNC-BALLADA 

 

 

 

Faludy György (1910-2006) 

 

 

Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz?” - rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!”... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje,
s elfútta, mint egy porszemet.
–  Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Gót ablakokban sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra, s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében  s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszni hívta őt:
„Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot.”
„Jövök már!” – szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Repedt tükrénél állt a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó, csókra éhes,
mellem rózsája még kemény...”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
„Hopp, Sára, hopp! gyerünk a táncra,
ma holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakmát lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál,
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz, s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „Ne még, ne még!”
De ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„Engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” –

De ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette,
és vitte, vitte, vitte őt.
Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
„Isten vagy ördög! egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap estvelig.”
„Nem fejted!” – szólt a hang – „Nem fejted!” –
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a többiek.”
A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Pestis-csengőkkel jött dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
Könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet künn a réteken!”
Ő rábólintott, s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

(1935)
 

Először a Villon-átköltések között jelent meg. Nyilvánvaló, hogy a költő saját verse. Ez Faludy gyűjteményes verseiben, a Dobos az éjszakában című kötetben ellenőrizhető.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kiegészítés alább: www.gutenberg.org/files/21790/21790-h/21790-h.htm

 

The Dance of Death (ballade)

(Chant Royal of the King of Terrors. After Holbein)1


"Contra vim Mortis
Non est medicamen in hortis."

He is the despots' Despot. All must bide,

Later or soon, the message of his might;

Princes and potentates their heads must hide,

Touched by the awful sigil of his right;

Beside the Kaiser he at eve doth wait

And pours a potion in his cup of state;

The stately Queen his bidding must obey;

No keen-eyed Cardinal shall him affray;

And to the Dame that wantoneth he saith—

"Let be, Sweet-heart, to junket and to play."

There is no king more terrible than Death.

 

The lusty Lord, rejoicing in his pride,

He draweth down; before the armèd Knight

With jingling bridle-rein he still doth ride;

He crosseth the strong Captain in the fight;

The Burgher grave he beckons from debate;

He hales the Abbot by his shaven pate,

Nor for the Abbess' wailing will delay;

No bawling Mendicant shall say him nay;

E'en to the pyx the Priest he followeth,

Nor can the Leech his chilling finger stay ...

There is no king more terrible than Death.

 

All things must bow to him. And woe betide

The Wine-bibber,—the Roisterer by night;

Him the feast-master, many bouts defied,

Him 'twixt the pledging and the cup shall smite;

Woe to the Lender at usurious rate,

The hard Rich Man, the hireling Advocate;

Woe to the Judge that selleth right for pay;

Woe to the Thief that like a beast of prey

With creeping tread the traveller harryeth:—

These, in their sin, the sudden sword shall slay ...

There is no king more terrible than Death.

 

He hath no pity,—nor will be denied.

When the low hearth is garnishèd and bright,

Grimly he flingeth the dim portal wide,

And steals the Infant in the Mother's sight;

He hath no pity for the scorned of fate:—

He spares not Lazarus lying at the gate,

Nay, nor the Blind that stumbleth as he may;

Nay, the tired Ploughman,—at the sinking ray,—

In the last furrow,—feels an icy breath,

And knows a hand hath turned the team astray ...

There is no king more terrible than Death.

 

He hath no pity. For the new-made Bride,

Blithe with the promise of her life's delight,

That wanders gladly by her Husband's side,

He with the clatter of his drum doth fright;

He scares the Virgin at the convent grate;

The Maid half-won, the lover passionate;

 

He hath no grace for weakness and decay:

The tender Wife, the Widow bent and gray,

The feeble Sire whose footstep faltereth,—

All these he leadeth by the lonely way ...

There is no king more terrible than Death.

Envoy:

Youth, for whose ear and monishing of late,

I sang of Prodigals and lost estate,

Have thou thy joy of living and be gay;

But know not less that there must come a day,—

Aye, and perchance e'en now it hasteneth,—

When thine own heart shall speak to thee and say,—

There is no king more terrible than Death.

1877. A. D.

1 (return)


This Chant Royal of the King of Terrors is—with Mr. Austin Dobson's consent—here reprinted from his Collected Poems, 1896.

Source:

http://baldpunk.com/wp-content/uploads/2009/07/Michael_Wolgemut_THE_DANCE_OF_SKELETONS.jpg 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.