Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsonyi történet

2008.12.25

KARÁCSONYI TÖRTÉNET

Dino Buzzati

 

Dino Buzzati (1906-1972)

Komor gótikus épület az ódon püspöki palota, falai salétromtól nyirkosak, gyötrelmes hely téli éjszakákon. A szomszédos székesegyház pedig hatalmas, csak körüljárni is kevés egy élet; kápolnáknak, sekrestyéknek olyan szövevényét rejti, hogy miután évszázadokig elhagyatottan álltak, némelyik úgyszólván máig sincs felderítve közülük. Mit csinál majd itt a Szentestén a szikár érsek egymagában, míg a város ünnepel? – kérdezik az emberek. Hogy tudja leküzdeni a mélabút? Mindenkinek van valami vigasza: a fiúcskának kisvonat és fenyőtoboz, a húgának játékbaba, az anyának a gyermekei, a betegnek egy új reménység, az agglegénynek az ivócimborája, a rabnak egy másik rab hangja a szomszédos cellából. De mit fog csinálni az érsek? A buzgó Valentino tiszteletes, őexcellenciája titkára csak mosolygott az ilyen beszédek hallatán. Az érseknek Szenteste ott van Isten. Magányosan térdelni a jéghideg, üres katedrálisban első látásra keservesnek tűnik, pedig ha tudnák! Nem magányos, nem fázik, és nem érzi elhagyatottnak magát. Karácsonykor Isten az érsek kedvéért szétárad a templomban, a hajókban valósággal túlcsordul, olyannyira, hogy csak üggyel-bajjal lehet becsukni tőle az ajtókat; és bár nincs kályha, akkora a hőség, hogy az antik fehér kígyók életre kelnek tőle a hajdani apátok sírboltjaiban, felkúsznak az altemplom szellőzőnyílásain és kecsesen nyújtogatják fejüket a gyóntatószékek oszlopairól.

    Ilyen a Dóm ezen az estén: csordultig tele van Istennel. Don Valentino, bár tudta, hogy nem az ő dolga, túlságosan is szívesen időzött ott, hogy elrendezze a prelátus térdeplőjét. Még hogy karácsonyfa, pulyka és pezsgő! Ma Szenteste van! Így elmélkedvén kopogtatást hallott.
– Ki veri Szenteste a Dóm kapuit? – gondolta don Valentino. – Nem imádkoztak még eleget? Miféle mánia ez rajtuk? – Így morgolódott magában, de azért odament és kinyitotta a kaput, amin hirtelen szélroham kíséretében belépett egy rongyokba öltözött koldus.
– Micsoda bősége Istennek! – kiáltott fel mosolyogva, amint körülnézett. – Csodálatos! Már kint is érezni. Monsignore, nem adhatna belőle egy kicsit? Gondolja meg, Szenteste van.
– Őexcellenciájáé, az érsek úré – felelte a pap. – Neki lesz szüksége rá pár óra múlva. Őexcellenciája máris úgy él, mint egy szent, nem kívánod tán, hogy most Istenről is lemondjon! Én meg soha nem voltam monsignore.
– Egy kicsit sem ad, tisztelendő úr? Itt annyi van belőle! Őexcellenciája észre se venné.
– Mondtam, hogy nem... Távozhatsz... A Dóm zárva van a nagyközönség előtt. - És egy ötlírás bankjeggyel útjára bocsátotta a koldust.
    De alighogy kilépett a szerencsétlen a templomból, Isten abban a pillanatban eltűnt. Don Valentino rémülten nézett körbe, a homályos boltíveket is végigfürkészte pillantásával: Isten odafent se volt. Az oszlopok, szobrok, baldachinok, oltárok, katafalkok, kandeláberek, redőzetek bámulatos, máskor oly rejtelmes és hatásos pompája egycsapásra kietlenné, baljóslatúvá vált. És pár óra múlva lejön az érsek!
    Don Valentino felindultan nyitotta ki a külső kapu egyik szárnyát, kinézett a térre. Semmi. Bár Szenteste volt, Istennek kint se látta nyomát. Az ezernyi kivilágított ablakból kacagás, pohárcsengés, zene hangjai értek el hozzá, sőt még káromkodás is. De se harangzúgás, se ének.
    Don Valentino kiment az éjszakába és elindult a szentségtörő utcákon, féktelen dáridók lármája közepette. Ő azonban tudta a megfelelő címet. Amikor belépett a házba, a baráti család asztalnál ült. Mindegyikük nyájasan nézett a többiekre és körülöttük volt egy kevés Istenből.
 – Áldott Karácsonyt, tisztelendő úr – szólt a családfő. – Tartson velünk.
– Sietek, barátaim – felelte. – Egy meggondolatlan cselekedetem miatt Isten elhagyta a Dómot és őexcellenciája hamarosan imádkozni megy. Nem adnátok nekem a tiéteket? Ti úgyis társaságban vagytok, nincs olyan égető szükségetek rá.  
– Don Valentino, kedves barátom – felelte a családfő –, úgy látom, maga elfelejti, hogy Szenteste van. Éppen most maradjanak Isten nélkül a gyermekeim? Csodálkozom, don Valentino.
    De alighogy kimondta ezt az ember, Isten kisiklott a szobából, a derűs mosolyok kihúnytak, és a sült kappan homokként csikorgott a fogak közt.
    Ismét útnak indult hát az éjszakában, végig a kihalt utcákon. Ment, egyre csak ment Valentino tiszteletes, és végre újból meglátta. A város kapuihoz érkezett; előtte tágas szántóföld terült el a sötétségben, derengőn fehérlett a hótól. A rétek és eperfasorok fölött ott hullámzott Isten, mintegy várakozóan. Don Valentino térdre hullott.
– De hát mit csinál, tisztelendő úr? – kérdezte egy paraszt. – Meg akar betegedni ebben a hidegben?
– Nézz le oda, gyermekem. Nem látod?
A paraszt csodálkozás nélkül pillantott oda. – A miénk – mondta. – Minden Karácsonykor eljön megáldani a földjeinket.
– Hallod-e – szólt a pap –, nem adnál belőle egy kicsit? A városban híjával maradtunk, még a templomok is kiürültek. Adj egy keveset, hogy legalább az érsek illendően megünnepelhesse a Szentestét.
– Szó se lehet róla, kedves tisztelendő uram! Ki tudja, miféle undok bűnöket követtek el maguk a városukban. Maguk tehetnek róla. Hozzák rendbe nélkülem.
– Persze, vétkeztünk. De hát ki nem vétkezik? Te viszont, gyermekem, igen sok lelket tudnál megmenteni, annyi az egész, hogy igent mondasz.
– Elég nekem a magamét megmenteni! – nevetett fel a paraszt, és amint ezt kimondta, Isten felemelkedett a földjeiről és eltűnt a sötétben.
    Tovább haladt, egyre kutatva. Isten egyre ritkulni látszott, és akinek volt belőle valamicske, nem volt hajlandó átadni (de abban a pillanatban, amint nemet mondott, Isten eltűnt, egyre messzebb távolodva).
    Irdatlan, kopár síkhoz érkezett, és ím, a távolban, a horizonton lágyan felfénylett Isten, hosszúkás felhő formájában. A kis pap térdre vetette magát a hóban. – Várj meg, ó, Uram – esedezett. – Az érsek az én hibámból magára maradt és ma Szenteste van!
    A lába elfagyott, belegyalogolt a ködbe, térdig elmerült, többször elvágódott, teljes hosszában elterült a földön. Mit kell még kiállnia?
    Mígnem áradó, ünnepi kórust hallott, angyali hangokat, fénysugár szűrődött át a ködön. Kinyitott egy kis faajtót: hatalmas templomban találta magát. Közepén pár kis olajmécses között egy pap imádkozott. És a templomot betöltötte az Éden.
– Testvérem – nyöszörögte don Valentino, erejének végső határán, hegyes jégcsapoktól borítva -, könyörülj meg rajtam. Az érsekem az én bűnöm miatt magára maradt és szüksége van Istenre. Adj belőle egy keveset, könyörgök.
    Az imádkozó lassan megfordult. Don Valentino, amint ráismert, ha lehet, még jobban elsápadt.

– Áldott Karácsonyt, don Valentino! – kiáltott fel az érsek, és elindult felé, Istentől körülfontan. - Hát te hol kujtorogtál, drága gyermekem? Szabad tudnom, mit kerestél odakint ebben a farkasordító hideg éjszakában? 

(Fordította: Kitlei Ibolya)
 

In: Buzzati: Sessanta racconti. Milano, Mondadori Editore, IV ed. 1977

milano--dom_1.jpg

RACCONTO DI NATALE

di Dino Buzzati

Tetro e ogivale è l'antico palazzo dei vescovi, stillante salnitro dai muri, rimanerci è un supplizio nelle notti d'inverno. E l'adiacente cattedrale è immensa, a girarla tutta non basta una vita, e c'è un tale intrico di cappelle e sacrestie che, dopo secoli di abbandono, ne sono rimaste alcune pressoché inesplorate. Che farà la sera di Natale - ci si domanda – lo scarno arcivescovo tutto solo, mentre la città è in festa? Come potrà vincere la malinconia? Tutti hanno una consolazione: il bimbo ha il treno e pinocchio, la sorellina ha la bambola, la mamma ha i figli intorno a sé, il malato una nuova speranza, il vecchio scapolo il compagno di dissipazioni, i1 carcerato la voce di un altro dalla cella vicina. Come farà l'arcivescovo? Sorrideva lo zelante don Valentino, segretario di sua eccellenza, udendo la gente parlare così. L'arcivescovo ha Dio, la sera di Natale. Inginocchiato solo soletto nel mezzo della cattedrale gelida e deserta a prima vista potrebbe quasi far pena, e invece se si sapesse! Solo soletto non è, non ha neanche freddo, né si sente abbandonato. Nella sera di Natale Dio dilaga nel tempio, per l'arcivescovo, le navate ne rigurgitano letteralmente, al punto che le porte stentano a chiudersi; e, pur mancando le stufe, fa così caldo che le vecchie bisce bianche si risvegliano nei sepolcri degli storici abati e salgono dagli sfiatatoi dei sotterranei sporgendo gentilmente la testa dalle balaustre dei confessionali.

Così, quella sera il Duomo; traboccante di Dio. E benché sapesse che non gli competeva, don Valentino si tratteneva perfino troppo volentieri a disporre l'inginocchiatoio del presule. Altro che alberi, tacchini e vino spumante. Questa, una serata di Natale. Senonché in mezzo a questi pensieri, udì battere a una porta. "Chi bussa alle porte del Duomo" si chiese don Valentino "la sera di Natale? Non hanno ancora pregato abbastanza? Che smania li ha presi?" Pur dicendosi così andò ad aprire e con una folata divento entrò un poverello in cenci.

"Che quantità di Dio! " esclamò sorridendo costui guardandosi intorno- "Che bellezza! Lo si sente perfino di fuori.

Monsignore, non me ne potrebbe lasciare un pochino? Pensi, è la sera di Natale. "

"E' di sua eccellenza l'arcivescovo" rispose il prete. "Serve a lui, fra un paio d'ore. Sua eccellenza fa già la vita di un santo, non pretenderai mica che adesso rinunci anche a Dio! E poi io non sono mai stato monsignore."

"Neanche un pochino, reverendo? Ce n'è tanto! Sua eccellenza non se ne accorgerebbe nemmeno!"

 "Ho fretta, amici" rispose lui. "Per una mia sbadataggine Iddio ha abbandonato il Duomo e sua eccellenza tra poco va a pregare. Non mi potete dare il vostro? Tanto, voi siete in compagnia, non ne avete un assoluto bisogno."

 "Ti ho detto di no... Puoi andare... Il Duomo è chiuso al pubblico" e congedò il poverello con un biglietto da cinque lire.

Ma come il disgraziato uscì dalla chiesa, nello stesso istante Dio disparve. Sgomento, don Valentino si guardava intorno, scrutando le volte tenebrose: Dio non c'era neppure lassù. Lo spettacoloso apparato di colonne, statue, baldacchini, altari, catafalchi, candelabri, panneggi, di solito così misterioso e potente, era diventato all'improvviso inospitale e sinistro. E tra un paio d'ore l'arcivescovo sarebbe disceso.

Con orgasmo don Valentino socchiuse una delle porte esterne, guardò nella piazza. Niente. Anche fuori, benché fosse Natale, non c'era traccia di Dio. Dalle mille finestre accese giungevano echi di risate, bicchieri infranti, musiche e perfino bestemmie. Non campane, non canti.

Don Valentino uscì nella notte, se n'andò per le strade profane, tra fragore di scatenati banchetti. Lui però sapeva l'indirizzo giusto. Quando entrò nella casa, la famiglia amica stava sedendosi a tavola. Tutti si guardavano benevolmente l'un l'altro e intorno ad essi c'era un poco di Dio.
 
"Buon Natale, reverendo" disse il capofamiglia. "Vuol favorire?"
 
"Caro il mio don Valentino" fece il capofamiglia. "Lei dimentica, direi, che oggi è Natale. Proprio oggi i miei figli dovrebbero far a meno di Dio? Mi meraviglio, don Valentino."

E nell'attimo stesso che l'uomo diceva così Iddio sgusciò fuori dalla stanza, i sorrisi giocondi si spensero e il cappone arrosto sembrò sabbia tra i denti.
Via di nuovo allora, nella notte, lungo le strade deserte. Cammina cammina, don Valentino infine lo rivide. Era giunto alle porte della città e dinanzi a lui si stendeva nel buio, biancheggiando un poco per la neve, la grande campagna. Sopra i prati e i filari di gelsi, ondeggiava Dio, come aspettando. Don Valentino cadde in ginocchio.

"Ma che cosa fa, reverendo?" gli domandò un contadino. "Vuoi prendersi un malanno con questo freddo?"

"Guarda laggiù figliolo. Non vedi?"

Il contadino guardò senza stupore. "È nostro" disse. "Ogni Natale viene a benedire i nostri campi."

" Senti " disse il prete. "Non me ne potresti dare un poco? In città siamo rimasti senza, perfino le chiese sono vuote. Lasciamene un pochino che l'arcivescovo possa almeno fare un Natale decente."

"Ma neanche per idea, caro il mio reverendo! Chi sa che schifosi peccati avete fatto nella vostra città. Colpa vostra. Arrangiatevi."

"Si è peccato, sicuro. E chi non pecca? Ma puoi salvare molte anime figliolo, solo che tu mi dica di sì."

"Ne ho abbastanza di salvare la mia!" ridacchiò il contadino, e nell'attimo stesso che lo diceva, Iddio si sollevò dai suoi campi e scomparve nel buio.

Andò ancora più lontano, cercando. Dio pareva farsi sempre più raro e chi ne possedeva un poco non voleva cederlo (ma nell'atto stesso che lui rispondeva di no, Dio scompariva, allontanandosi progressivamente).

Ecco quindi don Valentino ai limiti di una vastissima landa, e in fondo, proprio all'orizzonte, risplendeva dolcemente Dio come una nube oblunga. Il pretino si gettò in ginocchio nella neve. "Aspettami, o Signore " supplicava "per colpa mia l'arcivescovo è rimasto solo, e stasera è Natale!"

Aveva i piedi gelati, si incamminò nella nebbia, affondava fino al ginocchio, ogni tanto stramazzava lungo disteso. Quanto avrebbe resistito?

Finché udì un coro disteso e patetico, voci d'angelo, un raggio di luce filtrava nella nebbia. Aprì una porticina di legno: era una grandissima chiesa e nel mezzo, tra pochi lumini, un prete stava pregando. E la chiesa era piena di paradiso.

"Fratello" gemette don Valentino, al limite delle forze, irto di ghiaccioli "abbi pietà di me. Il mio arcivescovo per colpa mia è rimasto solo e ha bisogno di Dio. Dammene un poco, ti prego."

Lentamente si voltò colui che stava pregando. E don Valentino, riconoscendolo, si fece, se era possibile, ancora più pallido.
 

"Buon Natale a te, don Valentino" esclamò l'arcivescovo facendosi incontro, tutto recinto di Dio. "Benedetto ragazzo, ma dove ti eri cacciato? Si può sapere che cosa sei andato a cercar fuori in questa notte da lupi?"

In: http://digilander.libero.it/semprenatale/Natale/grandi_autori/RACCONTO%20DI%20NATALE.htm
 

 

milano--dom_1.jpg