Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elveszíteni egy férfit

2010.01.01

ELVESZÍTENI EGY FÉRFIT

Antal Balázsnak

Csobánka Zsuzsa (1983-)

 

Évtizedekkel később, mikor már mindegy volt, mert egész nap csak magába roskadva, csendesen üldögélt a lócán, és múltja szakadékát méricskélte, Ág Bogi úgy gondolt vissza arra a napra, mint az életére, mikor az agyagos ízzé-porrá morzsolt dohánylevelekből megjósolta a jövőjét egy vasútállomáson, méghozzá pontosabban, mint ahogy az bekövetkezett valójában.

 

Talán csak az erős szél miatt tűnt úgy, gondolta Ág Bogi, hogy alulról fújják, a hópelyhek karneváli forgatagban üldözték egymást, mintha mind kiszemelt volna magának egy másikat, aki után futott, és mintha őket is kiszemelte volna magának egy másik, kergette. Voltak pelyhek, akik egymást szemelték ki, ilyenkor megállt az idő, végeláthatatlan vágta kezdődött, és a két test, míg földet nem értek, hogy ott a betonba olvadva megsemmisüljenek, egy kijelölt pont körül futott egymás után körbe-körbe. Ebben az elérhetelenségben nem lehetett nem az agyagosra gondolni. A vasútállomáson évekkel ezelőtt zavartan állt Ág Bogi előtt, miközben az indulatosan felé tartott, és az agyagos csak azt érezte, menekülnie kellene. Ez az érzés megmaradt örökre, el innen, Ág Bogi, mondta neki reggelente, mikor mellette ébredt, és akkor is, amikor hosszú egymás nélkül töltött hónapok után újra egymáshoz sodorta őket a szél.

        Mindig menekülsz tőlem – mondta Ág Bogi -, és mindig a szelekre fogod.
Amikor megizmosodott az északi szél, Ág Bogi vére forrni kezdett, különös nyugatalanság vett erőt rajta, és addig rakosgatta egymás után a lábait, míg az Akácfa utcába nem ért. Ott megállt az ajtóban, a fehérre mázolt bejáratin megtorpantotta a kiragasztott borítékon az írás: „élni”, nem kopogott be. A borítékot az agyagosnak címezték, gyerekírással és tussal ivódott a papírba. A társasház házirendje porosan támasztotta a válaszfalat, amögé rejtett hajszálakat, körömdarabkákat, és addig futott, míg elég messzire került az „élni”-től annyira, hogy elhiggye, tényleg minden így van a legjobban, hogy az élet legyen az ajtó, amin nem lehet átjutni, ami elválasztja az agyagostól. És közben fütyült az ajtórésen az a szél.

Mostmár körömnagyságú pelyhek szállingóztak, de még mindig felfelé szálltak, kavarogtak és kergetőztek, néha nem lehetett eldönteni, hogy a fák izzását a szél okozza, vagy a hó. Pedig tavasz volt a naptár szerint. Az ajtón vonalkód is volt, abból leolvasható lett volna ez a későbbi vasárnap reggel a hóval, az ablak csöndjével és a fűtetlen szobákkal. Mert aztán ott a pályaudvaron megmondta neki az agyagos, hogy Ág Boginak nem rá van szüksége, és ő igazából tényleg nem tud szeretni, a kutyatekintet hűsége álnokság, mert mögötte nyugtalanság van, ismeretlen hajtóerő, ami majd mindig ellöki Ág Bogitól, el onnan, hogy aztán legyen mikor újra sóvárognia és vágyakoznia utána. Ág Bogi nem hitte, bár azt hazudta, elhiszi és érti, azt hitte, az agyagos még formálható, hogy azon múlik minden, milyen anyaggal dolgozik az ember, nem számolt azzal, hogy az agyag érintésre keményedik, hogy a kiégetett cserepeket, ha széttörik, és ezt később többször megtették, már nem lehet úgy összeilleszteni, hogy ne legyen egy hajszálvékony rés, amin alattomosan átrágja magát a kávé, és reggelente már csak a kezükről nyalogathatják le a cseppeket, a csészében nem marad semmi. Beszívja a lepedő és a matrac. 

Megmondta neki jó előre, hogy nem lesz egyetlen perce sem, hogy ne akarna boldog lenni, vagy ha az volna épp, akkor még boldogabb. Az agyagosra akkoriban fényesen sütött a nap, fiatal volt, szinte fiú még, csurgott belőle az erő, az elevenség, úgy látszott, élete szőnyegét szerencsés fonálból szövik, a lány meg épp legszomorúbb éveit élte ábrándos, boldog életének. Sokféle kín csimpaszkodott a hajába, elcsapott szeretők szégyenfalához térdepeltette sorsa, magány mérge csöpögött szívére régóta. Kietlen, sivár vidékeken keresztül rohantak egymás felé, amerre semmi sincsen. Az agyagos szövevényes, kitalált útról érkezett oda, hogy a csikorgató fagyok kiűzték fűtetlen szobájából, és a meleg vonatra kergették, Ág Bogi meg az ellenkező irányból jött gyalogszerrel, sáros utak földbe fagyott gyökerei felől. Évtizedekkel később a lócán üldögélő fogatlan vénasszony még mindig megborzongott, valahányszor felidézte az agyagos alakját, ahogy összehúzta magán vastag kabátját, és haját arcába borzolta a szél, úgy állt a peronon.

Szorítsd ezt most jó erősen, koncentrálj. A Vásárcsarnokban rézsút dőlt a fény, a kezükben tartott poharakon megcsillant, és lehetetlenül széppé varázsolta a dohánybűzt, a dűlöngélő alkoholistákat, ahogy bambán meredve maguk elé egyetlen biztos pontba, az üvegbe kapaszkodtak. Elhitték, az átlátszó anyag több annál, ami, a tüdőbeteg feleség felköhögött vére megszelídült, kifehéredett, a gyerekek sem sírtak az üvegen túl. Volt mit enni, volt kihez szólni, abban a világban duplahold hízott havonta hasasra, abban a világban mindent meg lehetett tenni. Néha megszólították őket ezek a halfigurák, az üvegen inneni világból köszöntek oda, kívántak minden jót, és a ferde fényből merítették és keverték az agyagos és Ág Bogi köré a színeket. A kihullott szempillát az agyagos a hüvelyk- és a mutatóujja közé szorította, kívánj valamit, mondta Ág Boginak, a lány pedig lassú, szendergős öregkort kívánt, zörgő kézhátakat, hosszú évek alatt belakott tekinteteket, közöset.    
A Stefánia úton zsíros, rothadó falevelek csuszakolódtak a talpaik alatt, de ők aranynak érezték, ami roppant, egyre mentek a liget felé. Enyészeté lett néhány nap alatt a csoda, mint ahogy a hó hullik, úgy engedte el a szirmok kezét az ág. A levelek imbolyogtak, büszkén és méltósággal, a fény szóródott, bíbelődött. Ág Bogi papírhalaknak nevezte a fénysugarakat, mert ahogy az ablakra kiragasztott origami halak az Akácfa utcában, ugyanúgy úsztak az üvegen, és az agyagos megint elhitte, hogy a homokvárakat nem mossa el a víz, hogy a tenger bennük van, és nem tajtékzik.
            Az agyag nehezen simult Ág Bogi kezei között, a tested keresi tenyeremben a formát, mondta később a fiúnak. Hagyd, mondta az agyagos, csiszolódjon az ujjbegyeken, akkor én is megengedlek magamnak téged. Hát ez lesz a vége, megengedsz magadnak, végül így kerülök magamon kívül, gondolta Ág Bogi, elveszítem a formám és felöltöm a tiédet, és inkább a hegekhez lesz majd közöm, az emlékhez, amit a bőr őriz. Ez volt a mániája. Hogy a test őrzi az érintések emlékeit, emlékezik minden harapásra és ölelésre. Konganak benned. Mind egy-egy harangkondulás, hosszan gong, perget oldalakat, dátumokat, helyszíneket, női neveket, nem jelentenek semmit, egészen különös védjegy a csonka, heges test, amint a hiány nyelvén dadog arról, ami van. Képtelenség ez, Ág Bogi, a test nem emlékezik, hajtogatta az agyagos, pedig éjszakákon át a villódzó monitorfényben mást sem csinált, mint ujjlenyomatokat készített, és azt vizsgálgatta. Azt a régi ábrándos fiút kutatta, aki volt, és észre sem vette, miként töri fel a vékony héjat a szívében egy régi madár, izmos fekete varjú, majd kezd őrült károgásba. És nem emlékszel már te sem, folytatta Ág Bogi, én sem, hiszen megszűnik az a tér, amiben ez a kijelentés érvénnyel bírhat. Csönd van. De a varjú mostmár mindig ott károgott, csak idő kérdése volt, mikor hallja meg Ág Bogi is. Nem bírtak kihűlni a sarkok, a lépcső tetejéről ugyanaz a tekintet nézett rá a lányra az évek során, miközben belehelték. Dunnameleg. És pokoli, ahogy csak áll és néz abban a bőrben. Neki Ág Bogi mosolya lehetett az. Kár, kár.
        Szúrt a homlokom közepén az arcod, napokig nem bírtalak kiverni a fejemből, pedig mást
vártam.
Az asztalnál ült a lány, amikor látta a lépcsőn lefelé közeledni az agyagost, délután, alvás közben még arra gondolt, el sem kellene menni, minek, de a rossz előérzet elmúlt, frissebben ébredt az álomból, mint gondolta. Aztán a fiú egyenesen felé tartott, leült mellé, és onnantól kezdve évekig tanítgatták egymást, hogyan számolódik fel a jó és a rossz. Kínálta magát a pont, amit egymásból emeltek ki, ahonnan elmozdítható volt minden, ki lehetett forgatni bármit. És talán tényleg nem érdekelte őket ez a kifordított világ, csak két kihűlt, fagyott test próbált egymásból meleget csiholni. Amikor Ág Bogi hozzáért, hajszálvékony repedés futott a fiún végig, amikor az agyagos Ág Bogihoz ért, a lány teste sikamlóssá vált, olvadni kezdett, majd nem maradt belőle más, mint két tenyérnyi tócsa a földön. Aztán az agyagos darabokra hullott.
 – Csak rossz döntések vannak. – mondta, mikor már hónapok teltek el anélkül, hogy a lány újra tócsává változhatott volna, megkeményedett, üvegesek lettek a szemei és hangosan koccantak össze a fogai, arról dadogva, amiről beszélni sem kellene, hogy hiányzik Ág Bogi szaga, öle, térde. Ág Bogi pedig megint rohant, meg sem állt az ajtóig, de akkor már egy másik ajtó előtt topogta le a havat a lábáról. Az agyagos hittel hitegetett évekre, hullottak a csillagok, Ág Bogi boldog volt, és elhitte, hogy nem lesz olyan perc, amikor ennél boldogabb akarna lenni. Az agyagos elhallgatta, hogy tudja, hazudik, mert maga mellett akarta tudni a lányt.
A hullócsillagra fogta azt a másik lányt is, a szemembe tükröztek, mondta, Ág Bogi pedig belátta, amitől fél, azt megteremti, ezt a lányt is ő hívta idegen bolygókról, hogy vigye mesze az agyagost, könnyítsen rajta. Aznap még utoljára elment a fiúhoz, aztán este kikészítette a fiolát, kitördelte a szemeket, hogy ne legyen másnap reggel.
De csak másnap reggelek lettek. Az agyagos szeretni szerette volna azt a másik lányt, becézte, és napra nap dugdosta vissza a lány szőke hajszálait a kabátja ujjából. Ezzel sem volt még baj. De a szőke hajszálak mellett pusztult a fiú. Hiába dugdosta vissza minden nap, éjszaka a szőke lány kiszedegette, néha gonoszságból, máskor csak mert unatkozott. Az agyagos ekkor még maga sem tudta, hogy épp az vonzotta hozzá, amitől óva intette éjre éj Ág Bogit: az a másik lány sem bírt szeretni. Amit talált, azt birtokolta, ízekre szedte, aztán mikroszkóp alá tette, és miközben borotválta a lábát a fürdőkádban, újra és újra rádöbbent, az agyagosban emberére akadt, az agyagos, csak egy szót kell, szóljon, és örömmel kéri el tőle a pengét, és a kádban lassan csordogáló pirosra nem kell majd azt fogni, a vádlit szőrtelenítették rosszul. A fiú csuklóján reggelre hosszában húzódott a mély seb.
        A szemedbe tükröztek. – Ág Bogi csak ennyit tudott mondani a kórházban, képtelen télelő
volt, mire hazaengedték a fiút, roskadásig voltak a fák a fehér hóval, mint a fiú keze gézzel, és az idegen lány bugyija már nem lógott a kötélen, egyáltalán, semmi sem lógott a kötélen, eltűntek a vatták, a tamponok, a női tusfürdők, a szemfestékek is. A lakást közösen rendezték át, de még nagyon sokáig képtelenebbnél képtelenebb helyekről kerültek elő szőke hajszálak, hiába keltek fel éjjelente is akár, hogy felmossák a parkettát, összeseperjék a görgő port. Ág Bogi előtt megint bezáródott egy ajtó, ami előtt ácsoroghatott, arra várva, hogy kinyissák.
– Ilyenkor az ember nem választ, mert már valaki kiválasztotta őt. – Ág Bogi fel akarta menteni mindaz alól, ami megtörtént, de még hosszú hónapok teltek el, mire az agyagos is belátta, van élet, ami Ág Bogin kívül van, de minek, vannak nők Ág Bogin kívül, de minek, vannak ételek, amiket nem Ág Bogival eszik, de minek, vannak reggelek, amelyeken nem Ág Bogi mellett kel fel, de minek, vannak nappalok, amikor nem Ág Bogi mellett áll, de minek, vannak éjszakák, amikor nem Ág Bogi mellé fekszik, de minek, ha Ág Bogi az élet, ha Ág Bogi a nő, ha Ág Bogi az étel, ha Ág Bogi a reggel, ha Ág Bogi a nappal és az éjszaka is.
Az agyag újra nehezen simult Ág Bogi ujjai között, a hideg januárra fogta, elgémberedtek az ujjak, a tested keresi tenyeremben a formát, mondta később a fiúnak. Hagyd, csiszolódjon az ujjbegyeken, akkor én is megengedlek magamnak téged. Hát ez lesz a vége, végül így kerülök magamon kívül, gondolta Ág Bogi, elveszítem a formám és felöltöm a tiédet, és inkább a hegekhez lesz majd közöm, az emlékhez, amit a bőr őriz. Konganak benned. Mind egy-egy harangkondulás, hosszan gong, perget oldalakat, dátumokat, helyszíneket, női neveket, nem jelentenek semmit, egészen különös védjegy a csonka, heges test, amint a hiány nyelvén dadog arról, ami van. Teljesen képtelen. És nem emlékszel már te sem, én sem, hiszen megszűnik az a tér, amiben ez a kijelentés érvénnyel bírhat. Csönd van.
Több volt ez, mint a puszta öröm, mert volt benne csodálat és megrendülés is, sőt a szorongás kis fekete pontja legbelül, üdvözítő egyensúlyt tartva a dolgok között. Úgy estek egymásnak, mint legelőször, amikor Ág Bogi hirtelen felpattant a fotelből, az agyagos nyakába csimpaszkodott, és azt duruzsolta a fülébe, hogy ez jó, milyen jó, de milyen jó, visszhangozta az agyagos. Finoman hajolt a testére, elhessegette az álnok rágcsálókat, a madarat, és megmosdatta a lányt. Ág Bogi finoman hajolt az agyagos testére, elhessegette az álnok rágcsálókat, a madarat, és megmosdatta az agyagost. Az arcuk megfeszült, a szemük kásásodott, a tenger már az ágyig ért. Aztán nyaldosni kezdte a lepedőt és a paplant, összefröcskölte a lábfejeket, végigsimított a vádlin és a combokon, amelyek akkor már acélfeszesek voltak, legalábbis a lányé biztosan. Felültek a hullámokra, évekig tartó ringás kezdődött, most kéne, gyökeret eresszek, gondolta, mint a tölgyek, gondolta, vagy a cédrus, gondolta, az tovább él, gondolta, hallgass. Ág Bogi sikolyait a párnahuzatba temette, az agyagos arcának torz fintora csak a lányé maradt. Hosszú néma álomba zuhantak utána, amerre semmi sincsen.
Abban az időben nem voltak nappalok és éjszakák, mindenki arrébb húzódott, ahol megjelentek, az emberek nem bírták ezt a különös sugárzást, nem érték fel ésszel, és idegenkedtek, kihátráltak mellőlük. Ők ketten azt gondolták, nem baj, és rajzoltak maguknak barátokat és ellenségeket, cserepes virágot és törtkrumplit, volt abban a ceruzában kőpadló és közös szekrények, macskák és éjjeli lepkék, volt lomhaság és gyorsaság, sírás és nevetés. És voltak démonok. A démonokat Ág Bogi mókusörsnek nevezte, el akarta keresztelni őket, hogy ne vegyék birtokba az agyagost, féljenek tőle, miközben a csapnál állva az edényeket mossa. És féljenek tőle reggel, amikor pattanásig feszültek, féljenek délelőtt, amikor Ág Bogi házon kívül volt, féljenek délben, amikor együtt ebédeltek, féljenek délután, a sötétedésben, féljenek éjszaka a suttogásokban és a sikolyokban, féljenek, féljenek tőle.
Aztán megint jött egy lány. Hogy a lány jött előbb, vagy az aranykalitka bizonyult túl szűknek, valójában esetleges. Ág Bogi kopaszra nyírta a fejét, és úgy várta az agyagost. Az hetekbe telt, míg a közös ajtó mögül kihurcolt mindent, de a mókusörsöt ott hagyta. A lány teste összetöpörödött, a fekete karikák alól nem látszódott a szeme színe, egyáltalán, nem volt már színe sem, valami fakósárga fény pislákolt csak, miközben az agyagost várta. Az agyagos pedig csak nem jött. Persze gyakran benézett a lányhoz, de csak jóval később történt meg az, hogy ő álldogált az ajtó előtt arra várva, hogy beengedjék.
Ág Bogi megtanulta, milyen kegyetlennek lenni. Az ablakban nézve a zuhogást, így, évek múltán arra gondolt, hogy ez nem megaljasodás volt, hanem mindig is benne lévő, sunyin piszmogó állat. Úgy képzelte, mint valami apró rágcsálót, akitől igazán nem szokott félni az ember, esetleg csak elfordul, mikor meglátja. Mint egy egér a spajzban, ami éjjelente kezd zörgésbe, piszmog, zörög, szöszmötöl, és az ember hiába megy ki, kapcsol villanyt, vagy rak ki egérfogót. Azt a zörgést onnatól minden éjjel hallani majd a spajz felől. 
            Az agyagos nem vette komolyan, hiába mondták neki az üvegfalon túl, vigyázzon, mert abban a lányban ezer évre elég halál van. De ő már csak úgy törődött vele, mint levetett könnyű nyári zakóval, leporolgatta, néha felpróbálgatta, de időről időre szorítani kezdte a lapockánál, a mellkasában durrogó madár pedig didergett, annak a másik lánynak a melegére vágyott. Hiába mondták neki, hogy vigyázzon, mert aztán olyan lesz ő is, mint a macskák, hajnalonta fog hazajárni, hosszú, háztetőkön töltött esti séták után, de nem vette komolyan, azt gondolta, nincs olyan hosszú háztető, nincs olyan magasan a hold, hogy ne kelljen neki mégis azt a madarat ahhoz a másik lányhoz vinnie melengetni.
            Hónapok teltek el, egy másik tél lett, zimankós, és a lány meleg bundába burkolózott, a puha szőrmébe törölte könnyeit. Éjjelente azzal feküdt, az alatt ébredt reggel. Voltak nappalok, amikor a bunda szúrt, máskor csiklandozott. És Ág Bogi kezdte belátni, van tenger, ami kiapadhat, van bunda, ami elég meleg ahhoz, hogy kis teste ne fázzon. Hiába volt alatta meztelen, mert a régi ruhái mind elrongyolódtak azon az őszön, hiába hullott még februárban is a hó. Lassan kiengedtek elgémberedett ujjai, lassan újra megtanult járni és nevetni.
            Még várta az agyagost, de már csak megszokásból, még sírt néha utána, de már csak a régi magukat siratta, és azt, aminek vége lett. Aztán egyre többet gondolt egy másik fiúra, mindegy is volt már, gondolta Ág Bogi a hóesésben, csövek voltak-e a fiú kezében vagy sercegéssel ütötte el az időt, valahogy tűzet gyújtott, és kifésülte az összekócolódott haját. Az agyagos keserűn mondogatta neki:
– Keress tárgyat hozzá, vágyakozni hamar megtanulsz.
Ág Bogi végtelenül szomorú lett, de be kellett látnia, az agyagos, mint a vasútállomáson, most is pontosan és jóval hamarabb látta őt ebben a hóesésben, nem kellettek vonalkódok sem hozzá. Már tudta, van, ami nem változik, és vannak dolgok, szerelmek és madarak, amik véget érnek. Vannak ilyen nappalok és éjszakák, akad hóesés és parketta, ami elévül, amit szétrág az idő, és ami a betonba fulladva teljesíti be azt, amire rendeltetett. És ez nem baj. Ág Boginak nem rá van szüksége, és ő igazából tényleg nem tud szeretni, a kutyatekintet hűsége álnokság, mert mögötte nyugtalanság van, ismeretlen hajtóerő, ami majd mindig ellöki Ág Bogitól, el onnan, hogy aztán legyen mikor újra sóvárognia és vágyakoznia utána. Menekülhetek előle, gondolta Ág Bogi, de minek, a végén majd úgyis megokosodva állok, józanul. És azt az időt mind elvesztegettem.
Az agyagos egyre tanácstalanabb lett. Most ő álldogált kétségbeesetten Ág Bogi ajtaja előtt, ruhájáról lecsorgott az eső, és leolvadt a hó, és leperegtek az első cseresznyeszirmok. De Ág Bogi akkor már nem bírt megszólalni, üvegteste cseppfolyós lett, aztán légnemű, az agyagos hiába próbálta, sehogy sem tudta felmarkolni azt a régi tócsát. A tárgy alakot öltött, Ág Bogi szorgalmasan tanult, mert élni akart, mert nem volt perc, hogy ne akart volna boldog lenni, vagy ha boldog volt, még boldogabb, a csövesember pedig  úgy fedezte fel magának a kicsi lányt, azzal a gyerekes örömmel, ahogy az űrkutató az ismeretlen csillagot, és ugyanolyan méreg lett a szívének, ahogy az agyagosénak is. Volt hát, amiben az agyagos és a csövesember hasonlítottak egymásra, de volt egy nagy különbség: az a fiú mindenre kész volt a lányért. És az agyagos tudta, hogy Ág Bogi előbb-utóbb észreveszi ezt. Napról napra megkönnyezte, hogy azok ott egymás szívéhez melegednek, mást semmit nem csinált. Közeledett az idő, mikor megismeri saját magát, ki ő. Egy ember, akit arra ítéltek, hogy kígyóként őrizze a bitang aranyat, egy arc, melyet arra ítéltek, hogy álarc legyen, egy elveszett férfi, aki a földig hajol, és tudja, hogy a Paradicsomban lakott.

Most már mindenre jut idő, gondolta Ág Bogi. Ha majd elfelejtem, és nem érdekel, mit csinálsz, merre jársz, egyáltalán vagy-e a világban, mindenre lesz megint idő, ezt ismételgette még hónapokig. Aztán évek teltek el, de nem álldogált soha többé mások ajtaja előtt, nem vagdosott körömdarabokat, sem hajszálakat. A bokája megvastagodott, a melle megereszkedett, de valahonnan a messzi távolból derengett, hogy van a világon valaki, valaki, a hó képtelenség, hogy tudta volna, ki, aki bárhol is legyen, és bármennyire tud fájni mindig, hogy nem itt, így van jól, színarany.

 

Forrás: a Szerző kéziratának egy példánya, melyet nagyon köszönök.

Ez a próza tkp. replika Antal Balázs novellájára, mely szintén olvasható itt a Tabula Candidán: 

/cikkek/kortars-magyar-novellak/Antal_Balazs_Elvesziteni_egy_not

 

 

http://1.bp.blogspot.com/_yIixaQhkXrY/Rp1tqzfuSlI/AAAAAAAABLU/6AhnEbPhdPs/s400/SadMan.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.