Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elveszíteni egy nőt

2008.10.04

ELVESZÍTENI EGY NŐT     

(In: Öreg. JAK-Kijárat, Bp.2003)

 

 

 

Antal Balázs (1977-)

 

Fiatal, de szakmai értelemben máris az "öregebbek" közé számító (vagyis sokat dolgozó) költő, prózaíró és kritikus. Működési területe Nyíregyháza, Miskolc, Budapest, ill. Közép-Kelet-Európa longe lateque...

 

Évtizedekkel később, mikor már mindegy volt, mert egész nap csak magába roskadva, csendesen üldögélt a lócán, és múltja szakadékát méricskélte, a vén zenész úgy gondolt vissza arra a napra, mint az életére, mikor a kicsi Ág Bogi ízzé-porrá morzsolt dohánylevelekből megjósolta a jövőjét egy vasútállomáson, méghozzá pontosabban, mint ahogy az bekövetkezett valójában.

 

Megmondta neki jó előre, hogy nem lesz egyetlen perce sem, hogy ne akarna boldog lenni, vagy ha az volna épp, akkor még boldogabb. A vén zenészre akkoriban fényesen sütött a nap, fiatal volt, szinte fiú még, csurgott belőle az erő, az elevenség, úgy látszott, élete szőnyegét szerencsés fonálból szövik, a lány meg épp legszomorúbb éveit élte ábrándos, boldog életének. Sokféle kín csimpaszkodott a hajába, elcsapott szeretők szégyenfalához térdepeltette sorsa, magány mérge csöpögött szívére régóta. Kietlen, sivár vidékeken keresztül rohantak egymás felé, amerre semmi sincsen. A vén zenész szövevényes, kitalált útról érkezett oda, hogy a csikorgató fagyok kiűzték fűtetlen szobájából, és a meleg vonatra kergették, Ág Bogi meg az ellenkező irányból jött gyalogszerrel, sáros utak földbe fagyott gyökerei felől. Évtizedekkel később a lócán üldögélő fogatlan vénember még mindig megborzongott, valahányszor felidézte a kicsi Ág Bogi alakját, ahogy összehúzta magát vastag kabátjában, és haját arcába borzolta a szél, úgy állt a peronon.\\r
     Jó és rossz emlékek sétáltak föl-alá a kertben, hol ez, hol az ült oda mellé a hűvös reggeleken. Akkoriban, vad fiatalon a gyárvárosban lakott, hónapos szobákban, hátsó udvarokon, sikátorokra nyíló ajtók mögött. Napközben a kormos utcákat járta, kémények tövében kódorgott, feldíszített, nagy autók körül sündörgött, várva, csurranjon-cseppenjen végre neki is valami. De a gyárvárosban nem volt szükség zenészre, magányos trombitásra, elzavarták mindenünnen, ne lábatlankodjon ott. Végül már a külvárosi telepeket járta, időnként felfogadták egy-egy bányászzenekarba, de kinézték maguk közül, és ő sem érezte jól magát velük. Aztán egy nap, sötét múltjának bugyraiból előlépett Mici bácsi, és trombitást keresett a zenekarába. Akkortól kezdve csak fújta a csövet, és nem ügyelt semmi másra.\\r
     Ág Bogi ugyanakkor isten háta mögötti városokban bolyongott napra nap lélektelen, mint valami fura dolog, amit senki se tud, mire tartson. Reggel a delet várta, délben az estét, este meg, hogy csak virradna már. Bánkódott elnevetett szerelmein, reszketve leste a vénlányokat, ahogy végigvonultak az utcán, tudta, mikor magukra zárják az ajtót, keserves sírásba fognak, és sokáig nem bírják abbahagyni. Félelmeiről leveleket írt egy láthatatlan férfinak, melyeket sohasem kézbesített senki, zsebében rejtegette, izgatottan gyűrögette, és olvasta magában újra meg újra a sorokat, míg szét nem foszlott a papír, nem maradt belőle semmi. Szemében óriás mezők kékje ringott, de attól tartott, ő már nem fog új hajtást bontani. Őrjöngő fogolynak érezte magát, hiába, hogy mindenből éppen kiszabadult.\\r
     Azon a ködökkel terhes, fagyos napon a kövek megteltek levegővel, mocorogtak a sínek között. Sípolt és zsibongott minden, mintha a tavasz harsogna már a rétek tövén, pedig még a tél is épp csak, hogy készülődött, először nyújtotta ki fagyos karmait. Úgy teljes az emlék, hiába, hogy a lócán üldögélő ezt már elfeledte, vagy ki tudja, nem is figyelt föl rá talán, a zsibongás nyomában rémjáró csend következett, mindent elhallgattató, amerre haladt. Elhallgattak a kopasz fák, el a didergő vizek, elhallgatott a jégmadár is, csak a kövek sípoltak rendületlenül, egymás sarkain türelmetlenül kopogtak, összedörzsölődtek, csikorogtak. A kövek tudták, egyedül a kövek tudták, ezért sikoltoztak a vén zenész felé, de ő nem hallotta meg: vigyázzon, nagyon, nagyon vigyázzon, mert valaki, a kövek nem tudták, ki, valaki színarany.\\r
     Útipoggyász nélkül érkeztek ketten kétfelől, mint akik máris indulnak tovább, a vén zenész sápadtan a vonat bűzétől, az emberek levegőtlen melegétől, Ág Bogi meg arcán fagyos mezők pirosát lobogtatva. Sokan zsúfolódtak össze a zsibbadt állomáson, a tömeg hullámzott a repedt vasú, rossz kályha körül. A padokon kövér asszonyok, rongyos kabátú bácsik falatoztak, zsíros papírból, fekete kézzel, az egyik sarokban egy cigány hegedűt szedett elő és cincogni kezdett. Sokan odagyűltek, a trombitás is közöttük sodródott, Ág Bogi meg minél távolabbi sarkokba húzódott, ott vacogott magában az egyformára fázott arcok között. Egyikük a hang után ment, a másik a csend nyomán. És a kettő közül, ne feledjük, az egyik színarany.\\r
     A lócán üldögélő elnézte, a hegyek fölött hogy ragyogott a nap, ahogy fiatal mása felett is magasra hágott, miután találkozott Mici bácsival. Fújta a csövet, nagyokat evett-ivott a lakodalmakon, bálokon, a párás, sűrű forgatagnak hajnalig húzták a talpalávalót, szívéhez nőttek a lila napfelkelték, a táncos kedvű lányok, nem volt még egy olyan zenekar a környéken, mint az övék. Nem állta a nyugalmat, a csendet, hát Mici bácsi mellett kora tavasztól késő őszelőig megnyerhette a mulatságot. És ha lementek a dobogóról, várták őket a ragyogó szemű lányok, hogy végigsimítsák kürtjüket, trombitájuk, hogy ujjaik elábrándozzanak a harmónika billentyűin, vagy megcirógassák a gitár húrjait. Mindent a hangszerének köszönhetett, attól lett ember, és attól lett boldog, és nem akart sohasem megválni tőle.\\r
     A vén zenész a lócáról a fényes dél felé nézett, mint aki keresztül lát a hegyek felhőbodros görcsein, és máris ott állt a tanyasi hegedűs előtt, aki olyan mélyen a szemébe húzta a kalapját, semmit se lehetett látni a tekintetéből. Mondogatták, ezt játssza, azt játssza, de nem hallgatott senkire. Bánta, hogy nem volt nála a trombitája, szívesen fújkálta volna a csövét, mert azt hitte, tud játszani rajta, pedig sejtelme sem volt még, mennyi bú könnye kell egy trombita dallamához. És közben utasok érkeztek egyre mindenfelől, rokonok, ismerősök fedezték fel egymást, és tapostak át a többieken, őt is elsodorták, vagy maga is menni akart, mindegy már, megbánta réges-rég, hogy ott volt, mikor, mint a fényrobbanás, egy távoli zugban szembogár fekete csillaga villant, hogy megpecsételje egész életét.\\r
     Ha álmodott róla, ott annyi nép volt, egész városokat lehetett volna azzal megtölteni, ha álmodott róla, hullámzott, hömpölygött az a sok ember, ide-oda vetette őket a tajték, ha álmodott róla, a rettentő hidegben átázott rajta a nagykabát, ha álmodott róla, fulladozott és tehetetlenül rúgkapált, ha álmodott róla, csak keringtek egymás körül, mint a Föld meg a Hold, el akarták taposni őket, ha álmodott, álmaiban egymást keresték a tömegben, és nyújtózkodtak nagyon, és reggel és délben és délután is, bárhogy, ha álmodott, mindig ott leselkedett valami éjsötét, az lökte, lökdöste őt egyre messzebb, és álmaiban ha Ág Bogi előtt állt is, olyan messzinek tűnt a lány, és ha hallotta volna a szavát is már-már, egyetlen hanggal sem válaszolt, nem mozdultak az ajkai, a karja, szíve sem, zsibbadtság, dermedtség fojtogatta tagjait, és nem volt képes azt az egyetlen, hiányzó lépést megtenni a lányért, pedig fontosabb volt, mint az élete, mert álmaiban is távolról zsongó trombitaszó hallatszott, és ő kétfelé tekintgetett, míg kiürült a homályos állomás, s a csendben, ürességben ottmaradt egyedül, vele senki más.\\r
     - Csak összetöröd, ha öleled örömöd - ezt is mondta a kicsi Ág Bogi a vén zenész fiatal másának, ahogy a kályhára terítette a száraz dohány körömpiszoknyi lapjait, s a barna törmelék közt keresgetett. A trombitás nem is hallotta, mit beszél, mert magában kutatott, valami furcsa sajgást érzett, de nem vett észre semmi változást. Nem figyelt, pedig amit akkor mondott neki a kicsi Ág Bogi, az szinte szóról-szóra ugyanúgy beteljesedett.\\r
     Akkortól kezdve gyakran ott álltak újra, pedig korábban a trombitás azt se tudta, mi a neve annak az állomásnak, és mikor megérkeztek, mindketten csak gyorsan eltűnni akartak onnan. Évekig jártak vissza a dobkályha szomszédjába, mint akik csak úgy véletlen sodródnak egymás mellett, mint akiket a szél cibál. A borzalmas, vad keleti szél, ami mindenkit beteggé tesz. És a vén zenész, az a lócán üldögélő, úgy kapaszkodott annak a napnak az emlékébe, ezzel feküdt és kelt, és lélegezni sem tudott volna már, ha nincsen.\\r
     Mici bácsinak beszélt róla egyedül, aki gyakran kikérdezte a próbák után. Óva intette a nőktől, mert a muzsikus embernek csak keserű lemondás lesz miattuk a sorsa, de azért ő se zavart el se lányt, se asszonyt, ha az össze akart vele dörgölőzni.\\r
     - Megizélted? - csak ennyit kérdezett.\\r
     - Meg én - vágta rá kapásból, pedig sok idő telt még el, míg egy éjszaka lecsókolta Ág Bogi forró hasáról a hideg csillagot.\\r
     Addigra megismerte a pusztaságot, mint a tenyerét, betanult nóta lett az a sík világ. Felismerte a hó alatt, és felismerte olvadás után is, hogy merre jár. Fényesen sütött rá a nap a dobogón, és egyre fényesebbnek érezte, ha lejött is róla, de még át-átsuhantak felette sötét felhők, óriás madarak árnyai. A vén zenész soha, fiatal korában sem volt valami jó ember. A rokonai ki nem állhatták, nem keresték, nem üzentek neki sosem, anyja csak dühöngött, hogy semmirekellő cigányéletet élt, nem volt jó szava se hozzá, a barátainak meg, akik számítottak rá, folyton csalódniuk kellett benne, mert hamar megfeledkezett róluk, elfecsegte mindenfelé a titkaik. És mert könnyűszívű ember is volt mindennek tetejébe, és sehogy se bírt szembenézni bajaival, s a hosszú vonatúton mindettől messze szökhetett, és kedvére elábrándozhatott, és akivel közben találkozott, annak azt mondott, amit akart, nagyon jól elvolt így. \\r
     Ág Boginak, ha akarta, ha nem, arra vitt az útja. Fel sem tűnt neki az a hangos szavú fiú, eleinte nem is látott semmit sem belőle, csak azt a zavaros képet, amit a dohány megmutatott neki, és idegesítette, hogy folyton kiabál. Szívére addigra virágok súlyos álma szállt, és eszében sem volt ébredezni, régi, gyönyörű szerelmét, szenvedését, magában hordozta még, mint sebzett madarat. Kettejük közül ő lett az, aki, bár nem ismerte be sosem, talán még magának sem, elhitte, csöndje elbírhat a trombita dallamával, megmérkőzhet egy egész zenekarral is akár, de mikor rájött, hogy mégsem, ő menekült elszántabban, sebesebben.\\r
     A trombitás színpadokról harsogott, melyekre a valóságban sosem állhatott fel, a rádió felvevőszobáiról, melyekről ő is csak szájtátva hallgatta, miket beszélnek mások, és ő is tátott szájakat akart maga köré, ezért volt olyan hangos, mindenkinek hallania kellett, és ő is kezdte már elhinni magáról mindazt, amit a hosszú vonatúton kigondolt, vagy csak hirtelen jutott az eszébe, csupa hazugságot. Így lett egycsapásra titkos élete, amely lassan, észrevétlenül fölé nőtt, és a kicsi Ág Bogi alakja köré fonódott, és odaragasztotta őt is, mint a gyanta. De ha Ág Bogi azt mondta neki két kicsi szemével, mintha a levelek között turkált volna még:\\r
     - Semmi sem egészen a tied - egy kicsit megállt, hogy levegőt vegyen, és eltöprengett dolgain.\\r
     A lócára valamivel dél előtt már nagyon odatűz a nap. Fel kell egy kicsit állni, megjáratni is jó a rozzant térdet és bokát. Mici bácsival sokat kóboroltak éjszakánként, ha még vitte őket a lábuk, hogy a dobogóról lemásztak, de az igazi kóborlások idején már csak egyedül járt. Akkor állandóan bolyongott, sötétben, világoson, és kevesebb lett napjaiban az ábrándozás. Elhagyta a város üszkös peremvidékét, elment a folyóhoz, egykedvűen figyelte a nagy madarak röptét a víz fölött, máskor a dombokon, erdőkön át falujába baktatott. És ha mégis megállt, döntötte magába a szeszt, ivott és ordítozott, míg ki nem nyúlt, és reggel a vad bozótban ébredt, ami kimarta a bőrét, és megszaggatta a ruháját, és akkor kezdte elölről megint. Így nyomta át magát valami másba, valami semmibe, ami nem hívta, de nem is kergette el. Tudta jól, csak amíg él, kell, hogy kibírja ott. Az öregember ilyesmin már nem gondolkodott. Csak az udvaron rótta köreit a kút körül, és folyton odalesett, nem lehet-e visszaülni még. Sietnie aligha kellett, most már sehogy sem késhetett le semmiről. Lemaradt életében éppen túlságosan is sok mindenről, csak a vonatok, azok várták meg mindig.\\r
     Csipegetett valamit a kútkáva peremére támaszkodva, és lebámult a sötétbe. Szerette olyankor déltájt azt a kis hűvöset, jobb kedvre derítette emlékeit. Aztán a csörlővel felhúzta a vödröt, benne szifon, borosüveg. Most már átbicsaklott a nap, és kezdődött a délután, ideje volt tényleg visszaülni.\\r
     Nap nap után telt, hétre újabb hét jött. A télen nehéz idők jártak a trombitásra, mert nem voltak lagzik, és megritkultak a bálok. Volt, hogy kenyérre se futotta, de Mici bácsi mindig kisegítette. Ő maga, ha beállt a rossz idő, nagydarab Lujzájánál lakott jó meleg bérházban, aztán, ha fölengedett a fagy, gyorsan elpárolgott onnan. A trombitásnak is azt mondta, így kell ezt csinálni. Jobbik fele volt az öreg a fiúnak, mindenre rábeszélte, aztán a végén visszatartotta, hogy mégse. Az első találkozás után sokáig nem beszélt Ág Bogiról senkinek, mert nem volt mit mondania róla. Tudta jól, Mici bácsi kinevetné, ha hallja, hogy ő annyi idő óta járkál egy nő után, pedig nem is, hát még ha kiderülne, hogy nincsenek éjszakák, csak néhány délutáni óra. Aligha hitte volna el, hogy eltelik néhány hónap, és másról sem akar majd beszélni, csak arról a kicsi lányról, azokról az ábrándos szemekről, a puha arcról és a lobogó hajáról. \\r
     Ág Bogi is nehezen húzta ki a telet, mint a medvék, csak a melegről ábrándozott, és régi napjainak mohó emlékeiből élt. Bezárkózott a kuckójába, mint aki nem is akar előjönni többé. Párnájába sírta a neveket, melyeknek viselői messze jártak, és nem gondoltak már rá sohasem talán. De a legrosszabb az a néhány hét volt, mikor ömlött a hó, nem akart végeszakadni napokon át. Gondolkodott, gondolkodott a kicsi Ág Bogi, hogy mért érzi egyszerre még rosszabbnak a rosszat, és akkor tűnt föl neki, hogy nem jött, a hószakadás miatt nem tudott jönni a trombitás, aki rákérgesedő magányát harsány szavával lassan-lassan ledörzsölte róla. És akkor felismerte, hogy apró kis örömök csak olyankor villannak életében, mint a penge, ha szorongva áll a dobkályha mellett, az érkezőket lesi, s egyszercsak megjelenik a trombitás, odahagyva a gyárváros átlátszatlan füstjét, és elkezdi sorolni hazugságait. A szívében mély víz örvénylett még mindig, más semmi, hanem egyre jobban érezte, hogy a testén rettenetes vágy uralkodik, meglehet, nem sokáig tud már neki parancsolni.\\r
     Elég volt egy-két korty az üvegből, összekeveredtek az emlékek a lócán ülőben. Összevissza jöttek mindenféle ízek és illatok, helyek, homályos szobák, két ölelő kar bilincs-szorítása, és a dobogó széle, a trombita dallama. Nagyratörő terveket dédelgetett egész életében, zsebre akarta gyűrni a világot, de a valóságban csak szakadt kalapja szegélyét gyűrögette, és Mici bácsi szavában bízott vakon, aki nagy jövőt jósolt neki. Mindent akart, és addig valóban mindent meg is kapott, és Mici bácsi biztatta, hogy csak így tovább. Már csak azt kellett kivárni, hogy eltanuljon mindent az öregtől, és jöjjön egyetlen megfelelő alkalom, akkor messze vándorol, úgysem köti semmi ehhez a vidékhez. Nem visz magával semmit és senkit innen, csak a trombitáját, amivel megválthatja a világot. És ő előre kigondolt már mindent, és el is mondta a kicsi Ág Boginak, meg akinek még füle volt hozzá, hogy hallja. Szerette volna tovább szőni azt az álmot, ha rágondolt, szúró vágyódás hasított bele deréktájt.\\r
     Alig várták hát mindketten, hogy ledobhassák fagyos napokra való gönceik, és újra útra keljenek. És amikor aztán ott álltak megint egymással szemben, alig tudtak mondani valamit, nem a szájuk, a testük, a vágyuk akart akkor már megszólalni, ágyékuk börtönéből ki akartak törni a rab mozdulatok. És addig hallgatóztak, addig várták a másik szavát, eltelt talán egy nap is, meg még egy másik, míg Ág Bogi megunta végül, kézen fogta a trombitást, és vitte magával egy másik város másik sűrűjébe. A lócán üldögélő csendes öregember szeme csillogni kezdett, valahányszor maga előtt látta azt a kis lakást, a vörös és a sötétkék szobát, a párnákkal, dunnákkal bevont nagy szekrényeket, a leeresztett redőnyök résein beszökő fényt, a szőnyegek bolondos mintázatát, a kakukkos órát, a falakról leskelődő néma fényképeket, a galambkarmoktól sebes ablakszemet, meg mögötte azt a kis bolond lányt, kipirult arccal főzi a teáját, tekergeti a rádió gombjait, beveti az ágyat, a vastag szőnyegek elnyelik léptei hangját, kinyújtózik óriás, puha fotelében, vagy a teraszon táncol, és lesi a fél világ. Az eresz alatt néma jégmadár, a vázában jerikói rózsa. És csend, hihetetlen csend, csend mindenfele.\\r
     - Volt egyszer egy muzsikus - mondta menet közben a lánynak -, leszállt egyszer a pusztaság közepén veszteglő vonatról, és beleveszett a sárga semmiségbe. És többé soha sem került elő a tanyavilágból. Néha hallották még régi ismerősei harmónikája hangját valamerről, de akkor már hiába nyúzta.\\r
     - Hallottam róla - bólogatott a kicsi Ág Bogi -, de neked nem kell félned.\\r
     - Nem is félek.\\r
     - Ne is.\\r
     Azon az első éjszakán, ahogy sorra mindegyik máson, hogy a paplan alatt szorosan összebújtak, nemcsak az ölelésük volt féktelen, de sütött a forró szenvedélytől a karjuk, a válluk, a hátuk, még a lábujjaik is mind izzottak a szenvedélyben, és szenvedélyesen hullámzottak hajuknak szálai, bőrükön csókok görögtek fel és le, mint eltévedt madárrajok a völgy felett, és az arcuk tiszta és szabad égbolt, egyetlen hang se juthatott be a nyitott ablakon Ág Bogi csöndbirodalmába, pedig odakint tombolt a tavaszi éjszaka, mindennek elkövetkező fájdalomszaga volt, de ők nem érezték ezt meg, csak fojtogatták egymást órákon át, és önfeledt-mohón akartak belebolondulni minden pillanatba. Az éjfél kongatása hiába kecsegtette bőséges idővel őket, megijedtek, és az ölelések túlsó pereméről már csak lebukni akartak a feneketlen mélységbe és örökre ottmaradni, és ahogy az éj elbúcsúztatta őket, ugyanúgy lelt rájuk a pirkadat, kimerültek, csapzottak, lihegő kutyák, fogóztak egymásba, mint riadtan keresgélő gyerekek, bokáig lelkifurdalásban. És amikor a nap szétöntötte fényét a betonházak között, a trombitás, mint akit űzve űznek, magára kapkodta ruháit, nem is búcsúzott el, s a következő percben már árkon-bokron túl, messze járt. \\r
     De napokkal később ott volt megint, hogy aztán újra szökjön. És ez így ment majd két álló évig. \\r
     Gyorsan pergett minden a vén zenész előtt, mert az öröm illan, egyedül a kín égeti mélyre bélyegét. Azon a tavaszon gyakran látták egymást. A trombitás vonatra szállt, mikor leestek az esők, vonatra szállt, amikor kiöntöttek a folyók, Ág Boginál volt éppen, amikor beköszöntött a nyár, az első forró napokat is együtt töltötték. Dermesztő hajnalokon és nedves naplementék alkalmából találkoztak pályaudvarok szélső vágányain, félreeső, kültelki kocsmákban, visszhangot verő, huzatos aluljáróknál. Féltek egymástól, mint a tűztől, úgy lettek szeretők. Ablaktalan, forró szobákban szeretkeztek, harmattól áztatott réteken, és erdők szélén, irigykedő nyárfák árnyékában, máskor félre eső zugokat kerestek, ember nem járta utcákon, halálraítélt háztömbökben húzták meg maguk. Ág Bogi teste, mint egy finoman hangolt hangszer, ha hozzáért bárhol a trombitás, harmóniákat hallatott, és ő játszott rajta önfeledten éjszakákon át, s a csöndes kis Ág Bogi, az egyetlen hallgató, gyönyörködött, gyönyörködött a zenében. Röpke találkozásaikon a lány virágba borult és nektárját csöpögtette, de hamar elillant az a kis boldogság, mert a trombitás folyton vágtatott, és minden örömöt elhurcolt magával, mert úgy érezte szökni, szaladni kell előle. És közben észre sem vették, hogy valahányszor találkoztak, utána arról ábrándoztak még heteken át, hogy egyszer a trombitás végleg ottmarad, vagy magával viszi a lányt.\\r
     Így botladoztak végig a szenvedélyek alagútján, hogy végül a szerelem barlangjába érkezzenek. Szobájuk üres, süket magányában ismertek rá a helyre, egymástól beláthatatlan távolságokra. Ág Bogi gyerekes örömmel fedezte fel a szívében vacogó kis zavart, ami már úgy hiányzott neki. És az a gyorsan növekvő gombolyag kiebrudalta a könyörtelen csalódás fájdalmát, ami kínozta annyi hónapon át, csak az emlék maradt, a tudás, hogy nincs szerelem, amely ne zokogáson élne. És nem bánta, hogy akkor éjjel is egyedül volt, hagyta, hogy kitöltse mindenütt az a hirtelen boldogság. A trombitás meg ugyanakkor riadtan próbálta csillapítani a karjába költözött reszketést, mélyen magába túrt, hogy hogy lehet. Aztán csak kétkedve latolgatta bimbózó érzéseit, és mosolyogott saját magán. És fújta a csövet, és elfújta magától a gondot, s hagyta, hogy a lendület vigye tovább. Azt hitte, ami benne készül, magától eloszló csomó, és hogy idővel visszanő. Későn vette észre, hogy nem tűnik el onnan. És közben rohant az idő.\\r
     Mélységes mélyre sodródtak egymásban nagyon hamar, ahonnan nem volt már visszaút. Szépre hazudták egymás bánatos titkait a hosszú hajnalok magzatvizén, hogy csak hevertek tehetetlen bódulatban, ahogy magukat is olyan szépre álmodták, sírták a másik karján. A trombitás észrevetette, lélekszakadtig tartó szeretkezések utáni hajnalon, a kicsi Ág Bogi hangja éneklésre termett, ágak zizegésével, rekkenő nyarak bódult távolával teljesen, de nem tudta sohasem rávenni, hogy neki énekeljen. A kicsi Ág Bogi tudta, mennyi kínt szülhet akármi röpke dal, hát meggondolta százszor és még ezerszer is, hogy nekikezdjen, de magában sokszor kieresztette a hangját, áténekelt olyankor féléveket, nem tudta azt senki, nem is sejtette senki, csak a figyelmes szemlélőnek tűnt föl arcán az a repeső elragadtatottság. A trombitás nem tudta feltörni a csendjét, de így is sok mindent kapott. A lócán üldögélő ujjbegyében őrizte Ág Bogi számtalan csodás kis ívét, ritka féltett kincse volt a lány minden mozdulata, és dobozba zárt levelei a nagy szekrény mélyén. Mindez az övé volt, de semmi más, más semmi.\\r
     Lassan eltelt az első év, és nem tudták, mi tévők legyenek. Tavaszból nyár lett, aztán őszbe csavarodott megint minden, és ők újra fáztak. A trombitás időről időre megjelent, olyankor Ág Bogi otthagyott csapot-papot, és futott elébe. És mámoros napok következtek, és mámoros éjszakák, és aztán gyors és hirtelen elválás. Nem beszéltek sohasem magukról, s bár Ág Bogi repesve várta, a trombitás nem hívta magával, és nem is ígérte, hogy valaha fogja. Azokban a hónapokban a kicsi Ág Bogi szíve, a mélységes rózsa, egészen kinyílt, de csak néhány napra vette fel legpompásabb színét, aztán megfakult megint. És megfakult ahányszor a trombitás hajnalban elszaladt, és hetekre, hónapokra magára hagyta. És megfakult, ahányszor a trombitást várta, de csak egy üzenet érkezett, hogy most elmarad. És megfakult, és majdnem a szirmát is hullatta, valahányszor a trombitás álmait mesélte, de róla nem mondott egy szót sem, vagy mikor szóba hozta a jobb sorsra érdemes zenészeket, akik letértek az útról, és nem lett belőlük semmi.\\r
     A trombitás még mindig azt hitte, maguktól megoldódnak a dolgok. Egyszerre kétféle életről ábrándozott. Fújta a csövet és Mici bácsi Lujzáját bámulta közben. Féktelen mámorvágy tombolt abban a nőben, húsos bimbóit időnként az egész zenekar megcsodálta, ha nem bírtak magukkal, s az öltözőben elkezdték egymásról tépkedni a ruhát. De azt is látta nagyon jól Mici bácsin, ha magában lehetett, mennyivel könnyebben volt, és sokkal-sokkal szebben muzsikált. És megértette, hogy két álom nem fér meg egymással egyetlen szívben, az egyik kitaszigálja onnan a másikát. Ha magába nézett, óriás ragacsot talált mindenfele, füstös, koszos helyeket, mint ahol mindig csak bagóztak, és tudta már a választ, hogy Ág Bogi nem lehet az övé.\\r
     - El kell tőle válnom - mondogatta, és a trombita után kapott, mintha a mennyasszonya volna. Beteg volt már nagyon, a szerelem betege, csakhogy akkorra régesrég eltelt hiú ábrándjaival, hogy aztán merő ködképeket űzzön hosszú éveken át. Tudta jól, hogy az a nedves, cuppogó érzés a szívben néhány év múlva párás emlék lesz csupán, és ő ottmarad reménye romjain, ahonnan nincsen visszatérés.\\r
     De akkor már nagyon sűrűn kellett magát emlékeztetnie erre, mert akárhogy fújta a csövet, hogy kifújja magából vakoskodó vágyait, és hiába, hogy hetekig nem ment a lány felé, a dalok túlpartjáról visszanézve Ág Bogi gyöngéd kis arcát látta mindenütt, és a fúvókán az ő csókja ízét érezte, és a trombita az ő hangján dalolt, és a billentyűk testének puha dombjai voltak, és minden dal a szenvedélyes éjeikről szólt, és szorította, szorította a trombitát, és fújta kíméletlenül, és le kellett az egész zenekarnak állni, mert túlharsogott mindenki máson. A kényszerű szünetekben lehiggadt, de azért, hátat fordítva bandának, közönségnek, mégiscsak bedugta nyelvét a csőbe kíváncsian. \\r
     És nem akart már menni, de mégis elment. Vágyta, kívánta a találkozást. Sajgó, ropogó vidékeken vitte át a vonat, úgy érezte, csigalassúsággal vánszorog. Pedig az időt nem ott, útközben kellett volna lassabb járásra bírni. A kicsi Ág Bogi a sötét lépcsőházban várta. Elébe futott, és meg se várta, mond e valamit a fiú, a nyakába borult, és könnyezni kezdett akkor.\\r
     - Én is - suttogta a lány -, én is, én is, én is.\\r
     És tudta már a trombitás, és csak arról akart beszélni, hogy Ág Bogi a végtelen tér, a föld Ág Bogiban van, Ág Bogi a föld, a sivatag Ág Bogiban van, Ág Bogi a sivatag, az ország Ág Bogiban van, Ág Bogi az ország, a falu Ág Bogiban van, Ág Bogi a falu, a ház Ág Bogiban van, Ág Bogi a ház, az ágy Ág Bogiban van, Ág Bogi az ágy, az asszony Ág Bogiban van, Ág Bogi az asszony, az öl Ág Bogiban van, Ág Bogi az öl, a magzat Ág Bogiban van, Ág Bogi a magzat, a férfi Ág Bogiban van, Ág Bogi a férfi, a szív Ág Bogiban van, Ág Bogi a szív, az erő Ág Bogiban van, Ág Bogi az erő, a lét Ág Bogiban van, Ág Bogi a lét, az ima Ág Bogiban van, Ág Bogi az ima, a dicséret Ág Bogiban van, Ág Bogi a dicséret, az út Ág Bogiban van, Ág Bogi az út, a cél Ág Bogiban van, Ág Bogi a cél, a vég Ág Bogiban van, Ág Bogi a vég, a kezdet Ág Bogiban van - Ág Bogi Ág Bogi, Ág Bogi Ág Bogiban van.\\r
     Aznap szerelmük utolsó szőlőszemeit csipegették. Mindent elsöpört fájdalmas révületük, úgy ölelték egymást, ám a kicsi Ág Bogi szerelme mögül reggelre elősettenkedett az állandóan ott rejtőzködő kétségbeesés, és kegyetlenül ráripakodott. Egyszer már valakinek gyanútlanul, mindenestől odaadta magát, azóta vigyázott, és ha akarta, ha nem, nem tudott úgy bízni senkiben. A trombitásban néhány találkozás után megsejtette a rengeteg erdőt, amely útjára eresztette, és kedvtelve tévedt el benne, s a fák törzsére vidám szíveket karcolt mindenfele, de azután az éjszaka után, hogy annyi mindent elsusogtak egymásnak, amiről addig csak némán beszéltek, és még így is annyi minden maradt odabent, visszatartva, előre léptek sajgó kétségei, s addig cibálták a haját, addig pofozták, hogy térjen észhez, míg meg nem látta, hol vet neki gáncsot a borókás, és ha nem vigyáz, és nem hátrál kifelé, kegyetlenül meg fogja sebezni magát megint. \\r
     És Ág Bogi észhez is tért, hiába maradt volna szívesebben méla. Mert a trombitásban is forogtak a dolgok, sürgetőnek érzett mindent, csak az időt szerette volna megállítani. Reggelre lebeszélte magát a lányról, aztán visszaszívta, amit gondolt, csak hogy elhatározza újra, és így kezdje elölről, ugyanott tartson megint és mindig. Minderről mélyen hallgatott, csak annyit mondott Ág Boginak búcsúzásképp:\\r
     - Rettentő nagy távolság van miközöttünk, áthatolhatatlan, mérgezett senkiföldje.\\r
     A vén zenész felpattant a lócáról, borult a pohár, az utolsó cseppek a fűbe futottak. Dühösen dobta el az üres flaskát, s mert nem volt mást mit tenni, a kerítéshez ballagott, és átkiáltott a szomszédba. Csak úgy meghúzta az üveget, összerántotta a torkát, a gyomrát, kiégetett benne mindent, repedezett ajkát megfakasztotta. Tegnapról a nyári konyha lépcsőjén maradt a stampedlis pohár, magához ragadta, most már az következett. Töltött, azt is felhajtotta gyorsan. Akkor kicsit alábbhagyott benne a reszketés, de teljesen nem szűnt meg a zavar.\\r
     Hogy is szűnhetett volna? Valahányszor visszarévedt egész életére, mely mint egy nagy tárna, kanyargós és sötét, egyetlen csillagként Ág Bogi ragyogott fel a mélyből. De már sehogy sem sírhatta vissza a távoli múltat. Azt az időt, amikor még nem csak az üvegbe kapaszkodhatott, amikor csinálhatott volna mindent másképpen is, de csak téblábolt, és húzódozott, ki tudja, mire várt.\\r
     Kíméletlen egyedüllét várt a kicsi Ág Bogira az elkövetkezőkben, mert nem nézett felé a vén zenész. Írta a leveleket, és közben ott érezte maga mellett a trombitást. Írt minden este és minden este saját magának válaszolt. Könyörtelenül megkönnyezte a leveleket, ráfacsarta kicsi szeme összes páráját, de a trombitás szívén ezzel nem lágyíthatott. Bátorítás nélkül pedig az ember nyomorúságos hanyatlásnak indul, ellenséges szenvedélyek kerítik hatalmukba szívét. Hónapok teltek el, s csak semmitmondó üzeneteket kapott, pedig elég lett volna egyetlen apró reménysugár, hogy máris újra a fellegekben járjon. Ám az nem érkezett. Szorongva gondolt az utolsó búcsúzásra, ahogy a peronról integetett a trombitás után, aki keserű arccal, bánatosan állt az ülések között a zsúfolt vagonban, mint aki valamire készül, de aztán nem teszi meg mégsem. Megértette, hogy a trombitás mély verembe taszította, s közel van hozzá, hogy padlót fogjon megint. A kicsi Ág Bogi lassan belátta, varázsa, szépsége aligha végtelen. Pedig az volt. Álmosan volt a legszebb, amikor a feje lekókadt, és összetapadt a szeme, és álmában volt a legszebb, amikor morogva szuszogott, és ébredéskor volt a legszebb, mikor bedagadt szemmel pislogott, s az arca és a válla a párna gyűrődéseitől csupa barázda volt, és a fotelban ülve volt a legszebb, mikor a forró teát szürcsölgette, és öltözködés közben volt a legszebb, ahogy nagy gonddal turkált ruhái között, és mikor nyitotta az ajtót, hogy indul, de egy pillanatra mégis visszafordult, volt a legszebb, és mikor a hűvös lépcsőházban lefelé szaladt, kettesével, hármasával érintve a lépcsőfokokat, és mikor végigment az utcán, mikor megállt egy kopár kirakat előtt, mikor körbenézett a sarkon, vagy mikor homlokán gondja felhősödött és gyöngyözött bőrén a párás veríték, vagy mikor sírt, ömlött a könnye, vagy egyszerűen csak mikor hazaért, és izgatott, szorongó mosollyal nyitott be az ajtón, volt a legszebb, a vén zenész ott a lócán, szerencsétlenül megöregedve nem tudott dönteni, csak a könnyeit törölgette.\\r
     A gyárváros kormos boltozata alatt olvasta Ág Bogi leveleit napra nap, mint a kenyeret, úgy falta minden szavát. Teltek a hónapok, nem mozdult ki a helyéből, pedig hány meg hány reggelen ébredt úgy, maga mellett a kicsi lányt kereste, de csak a semmibe tapogatózott. Sokszor ott állt az állomás előtt, aztán mégis visszafordult. Olvasott a lány hosszú kóborlásairól, olvasott magányáról a kietlen bérházak városában, és olvasott magáról, hogy mennyire hiányzik neki. És a levelekben a trombitás hamarabb fedezte fel azt a fiút, mint a kicsi Ág Bogi ott maga körül, pedig akkor már állandóan karnyújtásnyira volt tőle. És ahogy egyre-egyre többet olvasott róla, már tudta, hogy hamarosan kinyújtózik az a kicsi kar az után a fiú után. És nyelte a könnyeit, mert azt gondolta, neki végig kell néznie ezt, el kell engednie, el kell zavarnia magától a lányt. Éjszakáról éjszakára mérlegre tette az életét. Egyik nap jól volt, nem törhette le semmi, másik nap meg mindenkit került, még a próbákra sem ment el. Mici bácsi vette elő végül egy napon, hogy mi van vele. De a trombitás nem ismert olyan emberi nyelvet, amely kifejezhette volna, ami benne kavarog. Hogy mondhatta volna el, hogy szorongása tárgya egyetlen lány: éppen olyan, mint a többi, de mégsem.\\r
     - Az ember szíve tágas - mondta Mici bácsi eltöprengve a zavaros beszámolón. - Az apró dolgok kavarognak, kihullnak belőle, a nagyok megpihennek, megállapodnak benne.\\r
     Megkezdődött a hosszú küszködés története, amit úgy megszolgált, mert nem vette észre időben, a talpfák közül hiába dörögtek, dörömböltek neki a kövek minden útja során, hogy vigyázzon, nagyon, nagyon vigyázzon, mert abban a lányban ezer évre elég halál van.\\r
     Végképp összefolyt minden a lócán ülőben, nem tudta már, mire mi következik. Ő már csak a nagy kínra emlékezett, amit nem bírt józanon végiggondolni soha, annyi év óta már. Hogy egyre növekvő tanácstalansággal olvasott a fiúról, a kicsi Ág Bogi mind gyakrabban, mind többet írt róla, aki úgy fedezte fel magának a kicsi lányt, azzal a gyerekes örömmel, ahogy az űrkutató az ismeretlen csillagot, és ugyanolyan méreg lett a szívének, ahogy a trombitásénak is. Volt hát, amiben hasonlítottak egymásra, de volt egy nagy különbség: az a fiú mindenre kész volt a lányért. És a trombitás tudta, hogy Ág Bogi előbb-utóbb észreveszi ezt. Napról napra megkönnyezte, hogy azok ott egymás szívéhez melegednek, mást semmit nem csinált. Közeledett az idő, mikor megismeri saját magát, ki ő. Egy ember, akit arra ítéltek, hogy kígyóként őrizze a bitang aranyat, egy arc, melyet arra ítéltek, hogy álarc legyen, egy elveszett férfi, aki a földig hajol, és tudja, hogy a Paradicsomban lakott.\\r
     Nem tudta, hogy a kicsi Ág Bogi mennyire várta mindennap az ő üzenetét, hogy neki is falat kenyér volt tőle minden szó, minden érzés, amit nem tudott bezárni, bárhogy küzdött. Rémülten, riadtan kapkodott felé a lány, úgy érezte, hiába, hogy egyre inkább nekitámadtak óvó félelmei, neki nem kell már soha más, csak az a harsány fiú a titkos életével, aki kirobbantotta bezártságából, és visszaadta a kedvét. Mennyire szívesen állna a dobogó mellett, lemondana a csendjéről, énekelne is most már akár, csak jöjjön. De csak egy ábrándos szemű fiút látott maga körül, a másiknál komolyabbat, csendesebbet, és neki sírhatta el bánatát. És ahogy múlt az idő, észrevette, hogy az a fiú csordultig megtelt vele, és kész feladni érte egész életét, mint ahogy fel is adta. Ő meg fél szemmel már újra a vénlányokra sandított, és nem tudta, mi tévő legyen, csak kerülje el valahogy a sorsukat. Van tehát egy, aki nem jön, pedig de kéne, és van egy másik, aki van, és egyre jobb, minden nap sokkal jobb, hogy van. Súlyos árnyék vetült a kicsi Ág Bogira. Most már neki kellett döntenie hamarosan. Akkor kezdte érteni és gyűlölni is a trombitást, hogy őrá hagyta a választást. Minden próbálkozását utolsónak szánta, hogy aztán a sorsára bízza magát.\\r
     Megírta a fiút a trombitásnak, mindent megírt róla és magáról, és bár nem tette fel még akkor sem, levelében most már végképp ott feszült a kérdés, hogy hogy legyen. A trombitás azonban nem akarta kiolvasni a sorok közül. Akkor már csak azzal törődött, hogy a fővárosból érkező rádiósok előtt jól szerepeljen. Mici bácsi szervezte be őket, hogy hallgassák meg a zenekart, készítsenek felvételeket róluk. Pár hetük maradt, hogy mindent begyakoroljanak, éjjel-nappal próbálniuk kellett, nem volt idő nyavalygásra. A trombitás semmi mással nem törődött, ahogy a vénember sem törődött semmivel, csak hogy sajnálja magát ott a lócán, és innivalója legyen mindig elég. Talán, ha valaki megrázta volna, ébredjen, vagy parancsoltak volna rá, parancsolt volna rá a kicsi Ág Bogi, vagy Mici bácsi, bárki, menjen, rohanjon már. De nem parancsolt neki senki soha életében, csak a trombitája. És ő arra hallgatott megint.\\r
     A trombitára, amit a lócán üldögélő már sohasem vett elő. Hosszú évekig együtt töltöttek minden estét, s mint a régóta házasok, a végére meggyűlölték egymást. A szekrény mélyén hevert rongyokba csavarva. A szekrény mélyén, ahol a kicsi Ág Bogi egykori szerelmüktől illatozó levelei dobozba gyűjtve várták, hogy újra meg újra elővegye őket. Némelyiket annyiszor forgatta át ujjai között, annyiszor olvasta újra, kikoptak már a betűk belőle. Elég volt néhány sort elolvasni, hogy kicsit megnyugodjon. És elég volt néhány szót elolvasni, hogy feldúlt legyen megint.\\r
     Ág Bogi vívódott, keservesen kínlódott, a szíve a távoli gyárváros utcáit kutatta, hol van, hol lehet a trombitás, mit csinál most vajon, mért nem siet hozzá, és ha bánata könnyekben ömlött ki, nem volt ott más, hogy megvigasztalja, csak az a méla vágyak kínzotta fiú. Azok a semmitmondó, átkozott levelek. Az az egyre halasztódó látogatás. Az a folyton felette feszülő titkolózás. Szép volt minden perc, és igaz minden érzés, de érezte, tudta, most már vége van. És akkor a kicsi Ág Bogi nem írt többet. De titokban még várt néhány napot. Csak aztán öntötte el az új szerelem.\\r
     Öregebbek lettek egy évvel, mióta nem látták egymást. A trombitás egyedül ünnepelt, nem volt vele más, csak a cső hűvöse. Ág Bogi nem, soha többet nem volt már egyedül.\\r
     A történet innen kettéválik, nem lehet együtt mesélni tovább.\\r
     A trombitás az egyik éjjel azt álmodta, hogy Ág Bogi együtt van valakivel, nem tudta, azzal-e, akiről azt hitte, bármikor vele lehet, vagy valaki mással, gyötrelmes álom volt, olyan gyötrelmes, hogy álmában felzokogott, és felébredt, de hiába akarta ébrenléttel eltorlaszolni az álom kijáratát, mialatt a sötétbe bámult, az álom, mint alattomos kígyó, előbújt, és miután megvirradt, a hajnalon áthatolva átkúszott hozzá a nappalba, és rátekeredett, egész nap fojtogatta eszméletét, és kényszerítette, hogy foglalkozzon vele, és ahogy próbált kimenekülni abból az ingoványból, belátta, minden hiába, most már, így vagy úgy, de egészen vége van, az álom valósággá válik, és nem hagyja aludni, a valóság meg álommá, és ő soha többé nem látogatja meg a kicsi Ág Bogit.\\r
     Egyik szeme telehalt bolygó, másik szeme gömbölyű tenger.\\r
     Űrgyümölcs, mélyén belehullt életekkel.\\r
     Rengeteg homályos, szürke év.\\r
     Minden dal hitvány utánzata ezután már valami másnak.\\r
     Annak a zuhogó fényes mély zenének, amit úgy elvesztegetett.\\r
     És a következő éjjel azt álmodta, hogy Ág Bogi együtt van valakivel, nem tudta, azzal-e, akiről azt hitte, bármikor vele lehet, vagy valaki mással, gyötrelmes álom volt, olyan gyötrelmes, hogy álmában felzokogott, és felébredt, de hiába akarta ébrenléttel eltorlaszolni az álom kijáratát, mialatt a sötétbe bámult, az álom, mint alattomos kígyó, előbújt, és miután megvirradt, a hajnalon áthatolva átkúszott hozzá a nappalba, és rátekeredett, egész nap fojtogatta eszméletét, és kényszerítette, hogy foglalkozzon vele, és ahogy próbált kimenekülni abból az ingoványból, belátta, minden hiába, most már, így vagy úgy, de egészen vége van, az álom valósággá válik, és nem hagyja aludni, a valóság meg álommá, és ő soha többé nem látogatja meg a kicsi Ág Bogit.\\r
     És megborzongott, és reszketés fogta el, ha belegondolt, milyen borzasztó sok év van még hátra - és most már mind, mind nélküle.\\r
     Hogy eltelik egy hónap, eltelik kettő, három, és a kicsi Ág Bogi nem fog gondolni rá. Nem érdekli mit csinál, merre jár, kiknek és mit zenél.\\r
     És a kicsi derekát más öleli, nem ő, a kicsi ágyában más alszik már, nem ő, és a gyűrűt a kicsi ujjára más húzza fel, nem ő.\\r
     Boldog és szépséges asszony lesz, ábrándjait valóra váltó párja oldalán.\\r
     Úgy vastagszik meg törékeny bokája, úgy ereszkedik meg mellének féltékeny távola, semmit sem fog látni már belőle.\\r
     És a következő éjjel azt álmodta, hogy Ág Bogi együtt van valakivel, nem tudta, azzal-e, akiről azt hitte, bármikor vele lehet, vagy valaki mással, gyötrelmes álom volt, olyan gyötrelmes, hogy álmában felzokogott, és felébredt, de hiába akarta ébrenléttel eltorlaszolni az álom kijáratát, mialatt a sötétbe bámult, az álom, mint alattomos kígyó, előbújt, és miután megvirradt, a hajnalon áthatolva átkúszott hozzá a nappalba, és rátekeredett, egész nap fojtogatta eszméletét, és kényszerítette, hogy foglalkozzon vele, és ahogy próbált kimenekülni abból az ingoványból, belátta, minden hiába, most már, így vagy úgy, de egészen vége van, az álom valósággá válik, és nem hagyja aludni, a valóság meg álommá, és ő soha többé nem látogatja meg a kicsi Ág Bogit.\\r
     És ha mégis? Mindent látott. A fogason más kabátja lóg. Az ablakok sarkig kitárva - még ő utána szellőztetik a szagot. Hiába osonna csöndesen, egyből tudnák, hogy ott van valahol. A homályüveg ajtón látná az árnyékuk, és futna, futna, mielőtt megmutatják maguk.\\r
     Nem érdekelte semmi. Csak ment, és a tenyerében könnyeit morzsolgatta. Lassabban telt a nap, mint az év, csütörtökön már évtizedekre volt a szerda. Egybefolytak a nappalok és az éjszakák. Gyűlölte a várost, a zenészeket, hitvány bohócokat, pótéletet tengetőket, sértetten, dacosan kereste régen szétszórt, elveszített kedélyét, legalább az maradjon meg neki. Ahogy közeledett a rádiófelvétel napja, benne minden zene elvetélt. Haragudott rá a trombita, mintha tőle fordult volna el, s nem másnak mondott volna örök nemet.\\r
     És mikor eljött a napja, azt mondta Mici bácsinak, hogy nem megy zenélni többet. Vigye magával a trombitát, ne is lássa. Előtte volt a papír, kezében a toll, írni akart a kicsi Ág Boginak. Hetek óta mondta már magában a sorokat, hogy mit fog írni. Meg akart írni neki mindent. Megírja, mennyire rossz nélküle, és hogy szenved, egyre szenved. Nem tud kiszeretni belőle. És nem is akar.\\r
     - Minek írnál? Hagyjad már békén, majd lesz másik - figyelmeztette Mici bácsi.\\r
     Nem törődött vele, életében akkor először. Összeráncolta a homlokát, visszatartotta könnyeit és a papír fölött görnyedt tovább rendületlenül.\\r
     - Fiacskám, te hülye vagy. Úgy bánsz vele, mint a ronggyal, oszt nyafogsz utána - szólt rá megint Mici bácsi mérgesen.\\r
     - Nem bántam vele úgy! - kiáltotta hirtelen.\\r
     - Á, dehogyis. Csupa öröm volt neki biztos - emelte fel a hangját Mici bácsi is. - Oszt mi lesz, ha visszajön, tudnád-e? Ugyanazt csinálnád, mint eddig.\\r
     - Nem igaz!\\r
     - Hát hogy volna már igaz - mondta szárazon, hidegen, mint a bíró az elítéltnek. \\r
     A trombitás visszafordult újra a papírhoz, hogy ír tovább. De már az se ment. Már nem ment neki semmi. Marta a szívét a kicsi Ág Bogi arca, marta a szívét Mici bácsi szava, marta az a sok elnyelt, visszagyömöszölt reszketés, amit a lány mellett érzett, amit időben ki kellett volna onnan eresztenie. Elöntötték a könnyek a szemét.\\r
     - Igyál! - tette a vállára nagy kezét Mici bácsi, és kisüveget húzott elő belső zsebéből. - No. Túléled. Lesz majd még ilyen egy pár, ne félj.\\r
     Csöndben üldögéltek, meg-meghúzták az üveget. A könnyek egyre folytak a trombitás szeméből, ahogy a rossz asztal alatti koszos semmibe révedt. Csak akkor apadt el, mikor már a pálinka tüze szikkadtra szárította a szívét.\\r
     - Gyere, kezdődik a fellépésünk. A pestiek rég itt vannak. Nagy dolgok állnak még előtted.\\r
     És fújta a csövet, fújta minden éjszakán. Messzire rajzolták őt a hangjegyek, kottapapírok távoli túloldalára, hogy ott fújja ki magából a bánatot. És ő fújta, fújta, megtanulta, mennyi bú könnye kell a trombita dallamához, s hogy mennyi kínból születik akármi röpke dal. Várták a színpad mögötti, mozdíthatatlan csendek, a városok láthatatlan, szomorú negyedei, s kilenclukú, világszép asszonyok az utcasarkokon. Nem volt olyan perce, hogy ne akart volna boldog lenni benne, vagy ha az lett volna épp, akkor még boldogabb, de semmi sem lett egészen az övé, és csak összetörte, ha ölelte örömét. Tekintete, két kavics, csak gurult, gurult egy hófehér kráterben, hallgatag jégmadár körözött felette, s elégedetlen, bosszúra éhes kövek döcögtek alatta, míg a lócára nem ért, ahol már minden békén hagyta. Ott aztán heteken, hónapokon, éveken át nyugodtan tépelődhetett. Az se volt baj, ha torka könnykicsordulásig elszorult, mint mikor a világnak arra a fertályára keveredett, ahol...\\r
     A hegyek tetejétől ellökték magukat a fekete felhők. Kiesett a pohár a kezéből, de semmi baja nem lett, tompán puffant a fűben. A vén zenész már elpilledt, de végül fölállt, a poharat a nyári konyha lépcsőjére tette. Rég megszokott, suta mozdulatokkal kereste a kilincset az ajtón. Fáradt, fülledt szagok lepték meg egyből, mérhetetlen csend ömlött rá odabent. Másnap hajnalban kelt, egy kicsit pakolászott, rendezgette a leveleket, a leborult kottákat, aztán kitámolygott a kertbe, ahogy minden reggel. Egy kicsit még szédült, de kóválygó szemmel is észrevette, milyen különös, fura színnel kel fel a nap, és egyből az az évtizedekkel korábbi nagy, párás hajnal jutott az eszébe, mikor valami világvégi város koszos főutcáján szembetalálkozott Bodobács Ilonával, csak hogy oka legyen vacogni és reszketni érte még ennyi év után is.

 

Forrás: http://www.litera.hu/object.63d63ea8-badd-4532-b766-30dd951c5afe.ivy

A szerző honlapján: http://rejtekhely.extra.hu/fomenu/oreg/oreg.html

És egy különleges élmény: a novellát felolvassa a fiatal költő: Csobánka Zsuzsa. Érdemes meghallgatni - esetleg olvasás közben is.    http://rejtekhely.uw.hu/hangtar/elvesz.mp3

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.