Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Philemon és Baucis

2011.04.21

PHILEMON ÉS BAUCIS

 
 
Déry Tibor (1894-1977)
 
A két öreg csöndesen ejtőzött a keskeny kerti padkán, amelyre az őszi napfény a levele hullt diófának már csak az ágait rajzolta fel, egy-egy himbálódzó levél topázfüggőjével. A kis peremvárosi kertben csönd volt. A csöndben egy percig hallani lehetett a gyorsvasút távoli kattogását. Megint lehullt egy sárga levél. Az öregasszony egy szürke harisnyát kötött, s az öregember mellette talán el is bóbiskolt volna, ha a kötőtűk villogása időnként magához nem téríti.
- Meghalt az öreg Tímár - mondta álmosan. Már délelőtt el akarta mondani, de elfelejtette.
- Micsoda? - kérdezte az öregasszony, aki egy kicsit nagyothallott.
- Meghalt az öreg Tímár - ismételte az öregember hangosabban.
- Mi baja volt? - kérdezte az asszony.
- Öngyilkos lett - mondta az öregember. Az asszony tovább kötött.
- Elég öreg volt már - mondta.
- Csak két évvel volt öregebb nálam - mondta az öregember.
- Micsoda? - kérdezte az asszony.
- Nem volt olyan nagyon öreg - mondta az öregember tapintatosan.
- Elég öreg volt - mondta az asszony.
Jó melegen sütött a nap. Az öregember eltűnődött.
- Ivott - dörmögött maga elé.
- Micsoda? - kérdezte az asszony.
- Miért beszélsz olyan halkan?
- Azt mondom, hogy minden hónapban elitta a nyugdíját! - kiáltotta az öregember, az asszony füle felé fordítva száját. - Az egész nyugdíját elitta.
Megint lehullt egy borjúbőrszínű levél a diófáról. Az öregasszony egy ideig elnézegette lassú lebegését.
- Milyen jó melegen süt ma a nap!
- Megyek egyet járni - mondta az öregember, és felállt. - Meg ne fázzál! Ne hozzak ki egy kendőt?
- Nem kell, édesem - mondta az asszony. - Már megint elcsavarogsz?
Az öregember kinyújtott keze fejével - megmérte a napmeleg hőfokát.
- Mégiscsak hozok - mondta. - Ilyenkor októberben már hamis a nap, könnyen meghűl az ember. Nézz be majd a kutyához!
Késő délután lett, be is borult, mire az öregember sétájáról hazaért, felöltője alatt a születésnapi ajándékkal, melyet este, az ünnepi vacsorán fog átadni az asszonynak: egy csokor őszirózsába rejtve egy nagyothalló készülék. Egy éve lemondott a dohányzásról, hogy megvehesse. De most, hogy lábujjhegyen belopódzott a szobába, hirtelen kételyek fogták el, s elszorult a szíve: vajon nem szégyeníti-e meg vele az asszonyt? Még nem hiszi el, hogy nagyothall. Pedig tegnap egy nem is nagyon távoli ágyúdörgésre felütötte fejét, az ajtó felé nézett, s azt mondta: szabad!
Az öregember benyitott a konyhába.
- Megjöttem - mondta. - Mikor vacsorázunk?
- Soká jöttél - mondta az asszony.
- Jólesett a séta - mondta az öregember.
- Már megint valami huncutságon töröd a fejed? - kérdezte az asszony. - Frissen sült hús lesz vacsorára.
Az öregember csettintett.
- Rég ettünk húst.
- Nehogy felbosszants megint valami születésnapi meglepetéssel! - mondta az asszony. - Már nincs pénzem, s a nyugdíj csak egy hét múlva jön.
- Majd megleszünk - mondta az öregember.
- Micsoda? - kérdezte az asszony. - Mit motyogsz? Teríts meg addig kisütöm a húst.
Odakint megeredt az eső, éles, sűrű koppanásokkal dobolt ablaküvegen. Az öregember megterített; minthogy születésnapi vacsora volt, tehát a szobában. Mialatt terített, az eső tovább kopogott az ablaküvegen, de kopogásán túl még egy másik távolabbi dobolás is hallatszott, időnként elhallgatva, majd újra felerősödve. Az öregember az ablakhoz lépett, fülelt. Olyan erősen fújt a szél, hogy a diófa ágainak csapkodása is behallatszott. A szomszéd ház elől hirtelen eltűnt az aszfalton elfekvő két sárga négyszög: eloltották a villanyt. Az öregember gyorsan leeresztette a redőnyt, aztán kiment az előszobába, s kulccsal lezárta az ajtót: A harcok ez ideig elkerülték a peremvárost, de úgy látszik, most ide is átcsaptak, a redőnyön át is hallani lehetett a géppisztolyok kopogását. Az öregember kiment a konyhába, amely tele volt a frissen sülő hús zsíros, fokhagymás szagával; sercegésétől és pattogásától szerencsére ide nem hallatszott be a kinti dobolás. Azért jó, hogy még nem adta oda neki a készüléket, gondolta az öregember.
- Mit csinálsz? - kérdezte az asszony. - Miért csukod be az ajtót?
- Zuhog az eső - mondta az öregember.
- Hát aztán? - kérdezte az asszony.
- Befújja a szél az esőt - mondta az öregember.
- Miért zárod le kulccsal az ajtót? - kérdezte az asszony. - Tele van gőzzel a konyha. Miért nem felelsz már? Miért zárod le kulccsal, kérdem.
- Nagy szél van - mondta az öregember. - Az ajtó könnyen jár; a szél feltépi, aztán becsapja az egész vizet, mi meg törülgethetjük.
- Már megint képzelődsz - mondta az asszony. - Nem hallom, hogy szél volna.
A fegyverropogás most már egészen közelről szólt, s egyre közeledett. Puskalövések is hallatszottak, de főképp sorozatok; egymást folytatva vagy egymást túlkopogva, szünet nélkül, egyre tagoltabban. Az öregember visszament az előszobába, amelynek ajtaja az utca felé nyílt; innét jobban ki lehetett venni, hogy hol folyik a harc. A szobán áthaladva felkapta a terített asztalról, az asszony tányérja mellől az odakészített őszirózsacsokrot a hallókészülékkel, s a rekamiéra, a díszpárna alá rejtette. A harc már elérte az utcát, a ház felé közeledett. Szerencse, hogy a konyha ajtaja, ablaka hátrafelé, a kis kertre nyílt.
Az öregember visszament a szobába, leszedte az asztalt, s az abroszt, az evőeszközt és a tányérokat tálcán kivitte a konyhába.
- Mit csinálsz? - kérdezte az asszony. - Még csak most terítesz? S miért itt a konyhában?
- Hát? - kérdezte az öregember.
Az asszony szembefordult vele, és a szemébe nézett.
- Elfelejtetted, édesem? - kérdezte egy idő múlva.
- Mit?
- Hogy ma van a születésnapom - mondta az öregasszony csöndesen mosolyogva, de a homloka egy kissé kipirult. - S hogy a születésnapomon a szobában eszünk?
Az öregember is elpirult, minden ránca kivörösödött.
- Elfelejtettem - mondta, s a tálcát letette a konyhaasztalra, mert reszketett a keze. - Nem is értem, hogy felejthettem el.
- Nem baj, édesem - mondta az asszony -, legalább nem lesz ételszag a szobában. Nézz csak ki az előszobába, úgy tetszik, mintha kopogtak volna.
- Ilyen későn? - mondta az öregember.
- Mit mondasz? - kérdezte az asszony.
- Ilyen későn senki sem jön hozzánk! - kiáltotta az öregember.
- Pedig hallom, hogy zörögnek - mondta az asszony.
Az öregember kiment az előszobába. A kijárati ajtóhoz nyomta fülét; úgy tetszett neki, mintha az imént hallott lövés az utcájukban, épp a kerti kiskapuval szemben dördült volna el. Leguggolt, eszébe jutott, hogy egy eltévedt golyó átverheti az ajtót. A szél sivítása és a diófa ágainak vad zörgése, mint rádióban a zavarás, ráfeküdt az utcai hangokra, de az öregember úgy vélte, kihallja alóla néhány szaladó, nehéz bakancsos láb csattogását, amint a ház felé közeledve egyenletesen kipontozzák az utca sötét kövezetét. Megint egy sorozat!
- Gyere vacsorázni, édesem! - hallatszott az asszony hangja a konyhából.
- Rögtön megyek! - kiáltotta az öregember.
- Jött valaki? - kérdezte az asszony a konyhából.
- Senki! - kiáltotta az öregember.
- Nem értem - mondta az asszony.
- Senki sem jött! - kiáltotta az öregember. Szikár, kiaszott teste már évek óta nem izzadt meg, de most nyirkos lett a tenyere, s a homlokát is kiverte a víz.
- Gyere már - mondta az asszony a konyhában -, mert elpang az étel.
- Mindjárt megyek! - kiáltotta az öregember. - Csak megnézem a kutyát, hogy még nem jött-e rá a fájás.
A kutya nyugodtan feküdt kosarában, az előszobából nyíló kis, sötét benyílóban. Még nem lihegett. Az öregember gyorsan megsimogatta fejét, aztán visszament az előszobába. A szél egyenetlen szünetjelei között még hallani lehetett egy-egy géppisztolysorozatot, de egyre tompábban, elmosódva a természet hangosabb adásában. A lövöldözés elvonult a ház elől.
- Miért nem jössz már vacsorázni? - mondta az asszony a konyhában. - Elpang az étel.
- Már megyek! - kiáltotta az öregember. - Már tálalhatsz.
Visszament a benyílóba, ahol egy üveg vörösbort rejtegetett a születésnapi vacsorához; aztán a hálószoba szekrényéből kivette a sötét kabátját, felöltötte, a másik kabátot siettében a rekamiéra dobta.
- Hol maradsz ilyen soká? - mondta az asszony a konyhában. - Csak nem vagy rosszul?
- Dehogy vagyok rosszul! - kiáltotta az öregember. - Kitűnően vagyok!
Még egyszer kiment az előszobába, fülét az ajtóra nyomva hallgatódzott. Izgalmában egy gépies mozdulattal elcsavarta a villanykapcsolót, a sötét előszobában kigyulladt a villany, tehát újra hátra kellett fordulnia, hogy eloltsa. A szobában is eloltotta a villanyt. Amikor kinyitotta a konyhaajtót, s az erősen kivilágított, szeretett, tiszta helyiségben - mint egy képeslapon - megpillantotta a terített asztalnál ülve, kopott, tiszta gyászruhájában, ezüstősz fejével, kezében a hosszú, csillogó kötőtűkkel s az ölébe lógó szürke harisnyával a békésen mosolygó öregasszonyt, aki természetesen nem hallotta meg az ajtónyílást, idegességében megbotlott a vakítóra kifényesített sárgaréz küszöbben: az előszoba felől ezúttal félreérthetetlen, erős kopogás hallatszott.
- No, csakhogy itt vagy! - mondta az asszony! - Miért álltál meg?
Újra dörömböltek az előszobaajtón, bent a benyílóban a kutya is elvakkantotta magát, de nem jött ki a kosarából.
- Mit rejtegetsz a hátad mögött? - kérdezte az asszony. - Már megint valami huncutságon töröd a fejed?
- Kopognak - mondta az öregember.
- Dehogy kopognak - mondta az asszony. - Semmit sem hallok.
- Azt mondom, hogy kopognak! - kiáltotta az öregember. Az asszony elmosolyodott. Az öregember hátán végigfutott a hideg: undorodott ettől a magabiztos mosolytól s körülötte a világos konyha és a terített asztal émelyítő tisztaságától. Az előszobaajtón újra dörömböltek.
- Még most sem hallod? - kérdezte halkan. Megfordult s a szobán át, melynek ezúttal nyitva hagyta az ajtaját, ismét kiment az előszobába. A kulcs kétszer volt ráfordítva a bejárati ajtó zárjára. Egy ismeretlen fiatal férfi lépett be, kezét ágyékára szorítva. Az arca is véres volt.
- Zárja be az ajtót mögöttem! - mondta. - Oltsa el a villanyt!
- Kit keres, fiam? - kérdezte az öregember háta mögül az asszony, a szoba nyitott ajtajából.
- Azt hiszem, átlőtték a herémet - mondta a fiatalember.
- Mit mond? - kérdezte az asszony. - Nem értem. Mit mond?
- Megsebesült! - kiáltotta az öregember, az asszony füle felé hajolva.
- Ne kiabáljon! - mondta a fiatalember. - Lehet, hogy még itt mászkálnak a ház körül.
- Mit mond? - kérdezte az asszony. - Miért motyognak mind a ketten?
Az öregember a füléhez hajolt.
- Azt mondja, hogy átlőtték a combját.
- Mit? - kérdezte az asszony.
- A combját - mondta az öregember.
Az asszony rámosolygott az idegenre.
- Üljön le arra a székre a sarokban, fiam! - mondta. - Várjon egy percig! Mit akarsz vele csinálni? - kérdezte az öregembertől, miután mindketten bementek a szobába, s az asszony behúzta maga mögött az ajtót. - Itt akarod tartani?
Az öregember rábámult.
- Itt nem maradhat - mondta az asszony. - A ruhája csupa vér. Hova fektessem? A rekamiét is bevérezné.
- Bevérezné - mondta az öregember.
- Hát persze - mondta az asszony. - Kísérd át Molnárékhoz, azoknak három szobájuk van.
- Azoknak sincs üres fekhelyük - mondta az öregember.
- Miért nem teszed le már azt a borosüveget a kezedből? - mondta az asszony. - Kísérd át az öreg Tímárhoz, ott most van egy üres ágy.
- Még nem temették el - mondta az öregember. - Még el sem szállították a házból.
Az asszony ránézett ezüst hajkoronája alól, ezúttal nem mosolygott.
- Itt nem maradhat - mondta. - Hol lőtték át a combját?
- Nem tudom - mondta az öregember.
- Persze hogy bevérezné az egész rekamiét - mondta az asszony. - Nem engedem, hogy itt maradjon.
- Itt nem maradhat, fiam - mondta kint az előszobában a széken elnyúlva ülő fiatalembernek, aki még mindig az ágyékára szorította a kezét. - Ha nem tudná, nekem három fiam veszett oda a háborúban, kettő a harctéren, a harmadikat, az utolsót pedig kivégezték a nyilasok. Nekem elegem volt ebből, hagyjanak minket békében! Menjen el, fiam, nem haragszom magára, de menjen el! Ebben a házban már csak két halott számára van hely.
A fiatalember ülve maradt.
- Nem hallotta, hogy mit mondtam? - kérdezte az asszony. Nálunk nincs hely. Az uram majd átkíséri a szomszédba.
Amikor az öregember egy negyedóra múlva visszajött, az asszony a konyhában ült a terített asztal mellett, és kötött. A tűzhelyen takaréklángra csavarva, két lábasban várt az étel. Az öregember az előszobába ment, felakasztotta felöltőjét a fogasra, az ottfelejtett üveg bort kihozta a konyhába, és az asztal közepére állította.
- Gyere csak közelebb! - mondta az asszony. - Úgy látom, téged is bevérzett.
- Hol? - kérdezte az öregember, letekintve ruhájára.
- Gyere csak közelebb! - mondta az asszony. - A gallérod véres. Úgy látom, az inged is.
Az öregembernek nemcsak a gallérja s az inge volt véres, hanem a kurtára nyírt, ősz bajsza is és a szája sarka.
- Édesem, vérzik az orrod - mondta az asszony. - Gyere be a szobába, lefektetlek.
- Nem kell - mondta az öregember. - Majd leülök egy székre, s hátrahajtom a fejemet.
De mire beért a szobába, hirtelen megtántorodott. Minthogy az asszony úgy látta, nem bírná az ágyig eltámogatni a nehéz csontú, magas testet, lefektette a konyhaajtó mellett álló széles, fűzöld rekamiéra, a nadrágzsebéből kivette a zsebkendőjét amely szintén véres volt -, az orra alá szorította, aztán hogy vízszintesen feküdjék, kihúzta a feje alól a nehéz díszpárnát. Az őszirózsacsokor a nagyothalló készülékkel a földre esett. Az öregasszony felemelte, a rekamié előtt álló asztalra tette. Szerencsére volt egy kis csomag vattája a fehérneműs szekrényben, amivel elrekesztheti a vérzést. Az öregember tarkójára hidegvizes borogatást tett, kifűzte, levetette cipőjét, a lábát letakarta az öreg kockás pléddel. De az öregemberből úgy dőlt a vér, hogy néhány perc alatt átnedvezte az orrába szorított vattadugókat. A fűzöld rekamié is véres lett, szerencsére az öregember nem vette észre. Az asszony felhúzta a redőnyt, kinyitotta az ablakot. Az öregember ismét meghallotta a géppisztolyok zsinóron húzott ropogását.
- Oltsd el a villanyt! - mondta. Az asszony eloltotta.
- Jót tesz a friss levegő? - kérdezte.
- Igen - mondta az öregember. - Megtaláltad?
- Igen - mondta az asszony.
- Megnézted?
- Még nem - mondta az asszony. - Jobb, ha most nem erőlteted a beszédet.
- Ne haragudj, Rozi - mondta az öregember -, azt hiszem, jó hasznát fogod venni.
- Elég jól hallok én így is - mondta az asszony. - Kár volt azért a sok pénzért.
- Hallod a lövöldözést?
- Hallom - mondta az asszony. - Ne erőltesd most a beszédet!
- Ugye, sötétben jobban hallasz? - kérdezte az öregember.
- Jobban - mondta az asszony. - Még vérzel, édesem?
- Nem tudom - mondta az öregember. - Lehet, hogy elállt.
A házban nem volt több vatta, s a hideg vizes borogatás sem használt. Az öregember orrából dőlt a vér. Az asszony nem vette ki kabátját a szekrényből, nehogy az ura észrevegye, hogy elmegy az orvosért.
- Hová mész, Rozi? - kérdezte az öregember, amikor kinyílt a konyhaajtó, s a villany hosszúkás, sárga négyszöge befeküdt a szobába.
- Mindjárt jövök - mondta az asszony. - Azt hiszem, a kamrában van még valahol egy csomag vatta.
A nyitott konyhaajtóban egy pillanatra megállt, hallgatódzott. A szeretet visszaadta hallását. A lövések a közelben pattogtak, szeszélyes időközökben, melyeket csak az eső lágyan susogó csevegése töltött ki. Az asszony, kendőjét a fejére borítva, átszaladt a hátsó kerten, majd Molnárék udvarán át kifutott az utcára. Az utca sötét volt, szétlőtték a lámpásokat. Tócsák fröccsentek szét a lába alatt, bemocskolták tiszta fekete ruháját. A házakban mindenütt leengedték a redőnyöket, vagy eloltották a villanyt; emberek jelenlétét csak a lövések árulták el, melyek hol szórványosan pattogtak, hol láncszerűen egymásba fűződtek. Az öregasszony továbbfutott a sötétben, de a szája reszketett félelmében. A sötétség félelmetesebb volt a lövéseknél, mert már azt példázta, ami a lövések után következik. Az öregasszony futtában néha felnézett az égre, de az is egyenletesen sötét volt; ezúttal még a Pest felől az égre vetődő vörhenyes derengés is hiányzott róla. Az öregasszony nem imádkozott, csak félt. A következő utca is sötét volt. A szeme már megszokta a sötétséget, de csak annyira, hogy különbséget tudott tenni a nem létező tér és a létező tárgyak között, amelyek alaktalanságukban félelmetesebbek voltak amannál. Kifutott az úttestre, ott kevesebb volt a tárgy. Eddig még nem esett el. Ha nem volnának emberek a sötétség mögött, talán boldogan halna meg. Csak az emberektől félt. Hogy eljusson az orvos lakására, egy keskeny utcán kellett áthaladnia, melynek túlsó vége a Marx térre nyílt. Ez az utca is sötét volt, csak a torkolatában égett egy lámpás, mely véletlenül épen megmaradt; mögötte, a halványan csillogó esőfonalak között épp egy meghajló emberi alak szaladt át a tompa fényen, amikor az öregasszony az innenső végén befordult az utcába. A tér maga, ámennyire az utcáról meg lehetett állapítani, szintén teljesen sötét volt, és visszhangzott a lövésektől. Az orvos közvetlenül az ostromlott Tanácsháza mögött lakott, melynek egyik emeleti ablakában egy géppuska torkolattüze időnként egy-egy félkör alakú, pontozott fénycsíkot rajzolt a sötétségbe. Az öregasszonyt két golyó érte. Néhány lépésnyire az orvos kapujától esett össze, arccal az ég felé. Nem hunyta be szemét. Nem érzett fájdalmat, s egy ideig majdnem boldog volt: nincs többé miről elszámolnia. Később, ahogy egyre több vért vesztett, újra félni kezdett, de már nem az emberektől.
Az öregember a rekamién is sok vért vesztett. Egy időre el is aludt gyöngeségében. Amikor felébredt, fázott, följebb húzta: magán a kockás plédet. Szerette volna, ha becsukják az ablakot; az utcáról a hideg őszi szél egyenesen a rekamiéra csapott. Az asszonyt hiába szólongatta, nem felelt. A nyitott konyhaajtón át még mindig hallani lehetett a lábosok fortyogását.
- Rozi! - kiáltotta. "Mégiscsak jó, hogy megvettem neki" gondolta egy idő múlva, az asztalon heverő kis fekete hallókészüléket nézegetve. Szerette volna, ha becsukják az ablakot, de az asszony nem felelt. Felállni nem mert, nehogy újból eleredjen az orra vére. A nyitott ablakon a szél beverte az esőt. Az öregember boldog volt, hogy megvette a hallókészüléket. Amikor a kutya az előszoba benyílójában felnyögött, mégis felkelt. Mire leült az állat kosara mellé, egy kis zsámolyt húzva maga alá, az első kölyök, aránytalanul hosszú, gilisztaszerű farkával s rózsaszín talpaival már a kosárban kapálódzott; az alá terített pokróc egyik ránca tele volt magzatvízzel. A benyílót csak az előszobából beszűrődő villanyfény világította meg. Csönd volt a lakásban, a kutya is - minden életerejét összegyűjtve - hangtalanul dolgozott, csak nyelvének érdes súrlódása hallatszott az újszülött síkos, fekete szőrén. Ha egy-egy újabb tolófájdalom egy percre megállította, a fájdalom elmúltával nyomban visszafordította fejét elsőszülöttje felé, s odaadó piros nyelvével újra mosdatni kezdte. Bentről a szobából időnként kihallatszott a nyitott ablakszárnyak csikorgása.
Az öregember sóhajtott, a gyomra reszketett izgalmában. A második kölyök is fekete volt üvegesen csillogó magzatburka alatt. A lakásban minden csöndes volt, csak a konyhából hallatszott be a lábosok fortyogása. Az utcán is elállt már a lövöldözés. Az öregember nem tudta rászánni magát, hogy otthagyja a kosarat, s behívja az asszonyt a kamrából, pedig nyilván már nem lesz szüksége az új vattacsomagra. Tenyerével megtámasztotta a kutyát, mely jobb mellső lábára nehezedve, nyakát ívben hátrafeszítette, kemény testének minden izma reszketett. Mialatt kivetette harmadik fiát, az első már talált egy csecsbimbót, és szopni kezdett. A második kölyök csikorgott, mint egy kenetlen ajtó. Az anya felváltva nyalta őket. A harmadik kölyök elrágott köldökzsinórjából egy kis vér szivárgott a pokrócra.
Az öregember bement a szobába, és becsukta az ablakot, hogy az újszülöttek meg ne fázzanak a huzatban. Sajnálta, de egy kissé gyűlölte is őket. Amikor újra leült a zsámolyra, ősz fejét tenyerébe hajtva, a kutya egy pillanatra az oldalára feküdt, és száját kinyitva, lógó nyelvvel ránézett. Nagy, fekete szeme ragyogott a boldogságtól. Az öregember megsimogatta. Nem tudta, mennyi idő múlt el, amióta a zsámolyon ül, és a kutya nyelvének fáradhatatlan, érdes súrlódását hallgatja a csöndes lakásban, de nem érzett fáradtságot, s a szívébe valami furcsa kis boldogság költözött. Annyira el volt foglalva gondolataival, hogy meg sem ütközött azon, hogy az asszony még mindig nem jött vissza a kamrából.
A kutya ismét megmerevítette farkát: egy újabb tolófájdalom kezdődött.
 

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo


Déry Tibor remekművéből tévéfilm is készült, Makk Károly rendezésében. Philemont és Baucist két halhatatlan halott: Páger Antal és Bulla Elma játssza. Negyvenkilenc perc tiszta művészet.... (A beágyazást most már támogatja az eOldal, de az MTV Videotár alábbi linkjét azért meghagyom...)

 http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/10/23/19/Philemon_es_Baucis.aspx

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

thx

(Zuy, 2011.10.05 17:28)

Kössz az infot oldalszerkesztő ;)