Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Giotto és Rafael

2009.02.21

 

Móricz Zsigmond (1879-1942)

 

GIOTTO ÉS RAFAEL (1926)

1.
- Nézzen még egyszer vissza, szívecském!
Az asszony még egyszer megnézte, hogy a kofferek jól vannak-e a hálóban, és hogy az ura felsőkabátjának a zsebében nem törött-e össze a konyakosüveg, amelynek a fenekén még volt. Ki is vette, s megnézte.
- Nézze, ezek az emberek mind megitták.
Összenéztek, nevettek.
- Fel kellett volna menni a szobába - mondta a férj, s csóválta a fejét, s szinte látta, hogy az olasz szolga lopva hogy húzott egyet a palackból.
- Én éreztem is rajtuk a szagát - mondta az asszony -, sose ittak ezek életükben Martell-konyakot.
Az ura nézegette az üveget, s elkezdte kifeszíteni a dugóját.
- Ne körömmel, ne körömmel.
Elővette a zsebkését, kinyitotta a dugóhúzót, s kissé belefeszí­tette. De tegnap oly könnyen járt a dugó, hogy elszámította magát, s beleszakadt. Újra be kellett srófolni, s akkor sem csinálta meg elég gondosan, mert sietett kinézni a szép olasz tájra, csak előbb egyet akart kortyintani az üvegből, nagyon szeretett így reggel egy kortyocskát. Már dühbe jött, s az egész dugót szétmor­zsolta. Az asszony aggódva nézte a dolgot, a száján volt valami csípős megjegyzés, de csak elhallgatta. Azonban mikor nyitva volt az üveg, s az ura odatartotta elé, elfordította a fejét.
- Fuj.
Ebben a szóban és ebben a hangban volt benne minden kis indulata, amit az idegen férfi ügyetlensége kiváltott belőle.
- No, igyon, szívecském.
- Tudja, hogy én reggel sose iszom konyakot. Fuj.
A férj nevetett, s a szájához emelte az üveget. Jót ivott belőle, többet, mint eredetileg ivott volna.
Az asszony most kíváncsian várta, hogy mi lesz. Mit fog csinálni az üres szájú palackkal.
A férj körülnézett, egy dugót szeretett volna elővarázsolni a levegőből, mivel nem talált, újra hozzáfogott inni.
- Ej, még mit nem - mondta az asszony, s kikapta az üveget az ura kezéből. Valahogy úgy tűnt föl neki, mintha ez feleségi kötelesség volna, mintha az életét mentené meg ennek az ember­nek, s mintha ő tartozna azzal, hogy ilyén önfeláldozó cselekedetet végezzen, mintha azért kapott volna ennyit ettől a férfitól, hogy azt a valamit meg kell mentenie a jövőre.
A férfi engedékenyen adta le a szájáról az üveget, s alapjában véve boldog volt, hogy az asszony átvette tőle, most már ő tegyen vele, amit tud...
- Persze, most aztán nem tudja bedugni - mondta csípősen az asszonyka.
- Ezt nem - szólt egyszerűen a férj.
Kis csönd.
- Majd vesz egy vizesüveget, s annak a dugója jó lesz - döntött a feleség, s a palackot odaállította a sarokba a nagy kabát alá. Most végre mintha minden rendbe lett volna.
- Nézze meg, szívecském, milyen gyönyörű a kilátás.
Az asszony fáradtan kipillantott az ablakon. Annyi kilátást láttak már hat hét óta... De a szeme ott maradt... Aztán közelebb ment, elkezdte nézni, nézni... Valami oly roppant furcsa volt a kép... s most már az övé is... mert pár napot ott töltött bent a hegy tetején, a városban... A fülébe csendült a múlt éjszakai éjjeli zene, a különös, élesen síró, sikító olasz hegedű, ami felébresztette őket álmukból... éppen össze voltak veszve, az első kemény össze­csapás... de már oly idegesek, mindenen összetűznek... de szép ez a szürke kőváros, ahogy ráhalmozódott a hegycsúcsra, az ott a vár, a kolostor, számtalan kőoszlopával, itt a felső templom, az alsó templom, az ott a dóm... ott mentek az este gyalog lefelé, azok mögött a házak mögött, összesimulva s összenevetve asszo­nyok ültek kint a falak tövén, ajtók lépcsőjén, kisgyerekek futkos­tak, egy pici alig bírt totyogni, és soldót kért. Maszatos kis tenyere... röstelli.... nem adtak neki... most utólag el is pirult bele... hogy lehet egy pici baba kérését megtagadni, de úgy fel volt bőszülve, hogy már a csecsemő is koldul... Mily szép város... s mily furcsa, odahaza nem építik hegyre a városokat. Ez mind a hegytetőn van.
- Miért - kérdezte a férfit, aki mögötte állott; mily különös, hogy folyton mögötte áll egy férfi... hogy férfi áll mellette, mögötte, előtte, utána, akármerre megy, minden városban ott van vele, minden szobában, minden helyzetben... el is pirul... -, mondja, miért építették a városokat a hegy tetejére, hisz oda oly nehéz felmenni?
- Igen, de ha egyszer felmentek, fent vannak!
Azt akarta mondani rá, hogy: buta. De tényleg, hogy milyen buta egy férfi. Ha felmennek, ott vannak. Persze hogy ott vannak, de minek mentek fel.
- Azt kérdezem, hogy miét építették a várost a hegy tetejére. Ennek valami okának kell lenni. Minden városa hegy csúcsán van. Miért? Úgy szerették a szép kilátást? Egészségügyi okokból?
- A fenét - mondta a férfi, aki sose gondolt életében erre a dologra, de már hozzá volt szokva, hogy mindent rögtön; habo­zás nélkül s elfogadhatóan, sőt csalhatatlanul meg kell magyaráznia, hacsak kockáztatni nem akarja a férji tekintélyt -, védelmi szempontból.
Az asszony, aki el volt készülve a legvégsőkre is, hogy most rajtaüt, s leleplezi ezt az áltekintélyt, aki egészen idegen befolyását a gondolatainak legkisebb lüktetésére is kiterjeszti, most egyszerre elnémult.
- Védelmi szempont?... - ezt valóban megértette.
- Persze - mondta a férfi a világ legtermészetesebb hangján. - Nézze meg: mire az ellenség feljött, akkorára mind agyonverhet­ték őket kővel, ha más fegyver nem volt... S könnyű volt bástyával még jobban megerősíteni... De ha síkon építették volna, akkor a hegyről belőnek a piac közepére. Mit gondol, egy ágyú onnan a hegyről az egész várost lerombolhatná, ha a várost lent építik meg...
Már ez sok volt, ezt már fölösleges volt mondani, ez már olyan volt, ahogy a gyereknek magyaráz a felnőtt. Az asszonyka össze­húzta a szemöldökét, elfáradt, bedugta a fülét, otthagyta a szép kilátást, s beült a sarokba. Sóhajtott, a szemét is lehunyta. Nem is tudta az ura szavait, nem is tudta, hogy ez attól van, hazagon­dolt s arra, hogy vajon tett-e el a gazdasszony paradicsomot, s az nem fog-e megpenészedni...
2.
- Már ez?... már itt vagyunk?
Nagyon rövidnek tetszett az út. Ez nem két óra, ez csak egy félóra.
Egy város felé lötyögött a vonat, amely hasonlított az előbb elhagyotthoz, de közelebb van az állomáshoz, s alacsonyabb a hegy, amelyre építve van. Nem oly festői kép, s az egész szürkébb és közönségesebb.
A férfi most elemében volt, hordárt rendelt, rendelkezett, hotel, portás, autó.
Egyszer csak ott ült az asszony az ülésen, a hotel omnibuszá­ban, az ölében a kis kézitáskája, kissé összeesve, furcsán elhúzott szájjal, a messzibemenő szemmel, s ült, ült, míg a férfi mellé nem ült. Udvariasan, sőt gyöngéden helyt adott neki, s tovább is oly lankadtan ült.
- Valami baja van, szívecském?
Csodálkozva nézett rá.
- Nincs.
- Fáradt; nem is csoda, borzasztó az, hogy milyen strapa ez az utazás.
Mosolygott.
- Nem vagyok fáradt. Hogy hívják a hotelt?
- San Marco.
- Jó hotel?
- Nagyon kitűnő.
Ezt úgy mondta, mint akinek kötelessége mindent tudni. Hát hisz ő se volt soha életében ebben a városban, s az asszony ezt tudja. Honnan tudja ő, hogy milyen lesz a hotel?... Ha megszorí­tanák, még a város nevét se tudná, hol is vannak.
De ahogy az asszony egy picit közelebb hajolt hozzá, önkénte­lenül úgy odasimult, mint gyermek az apjához, édes megelégedést kezdett érezni. Úgy dagadni kezdett a szíve, valahogy úgy rájött, hogy ő egy erős férfi. Valóban nem bolondság az, hogy a férfi a nagyobb tekintély. Egész jelentékenynek érezte magát. Körülné­zett a kocsiban, a porfellegesen fehér utcán, a zöld réten, amely kertek megett volt, a hegyeken, idevillant most egy szép távoli csúcs, s a magas píneacsoporton, amely amott látszik, érezte, hogy ő a férfi, s a felesége teljesen az ő erejére van utalva, s ez a jó.
3.
- Maga fürdőszobás szobát kért?
- Igen.
Az asszony hallgatott. Mit tegyen vele. Belenyugodott. Bement a hallba, s leült egy fotelbe. Igaz, ott sem volt, az egész hotelben fürdőszobás szoba, ahol most voltak. Ezekben a kisvárosokban... De ez mégis egy nagyon rendes hotel. A hall igen szép, magas felső világítás, a falak tapétázva, egész modern. Az egész épület nagyon úri.
Már úgy megszokta, hogy ha magában marad, ül és vár, oly csendes zsibbadtság volt benne, nem kívánt semmit, nem várt semmit. Ebben a fura világban úgyis jön egyik látási szenzáció a másik után. Beletörődik az ember, hogy rendkívüli látnivalók tömege halmozódik, hajszolódik, az ember már fáradt, felemeli a szempilláját, de jó. Nedves lankadtság ez, nem kell gondolni semmire, minden megvan, már várta a teste a víz csobogását, a pórusok szomjasan, ebben a hőségben... most ugyan nincs mele­ge... nem, semmi baj sincs... sőt, minden jó...
- Azt mondják, nincs szobájuk üres. Olyan szoba, amelyiknek fürdőszobája is volna, tudja, szívem, de itt lent a fürdőszobában most lemosdunk, aztán elmegyünk egy kicsit sétálni a városba, s mire visszajövünk, lesz.
- És a reggeli?
- Ejnye, ejnye, majdnem elfeledtem.
A férfi tapsolt, s egy fekete frakkos pincér futott elő.
- Két komplett reggelit.
- Ide parancsolják, vagy méltóztatnak az étterembe...
- Igen, itt jó lesz.
Nemsokára ott volt a kis szalonban mellettük. Tej, kávé, méz, vaj, zsemlyék...
Milyen jóízűen ettek, mindkettőjüket meglepte a dolog.
- Itt kitűnő koszt van - szólt az asszony. - Látta tegnap ott azt a fekete körmű pincért?... Én mindig azt néztem, hogy mikor a levest adta, a körme belelógott.
- Malacka.
Vidáman, egyenesen mentek ki a kapun. Nagyon előkelő volt. A hotel egy régi palazzó, egy valódi nagyúri palota volt a XVIII. század közepéről, ennek a kornak fejlett kényelmi ízlésével, nagy ablakokkal, levegős, úri beosztásával.
Kint izzó, perzselő, égető volt egyszerre a levegő. A nap olyan vakítóan sütött, hogy a szemet be kellett hunyni a fényzápor elől. Az utca kőburkolata úgy szórta a fényt, mint egy kopott acéltükör. A palota mellett egy keskeny utca nyílt, oly sötét és annyira keskeny, mint egy odú, s nyirkos bűz csapott ki belőle. De ők továbbmentek a főutcára, amely ott volt egész közel, csak még egy nagyszerű palotán kellett túlhaladni. Jobbra lekanyarodtak, s felszisszenve megállottak.
Az utca már megint csodálatos volt. A férfi telehabzsolta magát mondanivalóval, akkor a feleségére pillantott, aki nyitva maradt szájacskájával állt, s nézett lefelé a lejtős utcán, amely oly sugárzó, világos és mégis oly századosan érett volt, egyenes és mégis zegzu­gos, alacsony, egyemeletes házak, s mégis úgy érezte az ember, mintha az egekhez emelkedne. S ott az út távoli végén egy temp­lom részlete. Valami olyan harmónia, hogy az ember csak álmél­kodva áll, mint egy természeti jelenség előtt.
Az utca jobb fele napsütésben, a bal fele mély árnyékban volt. S ők mégis a napon maradtak, mert ez az olasz nap valahogy hozzátartozik ehhez az egész léthez. Nem üldöz, nem fáj, hanem ragyog az ég.
- Tarcalon az ember úgy elbúvik a nap elől - mondta a férfi. - Még a kutya is a kazal alá menekül. Itt nem érzem a napot. Az asszony nagyot, mélyet lélegzett, és csillogó arccal nézett a mindenre.
A férfi szólt:
- Szép?
Csak a szemével felelt.
- Gyönyörű?
Ismét intett.
- Szeret?
Az asszony odapillantott, s csukott szájjal:
- Mikor?
A férfi boldog, zárt, magába merült mosollyal:
- Most.
Az asszony lehunyt szemmel az izzó glóriában. Csak itt fedez­hették fel a glóriát, a fényívet, a fénypárát, a fénysugárzást a szentek feje fölött:
- Hol?
A férfi nagy lélegzettel, vállait megfeszítve, izmot megdagaszt­va, könnybe borult szemmel; a farnesei Herkules:
- Itt.
4.
Végigmentek az utcán, s a férfi egy-egy évszámot mondott. A há­zak korát becsülte meg. Jobbról tágas térre nyílt az utca, ahol Garibaldi szobra állt; milyen remek neve van a karbonári köpe­nyéhez: Garibaldi! Vagy ahogy az Alföldön mondták: Galibar­di!... Milyen furcsa, hogya nagy embereknek ilyen jó nevük van...
Leértek a főtérre, a dómhoz. Jobbról, balról kis kávéházak, az utcára kirakott asztalokkal, ahogy a térre értek, újra egy óriási meglepetés, egy olyan tér, amelynek hatása alól nem vonhatták ki magukat. Szemben a dóm, roppant falaival, különös tégla- vagy kőfalak, mintha félbenmaradt volna az építése, s annál szebb, sötét lyukakkal a falban és valami oly csudálatos építészeti remek... vagy inkább festői... Festői hatás, barnaságában eloszló sötét pontok s rajtaverődő fehér fények... s ahogy az ember a fejét balra fordítja, itt a városháza, egy elbűvölően különös négyszögű, várszerű épület bent a város közepén, csipkék és faragások, aszimmetriák édes kavargása, és mégis egyszerű és monumentális... Az a homlokzat; jobbra-balra, kettő is, és mégsem ugyanaz, és mégis ugyanaz, és milyen más, amint egy hatalmas térre néz, s mikor egy keskeny útra... S felette a kék ég, annyira kék s felhőtlen, és a nap ahogy büszkén és gőgösen, boldogan tüzel... Ó, milyen kár meghalni, és milyen kár, hogy el fog múlni az egész világ...
- Nos?
Az asszony lehunyta tág szemét, valami különös, kacér páva-mozdulattal húzta ki magát, mintha tetszeni akarna a kőpaloták rábámuló szemeinek, s csak annyit mondott:
- Ez igen!
5.
Bementek a dómba. Kapujánál egy régi pápa megzöldült bronz­szobra áll. Nagyon szép, nagyon gazdag, nagyon őszinte. Hatalmas orra s nagy szakálla kígyózva csavarodik, nagy görbe botjával maga elé néz, s feje meggörnyed a méhkasforma tiara alatt. Hogy az ember él, aztán meghal, s a szobor jelzi, s ha valóban élne, sem volna hozzám közelebb... Akkor minek élni?... Így több...
- Hm.
Gótikus óriás boltívek. Sugárfák soha oly magasra nem nőnek, mint a márvány a gótikus templomokban. A szem boldogan szökik fel a magasba, a márvány fényén csúszik felfelé, s milyen virágerdőbe borul odafent. Ó, ez az olasz gótika, amely valami csapongó, édes kedély melegségével virágoztatja ki a magasságokat. A zordon germán gótika félelmes, megdöbbentő tömörsége helyett, itt tágas boltívek odafent, világosság s színek gazdag csobogása.
Talán nem is szép templom, talán nem is híres templom, azok közt a különös kincsek közt, amik itt teremnek... de egy pusztáról jött kis magyar szívnek azt az érzést adja, hogy a fene egye meg ezeket a bitangokat, de szépet tudtak csinálni.
Mint két bogár csaponganak s ácsorognak az oszlopok alatt, mint liliputiak az őserdőben... Az asszony a szenteltvízhez nyúl, keresztet vet, s halkan súgja:
- Egy kicsit imádkozom, szabad?
- Szívecském.
S utánanéz a fehér asszonynak, a karcsú fehér embernek, ahogy elmegy, s letérdel Mária egyik oltáránál. Ő maga is, szemével imádkozik, gondolat nélkül a magasba függesztett tekintettel.
Különös, csak most veszi tudomásul, hogy a templomban mun­kások dolgoznak, kalapálás, fűrészelés, zsivaj. Mintha orgona szólana, annyira hozzátartozik. Semmi nem zavar. Az imához nem kell templom, hanem érzés. Itt is, ott is csoportok, az oltárnál papok, s fent a magasban vidám munkások döngetik a követ.
- Imádkozott, szívem?
- Igen.
- Értem is?
Megérintik egymás kezét; önkéntelen összeforrás. Milyen gaz­dagok ezek a percek, úgy szikrázik belőlük az érzés, mint briliánsból a fény.
6.
A sekrestyén át kimentek a templom udvarára. Nagy, oszlopos, boltíves udvar. Sírkert. Mily gyönyörű volt Assisiben a templom kolostorudvara.
- Emlékszik arra a furcsa ciripelésre az öreg fákon?
Az asszony már tudja, miről van szó.
- Ha nem lett volna olyan hangos és dallamos, azt mondanám, tücsök volt, de ilyen erős hangot csak a madár adhat.
Mosolyukban újra születik az édességes kis udvar, középen Szent Ferenc jó szobrával, ahogy ott áll örök enyheségben, szo­morúságban és mégis örömben.
- Furcsa, tudja, hogy nem emlékszem a Szent Ferenc arcára? - szólt a férj.
- Én sem.
- Jelentéktelen arc. Az a jelentékenysége, hogy abszolút jelen­téktelen. Tudja, mire gondolok. Például, aki egyszer Dante arcképét látta, nem felejtheti el. Szent Ferencnek láttuk minden képét, és elfelejtettük... Megálljon csak, én most sorra emlékszem vala­mennyire, ahogy megnéztük... Szent Ferenc meghalt 1226-ban, nos, Cimabue, a festő, született 1240-ben... ő volt hozzá legközelebb, korban... s most emlékezzen arra a szegény szomorú barát­ra, aki ott áll Szűz Mária mellett, maga azt mondta rá: ez egy koldus - emlékszik?
- Igen.
- Cimabue tanítványa volt Giotto. Nem tetszett neki az a szomorú koldus. Egy húszéves fiúnak az nem tetszik, mert Giotto húszéves volt, mikor azokat a remekeket festette... ő csinált egy új Szent Ferencet, egy csendes, kedélyes öreg bácsit, egy úriem­bert, aki tiszta és rendes, és megnyugodott. A Cimabue Ference szenved, fázik, éhezik, tele van testi szenvedéssel, a csizma feltörte a lábát, gyalogol, koldul... A Giotto Szent Ference úgy megy át az életen, hogy valami boldog nyugalom megmenti minden bajtól, nem érez semmi testit, nem kell neki enni, inni, mintha a föld menne alatta, és nem ő gyalogolna, mesealak, akiből ki van kapcsolva a szenvedés és a szenvedély... Erre jön Giotto utódja, akinek ez is kevés: Simone Martini, ez már aztán egy angol lordot csinál belőle... Cimabuénál gyűrött, parasztarc... Giottónál egy kedves gimnáziumi tanár... Ennél egy hosszú arcú, finom szakállú, előkelő, magas úriember, azonban ebben is van szentség: ezt már nem éri el a szenny... tiszta marad, és lepereg róla minden, egy éteri tisztaságú lény, aki azonban nekem nem szimpatikus, mert nagyon is kaszinói tag, ki álöltözetben jár...
Az asszony hallgatott, nem szólt bele.
- Figyel?
- Igen... De mondja, szívem, gondolt maga arra, hogy a laká­sunk még nincs rendben... s utóvégre az embernek társadalmi kötelességei vannak... Nem mehetünk el sehova, és nem is jöhet hozzánk senki... Itt elköltjük ezt a sok pénzt... hát én nagyon boldog vagyok, hogy maga fürdőszobás szobát kért, mert igazán nagyon megnyugtató, ha az ember a fürdőszobában kipiheni magát, a művészet után, ugye, de ha arra gondolok, hogy otthon még nincs meg a kád... és mibe kerül egy mai kád... hát, nincs igazam?... itt csupa művészi dolgot lát az ember, vigye haza az életébe is az ízlést, én úgy gondolom... nem?... remélem, egy olyan márványkádat csináltat, amilyet a vatikáni múzeumban láttunk; legalábbis, azért fejleszti az ízlésemet, nem igaz?... butaságot beszélek?...
A férj boldogan nevetett:
- Nem, babókám, édes kicsim...
7.
Milyen szép boltajtó, aha, ide belépti díjért lehet bemenni, itt van valami látnivaló.
Bementek, s meglepetve állottak meg.
- Mi, ez a szép?
Alapjában véve egy üres kis szoba volt. Kétoldalt egy-egy hosszú pad, mely a fal alatt végigfut, s szemben egy kis emelvé­nyen elhelyezett asztal. De hogy volt ez megcsinálva. A fal burkol­va volt a pad felett magasan, barna, remekbe faragott tölgyfa burkolattal, s az asztal oly művészi módon megépítve, mint egy kis oltár, anélkül hogy bármi templomi lett volna benne. Nem tudták hova tenni, de mégis templomi hangulat támadt.
A férj megkérdezte a hely nevét, s felgyúlt arccal mondta:
- Collegio del Cambio... most már tudom, hogy hol vagyunk; de szép... A régi tőzsde... Tudja, mi ez?... Mikor még nem volt közlekedés s nem volt semmi, mikor nálunk még Mátyás király uralkodott, s a nádorispánunk nem tudta a nevét leírni, hanem a kardja markolatán volt a pecsétnyomó, azt ütötte rá az oklevél­re, abban az időben ez a kis város ezt a helyiséget csinálta a nagy vásárok pénzforgalmának lebonyolítására... Nézze csak, mit ér­zett a távolról gyalog s nyeregben jött kereskedő, hogy a magával hozott, féltett és félt papírrongyot aranytekercsbe beváltsa... Rögtön látta, hogy jó helyen jár... Ez egy finom, megbízható, úri hely, ahol őt nem fenyegeti veszedelem, ahol vagyon pénz... Ide ült le, erre a padra, s várta, míg sor kerül rá... Kint a lova rágta a zabot... Mily egyszerű s mégis mily méltóságos hely... Én voltam a budapesti Tőzsdepalotának a nagytermében, s mondha­tom magának, hogy undor fagott el, mikor láttam. Az egy igen nagy, tágas helyiség, s ez még jó benne. De ordít az ordenárésága. Mikor ott voltam, azt mondtam; hogy istenem, mégis borzasztó, hogy a pénz a szőrösszívű emberek markában van, akik nem tudnak vele mit csinálni. Ugyanabból a pénzből világvégéig szé­pet lehetett volna teremteni, ha művész csinálja. S ugyanaz a tervező jobb ízlésű megrendelőnek jobbat, finomabbat tudott volna cselekedni. De azon a piacon, ahol hallgattam azt a félelme­tes, állati üvöltést, a “veszek”, “adok”... számokat... s láttam egy-két csúf jelenetet is, hogy az ügynökök csak éppen felverték vagy leverték az árakat; megsemmisített árfolyamok voltak azon a napon, s láttam, milyen manőverekkel szedik ki a pénzt a közönség zsebéből, s akkor megértettem, hogy ennek a piszkos munkának ez az olcsó díszítésű vásári terem való... Nézze: ezek­nek is a pénz volt az istenük... ezek is azért éltek-haltak: de akkor még a pénznek volt becsülete... ma a pénz olyan vulgáris lett, hogy elvesztette nimbuszát: akkor az aranyat sokszorosan begöngyölték, elrejtették, őrizték, tisztították, törülgették, szerették, de amit érte vásároltak, azt is jól megnézték, hogy aranyértékű legyen!... Ez a rettenetes találmány, a papírpénz tönkretette a vagyon értékét, becsületét; gyorsan forog, nagy tömeg, gyorsan kicserélődik, jön, elmegy, szélfúvás: az egész életet olyan átmenetivé teszi...
- Nézze csak, itt mi van!
- C.
A kis bolthelyiségből egy másik nyílt. Az is boltíves szoba, alig nagyobb az előzőnél, s annak is van ajtaja az utcára. De az egy tündéri szoba. A magas faburkolat felett kifestve az egész. Valami kedves, meleg, aranybarna színű képek; szentek és ókori sisakos hősök, allegóriai alakok s szentírásbeli jelenetek.
- Pietro Vanucci.
A férj elolvasta a bedekkerből a szöveget, aztán sokáig némán nézték a boldog falakat, amelyek lassan jutnak el az értelemhez, de a színek nemes harmóniájával hamar győznek.
Az asszony tovább vadászott, óvatosan, nesztelen léptekkel, mintha nem akarná megbontani a századok tündéri álmát, de felfedezőútra ment, s pillanatok múlva újabb örömhírrel jött. Csak fehér ujjai beszéltek, hívtak, sürgettek, s az arcán a ragyogó mosoly.
Egy harmadik szoba is volt, szintén boltocska, ajtóval a járda nélküli sima utcára: az egy kis kápolna volt. Oltárral s templomi festményekkel.
Drága, drága kis helyiség.
- Ide jöttek be megáldani a szerződést - mondta halkan a férj -, ha sikerült becsapni az idegent, s hálát itt adtak a jóisten­nek, ha alaposan kifosztották a szomszéd város kereskedőit.
Az asszony mosolygott, s nézte a kedvességes Úrjézus arcát, amint meghajtott fővel fogadja a hosszú pásztorpálcás János kezéből a keresztelő vizet.
- Jöjjön ki, szívecském, valamit akarok mutatni - rángatta meg a férj az asszonya ujjait, mert égett benne a gondolat.
Visszamentek a középső szobába.
Nézze ezt a csirkefogó Rafaelt... Ezt akarom magának megmutatni. Ellopta a mesterének az egész kompozícióját...
Az asszony nézte a képet.
- Szent Péter-templomban? Róma?... - emlékezett.
A férj boldogan kiáltott:
- Igen
Sokáig nézték a Perugino Transzfigurációját, amely pontosan ugyanaz, mint a Rafaelé, csak éppen ez meggazdagította, kiterjedelmesítette, s valami belső átalakítás is van nála.
- Most már elhiszem, amit a Palatínuson beszélt az őr - szólt a férfi. - Egy régibb alkalommal, mikor Rómában jártam; a Titus-termák őre... Júlia házában emlékszik a falfestményekre?... Azt mesélte, hogy Rafael a Vatikánban, a stanzák folyosóját római motívumokból festette: ott lopta a Fórumon, s hogy rá ne jöjjenek, betemettette, úgyhogy csak most, valami ötven esztendeje találták s ásták ki újra.
Soká nézték a képet.
- Még sose hatott rám ennyire semmi piktúra, mint ez a kis umbriai bolt - mondta a férfi -, hiszen számtalan képet lát az ember a múzeumokban: de ez valami más. Itt bent vagyok a boltban, amit ki kellett festeni valami célra... Ez élet, valóság... Itt érzem a megrendelőket, a vásárlókat, a várost, az akkori életet. Engem meghat és megdöbbent: magát nem?
- Dehogynem, nekem nagyon tetszik, és nagyon szeretnék egy ilyen szobát.
- Majd beszélek velük, talán barátságból, mert mai valutában megfizetni, pláne magyar valutában Peruginót... Tudja, mibe kerül ma egy tenyérnyi Perugino?... De nézze, mit festett a falra... Egy bankba: szentképet. A maga hálószobájába is azt festene...
- Az én hálószobámban most is van; én szeretem a vallást.
- Hát igen: lehet ennél szebb?... A kis Jézus imádata... Nézze, hogy fekszik a földön a csecsemő, reálisan odafestett édes kis kövér pocok. Csak a testecske vonalában van benne a szerkesztő-festő gondolata: fejecskéje, kezecskéje lábacskája mind istent mutatnak. Fénylenek az istenségtől. Érzi az ember, hogy istent csodálnak benne az emberek; angyalok és állatok, akik körülve­szik... Milyen jó egy nagy festő képébe belemerülni, hasonlít ahhoz, mikor az ember a tengerbe ereszti be magát, s percenként jönnek a hullámok, és elborítanak, nagyságot és erőt érez az ember, és semmi veszedelmet... És még az anyja is, Mária, aki fölötte térdel, összetett imás ujjakkal; nézd, milyen gazdag nagy selyemköpenyben, lilabársony ruhában, a hajából, a simára fé­sült, lekefélt szőke hajából loknik és szalagok omlanak le, feje fölött finom glória aranytányéra, mint egy buborék, istenien előkelő és gazdag és finom. Egészséges, nagyszerű test tökéletes szépség... Lehet szebbet és előkelőbbet a gazdag emberek piacára lehelni?... És hogy imád, egész lelkével hogy imádja sajátszülöttét... ahogy a lélek imádni tud.
Az asszony halkan szólt:
- Az a mélységes csönd az egész képen... mintha nem mernének az áhítattól hangot adni... ezek még az állatok arcára is áhítatot tudnak festeni...
- Igen: ez a legfőbb erejük... Most mintha fátyol szakadna fel előttem... Emlékszik, Rómában a Barberini-palota kis termében mennyit néztem a Rafael Fornarináját... Most bevallom magának, hogy tegnapelőtt Assisiben megtértem: a Giotto-képeken néztem a nőarcokat, s rájöttem arra, hogy egyetlenegyben sincs semmi érzékiség... Giotto oly pietással nézi a női arcot, hogy nem támad benne érzéki gondolat... Lelki tartalmat talál ott, szenvedést, imát, elmerülést, önfeláldozást, magasba emelkedettséget... de ott nem kísért soha az ágy... A Fornarina s a későbbi festők minden képe, minden női arca, egy szent vagy csak álarcozott szent kifejezésbe burkolt sóvárgás... A vér tüze, perzselése s vá­gya... Itt nincs vér... Nem tudom megmondani magának, kihalt-e vagy még nem ébredt fel... Ezek azt hiszem, nyolcéves gyermek-lányok... ezek a szent asszonyok, ez a Szűz Mária, ez valóságos szűz, aki öntudat nélkül fogant és szült, s mint valóságos csodát imádja önmaga testének kiszakadt darabját, amely immaculata testéből származott...
Egyre halkabban beszélt.
- Szívecském, lássa, a maga lénye rám olyan hatással van, inspirál... Nem tudom, de nekem ebben a pillanatban az az érzésem van, hogy rájöttem a maga számára egy titokra... Rájöttem arra, mit jelent Rafael...
- És Giotto?...
- Igaza van: és Giotto... A művészettörténet azt mondja, hogy Giotto volt az olasz művészet megalapítója... Ezzel szemben ott áll a Giotto képe mellett mesterének, Cimabuénak a képe... Soká néztem együtt a kettőt... S meglepett az, hogy Cimabue van olyan festő, ha nem jobb, mint nagy tanítványa... s mégis az ő neve jeltelen, a másiké dicsőséges... Egyáltalán, nagyon furcsa, hogy lesz egy név jó név... hogy van az, hogy egyszer csak jön egy húszéves fiú, Giotto, s örökre s általánosan népszerű... s csak kétszáz év múlva jön egy másik húszéves Rafael, aki szintén boldogan s játszva leli meg ugyanazt a dicsőséget... Nos, tehát csak azt akarom mondani, hogy Giotto s mestere közt ugyanaz a különbség van, ami Rafael és Perugino közt... Itt ez a két képeslap: egyik a Cimabue-kép, a másik a Giottóé... Nézze, szívem: az elsőn milyen szimmetrikusan vannak elhelyezve az alakok, egyik angyal jobbra vetett fejjel, a kép másik oldalán a másik balra vetett fejjel. A felső két angyal viszont befelé hajolva Mária alakjához. S oldalt a kolduló barát, Szent Ferenc, kiesve a képből. S most nézzen erre itt: ahogy Giotto Ference a galam­boknak beszél... Az egy rajzkompozíció: ez egy élethelyzet... Nézze meg a Cimabue Madonnáját, őszinte s reális ara s a többi is, egy sem üres és tartalmatlan... de az egész egy nem is színpadi, csupán megrajzolt kompozíció... ellenben itt van Giottónak egy másik képe: Szent Ferenc glorifikációja. Itt ugyanaz van, ugyan­olyan szimmetrikus elrendezés, mint a mester csinálta volna, Cimabue. De nézze, milyen lebegés. Az összes angyalok megmoz­dulnak, s mint egy felhő sereglenek a szent alakja körül... S to­vábbmenve: ott öt alak keserves munkával van összeszerkesztve, itt valóban, mint a felhő, szállva s hullámozva, mint a tenger habja, sereglik fel a tömeg: ezt hozta Giotto az elődei után... Friss szél csapott a hullámokra, a felhőkbe, a mező liliomaiba, a gon­dolatokba... Az arcok ugyanazok valahogy, csak élők lettek, a lelkek ugyanazok, csak éteriek lettek... az ártatlanság valósággá lett, a szűziesség szentséggé, Giottónál az a törekvés, mit a keresz­tény piktúra ezer éven át takart: a Mária és az angyalok szűziességének legmagasabb igazolását érte el... Nála elszakadt minden a földtől, a salaktól, a vértől: nála minden égi, éteri, felmagaszto­sult... Annyira, hogy az ember érzi a magasságot, mélységet, de nem érzi többé a valóságot, a lehetőséget.
- Igen.
- Szívem, ha az ember az édesanyjára néz... talán ekkor van annyira elszakítva s mentesítve a természettől... Én tudom, hogy ő is volt fiatal, s éppen úgy ismerte a szerelem lázát és kéjét és kínját, mint én: bizonysága, hogy itt vagyok... de fátyolon és glórián át csillan vissza az anyai vér termő gerjedelme, s ha az ő szemébe nézek, nem merem megtalálni ugyanazt a bűnt, ami engem éget... Erre jön Rafael, egy kétszáz év múlva kipattant fickó, aki élő, rohanó, tomboló vérben fogant ecsettel áll a szentek galériájában... Mert mi jöhet Giotto után?... Lehetett azt a szép­séget, szentséget, átszellemültséget tovább fokozni?... Mi jöhetett e téren?... Csak új s új technikai tudással legfeljebb ugyanazt az egyetlen pszichikai állapotot ábrázolni... Önmagát felülmúlta, hogy múlhatta felül őt más?... Emlékszem egy képére, negyedóráig nem bírtam elmozdulni az elől a kép elől - tudja, mikor maga a baráttal s a csoporttal elment, s intett nekem távolról, hogy menjek már, ne maradjak el, nem illik: igen, de én akkor valami roppant csodát láttam. Szent Ferenc fekszik a koporsóban, s felette két nő, a kisebbik ráborul a kezére, s csókolja. Hát ezt a csókot nem lehet elfelejteni. Azt az áhítatot s odaadást... Ahogy az a nő odaborul... abban nincs test, nincs élet, az a földöntúli meghódolás... Az nem egy színésznő, aki megjátssza a csöndet és a jó és alázatos hívőt, de közben uralkodni tud a formán, s vigyáz, hogy a fotografálólencse előtt keze-lába nagy ne legyen, s el ne torzuljon, szóval nem kabinetalakítás egy legkisebb szerepben: ez egy valóságos nő, aki valósággal eltűnik a szem elől, valósággal megsemmisül a néma hódolásban... Itt jöttem rá arra, hogy van a nőben más is, nemcsak érzékiség...
- Van bizony.
- Van: kikapcsolt érzékiség... Van abszolút odaadás valamely más érzésnek... És most nézem itt Peruginónak ezt a selyembe, bársonyba, aranyba öltöztetett s legfinomabb ízléssel megjelenő, minden előkelőségeken felül lebegő, testiségében is emberi létezésen felüli dámáját, ahogy saját csecsemőjében istenét imádja, s rájövök, hogy a pszichikai tartalom ugyanaz, ami Giottónál. Sem feljebb, sem lejjebb, ugyanott akar lebegni... Talán színben, figu­rákban, elrendezésben, technikai manírban más, legalábbis sok újat hozott: de lelki tartalomban retteg újat hozni... Erre jön Rafael, s megfesti a buja s buján komoly Fornarinát, s ráfesti a Transzfigurációra.
- De nem festi bujának.
- Megálljon csak. Ezt a Madonnát hiába nézem, s akármeddig nem, nem bírom a démont felfedezni benne. Talán ez a piktor, aki egy palatáblára saját magát is idefestette; nézze meg, milyen kövérkés; csukott szájú, nyugodt szemű, bánatos ember, talán ő valósággal nem is jutott el oda, hogy nőben démont lásson: ő a feleségét valószínűleg feleségnek nézte, aki főz neki, s felöltözteti a gyerekeket, alkalmilag magamagát is, de semmi transzcendentális nincs benne... Rafael... Nem volt felesége, és meglátta a nőben a nemi társat... Rendben van: az oltárképre nem festett mást, mint amit szabad volt. De emlékezzen vissza arra a Magdolnára, ahogy ott térdel az előtérben, egy vonalban a Krisztus-alakkal. Emlékezzen annak a buja karjára, a remek karcsú testére, amely a magáéra emlékeztet, szívem, s a vér felforr, tudja... Nézze, az az érzés mozdul meg a néző férfiban, ami a festőben volt a modellel szemben, s az az érzés, mint a perzselő tűz sugárzik a képről... S azon a képen semmi egyéb nem fontos, csak az a Fornarina-kép... ahogy ez a boldog zseni belevágta a szentek s idvezültek s túlvilági angyalok galériájába a vértől fonó és mámortól idvezült szeretőjét...
Az asszony összehúzta finom szemöldökét, s ellenségesen nézett.
- Azt hiszem, maga látja ezt bele csak, mert maga azt lát, amit akar.
- Miért nem látom akkor ezen a Madonnán?... s mért látom a maga oltárképén, amely az éjjeliszekrényen állt, azon az ismert Rafael-képen, amit legjobban szeret az emberiség, amely a legtöbb példányban van elterjedve, ahogy a gyermek Jézust a karja közé szorítja, s megette a kis Keresztelő János... Az az anyaarc, az egy élő, kielégült ember. Egy nő, aki keresztülment minden emberin, s most meg van nyugodva, megelégedve, s boldog gyer­mekében. Azon az arcon ott van, hogy él a férje, s erős és egészséges, és nem szenved hiányt az élet semmi örömében... Ez a Madonna itt s valamennyi Madonna Rafael előtt vértelenül, csak túlvilági átszellemültségben ég vagy szunnyad... A Rafael óta festett Madonnák élő nők...
Az asszony félig lehunyt szemmel mosolygott. Most az arcán valami oly különös és titokzatos volt, oly zárkózott és átszellemült, mintha Giotto Madonnája fénylett volna fel rajta.
A férfi tovább tüzelt:
- Most mondok valami mást. Szent Ferencről az elébb elmond­tam, hogy három egymás után következő generáció hogy festette meg. Nem is törődtek vele, hogy a fizikai hasonlóságban oly óriási eltérésben leledzettek: mert Szent Ferenceik egyben teljesen közö­sek voltak: a tökéletes, föld felett való létezésben. Akárhogy festették a habitusát, mindig egy lélekben elvarázsolt lény volt. Giotto édes népmesei motiválásában, ahogy az egyházat vállára veszi, s egy valóságos kis tornyot ferdén átölelve továbbvisz, s padig erőfeszítés nélkül, tehát éppoly súlytalan cselekedet, mint ahogy a fáradtság s éhség idegen ettől a jelenségtől: a többi is ugyanebben az atmoszférában tartja s viszi ezt az alakot... Ezzel szemben ma a hotel halljában kezembe került egy német folyóirat, amelynek az első oldalán ott van egy kép: Rafael Szent Ferencé-nek fotográfiája... A vér megállt bennem: az első élő Szent Fe­renc... Hogy mi van ezen a képen!... Az, mint mikor a sötét kápolnából kilép az ember a természetbe... Itt van legelőször egy élő arcon, egy élő testen az elragadtatás... elragadottság... a láz... az izzó szenvedély... a cselekvő átszellemültség... az abnormis lelkiállapot... az őrület mint istenség... Nézd meg a szemét, hogy szinte kancsalit, a száját, ahogy szinte nemi kéjben torzul nevetés felé, ez igen: ennek a testnek súlya van, lefogyott, elsoványodott, hatvannyolc kilóról lement ötvennégyre, és a ruhája, a szent keze, ahogy erő nélkül tartja a vesszőkeresztet, s a jobb kezének lágyan, hervadtan elnyílt mozdulatában benne van mindaz a szentség és finomság, amit a Martinik és Lorenzettik akartak jelezni... Egész­ben egy őrült szenvedő. Egy istenné őrült ember. Minden érzéke birtokában, az összes fájdalmaknak alávetve, egy tomboló féktelen, embertelen elragadottságban, amint szenvedve áldozza fel magát, máglya és bakó és nyilak nélkül: önmaga lelkének tüzé­ben, boldog kínban elégve...
- Megvesszük ezeknek a reprodukcióit?
- Boldogan... Csak azt akarom még mondani, hogy ma ebben a kis boltban ugyanúgy jártam. Itt van, nézze, ez a Transzfigurá­ció. Nagyon kitűnő. Csak nézze sokáig: Egy remek Perugino-kompozíció. Ott áll a Krisztus alakja, mellette térdel a két nagy szakállú ősatya. Lent az alvó társak, ahogy ébrednek a különös fényre s jelenetre... Nézze meg, hogy áll a Krisztus a felhőkön, s most emlékezzen, mit mondott maga először, mikor a Rafael képét látta a Szent Péter templomában?
- Repül... Szárnyak nélkül repül...
- Igen... Súlytalan, testetlen... oly könnyű, mint a buborék; száll s lebeg... S ez a Krisztus itt: áll... felhőkön áll, de ugyanúgy áll, mintha a földön állana... A Madonna is... Rafael Madonnái készen vannak már a mestereinél... Ugye, valahol már találtunk egy Perugino Marta Magdalenát, amelyre esküdni mertünk vol­na, hogy Rafaelé, ugyanaz az ovális arc, ugyanaz a furcsa, jelen­téktelen orr, csakhogy éppen orra legyen, ugyanaz a biggyes alsó ajkú íves száj, az a szinte degenerált áll, túl sok homlok, az a nyak s ugyanaz a színezés s barna szem... még a glória körvonala is az... még az ötlet is, hogy mint a Fornarinánál a festő neve, itt a Magdolna neve van behímezve a mellfűzőbe; szóval Rafaelnél, még ez a karperecötlet sem eredeti... És mégis az egyiket Perugino festette, s a másikat Rafael... Hol van a különbség? Mi hát az, amit hozott az új piktor?...
- Nos?
- Nézze, szívem; a Perugino Krisztusa áll a felhőkön: a Rafaelé - felszállt a felhők fölé...
- Jó.
- Nézze, csak nézze: ez itt áll. Testtel a földhöz ragadva... Ott, Rómában, lebeg. Test, és mégis bír a testetlenség könnyűségével.
- Igen.
- A Krisztus felszállt... Felszállt a Krisztus!...
- Kedves.
- Ez az egész... És ez az egész különbség az összes területeken... Giottót kortársai oly nagynak tekintették, hogy Dantéval és Petrarcával énekelték meg egy szonettben: s joggal, Giotto valóságos transzcendentális létezéssé tette az életet... Rafael, mint egy egekből lecsapó sas, visszatért a lebegésből a földre, és beleharapott az élő női testbe... Giottóval valóságos szentté lett a földi nő: Rafael egyszerre idedobta az élet élő lányát térdre az oltár elé...
8.
Belekábultak, nagyot lélegzettek.
- Most?
- Nos?
- Maga menjen talán haza, szívecském... De nem, hisz még nem ismeri a várost... Pedig én szeretnék itt a képek előtt egy kicsit jegyezgetni...
- Tudja mit...
- Tessék...
- Láttam itt egy női fodrászt a dóm alatt... addig megcsináltatom a hajamat...
Nevettek.
- Na ja. Tetszeni kell a férjnek...

1926

Forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/moricz/tornac/ 

Forrás: http://blog.tilos.hu/irodalmile2/0051_t2814_maxi.jpg 

 

A mappában található képek előnézete Giotto di Bondone

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.