Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petrarca: Út a Mont Ventoux-ra

2010.11.30

Út a Mont Ventoux-ra

Francesco Petrarca (1304 - 1374)  poeta laureatus

 

Petrarca többi művéből sok olvasható eredetiben itt:

http://www.interbooks.eu//poesia/trecento/francescopetrarca.html

A költő portréja: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/vilag/Petrarca.htm

Levél Dionigi di Borgo San Sepolcróhoz
Malaucéne, 1336. április 26.

Az a vágy ösztökélt csupán, hogy ezt a roppant magas hegyet, melyet nem ok nélkül hívnak “Viharos"-nak, a mai napon megmásszam, miszerint egy olyan csúcsot láthassak, amelyik magasságáról híres. Sok éve gondolok erre az útra, hiszen - mint tudod - a sors úgy akarta, hogy kora gyermekkoromtól fogva járjam ezt a vidéket, és örökké szemem előtt volt a hegy, melyet majdnem mindenhonnan látni. Eltökéltem hát, hogy amire annyi éve gondolok, immár véghezviszem, különösen mivel újra olvasva Róma történetét, a minap arra a helyre akadtam Liviusnál, ahol elmondja, hogy Fülöp, a macedónok királya, ugyanaz, aki hadat indított a római nép ellen, fölment a thesszáliai Haemusra, mivel hitt a hírnek, hogy a csúcsról két tengert fog látni, az Adriát és a Feketetengert. Én bizony nem tudom, igaz-e vagy sem, mivel a Haemus nagyon távol esik tőlünk, és az írók véleménye is megoszlik ebben a kérdésben. Anélkül, hogy valamennyit felsorolnám, Pomponius Mela kozmográfus bizonyossággal állítja, Titus Livius pedig tagadja. Ha, mint erről a hegyről, magam szerezhetnék tapasztalatot a Haemusról is, nem maradna kétséges az igazság. De abbahagyom már, hogy a thesszáliai hegyről szóljak, és rátérek a miénkre, mivel úgy találom, nem lehet helytelen elgondolás egy fiatal magánembertől az. amit egy öreg királytól sem vettek rossznéven. Azonban mikor az útitárs kiválasztására gondoltam, hihetetlen, de annyi jó barát közül egyet sem találtam, aki minden tekintetben megfelelőnek mutatkozott volna: annyira nehéz és ritka még a legkedvesebb emberek között is olyat találni, akinek indulatai és érzelmei teljesen megfelelnének. Az egyik nagyon tunya, a másik nagyon vidor, az egyik nehézkes, a másik hebehurgya, az egyik nagyon szomorkás, a másik a kelleténél vígabb, az egyik balgább, a másik túl óvatos és megfontoltabb, mint én szeretném. Nem tetszett nekem, hogy túl hallgatagok, másokban, hogy fecsegők, ez elnehezedett és kövér, az ösztövér és gyönge, ebben hideg érdektelenség, abban a lázas izgalom vette el kedvemet. Olyan hibák ezek, melyek még ha súlyosak is, otthon elviselhetek, mert mindent elbír a szeretet, és nincs az a teher, amit a barátság el ne viselne. De mikor úton vagyunk, ugyanezek a hibák terhessé válnak. Mert érzékeny lélekkel tisztes szórakozásra vágytam, s ezért gondolatom egyikről a másikra szállt, és hogy megvédjem barátaimat minden sérelemtől, némán számítgattam magamban minden olyan oldalát a dolognak, ahonnan tervezett utamat kényelmetlenség fenyegette, s azt menten elutasítottam magamtól. Végtére, mit gondolsz, kire esett a választásom? Az otthoniak között találtam meg: egyetlen öcsémre esett a tekintetem, akit te is jól ismersz. Nagyon megörült, legfőképpen azért, mert látta, hogy nemcsak testvéremnek, de barátomnak is tartom.

Elindulva tehát a kitűzött napon estefelé Malaucenába érkeztünk. Ez a kis falu a hegy tövében fekszik az északi oldalon, s miután egy napot itt töltöttünk, ma végre egy-egy szolgánkkal nem minden nehézség nélkül felhágtunk. Tudniillik a hegy maga hatalmas tömegű, sziklás, egészen meredek szirt, s majdnem megmászhatatlan. De te tudod, mennyire igazán mondja a Poéta:

„a kegyetlen munka // mindent legyőz”


Minden kedvezett szándékunknak: a hosszú nap, az enyhe levegő, merész elszántságunk, tagjaink ereje és ügyessége: csak egy akadályozta, a vidék természete. Meglátott bennünket egy öreg pásztor, akire a hegy egyik völgyében bukkantunk, és szapora beszéddel próbált visszatartani a felmeneteltől. Elmondta, hogy - immár ötven éve - ő is engedett ifjúi hevének, és fölmászott arra a csúcsra, de nem hozott vissza onnan egyebet, mint azt, hogy bánta kemény fáradtságát, és a tövisek, meg a bozót megszaggatták a ruháját és lehorzsolták a bőrét. És hogy sem előtte, sem utána nem hallott soha senkiről, aki ezt a próbát megkísérelte volna. De mint az a fiatalok szokása, hogy nem hisznek annak, aki figyelmezteti őket, az intés csak fokozta vágyunk. Mikor a jó öreg látta, hogy hasztalan pazarolta erejét, pár lépést tett a sziklák között, s ujjával egy meredek utat mutatott, sok tanáccsal szolgált az induláshoz, s minthogy mi már hátat fordítottunk neki, még hangosan utánunk is kiabált. Mi azonban - nála hagyva fölösleges ruháinkat s minden egyéb holminkat, ami akadályozhatott volna, fürgén és egyedül nekifogtunk a hegymászásnak, és tele szép buzgalommal másztunk is egy darabig. Azonban - mint mindig - a nagy erőfeszítést hirtelen fáradtság követi, és így csekély távolságra már megpihentünk egy szirt homlokzatán, és csak mikor kipihegtük magunkat, indultunk el újra, de már jóval lassabban. Én az irdatlan hegyi ösvényen mentem tovább mérsékeltebb irammal, de öcsém úgy tört magasabbra, hogy egy rövidre fogott kaptatón kúszott a hegyre; én, aki kevésbé vagyok edzett, egy lankának vettem utamat. Öcsém visszahívott és az egyenesebb utat mutogatta, de én azt feleltem neki, hogy a hegy másik oldalán kényelmesebb felhágóra találok, és hogy nincs ellenemre a hosszabb út, ha az kevésbé kényelmetlen, így mentegettem lustaságomat, s miközben társaim már magasan fenn jártak, én még a völgyben voltam, távol attól, hogy bármelyik oldalról is könnyebb út kínálkozzék, csak az út nőtt, és a haszontalan fáradtság súlyosbodott. A kimerültségtől elnyűve bántam kétségbeesett bolyongásomat, s elszántam magam, hogy egyenest nekivágok a magasnak.

Fáradtan, pihegve értem utol öcsémet, aki már régóta fenn ült, és pihenve várt reám. Ezután jó darabig együtt haladtunk. Alig távoztunk el azonban arról a magaslatról, mikor én feledve első tévedésemet ismét lefelé kezdtem szállni, és újfent a hegy lábánál járva-kelve kerestem a hosszú és kényelmes szerpentin utakat, de csak újabb hosszú és nehéz csapásba botlottam. Azt hittem, ha halogatom, el lehet kerülni a felfelé jutás kényelmetlenségeit. De akárhogy is ügyeskedik az emberi elme, a természet nem változtatja meg törvényeit, és soha senki sem jut úgy testi valójában a magasba, hogy lefelé megy. Röviden, néhány óra leforgása alatt háromszor vagy még többször is jártam így. Az öcsém kinevetett, én dühöngtem, s így annyi csalódás után leültem egy kis völgybe. Itt a testiről a szellemire röppent sebes gondolatom, és ilyenféle szavakat forgattam magamban: “Gondold meg, hogy ami ma, miközben a hegyet másztad, annyiszor bebizonyosodott előtted, ugyanaz szokott megesni mind veled, mind a többiekkel, akik a boldog életre törekszenek." És ha az ember ezt nem veszi ilyen világosan észre, az csak azért van, mert a test mozgása kézzelfogható, de láthatatlan és titkos a léleké. Az, amit “boldog élet"-nek nevezünk, ugyanígy magas helyen van. Mint mondják, “szűk az ösvény", melyen oda fel lehet jutni. Sok magaslat meredez az odavivő úton, s ha valaki fölfelé tart, mint lépcső fokain, úgy kell előrehaladnia erényről erényre. A csúcson van a végső cél, az út vége, utolsó pontja földi vándorlásunknak. Valamennyien oda igyekszünk, de - mint Ovidius mondja:

Mert csak akarni kevés! Az erős vágy visz diadalra!

De te, mint más dolgokban is, úgy ebben is biztosan utat tévesztesz. Akarsz, vágyakozol! Nos hát, mi van veled? Miért maradsz hátra? Bizonyára csak azért, mert a földi gyönyörűségek útját követed, mely kényelmesnek és simának tűnik előtted, kellemesebbnek, könnyebbnek. Ha azonban soká bolyongasz, vagy az elhúzódó fáradtság súlyával kell a boldog élet csúcsára fölhágnod, vagy pedig fáradtan elzuhannod bűneid völgyében. És ha, amire gondolni is borzadok - ott téged a “sötétség és a halál árnyéka elér", örök gyötrelemben végtelen éjszaka borul reád.
Ettől a gondolattól, ki sem mondhatom, mily mértékben újratámadt bennem a bátorság, mennyire felfrissültek erőim, hogy folytassam az utat fölfelé. És bár adná az Isten, hogy a lelkem is oly szerencsésen fejezze be azt az utat, ami után éjjel-nappal sóvárgok, mint ahogy legyőzte e mai utam akadályait, végül is célhoz ért a lábam. És nem tudom, nem valósulhat-e meg sokkal könnyebben, amit a gyors, halhatatlan lélek egyetlen mozdulat nélkül, a rebbenő szem egyetlen villanása alatt tud keresztülvinni, mint amit hosszú idő alatt a halandó és esendő testnek engedelmeskedve, elnehezült tagjaink pólyájában kell végrehajtanunk.

Ennek a hegynek a csúcsát a parasztok „Hegy fiának” hívják, hogy miért, nem tudnám megmondani, hacsak azt nem kell hinnem, hogy mint az néha előfordul, mintegy az ellentét okából nevezték így el: hiszen valójában olyan, mintha az apja lenne valamennyi körülötte álló hegynek. Ez a csúcs egy kis fennsíkon tárul elénk, itt pihentünk meg fáradalmaink végén. Most pedig te, aki végighallgattad, milyen gondolatok foglalkoztatták lelkemet a felfelé vezető úton, hallgasd meg a végét is, és ne legyen terhedre, atyám, ha egy órát engedélyezel számomra, amikor is elmondom neked, ami velem egy nap alatt történt.

Első pillanatban a roppant látványtól megrendülve álltam, és mintegy elzsibbadtam a szokatlanul könnyű levegő bűvöletében. Körülnéztem, s láttam a felhőket lábam alatt: kevésbé tűnt előttem hihetetlennek az Athos és az Olympos hírneve, mikor tulajdon szememmel ugyanazt láttam egy kevésbé híres hegyen, amit azokról olvastam és hallottam. Arrafelé fordítottam a tekintetemet, amerre a szívem leginkább hajlik, Itália felé, és noha hosszú távolság választ el a havas, fenséges Alpestől, közelieknek tűntek előttem. Ha a fáma nem hazudik, rajtuk keresztül nyitott magának utat Rómának az a zordon ellensége, aki ecettel robbantotta szét a sziklákat. Egy sóhajt küldtem, bevallom Itália egéhez, mely csak a képzeletem, nem pedig a szemem előtt lebegett, és a szívemet égő vágyódás marta, hogy viszontlássam barátomat és hazámat, mégis nem anélkül, hogy gyengeségemért e kettős szorongás miatt ne vádoltam volna magamat, noha egyiknél is, másiknál is jó mentségek és tekintélyes példák siettek a védelmemre. Majd új gondolatok szállták meg lelkemet, és a táj keltette gondolataimat az időről való elmélkedés váltotta föl. A mai napon - mondottam magamban - lesz tíz éve, hogy otthagyva ifjúi tanulmányaidat eltávoztál Bolognából. Ó, halhatatlan Isten, ó, változhatatlan bölcsesség, minő és mennyi szokásod változott meg ezenközben?! Végtelen sok! Nem is akarom mind felújítani, nem vagyok még olyan biztonságban a révben, hogy nyugodtan gondolhassak vissza az elszenvedett viharokra. Talán eljő még az idő, mikor valamennyi tetteimet elkövetésük sorrendjében végigveszem, mint a Te Ágostonod mondja: “Fel akarom idézni lelkemben elmúlt szennyes dolgaimat, lelkem érzékies romlottságát, nem azért, mert ragaszkodást érzek irányukban, hanem Istenem iránti szeretetből." Ami engem illet, még sok terhes és bizonytalan dolog van bennem. Amit azelőtt szerettem, többé nem szeretem. Mit mondtam? Hazudok: még most is szeretem, de mértékletesebben. Ismét hazudtam: szeretem, de szégyenlősebben, szomorúbban. Most mondtam meg az igazat: szeretem, de szeretném nem szeretni. Elepedek, hogy gyűlölni tudjam, de csak szeretem, akaratom ellenére, kényszerűségből, szomorúan és gyászolva. Magamon tapasztalom a szentenciát, melyet az a híres vers fejez ki:

Gyűlölöm - hogyha tudom! Vagy hát akaratlan imádom.

Még nem múlott el három éve annak, hogy az az átokban fogant, bűnös szerelem, amely egészen elhatalmasodott rajtam, és akadálytalanul országolt szívemen, egy másik, ellentétes, vele szembeszegülő érzelem visszahatását érezni kezdte. És még mindig tart a szívemben gyötrelmesen és eldöntetlenül a háború, melyet ez a kettő indított egymás ellen, az egyik, hogy fogva tartson, a másik, hogy hatalmába visszatéríthessen. Így szálltam vissza gondolatban az innen-onnan letelt tíz évre. Majd a jövőbe ugorva önmagam felől is kétségben tettem föl a kérdést: Ha a sors akaratából engedélyt kapnál arra, hogy még két lusztrumon át tartson bizonytalan életed és arányban az idő múlásával annyira az erények mellé szegődnél, amennyire első megátalkodott állapotodtól ebben a két évben eltávolodtál - mióta a régi érzéssel harcol az új - tudnál-e (ha nem is szilárdan meggyőzve, de legalábbis remélve, hogy a negyvenedik évig élsz) nyugodtan meghalni, és nem törődni az élet maradékával, amely immár öregségbe hajlik? Ilyen és hasonló gondolatok futkosnak elmémben, örültem előrehaladásomnak, sirattam tökéletlenségemet, és bánkódtam az emberi cselekedetek közös állhatatlanságán Olyan voltam, mint aki nem tudja, hol van, nem tudja, miért jött oda! Aztán alkalmasabb időre halasztva az effajta elmélkedéseket, körbe jártattam tekintetemet, hogy lássam azt, ami miatt útnak eredtem. A nap nyugovóra hajolt, és a hegy növekvő árnyai figyelmeztettek, hogy az indulás órája elközelgett. Mintha álomból riadtam volna, hátrafordultam és nyugatra néztem A Pyreneusok, a Spanyolország és Franciaország közötti határ onnan fentről nem vehetők ki: nem hiszem, hogy azért, mert bármely akadály is állna közbül, de mivel odáig nem ér el a halandó pillantás. Azonban világosan láttam a lyoni tartomány hegyeit, balra pedig a tengert, mely túlnan Marseille-t mossa, emerről pedig a néhány napi járásra fekvő Aquamorta vidékét, sőt a Rhodanust is.

Mindent apróra megfigyeltem, s majd az evilági dolgokra gondoltam, majd pedig testem példájára, a lelket is a magasba emelve eszembe jutott, hogy kezembe vegyem Szent Ágoston Vallomásait, melyet a te szereteted ajándékozott nekem, és amelyet a szerző miatt is nagyon kedvelek Mindig magammal hordom ezt a kicsiny, kézbe való kötetet, amelynek azonban az értéke és finomsága véghetetlen. Kinyitottam, hogy majd azt olvassam benne, ami a szemem elé kerül, hiszen bizonyos voltam, hogy olyan nem kerülhet a szemem elé, ami ne volna istenfélő és áhítatot keltő. A véletlen úgy akarta, hogy a tizedik könyv került elém. Az öcsém is figyelmesen várta, mit fog majd mondani Ágoston az én ajkam által. És őt, aki jelen volt, de még nála is inkább Istent hívom tanúságul, hogy amint a pillantásom a könyvre esett, ezt olvastam benne: “Elmennek az emberek, hogy megcsodálják a magas hegyeket, a tenger dagadó hullámait, a hosszan lefutó folyókat, a végtelen óceánt, a csillagok pályáját, de önmagukra nem gondolnak" Bevallom neked, megütöttek e szavak. Az öcsémet, aki szerette volna hallani, arra kértem, ne háborgasson, s becsuktam a könyvet.

Haragudtam önmagamra, mivel a földi dolgokat csodálni meg nem szűnök, mikor pedig már a pogány filozófusoktól is megtanulhattam volna, hogy inkább az emberi lelket kell csodálni, mert az olyan nagy, hogy semmilyen más nagyság nem állja ki vele az összehasonlítást Eluntam nézni a hegyet és a lélek szemeit önmagamba fordítottam, és ettől a pillanattól fogva többé senki sem hallott egy szót sem ajkaimról, míg csak a síkra nem értünk. Elgondolkoztatott az, amit olvastam, mivel nem tudtam elhinni, hogy csak a véletlen helyezte szemem elé és azt tartottam, hogy egyenesen hozzám szólt. Eszembe jutott, hogy ugyanezt tartotta magáról Ágoston is, mikor, mint elmondja, az Apostol könyvében első látásra azt olvasta: “Nem lakomázásban és részegeskedésben, nem heverésben és tisztátlanságokban, nem viaskodásokban és versengésben, de Jézus Krisztusban éljetek, és testetekről ne vágyaitok szolgálatával gondoskodjatok." Nem volt másként Antallal sem, aki a következő szavakat az Evangéliumból hallotta meg: “Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van és add a szegényeknek: kövess engem és kincsed lesz a mennyekben." Mint életrajzírója, Athanáz elbeszéli, azt tartotta, hogy e szavakat egyenesen az ő számára írták és így szerezte meg magának a mennyek országát. És valamint Antal e szavak után nem akart többé mást hallani. Ágoston pedig olvasni, úgy én is beértem avval, amit olvastam, és némán csak a halandók balgaságán akartam elmélkedni, akik az emberi természet legnemesebb oldalát megvetve, ezer haszontalan és üres látnivalóban vesznek el, és azt, amit önnön belsejükben is megtalálhatnának, kívül keresik. És arról elmélkedtem, mekkora lenne bennünk a lelki nemesség, ha önakaratunkból s már kezdettől fogva nem korcsosulnánk el, és tulajdon fölemelkedésünkre Istentől kapott adományokat nem a saját gyalázatunkra fordítottuk volna.

Hidd meg, mielőtt lefelé mentünk a lejtőn, többször hátrafordultam még azon a napon, és a hegy fenséges csúcsa alig könyöknyinek tűnt előttem az emberi méltóság magasságához képest, melyet nem volna szabad a földi szenny sarába taposni. És még egy másik gondolatot is fűztem ehhez: mialatt lefelé haladtam, azt mondtam magamban: ha ennyi fáradtság és verejték nem esett nehezemre, hogy testben csak valamennyire is közelebb jussak az éghez, akkor hol az a kereszt, az a börtön, az az éles vas, amely visszarettenthetné a lelket, hogy maga alá teperje az orcátlan elbizakodást, és az emberi sorsok hívságát, ha egyszer eltökélte, hogy Istenhez akar jutni? És mégis, milyen kevesen vannak, akiket a szenvedésektől való rettegés vagy a gyönyörök utáni vágy nem von vissza erről az útról! Milyen boldogok azok, ha ugyan vannak ilyenek, akikről úgy hiszem, hogy a Poéta szólni kívánt, amikor azt mondta:

Boldog lény, ki a dolgok okát mind felderítette,
Nem rémül riadozván, ámde lebírja kegyetlen
Sorsa parancsát s vad zugait a zord Acheronnak.

Mit nem kellene fáradoznunk, nem azért, hogy a föld fölé emelkedjünk, hanem azért, hogy azok fölé a kívánságok fölé emelkedjünk, amelyek a földi dolgok szeretetéből fakadnak!

Ezen gondolatok közepette, melyeket most őszintén föltártam előtted, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna az úti nehézségeket, már sötét éjjel, melyet azonban a Hold kedves szolgálatkészséggel megvilágított, érkeztem vissza az egyszerű szállásra, ahonnan napfölkelte előtt aznap reggel elindultunk. És miközben embereim a vacsora elkészítésével törődtek, én a ház egyik félreeső zugába vonultam vissza egészen egyedül, hogy sietve és minden előkészület nélkül megírjam neked ezt a levelet. Nem akartam halogatni, mert féltem, ha megváltozik a helyszín, és talán az érzések is, lelohad az írás vágya.

Én jó Atyám, látod-e, hogy bennem semmi sincs, amit el akarnék titkolni előtted, akinek nemcsak életem minden eseményét, de minden, akár legtitkosabb gondolataimat is fölfedem és elmondom. Most hát láss hozzá imádkozni. hogy ha eddig tévelygők és bizonytalanok voltak gondolataim, legyenek immár eltökéltek, és miután haszontalanul annyi földi tárgyhoz szegeződtek, forduljanak végül afelé, aki egyedül igaz, biztos és változhatatlan jó. Isten Veled!           
---------------------------------------------------------------------------------------------------

* francia, jelentése: Szeles-hegy (latinul: Mons Ventosus, olaszul: Monte Ventoso); Ezt a magyar változatban (nem tudom, ki) „Viharos-hegy”-nek fordítja. A hegy létezik, Franciaországban van, és kb. 2000 méter magas.

A LEVÉL EREDETIBEN OLVASHATÓ ITT A TABULA CANDIDÁN:

/cikkek/Francesco_Petrarca_Epistulae_Familiares_IV.1 

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Petrarca

(MA., 2012.01.20 21:48)

Petrarca célja a Mont Ventoux megmászása volt. Ez sokban hasonlít a boldogság, az önbizalom megtalálásához. Petrarca az útra a testvérét, kérte meg, hogy kísérje el, aki el is kísérte, így megkapta a családi támogatást is. Az út elején egy idősebb ember tanácsokat ad nekik, de nem figyelnek rá, a saját útjukat akarják járni. Mindketten különböző utakon indulnak, de Petrarca később rájön, hogy a könnyebb, kényelmesebb út nem vezet sikerhez, tenni kell érte, akarni, vágyakozni kell. Úgymond a saját hibájából tanult. Amikor elérik a hegycsúcsot Petrarca megrendül és nem is tudja hirtelen miért is akart feljutni. Fent elkezd gondolkozni az életén, emlékeket idéz fel magában, amik elszomorítják. Ez a boldogságnál is így van, sokan azért nem lehetnek boldogok, mert éppen mielőtt elérnék azt visszataszítják magukat. Az hegytetőn megjelenik a véletlen is, vagyis a sors, amit az emberek nem tudnak kijátszani. Elindulnak visszafelé és Petrarca rájön, hogy az élet lényege nem a tárgyakban vagy a szemmel látható dolgokban, hanem a lélekben van. Szerintem a legfontosabb nem az, hogy kitűnjünk mások között, önmagunkat kell elfogadnunk. Csak úgy érhetünk el valamit, ha hiszünk is benne, és pozitívan állunk hozzá.

Petrarca

(O.Viktória, 2012.01.20 15:13)

Petrarca már gyerekkora óta szerette volna megmászni a hegyet, főleg mert valamilyen oknál fogva mindig azon a környéken járt. Mikor eldöntötte, hogy megvalósítja álmát, elgondolkodott, hogy kivel tegye ezt meg, és rájött, hogy egyik barátja sem alkalmas az útra. Végül öccse mellett döntött, őt találta a legjobb társnak. Út közben találkoztak egy pásztorral, aki próbálta lebeszélni őket a hegy megmászásáról, de ők nem hallgattak rá. Mikor már fáradtabbak voltak, Petrarca inkább választotta volna a hosszabb, de kényelmesebb utat. Végül felértek a hegyre, és mindent végigmért. Gyönyörűnek találta, de aztán rájött, hogy az emberi lélek sokkal csodálatraméltóbb, mint a táj, vagy bármely más földi látvány. Így álma is megvalósult és úgy életcélt is talált magának.

Petrarca: Út a Mont Ventoux-ra

(D.Viktória, 2011.12.11 19:28)

Petrarca már régóta arra vágyott,hogy feljusson a Mont Ventoux hegy csúcsára. Álmai megvalósításához nem barátai közül választott társat, hanem öccsét, akiben megbízott, mert ő felelt meg elvárásainak. Út közben egy pásztorral találkoztak, aki szerint ezen a hegyen nincs semmi különös látnivaló.Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy mégis felmerészkednek a magaslatra, mert ez volt eltökélt szándékuk.Útjukat nem folytatták együtt, öccse a rövidebb, ő pedig a kényelmetlenebb, hosszabb hegyi ösvényen ment tovább. A völgyben amíg egyedül sétálgatott, az élet fontos dolgairól elmélkedhetett. Nem bánta meg, hogy nem a könnyebb utat választotta, mert rádöbbent arra,hogy a hegy megmászása is egy cél, melyhez akarat kell. Továbbá azért sem bánta meg, mert a csúcsra érve csodálta a táj szépségét,élvezte a jó levegőt a magasban.

Petrarca

(N. Szabolcs, 2012.01.11 20:38)

Petrarca gyermekkora óta álmodozott a Mount Ventoux megmászásáról. Beszámol arról is, hogy milyen nehéz volt eldöntenie kit vigyen magával útitársként. A Mount Ventoux megmászása közben átélt élmények megváltoztatják világképét. Elképesztő élményként gondol a hegy megmászása során átélt élményekre. Önmaga számára is nagy kihívás volt a hegy megmászása. Petrarca próbált a túra során a legkönnyebb utat megtalálni és a túrát az emberélethez hasonlítani, ám ez nem igazán sikerült neki. Amikor végre felért a csúcsra csalódott volt mert nagyobb élményre számított, és végül nagyobb élmény volt számára a csúcs megmászásának nehézsége mint a csúcs nyújtotta élmény. Öccse a rövid egyszerű utat választotta a hegy megmászása közben, míg a költő megpróbált minnél lankásabb úton haladni. Ez azt szimbolizálja, hogy az emberek mennyire különböző úton próbálhatják megközelíteni ugyanazt a célt.

Petrarca

(H. Tommy, 2012.01.10 23:48)

Petrarca élete vágya volt ennek a csodálatos hegynek a csúcsára jutni. Ezzel a mászással nem csak életcélját teljesítette be, hanem hatalmas akadályok elé is állította magát és rengeteg élettapasztalatot is szerzett.
Az útra a barátjának is tartott öccsét választotta, mivel őt gondolta a legalkalmasabbnak életcélja beteljesítésének kíséretére. Bár nehezen haladt felfelé a meredek hegyoldalon, de sikeresen megbirkózott az emberi életet szimbolizált heggyel. A levél talán az élet nehézségét is szimbolizálja, mivel bemutatja azt, hogy a célunkért meg kell küzdeni, és hogy az életnek van a "gyorsabb de meredekebb" és a "kanyargósabb de biztonságosabb" oldala.

Petrerca

(H.Niki, 2012.01.10 22:28)

A levél írója, Petrarca már kicsi gyermek kora óta álmodozik arról, hogy egyszer megmászhassa a Mont Ventouxot, s mikor végre lehetősége nyílik rá, hogy beteljesítse álmát, rádöbben, hogy barátai közül egyet sem tud, aki az összes elvárásának megfelelne. Végül öccsére esik a választása, mivel testvérébe vetett bizalma sokkal többet ér többi barátjánál.
Az út kezdetén még hajtja őt a vágy és a hatalmas lelkesedés, de mikor látja, hogy a csúcs elérése mekkora küzdelemmel jár, megpróbál könnyebb utat találni. Miután próbálkozásai többedszerre is sikertelennek bizonyulnak, megáll egy pillanatra, és elkondolkozik. Rádöbben, hogy akárcsak az életben, ebben az esetben sem mindig a könnyebbnek tűnő út bizonyul hatásosabbnak. Van, hogy a nehezebb út sokkal célravezetőbb.
Ezek után újult erővel vág neki a felfele vezető útnak, és ezúttal sikeresen el éri célját. Mikor felér a hegytetőre elvarázsolja a táj gyönyörűsége, nem tud betellni a látvánnyal. Később azonban újabb tényre döbben rá, mikor Szent Ágoston Vallomásaiból olvas fel egy sort: az emberi lélek tisztasága sokkal fontosabb az életben, mint a külső szépség, vagy éppen a táj szépsége.
Így aztán Petrarcának nem csak élete céját sikerült elérnie, de új életcélt is talál: hogy törekedjen minnél jobb ember lenni.

Petrarca

(Z.Fruzsi, 2012.01.10 20:15)

Petrarca élete nagy vágya a Mont- Ventaux csúcsának elérése. Útitársa testvére lesz, aki elkíséri a hosszú útra. Petrarca számára sokat jelentett, hogy édes testvére tart vele a csúcs felé. A hegy megmászását a boldogság elérésének tekintette. Útközben választaniuk kellet két út között, és míg Petrarca öccse a rövidebb, de nehezebb utat választotta, ő a hosszabb ,de kényelmesebbet. Petrarca rájön, hogy erőfeszítéseket kell tennie a cél elérésének érdekében. Mikor felér öccse már ott várja, s ekkor döbben rá milyen hatalmas boldogság az ő számára, hogy tervét véghez tudta vinni. Ebben véleményem szint akaratereje segítette. Rájön, hogy az emberi lelkek csodálatosabbak mit a földi szépségek. Otthonában már átélt élményeiről, és beteljesedett vágyairól mesél.

Petrarca

(T. Adri, 2012.01.10 20:12)

Petrarca gyermekkorától fogva úgy véli, hogy célja a nagy MoHnt Ventoux megmászása. Barátai közül nem talált olyat aki megfelelő lenne, hogy elkísérje az úton. Végül úgy gondolta testvére lenne a legalkalmasabb erre a célra. Az út elején egy öreg pásztor próbálta őket sikertelenül lebeszélni az útról. A költő a hosszabb ám kényelmesebb utat választotta, míg öccse a rövidebbet. Mikor elfáradt leült egy kis völgybe és azzal, hogy megkérdőjelezte céljait újra erőre kapott. Az úton a költőt teljesen elragadja a csodálatos kilátás szépsége. A csúcsra felérve rájön, hogy az emberi lélek és az akaraterő sokkal szebb mint a természet adta csodák.

Petrarca

(Cucumis, 2012.01.10 19:55)

Petrarca vágya hogy eljusson erre a csúcsra érthető, mivel gyönyörű hely az útitárs kiválasztásának nehézségeivel könnyű azonosulni. a barátok és a család közti döntés nehéz feladat. Végül ugye az öccsével vágott neki akivel a célhoz vezető úton nem egyezett a véleményük a könnyű út különbözött össze a meredek, nehéz útvonallal. Ez könnyen átültethető a mindennapokba. A csúcsra vezető úton szerzett értékek sokkal értékesebbek lehetnek mint maga az elért cél.

Mont Ventoux

(Slezák R, 2012.01.10 19:46)

A Mont Ventoux megmászása(1336)csaknem egész világképét jelképesen példázza:lenyűgözi a természet szépsége,de büszkeség tölti el önmaga teljesítményétől is.A hagyomány szerint az avignoni templomban pillantotta meg azt az asszonyt,akit Laurának nevezett.Nem hozzá,nem róla,hanem önmagáról,a vágy hatalmáról,lelki szenvedéseiről,boldog boldogtalanságáról(cool)szólnak híres versgyűjteményének,a Daloskönyvnek szerelmes versei.Legvonzóbb vonása a vívódó lélek kitárulkozása;legfontosabb az érzelmek finom és árnyalt,pontos és sejtelmes szavakba foglalása-megteremtette a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényes formuláját.

Petrarca leveléről gondolatok...

(B.Ádám, 2012.01.10 19:39)

Petrarca Malaucénében 1336.ápr.26.-án írt levele gyóntatójához a Mont Ventoux megmászása közben megfogalmazódott gondolatokat tartalmazza.
Francesco hosszú ideje tervezte útját, hogy fentről is megcsodálja a vidéket, így testvérével és szolgáikkal útra keltek. A levélben Petrarca a hegy csúcsát a boldogsághoz hasonlítja, míg az út felfelé az életet jelképezi. A boldogságot,csakúgy mint a hegy tetejét, rengeteg akarattal, kitartással és hosszú út leküzdésével érhetjük el. Az öccse a nehezebb,míg ő a kényelmesebb utat választotta. Bár utolérte testvérét,de egyre jobban fáradt. Mikor felért a hegy csúcsára elérte a célját, majd elgondolkozott és arra jutott, hogy nem a természetet kell csodálni hanem az emberi lelket mert nincsen semmi hozzá hasonló. És végre láthatta a számára legeslegfontosabb területet: Itáliát. Útja során gondol szerelmére, akit próbál elfelejteni, de a saját érzelmeit senki sem tudja befolyásolni, bármennyire is szeretné. A hazafelé vezető út során visszaemlékezik tanítója szavaira,és mintegy megvilágosodik,rájön arra, hogy a földi élet adta csodák mellett az emberi lélek és a szeretet sokkal többet ér mindennél. Ezek a gondolatok még ma is megállják helyüket, sokak tanulhatnának belőle.

Petrarca

(N.H, 2012.01.10 19:02)

Francesco Petrarca már gyerekkorában arról álmodozott , hogy megmássza a Mount Ventouxt. A kíváncsisága és a tudni akarás vágya vezérelte őt arra , hogy megmássza a hegyet. Útitársának kiválasztás elég nehézkes feladat volt számára mert egyik barátjának sem volt akkora fizikai ereje , hogy megtudja tenni ezt az utat. Végül az öccse mellett döntött. Francesco a rövidebb , kényelmesebb , számukra egyszerűbb utat választotta , míg öccse a meredekebb , veszélyesebb utat választotta. Francesco úgy gondolta , hogy a hegy megmászása hasonlít az emberi élethez. Rengeteg utat kell megtennünk ahhoz ,hogy boldogak legyünk és amikor megkaptuk ezt a boldogságot már nem is értékeljük annyira , amennyire azt valójában akartuk. Rájött , hogy az "út" sokkal több lehetőségeket tart számára mint a "csúcs".

Petrarca

(P.Lili, 2012.01.10 19:00)

Nekem személyesen nagyon tetszett a szöveg. Petrarca mindig is arról ábrándozott hogy megmászhassa azt a helyet amelynek tetejéről két tengert láthat, de erre barátai között nem talált megfelelő társat. Szerintem avval hogy végül testvérét választotta és barátaiban az ellentéteket hozta fel mit tulajdonság azt mutathatja , hogy mégis a család és azoknak tagjai azok akikben megbízhatunk és szeretjük őket annyira hogy mindent elviseljünk . Mikor többször is visszafordult a könnyebb út megtalálása érdekében számomra az minden napi életet mutatja burkolta. Mint mindenki ő is a könnyebb utat keresi annak reményében hogy kevesebb szenvedéssel elérheti ugyan azt a jutalmat. Mint például az iskolában tanulás nélkül nem lehetsz kitűnő tanuló , nehéz megpróbáltatások nélkül nem gyönyörködhetsz a tájban . Fontos szerepet játszik az akaraterő. A szöveg közbeni kis beszúrások, idézetek nagyon inspirálóak egy ilyen nehéz út folyamán. Miután valóra váltotta álmát hazafele tanítója szavai keringenek a fejében majd otthon már az újonnan átélt élményeiről mesél úgy hogy közben isten felé való tiszteletét is kimutatja .

F. Petrarca

(Sz. Matt, 2012.01.10 16:04)

Francesco Petrarca régi álma volt, hogy megmássza a Mount Ventouxt, mert úgy gondolta, hogy enélkül nem teljes az élete és tisztábban látja majd a világot. Amikor útitársat keresett bajba került, mert nem ismert olyan embert akinek elég fizikai és mentális ereje volt, hogy vele tartson, egyvalakit kivéve, az öccsét. Mikor elindultak találkoztak egy juhásszal aki figyelmeztette őket, hogyha felérnek csalódni fognak, de Petrarcáék nem vették figyelembe az öreget. Francesco próbálta a túrát az emberélethez hasonítani és a legkönnyebb utat megtalálni de hiába, mindig csak meredek ösvényeket talált. Amikor felértek a csúcsra csalódottak voltak mert rájöttek, hogy az úton sokkal több választási lehetőség volt mint a csúcson. A tiszta emberi élet hegyének megmászása sokkal nehezebb, mint csak gyönyörködni a csúcson a felhőkön keresztül.

demsamiki95@citromail.hu

(D.Miklós, 2011.12.28 17:59)

XIV. század egyik legismertebb költője az itáliai származású Francesco Petrarca. Vidám nagyvilági életet élő költő és verseinek legfőbb ihletője Laura (aki férjes asszony volt). Klasszikus idézetekkel tarkított levelét Dionigi di Borgo San Sepolcro Ágoston-rendi szerzeteshez, korábbi gyóntatójához írta.
A levélben a Szeles hegy megmászását nemcsak fizikai, hanem lelki próbatételnek is tekintette. Nem csak a természet szépségét írta le, hanem a készülődést, megmászást, illetve a csúcs elérésekor felmerülő kérdéseket is.
Kivel tegye meg az utat a „viharos” hegyre? Öccse mellett dönt, akivel „kényelmetlenség elkerülésével, érzékeny lelke tisztán tud szórakozni”
Melyik utat válassza? Emberi lét, élet- nehézségei és értelme. Választania kell: könnyebb vagy a nehezebb út? Elmélkedik melyik út a jobb számára? Kételyeit („sok terhes és bizonytalan dolog van bennem”) csak a hosszabb út választásával tudja talán eloszlatni, de mindig ugyanoda jut vissza („és újfent a hegy lábánál járva-kelve kerestem a hosszú és kényelmes szerpentin utakat”)
Felért a csúcsra? Igen, de újabb kételyek merültek fel benne. A természet szépsége annak tisztasága, a lelki romlatlanságot nem tisztította meg. Vívódásai sem szűntek meg, Szent Ágoston Vallomásai könyvet olvasva, szintén a maga erkölcsi gondjait látja a sorok között.
Ez a levél tulajdonképpen egy vallomás, ahol morális kellemetlen helyzet ellen (Laura iránt érzett szerelme, „legtitkosabb gondolataimat is fölfedem és elmondom”) keres feloldozást. Ezért fordul a levél utolsó soraiban régi gyóntatójához és kéri ”Most hát láss hozzá imádkozni, hogy ha eddig tévelygők és bizonytalanok voltak gondolataim,…”.

Petrarca

(Leila, 2011.12.12 19:10)

A levél Petrarca egyik legnagyobb vágyáról szól: a Mont Ventoux megmászásáról. Útitársnak egyik barátja sem felelt meg, így öccsét választotta, miszerint a költő számára az öccse jelentette a "tökéletest". A csúcshoz közeledve Petrarca könnyebb útvonalat választotta, így volt ideje gondolkodni. A csúcs elérése olyan volt számára, mint a boldogságé. Elgondolkozott azon, hogy Laura nélkül tulajdonképpen mit ér az élete és van-e értelme így sokáig élni.
Az utolsó felülkerekedett lustaságán és saját magát ösztönözve beteljesítette az álmát.

Re: Petrarca

(Leila, 2011.12.12 19:11)

*Az utolsó szakaszon

Petrarca

(B.Adri, 2011.12.12 18:02)

Petrarca féltve őrzött vágya volt csupán a Mont Ventoux megmászása,melynek csúcsáról két tengerre nyílik kilátás,az Adriára illetve a Fekete-tengerre.
Azonban a hosszú útra nem hű barátai közül választott magának útitársat, ugyanis cimborái tulajdonságait a végletekkel jellemezte,ezért a baráti kapcsolatok megtartása érdekében öccsét választotta maga mellé.A hegy megmászásának gondolatával bizonyára könnyebben megbirkózott Petrarca.Mikor elindultak a csúcsra vezető ösvényen,a költő a hosszabb ámde biztonságosabb és egyben kényelmesebb utat választotta,míg öccse a rövidebb,de ugyanakkor rögösebb és több veszélyt rejtő utat.Ezzel szimbolizálva azt,hogy bár mindkettőjüket egyetlen cél vezérli,mégpedig a hegy meghódítása,mégis mennyire különböznek abban,hogy ezt a hőn áhított célt milyen módon érik el.A költő útja során elmélkedik a világ dolgai,ő ugyanis a hegy csúcsának meghódítását egy olyan elérendő célnak tartja,amelynek során a fokozatosan megmászott szakaszokat egy-egy emberi erénynek képzeli el.Kezdetben az út fáradalmai mutatkoznak rajta,sőt megkérdőjelezte saját célját,azonban az úton való egyre feljebb és feljebb való jutása során elkezdett bízni önmagában,és kitartásának valamint akaraterejének köszönhetően sikerült álma beteljesítése.Az út során híres versrészleteket idézett fel,ezzel is ösztönözve saját magát.
A hazafelé vezető út során visszaemlékezik tanítója szavaira,és mintegy megvilágosodik,ráébred arra,hogy a földi élet adta csodák mellett az emberi lélek és a szeretet sokkal többet ér mindennél.

...

(Kinga, 2010.12.14 17:18)

Petrarca ezt a levelet istennek írja, amiben beszámol a Mont Ventoux csúcsára felmenő út közbeni érzelmeiről és gondolatairól.
Még mielőtt elindulna, öccsét választja ki társul, aki elkíséri majd a hegy tetejére, majd végül belevágnak a mászásba. Felfelé vezető úton többször bosszús lesz amiatt, hogy a hosszabb utat választja, ami kényelmesebb, ahelyett, hogy ugyanannyi energiával öccsét követve a rövidebb, de egy kicsit nehezebb úton haladjon. Közeledve a hegytetőhöz azonban legyőzve lustaságát utoléri az öccsét, és rövid pihenő után hamar elérik a hegycsúcsot. A magasban gyönyörködik a látványban, miközben elmerül gondolataiban. Eszébe jut egy hasonlat a nemrég megtett út és az emberi boldogság eléréséhez vezető út között. Valamint azon is elgondolkozik, hogy megéri-e sokáig élni, ha közben végig erős és ellentétes érzelmek dúlnak benne, mint például a Laura által érzett eszményített szerelme és ennek az érzelemnek a gyűlölni akarása, amiket valószínűleg nem lesz képes elfelejteni. Előveszi a Szent Ágoston Vallomásairól szóló könyvecskét, ami pont a körülményekhez kapcsolódó oldalnál nyílik ki. Az idézet rádöbbenti, hogy fontosabb lenne a saját lelke nagyságában elmerülni, mint a gyönyörű tájat csodálnia, ami közel sem olyan változatos és megfejthetetlen, mint az emberi lélek.
A levél végén, már otthon tartózkodik, ahol a levelet írja, tele az aznap történtekkel. Mikor a végéhez ér, isten iránt érzett tiszteletét is szóvá teszi, és végül elköszön az olvasótól.

Re: ...

(L. Bettina, 2011.12.11 23:06)

A vágy és a kíváncsiság ösztökélte ,hogy megmássza a hegyet. Az út közben ráeszmélt arra ,hogy a hegycsúcs elérése olyan mint a boldogsághoz vezető út .Ami bár néha nagyon is nehéz lehet de ha elértünk oda és meg is tudjuk tartani azt az állapotot az egészen csodálatos érzés lesz.Nem elég csupán vágyakozni tenni is kell azért ,hogy elérjük céljainkat. Apjának tett vallomásában kifejtette az emberi lélekről szóló gondolatait,hogy mennyivel fontosabb az erkölcs és a lélek mint egy látkép vagy egyéb fizikai érzés.