Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petrarca: Út a Mont Ventoux-ra

2010.11.30

Út a Mont Ventoux-ra

Francesco Petrarca (1304 - 1374)  poeta laureatus

 

Petrarca többi művéből sok olvasható eredetiben itt:

http://www.interbooks.eu//poesia/trecento/francescopetrarca.html

A költő portréja: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/vilag/Petrarca.htm

Levél Dionigi di Borgo San Sepolcróhoz
Malaucéne, 1336. április 26.

Az a vágy ösztökélt csupán, hogy ezt a roppant magas hegyet, melyet nem ok nélkül hívnak “Viharos"-nak, a mai napon megmásszam, miszerint egy olyan csúcsot láthassak, amelyik magasságáról híres. Sok éve gondolok erre az útra, hiszen - mint tudod - a sors úgy akarta, hogy kora gyermekkoromtól fogva járjam ezt a vidéket, és örökké szemem előtt volt a hegy, melyet majdnem mindenhonnan látni. Eltökéltem hát, hogy amire annyi éve gondolok, immár véghezviszem, különösen mivel újra olvasva Róma történetét, a minap arra a helyre akadtam Liviusnál, ahol elmondja, hogy Fülöp, a macedónok királya, ugyanaz, aki hadat indított a római nép ellen, fölment a thesszáliai Haemusra, mivel hitt a hírnek, hogy a csúcsról két tengert fog látni, az Adriát és a Feketetengert. Én bizony nem tudom, igaz-e vagy sem, mivel a Haemus nagyon távol esik tőlünk, és az írók véleménye is megoszlik ebben a kérdésben. Anélkül, hogy valamennyit felsorolnám, Pomponius Mela kozmográfus bizonyossággal állítja, Titus Livius pedig tagadja. Ha, mint erről a hegyről, magam szerezhetnék tapasztalatot a Haemusról is, nem maradna kétséges az igazság. De abbahagyom már, hogy a thesszáliai hegyről szóljak, és rátérek a miénkre, mivel úgy találom, nem lehet helytelen elgondolás egy fiatal magánembertől az. amit egy öreg királytól sem vettek rossznéven. Azonban mikor az útitárs kiválasztására gondoltam, hihetetlen, de annyi jó barát közül egyet sem találtam, aki minden tekintetben megfelelőnek mutatkozott volna: annyira nehéz és ritka még a legkedvesebb emberek között is olyat találni, akinek indulatai és érzelmei teljesen megfelelnének. Az egyik nagyon tunya, a másik nagyon vidor, az egyik nehézkes, a másik hebehurgya, az egyik nagyon szomorkás, a másik a kelleténél vígabb, az egyik balgább, a másik túl óvatos és megfontoltabb, mint én szeretném. Nem tetszett nekem, hogy túl hallgatagok, másokban, hogy fecsegők, ez elnehezedett és kövér, az ösztövér és gyönge, ebben hideg érdektelenség, abban a lázas izgalom vette el kedvemet. Olyan hibák ezek, melyek még ha súlyosak is, otthon elviselhetek, mert mindent elbír a szeretet, és nincs az a teher, amit a barátság el ne viselne. De mikor úton vagyunk, ugyanezek a hibák terhessé válnak. Mert érzékeny lélekkel tisztes szórakozásra vágytam, s ezért gondolatom egyikről a másikra szállt, és hogy megvédjem barátaimat minden sérelemtől, némán számítgattam magamban minden olyan oldalát a dolognak, ahonnan tervezett utamat kényelmetlenség fenyegette, s azt menten elutasítottam magamtól. Végtére, mit gondolsz, kire esett a választásom? Az otthoniak között találtam meg: egyetlen öcsémre esett a tekintetem, akit te is jól ismersz. Nagyon megörült, legfőképpen azért, mert látta, hogy nemcsak testvéremnek, de barátomnak is tartom.

Elindulva tehát a kitűzött napon estefelé Malaucenába érkeztünk. Ez a kis falu a hegy tövében fekszik az északi oldalon, s miután egy napot itt töltöttünk, ma végre egy-egy szolgánkkal nem minden nehézség nélkül felhágtunk. Tudniillik a hegy maga hatalmas tömegű, sziklás, egészen meredek szirt, s majdnem megmászhatatlan. De te tudod, mennyire igazán mondja a Poéta:

„a kegyetlen munka // mindent legyőz”


Minden kedvezett szándékunknak: a hosszú nap, az enyhe levegő, merész elszántságunk, tagjaink ereje és ügyessége: csak egy akadályozta, a vidék természete. Meglátott bennünket egy öreg pásztor, akire a hegy egyik völgyében bukkantunk, és szapora beszéddel próbált visszatartani a felmeneteltől. Elmondta, hogy - immár ötven éve - ő is engedett ifjúi hevének, és fölmászott arra a csúcsra, de nem hozott vissza onnan egyebet, mint azt, hogy bánta kemény fáradtságát, és a tövisek, meg a bozót megszaggatták a ruháját és lehorzsolták a bőrét. És hogy sem előtte, sem utána nem hallott soha senkiről, aki ezt a próbát megkísérelte volna. De mint az a fiatalok szokása, hogy nem hisznek annak, aki figyelmezteti őket, az intés csak fokozta vágyunk. Mikor a jó öreg látta, hogy hasztalan pazarolta erejét, pár lépést tett a sziklák között, s ujjával egy meredek utat mutatott, sok tanáccsal szolgált az induláshoz, s minthogy mi már hátat fordítottunk neki, még hangosan utánunk is kiabált. Mi azonban - nála hagyva fölösleges ruháinkat s minden egyéb holminkat, ami akadályozhatott volna, fürgén és egyedül nekifogtunk a hegymászásnak, és tele szép buzgalommal másztunk is egy darabig. Azonban - mint mindig - a nagy erőfeszítést hirtelen fáradtság követi, és így csekély távolságra már megpihentünk egy szirt homlokzatán, és csak mikor kipihegtük magunkat, indultunk el újra, de már jóval lassabban. Én az irdatlan hegyi ösvényen mentem tovább mérsékeltebb irammal, de öcsém úgy tört magasabbra, hogy egy rövidre fogott kaptatón kúszott a hegyre; én, aki kevésbé vagyok edzett, egy lankának vettem utamat. Öcsém visszahívott és az egyenesebb utat mutogatta, de én azt feleltem neki, hogy a hegy másik oldalán kényelmesebb felhágóra találok, és hogy nincs ellenemre a hosszabb út, ha az kevésbé kényelmetlen, így mentegettem lustaságomat, s miközben társaim már magasan fenn jártak, én még a völgyben voltam, távol attól, hogy bármelyik oldalról is könnyebb út kínálkozzék, csak az út nőtt, és a haszontalan fáradtság súlyosbodott. A kimerültségtől elnyűve bántam kétségbeesett bolyongásomat, s elszántam magam, hogy egyenest nekivágok a magasnak.

Fáradtan, pihegve értem utol öcsémet, aki már régóta fenn ült, és pihenve várt reám. Ezután jó darabig együtt haladtunk. Alig távoztunk el azonban arról a magaslatról, mikor én feledve első tévedésemet ismét lefelé kezdtem szállni, és újfent a hegy lábánál járva-kelve kerestem a hosszú és kényelmes szerpentin utakat, de csak újabb hosszú és nehéz csapásba botlottam. Azt hittem, ha halogatom, el lehet kerülni a felfelé jutás kényelmetlenségeit. De akárhogy is ügyeskedik az emberi elme, a természet nem változtatja meg törvényeit, és soha senki sem jut úgy testi valójában a magasba, hogy lefelé megy. Röviden, néhány óra leforgása alatt háromszor vagy még többször is jártam így. Az öcsém kinevetett, én dühöngtem, s így annyi csalódás után leültem egy kis völgybe. Itt a testiről a szellemire röppent sebes gondolatom, és ilyenféle szavakat forgattam magamban: “Gondold meg, hogy ami ma, miközben a hegyet másztad, annyiszor bebizonyosodott előtted, ugyanaz szokott megesni mind veled, mind a többiekkel, akik a boldog életre törekszenek." És ha az ember ezt nem veszi ilyen világosan észre, az csak azért van, mert a test mozgása kézzelfogható, de láthatatlan és titkos a léleké. Az, amit “boldog élet"-nek nevezünk, ugyanígy magas helyen van. Mint mondják, “szűk az ösvény", melyen oda fel lehet jutni. Sok magaslat meredez az odavivő úton, s ha valaki fölfelé tart, mint lépcső fokain, úgy kell előrehaladnia erényről erényre. A csúcson van a végső cél, az út vége, utolsó pontja földi vándorlásunknak. Valamennyien oda igyekszünk, de - mint Ovidius mondja:

Mert csak akarni kevés! Az erős vágy visz diadalra!

De te, mint más dolgokban is, úgy ebben is biztosan utat tévesztesz. Akarsz, vágyakozol! Nos hát, mi van veled? Miért maradsz hátra? Bizonyára csak azért, mert a földi gyönyörűségek útját követed, mely kényelmesnek és simának tűnik előtted, kellemesebbnek, könnyebbnek. Ha azonban soká bolyongasz, vagy az elhúzódó fáradtság súlyával kell a boldog élet csúcsára fölhágnod, vagy pedig fáradtan elzuhannod bűneid völgyében. És ha, amire gondolni is borzadok - ott téged a “sötétség és a halál árnyéka elér", örök gyötrelemben végtelen éjszaka borul reád.
Ettől a gondolattól, ki sem mondhatom, mily mértékben újratámadt bennem a bátorság, mennyire felfrissültek erőim, hogy folytassam az utat fölfelé. És bár adná az Isten, hogy a lelkem is oly szerencsésen fejezze be azt az utat, ami után éjjel-nappal sóvárgok, mint ahogy legyőzte e mai utam akadályait, végül is célhoz ért a lábam. És nem tudom, nem valósulhat-e meg sokkal könnyebben, amit a gyors, halhatatlan lélek egyetlen mozdulat nélkül, a rebbenő szem egyetlen villanása alatt tud keresztülvinni, mint amit hosszú idő alatt a halandó és esendő testnek engedelmeskedve, elnehezült tagjaink pólyájában kell végrehajtanunk.

Ennek a hegynek a csúcsát a parasztok „Hegy fiának” hívják, hogy miért, nem tudnám megmondani, hacsak azt nem kell hinnem, hogy mint az néha előfordul, mintegy az ellentét okából nevezték így el: hiszen valójában olyan, mintha az apja lenne valamennyi körülötte álló hegynek. Ez a csúcs egy kis fennsíkon tárul elénk, itt pihentünk meg fáradalmaink végén. Most pedig te, aki végighallgattad, milyen gondolatok foglalkoztatták lelkemet a felfelé vezető úton, hallgasd meg a végét is, és ne legyen terhedre, atyám, ha egy órát engedélyezel számomra, amikor is elmondom neked, ami velem egy nap alatt történt.

Első pillanatban a roppant látványtól megrendülve álltam, és mintegy elzsibbadtam a szokatlanul könnyű levegő bűvöletében. Körülnéztem, s láttam a felhőket lábam alatt: kevésbé tűnt előttem hihetetlennek az Athos és az Olympos hírneve, mikor tulajdon szememmel ugyanazt láttam egy kevésbé híres hegyen, amit azokról olvastam és hallottam. Arrafelé fordítottam a tekintetemet, amerre a szívem leginkább hajlik, Itália felé, és noha hosszú távolság választ el a havas, fenséges Alpestől, közelieknek tűntek előttem. Ha a fáma nem hazudik, rajtuk keresztül nyitott magának utat Rómának az a zordon ellensége, aki ecettel robbantotta szét a sziklákat. Egy sóhajt küldtem, bevallom Itália egéhez, mely csak a képzeletem, nem pedig a szemem előtt lebegett, és a szívemet égő vágyódás marta, hogy viszontlássam barátomat és hazámat, mégis nem anélkül, hogy gyengeségemért e kettős szorongás miatt ne vádoltam volna magamat, noha egyiknél is, másiknál is jó mentségek és tekintélyes példák siettek a védelmemre. Majd új gondolatok szállták meg lelkemet, és a táj keltette gondolataimat az időről való elmélkedés váltotta föl. A mai napon - mondottam magamban - lesz tíz éve, hogy otthagyva ifjúi tanulmányaidat eltávoztál Bolognából. Ó, halhatatlan Isten, ó, változhatatlan bölcsesség, minő és mennyi szokásod változott meg ezenközben?! Végtelen sok! Nem is akarom mind felújítani, nem vagyok még olyan biztonságban a révben, hogy nyugodtan gondolhassak vissza az elszenvedett viharokra. Talán eljő még az idő, mikor valamennyi tetteimet elkövetésük sorrendjében végigveszem, mint a Te Ágostonod mondja: “Fel akarom idézni lelkemben elmúlt szennyes dolgaimat, lelkem érzékies romlottságát, nem azért, mert ragaszkodást érzek irányukban, hanem Istenem iránti szeretetből." Ami engem illet, még sok terhes és bizonytalan dolog van bennem. Amit azelőtt szerettem, többé nem szeretem. Mit mondtam? Hazudok: még most is szeretem, de mértékletesebben. Ismét hazudtam: szeretem, de szégyenlősebben, szomorúbban. Most mondtam meg az igazat: szeretem, de szeretném nem szeretni. Elepedek, hogy gyűlölni tudjam, de csak szeretem, akaratom ellenére, kényszerűségből, szomorúan és gyászolva. Magamon tapasztalom a szentenciát, melyet az a híres vers fejez ki:

Gyűlölöm - hogyha tudom! Vagy hát akaratlan imádom.

Még nem múlott el három éve annak, hogy az az átokban fogant, bűnös szerelem, amely egészen elhatalmasodott rajtam, és akadálytalanul országolt szívemen, egy másik, ellentétes, vele szembeszegülő érzelem visszahatását érezni kezdte. És még mindig tart a szívemben gyötrelmesen és eldöntetlenül a háború, melyet ez a kettő indított egymás ellen, az egyik, hogy fogva tartson, a másik, hogy hatalmába visszatéríthessen. Így szálltam vissza gondolatban az innen-onnan letelt tíz évre. Majd a jövőbe ugorva önmagam felől is kétségben tettem föl a kérdést: Ha a sors akaratából engedélyt kapnál arra, hogy még két lusztrumon át tartson bizonytalan életed és arányban az idő múlásával annyira az erények mellé szegődnél, amennyire első megátalkodott állapotodtól ebben a két évben eltávolodtál - mióta a régi érzéssel harcol az új - tudnál-e (ha nem is szilárdan meggyőzve, de legalábbis remélve, hogy a negyvenedik évig élsz) nyugodtan meghalni, és nem törődni az élet maradékával, amely immár öregségbe hajlik? Ilyen és hasonló gondolatok futkosnak elmémben, örültem előrehaladásomnak, sirattam tökéletlenségemet, és bánkódtam az emberi cselekedetek közös állhatatlanságán Olyan voltam, mint aki nem tudja, hol van, nem tudja, miért jött oda! Aztán alkalmasabb időre halasztva az effajta elmélkedéseket, körbe jártattam tekintetemet, hogy lássam azt, ami miatt útnak eredtem. A nap nyugovóra hajolt, és a hegy növekvő árnyai figyelmeztettek, hogy az indulás órája elközelgett. Mintha álomból riadtam volna, hátrafordultam és nyugatra néztem A Pyreneusok, a Spanyolország és Franciaország közötti határ onnan fentről nem vehetők ki: nem hiszem, hogy azért, mert bármely akadály is állna közbül, de mivel odáig nem ér el a halandó pillantás. Azonban világosan láttam a lyoni tartomány hegyeit, balra pedig a tengert, mely túlnan Marseille-t mossa, emerről pedig a néhány napi járásra fekvő Aquamorta vidékét, sőt a Rhodanust is.

Mindent apróra megfigyeltem, s majd az evilági dolgokra gondoltam, majd pedig testem példájára, a lelket is a magasba emelve eszembe jutott, hogy kezembe vegyem Szent Ágoston Vallomásait, melyet a te szereteted ajándékozott nekem, és amelyet a szerző miatt is nagyon kedvelek Mindig magammal hordom ezt a kicsiny, kézbe való kötetet, amelynek azonban az értéke és finomsága véghetetlen. Kinyitottam, hogy majd azt olvassam benne, ami a szemem elé kerül, hiszen bizonyos voltam, hogy olyan nem kerülhet a szemem elé, ami ne volna istenfélő és áhítatot keltő. A véletlen úgy akarta, hogy a tizedik könyv került elém. Az öcsém is figyelmesen várta, mit fog majd mondani Ágoston az én ajkam által. És őt, aki jelen volt, de még nála is inkább Istent hívom tanúságul, hogy amint a pillantásom a könyvre esett, ezt olvastam benne: “Elmennek az emberek, hogy megcsodálják a magas hegyeket, a tenger dagadó hullámait, a hosszan lefutó folyókat, a végtelen óceánt, a csillagok pályáját, de önmagukra nem gondolnak" Bevallom neked, megütöttek e szavak. Az öcsémet, aki szerette volna hallani, arra kértem, ne háborgasson, s becsuktam a könyvet.

Haragudtam önmagamra, mivel a földi dolgokat csodálni meg nem szűnök, mikor pedig már a pogány filozófusoktól is megtanulhattam volna, hogy inkább az emberi lelket kell csodálni, mert az olyan nagy, hogy semmilyen más nagyság nem állja ki vele az összehasonlítást Eluntam nézni a hegyet és a lélek szemeit önmagamba fordítottam, és ettől a pillanattól fogva többé senki sem hallott egy szót sem ajkaimról, míg csak a síkra nem értünk. Elgondolkoztatott az, amit olvastam, mivel nem tudtam elhinni, hogy csak a véletlen helyezte szemem elé és azt tartottam, hogy egyenesen hozzám szólt. Eszembe jutott, hogy ugyanezt tartotta magáról Ágoston is, mikor, mint elmondja, az Apostol könyvében első látásra azt olvasta: “Nem lakomázásban és részegeskedésben, nem heverésben és tisztátlanságokban, nem viaskodásokban és versengésben, de Jézus Krisztusban éljetek, és testetekről ne vágyaitok szolgálatával gondoskodjatok." Nem volt másként Antallal sem, aki a következő szavakat az Evangéliumból hallotta meg: “Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van és add a szegényeknek: kövess engem és kincsed lesz a mennyekben." Mint életrajzírója, Athanáz elbeszéli, azt tartotta, hogy e szavakat egyenesen az ő számára írták és így szerezte meg magának a mennyek országát. És valamint Antal e szavak után nem akart többé mást hallani. Ágoston pedig olvasni, úgy én is beértem avval, amit olvastam, és némán csak a halandók balgaságán akartam elmélkedni, akik az emberi természet legnemesebb oldalát megvetve, ezer haszontalan és üres látnivalóban vesznek el, és azt, amit önnön belsejükben is megtalálhatnának, kívül keresik. És arról elmélkedtem, mekkora lenne bennünk a lelki nemesség, ha önakaratunkból s már kezdettől fogva nem korcsosulnánk el, és tulajdon fölemelkedésünkre Istentől kapott adományokat nem a saját gyalázatunkra fordítottuk volna.

Hidd meg, mielőtt lefelé mentünk a lejtőn, többször hátrafordultam még azon a napon, és a hegy fenséges csúcsa alig könyöknyinek tűnt előttem az emberi méltóság magasságához képest, melyet nem volna szabad a földi szenny sarába taposni. És még egy másik gondolatot is fűztem ehhez: mialatt lefelé haladtam, azt mondtam magamban: ha ennyi fáradtság és verejték nem esett nehezemre, hogy testben csak valamennyire is közelebb jussak az éghez, akkor hol az a kereszt, az a börtön, az az éles vas, amely visszarettenthetné a lelket, hogy maga alá teperje az orcátlan elbizakodást, és az emberi sorsok hívságát, ha egyszer eltökélte, hogy Istenhez akar jutni? És mégis, milyen kevesen vannak, akiket a szenvedésektől való rettegés vagy a gyönyörök utáni vágy nem von vissza erről az útról! Milyen boldogok azok, ha ugyan vannak ilyenek, akikről úgy hiszem, hogy a Poéta szólni kívánt, amikor azt mondta:

Boldog lény, ki a dolgok okát mind felderítette,
Nem rémül riadozván, ámde lebírja kegyetlen
Sorsa parancsát s vad zugait a zord Acheronnak.

Mit nem kellene fáradoznunk, nem azért, hogy a föld fölé emelkedjünk, hanem azért, hogy azok fölé a kívánságok fölé emelkedjünk, amelyek a földi dolgok szeretetéből fakadnak!

Ezen gondolatok közepette, melyeket most őszintén föltártam előtted, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna az úti nehézségeket, már sötét éjjel, melyet azonban a Hold kedves szolgálatkészséggel megvilágított, érkeztem vissza az egyszerű szállásra, ahonnan napfölkelte előtt aznap reggel elindultunk. És miközben embereim a vacsora elkészítésével törődtek, én a ház egyik félreeső zugába vonultam vissza egészen egyedül, hogy sietve és minden előkészület nélkül megírjam neked ezt a levelet. Nem akartam halogatni, mert féltem, ha megváltozik a helyszín, és talán az érzések is, lelohad az írás vágya.

Én jó Atyám, látod-e, hogy bennem semmi sincs, amit el akarnék titkolni előtted, akinek nemcsak életem minden eseményét, de minden, akár legtitkosabb gondolataimat is fölfedem és elmondom. Most hát láss hozzá imádkozni. hogy ha eddig tévelygők és bizonytalanok voltak gondolataim, legyenek immár eltökéltek, és miután haszontalanul annyi földi tárgyhoz szegeződtek, forduljanak végül afelé, aki egyedül igaz, biztos és változhatatlan jó. Isten Veled!           
---------------------------------------------------------------------------------------------------

* francia, jelentése: Szeles-hegy (latinul: Mons Ventosus, olaszul: Monte Ventoso); Ezt a magyar változatban (nem tudom, ki) „Viharos-hegy”-nek fordítja. A hegy létezik, Franciaországban van, és kb. 2000 méter magas.

A LEVÉL EREDETIBEN OLVASHATÓ ITT A TABULA CANDIDÁN:

/cikkek/Francesco_Petrarca_Epistulae_Familiares_IV.1 

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Francesco Petrarca

(Balázs, 2011.01.02 22:05)

Francesco Petrarca
(1304-1374)
A levél írója kalandvágyó volt. A vágya az volt, hogy megmássza a „Viharnak”- nak nevezett hegyet, amely magasságáról volt híres. Ezt öccsével és pár emberrel tette meg. Mikkor a hegylábához értek találkoztak egy öreg pásztorral, aki azt mondta, hogy ő már megmászta azt a hegyet és ők ne tegyék, mert a szerzett sebeken és a kimerültségen kívül mást nem fognak találni. Ettől még jobban fel lettek csigázva és nekivágtak a hegymászásnak. Az író rájött, hogy tényleg nem is olyan egyszerű, mint hitte és hallgatni kellett volna az öregre. Öccse jobban bírta az iramot, mikor ő már nagyon el volt fáradva, lepihent és nézte a tájat. A kalandvágy mellett erre is nagyon vágyott, hogy mikor lenéz, lássa a hegyeket, folyókat, lába alatt a felhőket és számára a legfontosabb területet, Itáliát. A hegy csúcsa a „Hegy fia” nevet kapta. Az egész kaland során mindig irt apjának, hogy ő is lássa majd, hogy min mentek keresztül. Apjához mindig őszinte akart lenni és tartotta is ehhez magát. Író arra is rájött, hogy 10 éve már. hogy ott hagyta tanulmányait és tíz év alatt mennyi minden megváltozott.

Petrarca elemzés

(Tina, 2011.01.02 15:56)

Fontos, hogy jó utitársat válszunk életünkben, aki bíztat, támogat, véleményét nem titkolja és nagyon jól ismer minket. Petrarca életében a saját testvére jelenti ezt a személyt, akire mindig számíthat, akit szeret és ismer. Mennyivel könnyebb az útunk, ha egy ilyen ember van mellettünk? Mikor Petrarca öccse lenevet (kineveti bátyját) erőt ad neki. Petrarca abból merít erőt, hogy tudja a rosszabbik végletet, és igyekszik elkerülni azt, menekülni előle. „Ha azonban soká bolyongasz, vagy az elhúzódó fáradtság súlyával kell a boldog élet csúcsára fölhágnod, vagy pedig fáradtan elzuhannod bűneid völgyében. És ha amire gondolni is borzadok - ott téged a “sötétség és a halál árnyéka elér", örök gyötrelemben végtelen éjszaka borul reád.” Szánt szándékkal hajtja magát előre.
Petrarca a hegymászás köbe rájön, hogy a természet tükröt mutat neki. Mikor újra meg újra a hegy lábánál találja magát (mókuskerékhez hasonlítható helyzet). Rájön, hogy életében is mindig meghátrál ha nehézségekkel találja szembe magát. Cselekedetében (a hegy megmászásában) saját életére ismer. „De te, mint más dolgokban is, úgy ebben is biztosan utat tévesztesz.”
Petrarcában a táj honvágyat ébreszt. Az Itáliai eget akarja nézni, hiányolja barátait, házát, a maga kis világát. Vissza akarja idézni az összes dolgot amit eddigi életében tett. Vágyik lelke tisztaságára, de nem bánta meg rossz szokásait. Szeretné nem szeretni, de képtelen rá.

Petrarca levél

(Andrew, 2010.12.29 12:09)

Petrarca régóta felakar jutni a Mont ventoux csúcsára ami több kilométer magas. Egyszer elhatározza, hogy fivérével és egy kísérővel megmássza a hegyet. Amikor felér a hegyre, lepihen és csodálja a tájat. Ott jön rá, hogy a hegy elveszti a szépségét. Mikor lefelé tart átgondolja, hogy ez az út mennyit jelent az életében. Hisz gyermekkora óta erre várt. Az út megtétele alatt sok nehézségen ment keresztül, de sikerült felülkerekedni mindenen. Petrarca reméli, hogy az élet nehézségein is túltud lépni, és felültud rajtuk kerekedni.

Petrarca levél

(Robi, 2010.12.25 20:13)

Petrarca leírja kivel járná végig az utazást 1 hatalmas hegyre. Kiben bízik, ki az aki annyira jó barátja, hogy végigmenne vele az úton. A hegy megtétele során megtudhatjuk, milyen nehézségeken kellett átküzdenie magát. Végül úgy dönt, hogy testvérével, akit legjobb barátjának tekint. Rájöttek mind ketten ez a hegy-megmászása olyan nehéz, mint az élet. Elérni a hegy csúcsára olyan nehéz, mint leküzdeni az élet nehézségeit. Az, hogy testvérével teszi meg az utat, azt árulja el könnyebb elérni a csúcsra, ha van 1 ember, akire támaszkodhatunk.

átvitt értelemben

(Adri, 2010.12.16 11:09)

A felfelé vezető út nehéz, mint ahogy a boldog életre való törekvés is. A hegy megmászásával az volt a célja, hogy a környezet látványt élvezhesse, viszont a csúcsraérve rádöbbent, hogy az emberi lélek sokkal csodálatosabb, mint a földi dolgok. A görög eredetű filozófia értelmében vett teóriával szemlélődik. Ami nem más, mint hogy önmaga kedvéért megy föl a hegyre, hogy élvezze a csúcsról nyíló kilátást. Petrarca megmássza a hegyet, és a csúcsraérést ahhoz hasonlítja, miképp az életünknek is van végső célja. A természet, mint táj kézzel fogható, de ezt Petrarca úgy fogja föl, mint teoretikus szellem alkotása. A lefelé vezető úton visszapaillantva a Mont Ventoux elveszítette minden ragyogását, kicsinek tűnt az emberi méltóság magasságához képest.

Petrarca levele

(Simi, 2010.12.15 16:05)

Ebben a levélben Petrarca a hegy csúcsát a boldogsághoz hasonlítja, míg az út felfelé az életet jelképezi. A boldogságot,csakúgy mint a hegy tetejét, rengeteg akarattal, kitartással és hosszú út leküzdésével érhetjük el. Minden lépés fölfelé egy-egy erényt, jócselekedetet jelent. A legfontosabb, hogy mindig ismerjük el ha hibázunk, és tanuljunk belőle. Sosem szabad feladni, akármilyen messzinek is tűnik a cél.
Petrarca minden gondolatát, érzését leírja a levélben. Elutasítja a földi dolgok szeretetét, és az emberi lélek szépségét emeli ki. Útja során gondol szerelmére, aki iránt próbálja megszüntetni érzéseit, de a saját érzelmeit senki sem tudja befolyásolni, bármennyire is szeretné.

Petrarca levele Istenhez

(Nghiem Tuong Vi, 2010.12.15 15:39)

Petrarca Malaucénében 1336.ápr.26.-án írt levele gyóntatójához a Mont Ventoux megmászása közben megfogalmazódott gondolatokat tartalmazza.
Francesco hosszú ideje tervezte útját, hogy fentről is megcsodálja a vidéket, így testvérével és szolgáikkal útra keltek.Kezdetben gondot okozott neki fizikailag az út, megpróbált könnyebb utat találni,de be kellett látnia, hogy a természetet nem lehet kijátszani, azért hogy a célt elérje, mindenkinek ugyanúgy küzdeni és szenvedni kell.Akármilyen kemény és hosszú a küzdelem,ha nem viszi véghez,soha nem lehet boldog, és ha enged az elhúzódó fáradtságnak,gyengeségnek a sötétség és a gyötrelem elhatalmasodik majd felette.Ellenben a fizikai szenvedés megtérülne a lelki felszabadulás által,így hát erőt vett magán és folytatta útját a csúcsig.
A célt elérve Petrarcát elbűvölte a táj szépsége.Fentről minden hegyet,tengerpartot és völgyet közelebb,valóságosabb és elérhetőbb volt a saját szemével nézni.Vágyak szállták meg, gondolatok lepték el,amiket szeretett de mégis megvetett.Ebben az állapotban elmerülve elbizonytalanodott,de feltekintett és a táj emlékeztette hol van,és miért.Elővette Szent Ágoston Vallomásait és az első mondat, ami a szeme elé került:"Elmennek az emberek,hogy megcsodálják a magas hegyeket,a tenger partját,de önmagukra nem gondolnak."Igen, Petrarca megfeledkezett a saját lelkéről,miközben a földi gyönyört élvezte.
Egész úton hazafelé ezen töprengett:az emberi méltósághoz nincs fogható dolog.Az a legboldogabb ember, aki szembesül a sorsával, és meg is birkózik ezzel.A földi boldogságról és annak kényelmeiről, biztonságáról lemond és annál magasabb rendű célokkal rendelkezik.
Ahogy szálláshelyükre értek, Petrarca tolat ragadott,és megírta levelét,immár eltökélt szívvel és tudatos lélekállapottal.


« előző

1 | 2 | 3