Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petrarca: Út a Mont Ventoux-ra

2010.11.30

Út a Mont Ventoux-ra

Francesco Petrarca (1304 - 1374)  poeta laureatus

 

Petrarca többi művéből sok olvasható eredetiben itt:

http://www.interbooks.eu//poesia/trecento/francescopetrarca.html

A költő portréja: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/vilag/Petrarca.htm

Levél Dionigi di Borgo San Sepolcróhoz
Malaucéne, 1336. április 26.

Az a vágy ösztökélt csupán, hogy ezt a roppant magas hegyet, melyet nem ok nélkül hívnak “Viharos"-nak, a mai napon megmásszam, miszerint egy olyan csúcsot láthassak, amelyik magasságáról híres. Sok éve gondolok erre az útra, hiszen - mint tudod - a sors úgy akarta, hogy kora gyermekkoromtól fogva járjam ezt a vidéket, és örökké szemem előtt volt a hegy, melyet majdnem mindenhonnan látni. Eltökéltem hát, hogy amire annyi éve gondolok, immár véghezviszem, különösen mivel újra olvasva Róma történetét, a minap arra a helyre akadtam Liviusnál, ahol elmondja, hogy Fülöp, a macedónok királya, ugyanaz, aki hadat indított a római nép ellen, fölment a thesszáliai Haemusra, mivel hitt a hírnek, hogy a csúcsról két tengert fog látni, az Adriát és a Feketetengert. Én bizony nem tudom, igaz-e vagy sem, mivel a Haemus nagyon távol esik tőlünk, és az írók véleménye is megoszlik ebben a kérdésben. Anélkül, hogy valamennyit felsorolnám, Pomponius Mela kozmográfus bizonyossággal állítja, Titus Livius pedig tagadja. Ha, mint erről a hegyről, magam szerezhetnék tapasztalatot a Haemusról is, nem maradna kétséges az igazság. De abbahagyom már, hogy a thesszáliai hegyről szóljak, és rátérek a miénkre, mivel úgy találom, nem lehet helytelen elgondolás egy fiatal magánembertől az. amit egy öreg királytól sem vettek rossznéven. Azonban mikor az útitárs kiválasztására gondoltam, hihetetlen, de annyi jó barát közül egyet sem találtam, aki minden tekintetben megfelelőnek mutatkozott volna: annyira nehéz és ritka még a legkedvesebb emberek között is olyat találni, akinek indulatai és érzelmei teljesen megfelelnének. Az egyik nagyon tunya, a másik nagyon vidor, az egyik nehézkes, a másik hebehurgya, az egyik nagyon szomorkás, a másik a kelleténél vígabb, az egyik balgább, a másik túl óvatos és megfontoltabb, mint én szeretném. Nem tetszett nekem, hogy túl hallgatagok, másokban, hogy fecsegők, ez elnehezedett és kövér, az ösztövér és gyönge, ebben hideg érdektelenség, abban a lázas izgalom vette el kedvemet. Olyan hibák ezek, melyek még ha súlyosak is, otthon elviselhetek, mert mindent elbír a szeretet, és nincs az a teher, amit a barátság el ne viselne. De mikor úton vagyunk, ugyanezek a hibák terhessé válnak. Mert érzékeny lélekkel tisztes szórakozásra vágytam, s ezért gondolatom egyikről a másikra szállt, és hogy megvédjem barátaimat minden sérelemtől, némán számítgattam magamban minden olyan oldalát a dolognak, ahonnan tervezett utamat kényelmetlenség fenyegette, s azt menten elutasítottam magamtól. Végtére, mit gondolsz, kire esett a választásom? Az otthoniak között találtam meg: egyetlen öcsémre esett a tekintetem, akit te is jól ismersz. Nagyon megörült, legfőképpen azért, mert látta, hogy nemcsak testvéremnek, de barátomnak is tartom.

Elindulva tehát a kitűzött napon estefelé Malaucenába érkeztünk. Ez a kis falu a hegy tövében fekszik az északi oldalon, s miután egy napot itt töltöttünk, ma végre egy-egy szolgánkkal nem minden nehézség nélkül felhágtunk. Tudniillik a hegy maga hatalmas tömegű, sziklás, egészen meredek szirt, s majdnem megmászhatatlan. De te tudod, mennyire igazán mondja a Poéta:

„a kegyetlen munka // mindent legyőz”


Minden kedvezett szándékunknak: a hosszú nap, az enyhe levegő, merész elszántságunk, tagjaink ereje és ügyessége: csak egy akadályozta, a vidék természete. Meglátott bennünket egy öreg pásztor, akire a hegy egyik völgyében bukkantunk, és szapora beszéddel próbált visszatartani a felmeneteltől. Elmondta, hogy - immár ötven éve - ő is engedett ifjúi hevének, és fölmászott arra a csúcsra, de nem hozott vissza onnan egyebet, mint azt, hogy bánta kemény fáradtságát, és a tövisek, meg a bozót megszaggatták a ruháját és lehorzsolták a bőrét. És hogy sem előtte, sem utána nem hallott soha senkiről, aki ezt a próbát megkísérelte volna. De mint az a fiatalok szokása, hogy nem hisznek annak, aki figyelmezteti őket, az intés csak fokozta vágyunk. Mikor a jó öreg látta, hogy hasztalan pazarolta erejét, pár lépést tett a sziklák között, s ujjával egy meredek utat mutatott, sok tanáccsal szolgált az induláshoz, s minthogy mi már hátat fordítottunk neki, még hangosan utánunk is kiabált. Mi azonban - nála hagyva fölösleges ruháinkat s minden egyéb holminkat, ami akadályozhatott volna, fürgén és egyedül nekifogtunk a hegymászásnak, és tele szép buzgalommal másztunk is egy darabig. Azonban - mint mindig - a nagy erőfeszítést hirtelen fáradtság követi, és így csekély távolságra már megpihentünk egy szirt homlokzatán, és csak mikor kipihegtük magunkat, indultunk el újra, de már jóval lassabban. Én az irdatlan hegyi ösvényen mentem tovább mérsékeltebb irammal, de öcsém úgy tört magasabbra, hogy egy rövidre fogott kaptatón kúszott a hegyre; én, aki kevésbé vagyok edzett, egy lankának vettem utamat. Öcsém visszahívott és az egyenesebb utat mutogatta, de én azt feleltem neki, hogy a hegy másik oldalán kényelmesebb felhágóra találok, és hogy nincs ellenemre a hosszabb út, ha az kevésbé kényelmetlen, így mentegettem lustaságomat, s miközben társaim már magasan fenn jártak, én még a völgyben voltam, távol attól, hogy bármelyik oldalról is könnyebb út kínálkozzék, csak az út nőtt, és a haszontalan fáradtság súlyosbodott. A kimerültségtől elnyűve bántam kétségbeesett bolyongásomat, s elszántam magam, hogy egyenest nekivágok a magasnak.

Fáradtan, pihegve értem utol öcsémet, aki már régóta fenn ült, és pihenve várt reám. Ezután jó darabig együtt haladtunk. Alig távoztunk el azonban arról a magaslatról, mikor én feledve első tévedésemet ismét lefelé kezdtem szállni, és újfent a hegy lábánál járva-kelve kerestem a hosszú és kényelmes szerpentin utakat, de csak újabb hosszú és nehéz csapásba botlottam. Azt hittem, ha halogatom, el lehet kerülni a felfelé jutás kényelmetlenségeit. De akárhogy is ügyeskedik az emberi elme, a természet nem változtatja meg törvényeit, és soha senki sem jut úgy testi valójában a magasba, hogy lefelé megy. Röviden, néhány óra leforgása alatt háromszor vagy még többször is jártam így. Az öcsém kinevetett, én dühöngtem, s így annyi csalódás után leültem egy kis völgybe. Itt a testiről a szellemire röppent sebes gondolatom, és ilyenféle szavakat forgattam magamban: “Gondold meg, hogy ami ma, miközben a hegyet másztad, annyiszor bebizonyosodott előtted, ugyanaz szokott megesni mind veled, mind a többiekkel, akik a boldog életre törekszenek." És ha az ember ezt nem veszi ilyen világosan észre, az csak azért van, mert a test mozgása kézzelfogható, de láthatatlan és titkos a léleké. Az, amit “boldog élet"-nek nevezünk, ugyanígy magas helyen van. Mint mondják, “szűk az ösvény", melyen oda fel lehet jutni. Sok magaslat meredez az odavivő úton, s ha valaki fölfelé tart, mint lépcső fokain, úgy kell előrehaladnia erényről erényre. A csúcson van a végső cél, az út vége, utolsó pontja földi vándorlásunknak. Valamennyien oda igyekszünk, de - mint Ovidius mondja:

Mert csak akarni kevés! Az erős vágy visz diadalra!

De te, mint más dolgokban is, úgy ebben is biztosan utat tévesztesz. Akarsz, vágyakozol! Nos hát, mi van veled? Miért maradsz hátra? Bizonyára csak azért, mert a földi gyönyörűségek útját követed, mely kényelmesnek és simának tűnik előtted, kellemesebbnek, könnyebbnek. Ha azonban soká bolyongasz, vagy az elhúzódó fáradtság súlyával kell a boldog élet csúcsára fölhágnod, vagy pedig fáradtan elzuhannod bűneid völgyében. És ha, amire gondolni is borzadok - ott téged a “sötétség és a halál árnyéka elér", örök gyötrelemben végtelen éjszaka borul reád.
Ettől a gondolattól, ki sem mondhatom, mily mértékben újratámadt bennem a bátorság, mennyire felfrissültek erőim, hogy folytassam az utat fölfelé. És bár adná az Isten, hogy a lelkem is oly szerencsésen fejezze be azt az utat, ami után éjjel-nappal sóvárgok, mint ahogy legyőzte e mai utam akadályait, végül is célhoz ért a lábam. És nem tudom, nem valósulhat-e meg sokkal könnyebben, amit a gyors, halhatatlan lélek egyetlen mozdulat nélkül, a rebbenő szem egyetlen villanása alatt tud keresztülvinni, mint amit hosszú idő alatt a halandó és esendő testnek engedelmeskedve, elnehezült tagjaink pólyájában kell végrehajtanunk.

Ennek a hegynek a csúcsát a parasztok „Hegy fiának” hívják, hogy miért, nem tudnám megmondani, hacsak azt nem kell hinnem, hogy mint az néha előfordul, mintegy az ellentét okából nevezték így el: hiszen valójában olyan, mintha az apja lenne valamennyi körülötte álló hegynek. Ez a csúcs egy kis fennsíkon tárul elénk, itt pihentünk meg fáradalmaink végén. Most pedig te, aki végighallgattad, milyen gondolatok foglalkoztatták lelkemet a felfelé vezető úton, hallgasd meg a végét is, és ne legyen terhedre, atyám, ha egy órát engedélyezel számomra, amikor is elmondom neked, ami velem egy nap alatt történt.

Első pillanatban a roppant látványtól megrendülve álltam, és mintegy elzsibbadtam a szokatlanul könnyű levegő bűvöletében. Körülnéztem, s láttam a felhőket lábam alatt: kevésbé tűnt előttem hihetetlennek az Athos és az Olympos hírneve, mikor tulajdon szememmel ugyanazt láttam egy kevésbé híres hegyen, amit azokról olvastam és hallottam. Arrafelé fordítottam a tekintetemet, amerre a szívem leginkább hajlik, Itália felé, és noha hosszú távolság választ el a havas, fenséges Alpestől, közelieknek tűntek előttem. Ha a fáma nem hazudik, rajtuk keresztül nyitott magának utat Rómának az a zordon ellensége, aki ecettel robbantotta szét a sziklákat. Egy sóhajt küldtem, bevallom Itália egéhez, mely csak a képzeletem, nem pedig a szemem előtt lebegett, és a szívemet égő vágyódás marta, hogy viszontlássam barátomat és hazámat, mégis nem anélkül, hogy gyengeségemért e kettős szorongás miatt ne vádoltam volna magamat, noha egyiknél is, másiknál is jó mentségek és tekintélyes példák siettek a védelmemre. Majd új gondolatok szállták meg lelkemet, és a táj keltette gondolataimat az időről való elmélkedés váltotta föl. A mai napon - mondottam magamban - lesz tíz éve, hogy otthagyva ifjúi tanulmányaidat eltávoztál Bolognából. Ó, halhatatlan Isten, ó, változhatatlan bölcsesség, minő és mennyi szokásod változott meg ezenközben?! Végtelen sok! Nem is akarom mind felújítani, nem vagyok még olyan biztonságban a révben, hogy nyugodtan gondolhassak vissza az elszenvedett viharokra. Talán eljő még az idő, mikor valamennyi tetteimet elkövetésük sorrendjében végigveszem, mint a Te Ágostonod mondja: “Fel akarom idézni lelkemben elmúlt szennyes dolgaimat, lelkem érzékies romlottságát, nem azért, mert ragaszkodást érzek irányukban, hanem Istenem iránti szeretetből." Ami engem illet, még sok terhes és bizonytalan dolog van bennem. Amit azelőtt szerettem, többé nem szeretem. Mit mondtam? Hazudok: még most is szeretem, de mértékletesebben. Ismét hazudtam: szeretem, de szégyenlősebben, szomorúbban. Most mondtam meg az igazat: szeretem, de szeretném nem szeretni. Elepedek, hogy gyűlölni tudjam, de csak szeretem, akaratom ellenére, kényszerűségből, szomorúan és gyászolva. Magamon tapasztalom a szentenciát, melyet az a híres vers fejez ki:

Gyűlölöm - hogyha tudom! Vagy hát akaratlan imádom.

Még nem múlott el három éve annak, hogy az az átokban fogant, bűnös szerelem, amely egészen elhatalmasodott rajtam, és akadálytalanul országolt szívemen, egy másik, ellentétes, vele szembeszegülő érzelem visszahatását érezni kezdte. És még mindig tart a szívemben gyötrelmesen és eldöntetlenül a háború, melyet ez a kettő indított egymás ellen, az egyik, hogy fogva tartson, a másik, hogy hatalmába visszatéríthessen. Így szálltam vissza gondolatban az innen-onnan letelt tíz évre. Majd a jövőbe ugorva önmagam felől is kétségben tettem föl a kérdést: Ha a sors akaratából engedélyt kapnál arra, hogy még két lusztrumon át tartson bizonytalan életed és arányban az idő múlásával annyira az erények mellé szegődnél, amennyire első megátalkodott állapotodtól ebben a két évben eltávolodtál - mióta a régi érzéssel harcol az új - tudnál-e (ha nem is szilárdan meggyőzve, de legalábbis remélve, hogy a negyvenedik évig élsz) nyugodtan meghalni, és nem törődni az élet maradékával, amely immár öregségbe hajlik? Ilyen és hasonló gondolatok futkosnak elmémben, örültem előrehaladásomnak, sirattam tökéletlenségemet, és bánkódtam az emberi cselekedetek közös állhatatlanságán Olyan voltam, mint aki nem tudja, hol van, nem tudja, miért jött oda! Aztán alkalmasabb időre halasztva az effajta elmélkedéseket, körbe jártattam tekintetemet, hogy lássam azt, ami miatt útnak eredtem. A nap nyugovóra hajolt, és a hegy növekvő árnyai figyelmeztettek, hogy az indulás órája elközelgett. Mintha álomból riadtam volna, hátrafordultam és nyugatra néztem A Pyreneusok, a Spanyolország és Franciaország közötti határ onnan fentről nem vehetők ki: nem hiszem, hogy azért, mert bármely akadály is állna közbül, de mivel odáig nem ér el a halandó pillantás. Azonban világosan láttam a lyoni tartomány hegyeit, balra pedig a tengert, mely túlnan Marseille-t mossa, emerről pedig a néhány napi járásra fekvő Aquamorta vidékét, sőt a Rhodanust is.

Mindent apróra megfigyeltem, s majd az evilági dolgokra gondoltam, majd pedig testem példájára, a lelket is a magasba emelve eszembe jutott, hogy kezembe vegyem Szent Ágoston Vallomásait, melyet a te szereteted ajándékozott nekem, és amelyet a szerző miatt is nagyon kedvelek Mindig magammal hordom ezt a kicsiny, kézbe való kötetet, amelynek azonban az értéke és finomsága véghetetlen. Kinyitottam, hogy majd azt olvassam benne, ami a szemem elé kerül, hiszen bizonyos voltam, hogy olyan nem kerülhet a szemem elé, ami ne volna istenfélő és áhítatot keltő. A véletlen úgy akarta, hogy a tizedik könyv került elém. Az öcsém is figyelmesen várta, mit fog majd mondani Ágoston az én ajkam által. És őt, aki jelen volt, de még nála is inkább Istent hívom tanúságul, hogy amint a pillantásom a könyvre esett, ezt olvastam benne: “Elmennek az emberek, hogy megcsodálják a magas hegyeket, a tenger dagadó hullámait, a hosszan lefutó folyókat, a végtelen óceánt, a csillagok pályáját, de önmagukra nem gondolnak" Bevallom neked, megütöttek e szavak. Az öcsémet, aki szerette volna hallani, arra kértem, ne háborgasson, s becsuktam a könyvet.

Haragudtam önmagamra, mivel a földi dolgokat csodálni meg nem szűnök, mikor pedig már a pogány filozófusoktól is megtanulhattam volna, hogy inkább az emberi lelket kell csodálni, mert az olyan nagy, hogy semmilyen más nagyság nem állja ki vele az összehasonlítást Eluntam nézni a hegyet és a lélek szemeit önmagamba fordítottam, és ettől a pillanattól fogva többé senki sem hallott egy szót sem ajkaimról, míg csak a síkra nem értünk. Elgondolkoztatott az, amit olvastam, mivel nem tudtam elhinni, hogy csak a véletlen helyezte szemem elé és azt tartottam, hogy egyenesen hozzám szólt. Eszembe jutott, hogy ugyanezt tartotta magáról Ágoston is, mikor, mint elmondja, az Apostol könyvében első látásra azt olvasta: “Nem lakomázásban és részegeskedésben, nem heverésben és tisztátlanságokban, nem viaskodásokban és versengésben, de Jézus Krisztusban éljetek, és testetekről ne vágyaitok szolgálatával gondoskodjatok." Nem volt másként Antallal sem, aki a következő szavakat az Evangéliumból hallotta meg: “Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van és add a szegényeknek: kövess engem és kincsed lesz a mennyekben." Mint életrajzírója, Athanáz elbeszéli, azt tartotta, hogy e szavakat egyenesen az ő számára írták és így szerezte meg magának a mennyek országát. És valamint Antal e szavak után nem akart többé mást hallani. Ágoston pedig olvasni, úgy én is beértem avval, amit olvastam, és némán csak a halandók balgaságán akartam elmélkedni, akik az emberi természet legnemesebb oldalát megvetve, ezer haszontalan és üres látnivalóban vesznek el, és azt, amit önnön belsejükben is megtalálhatnának, kívül keresik. És arról elmélkedtem, mekkora lenne bennünk a lelki nemesség, ha önakaratunkból s már kezdettől fogva nem korcsosulnánk el, és tulajdon fölemelkedésünkre Istentől kapott adományokat nem a saját gyalázatunkra fordítottuk volna.

Hidd meg, mielőtt lefelé mentünk a lejtőn, többször hátrafordultam még azon a napon, és a hegy fenséges csúcsa alig könyöknyinek tűnt előttem az emberi méltóság magasságához képest, melyet nem volna szabad a földi szenny sarába taposni. És még egy másik gondolatot is fűztem ehhez: mialatt lefelé haladtam, azt mondtam magamban: ha ennyi fáradtság és verejték nem esett nehezemre, hogy testben csak valamennyire is közelebb jussak az éghez, akkor hol az a kereszt, az a börtön, az az éles vas, amely visszarettenthetné a lelket, hogy maga alá teperje az orcátlan elbizakodást, és az emberi sorsok hívságát, ha egyszer eltökélte, hogy Istenhez akar jutni? És mégis, milyen kevesen vannak, akiket a szenvedésektől való rettegés vagy a gyönyörök utáni vágy nem von vissza erről az útról! Milyen boldogok azok, ha ugyan vannak ilyenek, akikről úgy hiszem, hogy a Poéta szólni kívánt, amikor azt mondta:

Boldog lény, ki a dolgok okát mind felderítette,
Nem rémül riadozván, ámde lebírja kegyetlen
Sorsa parancsát s vad zugait a zord Acheronnak.

Mit nem kellene fáradoznunk, nem azért, hogy a föld fölé emelkedjünk, hanem azért, hogy azok fölé a kívánságok fölé emelkedjünk, amelyek a földi dolgok szeretetéből fakadnak!

Ezen gondolatok közepette, melyeket most őszintén föltártam előtted, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna az úti nehézségeket, már sötét éjjel, melyet azonban a Hold kedves szolgálatkészséggel megvilágított, érkeztem vissza az egyszerű szállásra, ahonnan napfölkelte előtt aznap reggel elindultunk. És miközben embereim a vacsora elkészítésével törődtek, én a ház egyik félreeső zugába vonultam vissza egészen egyedül, hogy sietve és minden előkészület nélkül megírjam neked ezt a levelet. Nem akartam halogatni, mert féltem, ha megváltozik a helyszín, és talán az érzések is, lelohad az írás vágya.

Én jó Atyám, látod-e, hogy bennem semmi sincs, amit el akarnék titkolni előtted, akinek nemcsak életem minden eseményét, de minden, akár legtitkosabb gondolataimat is fölfedem és elmondom. Most hát láss hozzá imádkozni. hogy ha eddig tévelygők és bizonytalanok voltak gondolataim, legyenek immár eltökéltek, és miután haszontalanul annyi földi tárgyhoz szegeződtek, forduljanak végül afelé, aki egyedül igaz, biztos és változhatatlan jó. Isten Veled!           
---------------------------------------------------------------------------------------------------

* francia, jelentése: Szeles-hegy (latinul: Mons Ventosus, olaszul: Monte Ventoso); Ezt a magyar változatban (nem tudom, ki) „Viharos-hegy”-nek fordítja. A hegy létezik, Franciaországban van, és kb. 2000 méter magas.

A LEVÉL EREDETIBEN OLVASHATÓ ITT A TABULA CANDIDÁN:

/cikkek/Francesco_Petrarca_Epistulae_Familiares_IV.1 

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Petrarca

(B.Adri, 2011.12.12 18:02)

Petrarca féltve őrzött vágya volt csupán a Mont Ventoux megmászása,melynek csúcsáról két tengerre nyílik kilátás,az Adriára illetve a Fekete-tengerre.
Azonban a hosszú útra nem hű barátai közül választott magának útitársat, ugyanis cimborái tulajdonságait a végletekkel jellemezte,ezért a baráti kapcsolatok megtartása érdekében öccsét választotta maga mellé.A hegy megmászásának gondolatával bizonyára könnyebben megbirkózott Petrarca.Mikor elindultak a csúcsra vezető ösvényen,a költő a hosszabb ámde biztonságosabb és egyben kényelmesebb utat választotta,míg öccse a rövidebb,de ugyanakkor rögösebb és több veszélyt rejtő utat.Ezzel szimbolizálva azt,hogy bár mindkettőjüket egyetlen cél vezérli,mégpedig a hegy meghódítása,mégis mennyire különböznek abban,hogy ezt a hőn áhított célt milyen módon érik el.A költő útja során elmélkedik a világ dolgai,ő ugyanis a hegy csúcsának meghódítását egy olyan elérendő célnak tartja,amelynek során a fokozatosan megmászott szakaszokat egy-egy emberi erénynek képzeli el.Kezdetben az út fáradalmai mutatkoznak rajta,sőt megkérdőjelezte saját célját,azonban az úton való egyre feljebb és feljebb való jutása során elkezdett bízni önmagában,és kitartásának valamint akaraterejének köszönhetően sikerült álma beteljesítése.Az út során híres versrészleteket idézett fel,ezzel is ösztönözve saját magát.
A hazafelé vezető út során visszaemlékezik tanítója szavaira,és mintegy megvilágosodik,ráébred arra,hogy a földi élet adta csodák mellett az emberi lélek és a szeretet sokkal többet ér mindennél.

...

(Kinga, 2010.12.14 17:18)

Petrarca ezt a levelet istennek írja, amiben beszámol a Mont Ventoux csúcsára felmenő út közbeni érzelmeiről és gondolatairól.
Még mielőtt elindulna, öccsét választja ki társul, aki elkíséri majd a hegy tetejére, majd végül belevágnak a mászásba. Felfelé vezető úton többször bosszús lesz amiatt, hogy a hosszabb utat választja, ami kényelmesebb, ahelyett, hogy ugyanannyi energiával öccsét követve a rövidebb, de egy kicsit nehezebb úton haladjon. Közeledve a hegytetőhöz azonban legyőzve lustaságát utoléri az öccsét, és rövid pihenő után hamar elérik a hegycsúcsot. A magasban gyönyörködik a látványban, miközben elmerül gondolataiban. Eszébe jut egy hasonlat a nemrég megtett út és az emberi boldogság eléréséhez vezető út között. Valamint azon is elgondolkozik, hogy megéri-e sokáig élni, ha közben végig erős és ellentétes érzelmek dúlnak benne, mint például a Laura által érzett eszményített szerelme és ennek az érzelemnek a gyűlölni akarása, amiket valószínűleg nem lesz képes elfelejteni. Előveszi a Szent Ágoston Vallomásairól szóló könyvecskét, ami pont a körülményekhez kapcsolódó oldalnál nyílik ki. Az idézet rádöbbenti, hogy fontosabb lenne a saját lelke nagyságában elmerülni, mint a gyönyörű tájat csodálnia, ami közel sem olyan változatos és megfejthetetlen, mint az emberi lélek.
A levél végén, már otthon tartózkodik, ahol a levelet írja, tele az aznap történtekkel. Mikor a végéhez ér, isten iránt érzett tiszteletét is szóvá teszi, és végül elköszön az olvasótól.

Re: ...

(L. Bettina, 2011.12.11 23:06)

A vágy és a kíváncsiság ösztökélte ,hogy megmássza a hegyet. Az út közben ráeszmélt arra ,hogy a hegycsúcs elérése olyan mint a boldogsághoz vezető út .Ami bár néha nagyon is nehéz lehet de ha elértünk oda és meg is tudjuk tartani azt az állapotot az egészen csodálatos érzés lesz.Nem elég csupán vágyakozni tenni is kell azért ,hogy elérjük céljainkat. Apjának tett vallomásában kifejtette az emberi lélekről szóló gondolatait,hogy mennyivel fontosabb az erkölcs és a lélek mint egy látkép vagy egyéb fizikai érzés.

Petrarca

(Ö. Niki, 2011.12.11 22:01)

Szerintem a levél sokkal inkább szól magáról a lélekről, mint a hegy megmászásáról. Petrarca a testvérét választja: ezzel részben azt is jelzi, hogy számára ő úgymond "tökéletes". Mert az elején, írja, hogy sok barátjában rengeteg minden volt, ami zavarta volna az út közben. Senki sem tökéletes természetesen, így feltehetően az öccsében is talált volna hasonlót, mégis őt vitte magával. Petrarca sokszor inkább a hosszabb, és kényelmesebb úton menne, ellentétben az öccsével. Végül rádöbben, hogy néha erőfeszítéseket kell tennünk a cél érdekében.
Az, hogy mikor felérnek, és elámul, részben talán magának a sikernek köszönhető. Mindenkit hatalmas boldogsággal tölt el, hogyha valamit, amit eltervelt véghez vitt. Ez tényleg fontos a léleknek. Hogy visszafordul többször is megnézni, miközben lefelé haladnak, talán azt is jelentheti szerintem, hogy még ő maga se nagyon hiszi el.
Az én "felfogásomban" ez az egész az akaraterőről szól.

Petrarca

(N. Dóra, 2011.12.11 20:53)

Petrarca elhatározta, hogy megmássza Mont Ventoux hegy csúcsát. Barátai helyett öccsét választotta társának, akire nem csak testvérként, hanem mint barátként is tekintett. Öccse a meredekebb,de rövidebb utat választotta, míg Petrarca inkább a hosszabb, de valamennyivel kényelmesebb úton jutott fel a hegytetőre.Út közben elgondolkodott az élet értelmén, hogy valóban gyakran kerül ilyen választások elé az ember.Rájött,hogy a hegy megmászása is élete egyik célja, a boldogság elérése. Mire végre felért testvére már várta őt, fenn a csodálatos táj szépsége tárult szeme elé. Ez a szöveg azt üzeni,hogy ha eltervezünk valamit akaraterővel és kitartással elérhetjük,így meglelve a boldogságot.

Petrarca

(B.Vio, 2011.12.11 20:39)

Petrarca már sok-sok ideje tervezte,hogy megmássza a Mont Ventoux hegyet.Rengeteget hallott és olvasott róla,így hát semmi sem szabott határt annak,hogy saját maga is tapasztalatot gyűjthessen és megcsodálhassa a táj szépségét.Azonban problémái akadtak azzal,hogy melyik kedves barátját vigye magával az útra,hiszen olyan társat kellett választania,aki teljes mértékben megfelelt az igényeinek,ugyanis ami a hétköznapokban említésre sem méltó hiba,az út közben bizony hatalmas problémává is alakulhat,ezt viszont semmi esetre sem szerette volna.Végül a testvérére esett a választása,akiben teljes mértékben megbízott.Találkoztak egy pásztorral,aki azon volt,hogy visszatartsa a két fiatalt attól,hogy felmenjenek a csúcsra.Hamar rá kellett jönni az öreg úrnak,hogy a tanácsai süket fülekre találtak.
Petrarca útja során mindvégig gondolkozott az élet nagy kérdéseiről,és megfogalmazódott benne az a tény,hogy az az ember lehet boldog,aki megküzdött a lét kemény oldalával és tapasztalta a kínokat is.

Petraca

(Sz. Nikolett, 2011.12.11 18:51)

1336.ápr.26.-án írt Petrarca levele Malaucénébena, amely a gyóntatójához a Mont Ventoux megmászása közben megfogalmazódott gondolatait, érzéseit tartalmazza. Ebben a levélben Petrarca a hegy csúcsát a boldogsághoz hasonlítja, míg az út felfelé az életet jelképezi ebben a műben. Elérni a hegy csúcsára olyan nehéz, mint leküzdeni az élet nehéz időket, helyzeteket. A boldogságot, csakúgy mint a hegy tetejét, rengeteg kitartással és hosszú út leküzdésével érhetjük el. Petrarcában a táj honvágyat ébreszt. Az Itáliai eget akarja nézni, hiányolja életét, barátait és környezetét. Útja során gondol szerelmére, aki iránt próbálja megszüntetni érzéseit, de nem sikerül neki.
Nekem tetszett ez a szöveg, hiszen a boldogság keresése mindegyikünk feladata.

Petrarca

(B. Ági, 2011.12.10 23:01)

Petrarca régi álma a roppant magas hegy, a Mont-Ventaux csúcsának elérése.
Útitársának kiválasztásakor kell rádöbbennie arra, hogy sok barátja közül egyet sem talál, akivel szívesen megosztaná az út fáradalmait és szépségét.
Testvérében talál igaz útitársra. Az igazi testvéri szeretet minden barátságnál fontosabb Petrarca számára. Elindulnak a hosszú úton. Mint az önfejű fiatalok, ők sem fogadják meg az idősebb, tapasztaltabb ember intelmeit. Több út vezet a magasba, az áhított csúcs felé. Perarca a könnyebb, lankásabb ösvényt választja, ellentétben társaival, de céljuk ugyanaz, felérni a magasba, elérni a csúcsot.
A költő bolyongásai során ébred rá arra, hogy a hegy megmászása, a rögös utak az emberi élet útjához hasonlítanak. A csúcs a boldogság jelképe. Az emberi élet értelme a tartalmas, szeretetteljes boldogság elérése. Ahogy több út vezet a magasba, így több út vezet céljaink felé, és a boldogság eléréséhez is. A döntés a mi kezünkben van. Mi döntünk arról, hogy melyik utat választjuk. S miután utunkat végigjártuk dől el, hogy helyes vagy helytelen volt-e a választásunk. Nem biztos, hogy az egyszerűbb, könnyebb megoldás a legcélravezetőbb. Lehet, hogy a könnyebbnek vélt út lesz a nehezebb, de kell akaraterővel mindent elérhetünk.
A hegy csúcsára érve a gyönyörű látvány megbabonázza, elvarázsolja a költőt, akinek szemei szinte ,,isszák" a természetet. Majd köd borul e szemekre, mikor eszébe jutnak mesterének szavai, s ráébred a valóságra, hogy a földi szépségek helyett az emberi lelket kell igazán csodálni.

Petrarca

(Vanda, 2011.01.24 18:04)

A Mont-Ventaux hegynek félelmetes híre keringet. Petrarca sokat utazott és a megmászás célja csak a kilátás élvezése volt. Egy nehéz és rögös út után feljut a kitűzött helyre, ezért is azonosítja az életúttal. Mivel, a hegy ösvényei szimbolizálják az élet választási lehetőségeit. Vannak könnyebb, közepes, illetve nehezebb ösvényei, rajtunk áll, hogy melyiket választjuk. Még ha ki is választjuk az egyiket, mindig vannak küldő tényezők vagy mozzanatok, melyek egy teljesen más végeredményt eredményezhetnek.

Petrarca

(M. Tímea, 2011.01.12 21:37)

A levél emberi érzésekről és erkölcsi tanításokról szól számomra. Az érzelmek viharában, mindazon érzések fellelhetők, melyeket az ember az egész életútján tapasztal. Tehát ez egy életút.
Az elején az érzelmekről beszél és a társakról. Meg kell találni az ideális társat, akivel életünk boldog. Legyen az testvér, barát, pár.
A következő részlet engem arra tanított, hogy a könnyebbnek látott út nem mindig könnyebb, és ha az embernek kellő akaratereje van, a nehezebb utat is végig tudja járni céljai eléréséért. Igaz elfáradhat, de a látvány, mi ez után várja, többet ér annál, minthogy ne tegyen erőfeszítéseket.
S végül tanultam arról, hogy Petrarcának mennyire fontos a lélek tisztasága. És hogy mennyire becsüli azokat az embereket, akik megtértek, és minő előszeretettel olvassa írásaikat.
A tanulságot mégis csak a levél végén találtam meg. A mély tiszteletet gyóntató papja iránt, amit, azt hiszem, a legtöbb ember megérdemel embertársaitól.

Petrarca

(Á.Patrik, 2011.01.12 16:12)

Petrarca levelében azt meséli el, hogy sikerült feljutnia a Mont-Ventoux csúcsára. Világéletében meg szerette volna mászni a hegyet, mert azt hitte, hogy olyan gyönyörű látvány, amilyen a csúcs tetején várja, soha többet nem tárulhat a szeme elé, csak akkor, ha megmássza a hegyet. Az utat nem akarta egyedül magányosan megtenni, ezért felkérte öccsét, hogy tartson vele. Az út nehéz volt, ezért többször meg kellett állnia pihenni. Amikor felértek a csúcsra Petrarca csalódott volt.
Ő a csúcsot a boldogsághoz hasonlította, és arra jött rá, hogy az út amin elérhetjük, sokkal fontosabb mint maga a cél. Ha az életben nem vagyunk kitartóak, és nem teszünk meg mindent azért és azokért, amit és akiket szeretünk, sosem lehetünk boldogok.

Petrarca

(J.András, 2011.01.11 19:05)

A levél magasztos gondolatokat, az élet hepe-hupás útját vetíti az olvasó elé, mindezt Petrarca egy élményébe ágyazva. A történet szerint Petrarca egy régi álma volt megmászni a Mont Ventoux hegyet, mely közel 2000 méter magas. Az útitárs választásához érve, rájön, hogy nincs egyetlen olyan barátja sem, aki ne lenne terhére a hosszú út folyamán. Egyik sem felel meg elvárásainak, mindegyiknek van valamilyen rossz tulajdonsága, amelyektől a földön könnyedén eltekint, hiszen a barátság elsimítja az ilyen apróságokat. Ám mégsem tud választani, tudja, hogy az út során nem tudná ezeket olyan könnyen elviselni. Választása hát, egyetlen öccsére esett, aki szívesen vele is tartott. Rövid út után Malaucená-ba érkeztek, ahol egyetlen napot töltöttek el. Indulás előtt, egy öregember állította meg őket (Petrarca, öccse, illetve két szolga) a hegy lábánál, és óva intette őket a veszélyes úttól. Megpróbált a lelkükre beszélni, de fiatalságukra hivatkozva figyelmen kívül hagyták a jó tanácsokat, és mégis útnak indultak. Az út folyamán Petrarca, öccsével ellentétben a kényelmesebb, ám hosszabb utat választja, s lustaságát mentegetőzésekkel leplezte.
Az út folyamán rájön, hogy a hegy megmászása nagyon hasonlít a halandó ember életéhez. Az út a csúcsig olyan, mint mikor az ember a boldogsághoz vezető ösvényen halad végig. Akarni kell, és küzdeni, hogy elérhessük céljainkat.
A hegytetőre érve döbben rá, hogy a Viharos megmászása, illetve a tájban való gyönyörködés nem számít igazán. Az emberi lelket sokkal csodálatosabbnak érezte.

Petrarca ~

(Zsófi, 2011.01.11 14:46)

Petrarca eltervezte, hogy megmássza a Mont Ventoux-ot, és az út közbeni gondolatairól és érzelmeiről számol be a levélben. Társként öccsét választja, akivel el is indulnak, hogy meghódítsák a csúcsot. Fizikuma teljesen más mint testvéréé, így gyakrabban megpihen, és a hoszabb, de kényelmesebb utat választja. Az út nehézségei miatt lelkesedése lankadni kezd, de a csúcshoz közeledve ismét erőre kap, és tartva a tempót öccsével felérnek a hegytetőre. A táj gyönyörködése közben gondolkodóba esik, és hirtelen számtalan dologra ébred rá, amiket eddig észre sem vett. A megtett utat úgy tekinti, mint az emberi boldogsághoz vezető utat. Különös érzelmek fogják el, és ráeszmél, hogy egykori célja, a feljutás a hegytetőre és a látvány élvezése már nem számít igazán.Visszatekintve a hegyre már elvesztette a varázsát, Petrarca gondolatai ekkor már jóval magasabban voltak, valahol az emberi méltóság magasságánál. Mikor visszaértek egyből elvonult, hogy még friss tapasztalatként írhassa meg levelét.

Petrarca

(Marci, 2011.01.10 20:26)

Petrarca levelet írt amelyben érzelmeit nyilvánítja ki. Arra a hegyre való feljutásáról amelyre gyermekkora óta vágyik, hogy a csúcsán álhasson, a Ventoux-ra. A hegy megmászását hasonlítja az élet nehézségeihez. Először az utitársát kellett megválasztania. Sok barátja közül egyik sem felelt meg teljesen elvárásainak, ezért végül öccsére esett a választása.
Elindultak két segítővel és már hamar elfáradtak a gyors iramtól, ezért megpihentek ismét elindultak lassab tempóban. Ezután öccse rögtön elindult a meredek, szűk utakon és nagy erölködés árán feljebb küzdötte magát. Petrarca viszont kényelmesebb úton akart menni. Lankásabb utakat keresett, de soha nem talált, a nehéz úton kellett felmásznia mint a többieknek. Majd rájött hogyha a kényelmesebb úton halad nem érheti el a célját. Mikor felért a hegy csúcsára elérte a célját, egy óra alatt elgondolkozott és arra jutott, hogy nem a természetet kell csodálni hanem az emberi lelket mert nincsen semmi hozzá hasonlítható.

Petrarca levele

(M. Patrícia, 2011.01.10 17:33)

Petrarca hatalmas teljesítménynek tartja a hegy megmászását. Először csak egy csodálatos élménynek, egy kikapcsolódásnak gondolja azt. De aztán már a hegyről való lenézés az álma. Nagyon fontosnak tartja, hogy legyen társa a hosszú út során, barátai között keresgél, de senkit nem tart tökéletesnek a nagy feladathoz. Így végül öccsét választja, és két szolga kíséretében nekivágnak a közel 2000m-es Mont Ventoux megmászásnak, ahol csodálatos élmények várnak rájuk...
Szerintem nagy teljesítmény Petrarca tette, bár sosem tudtam belegondolni a hegymászók világába.
Ebben a levélben az Isten iránt érzett tisztelete inkább a fontos, nem pedig a mászás, ami szintén egy csodás élmény.
Nekem tetszett a szöveg, bár érdekes, nem mai módon világítja meg az eseményeket. Látszik, hogy jóval a mostani idők előtt íródott szövegről beszélünk.

Petrarca: Út a Mount Ventoux-ra

(Jenei G., 2011.01.10 17:19)

Pertarca lakhelye közelében állt ez a nagyon magas hegy, melyet mindig is megakart mászni, a régi történelmi nagy emberek mintájára. Olyan embert, társat akart választani, aki semmilyen téren nem idegesíti és nem hátráltatja. Így hát öccsét választotta. Útjuk volt ahol szétvált, mert nem egyezett a véleményük a hegyre jutással kapcsolatban. Petrarca rájött, ha a könnyebb utat választja sosem éri el célját, s ez az életben is igaz. Mikor felért a csúcsra már nem is volt számára oly különleges. Elmerengett az élet fontosságáról, értelméről és a szerelemről is. Petrarca mikor hazaér akkor írja ezt a levelet Istenhez, hogy imádkozzon érte.

Petrarca levél

(Balázs, 2011.01.10 15:53)

Az a vágy ösztökélte, hogy megmássza a roppant magas Mont Ventoux hegyet. Amikor útitársakat kellett választania egyet sem talált annyi jó barát közül, aki minden tekintettben megfelelő lett volna. Végül testvérét választotta az útra és egy-egy szolgát melléjük. Szerinte az, amit boldog életnek nevezünk, ugyanúgy magas helyen van, küzdenünk kell érte. Nehéz elérni a célt, de mint Ovidius is mondta: Mert csak akarni kevés! Az erős vágy visz diadalra! Fáradtan, pihegve érte utol öccsét, aki már régóta fenn ült és pihenve várt rá. Úgy gondolta, hogy ,,mit nem kellene fáradoznunk, nem azért, hogy a föld fölé emelkedjünk, hanem azért, hogy azok fölé, amelyek a földi dolgok szeretetéből fakadnak."

petrarca.

(P.Bence, 2011.01.10 15:50)

Francesco Petrarca
(1304-1374)

Petrarca már hosszú ideje meg szeretné mászni a Mont Ventaux-ot főleg azok után, hogy Fülöp megmászta a Haemus hegységet és azt mondta, hogy onnan két tengert is látni: az Adriát és a Fekete - tengert, és ez is érdeklődést keltett benne. Nem szeretett volna egy ekkora útnak neki vágni, ezért kellett neki egy útitárs. Sokáig keresgélt a barátai között, de nem szerette volna egyiket se megbántani, így végül saját testévérét választotta, akit egyben az egyik legjobb barátjának is tekintett. Petrarca úgy vélte, hogy a csúcs a boldogságot, az út az életet jelképezi. Mivel, ugyebár, az út felfelé nem lesz könnyű akárcsak az élet, a csúcsot meg csak hosszas kitartással lehet elérni. Az út során sok élmény vár rájuk, és egy nap alatt fel is értek a csúcsra ahonnan végre láthatta a számára legeslegfontosabb területet: Itáliát.

Út a Mont Ventoux-ra

(Gy. Patrik, 2011.01.10 15:09)

Petrarca elhatározta, hogy valóra váltja régi álmát, és megmássza a Dél- Franciaország béli magas hegyet, a Mont Ventoux-t. Arra volt kíváncsi, hogy tényleg egyszerre látja-e majd a Fekete- és az Adriai-tengert. Útitársaként öccsét választotta hosszas gondolkodás után. Külön utat választottak fölfelé, Petrarca a kényelmesebb, de hosszabb úton, míg öccse a rövidebb, de meredekebb úton ment. Rövidesen gondolatai testéről lelke felé terelődtek. Olyan ez, mint mikor boldogok szeretnénk lenni. Lépésről lépésre, és a csúcson van a boldogság.Ehhez viszont erős vágyra is szükség van. A csúcson elővette Szent Ágoston vallomásait, mert lelkét is szerette volna magasabbra emelni.: Az emberek sok minden külsőségtől elámulnak, rácsodálkoznak, de közben önmagukról feledkeznek meg.Hiszen az emberi léleknél semmi sincs csodálatosabb, magasztosabb. Istentől kapott adományainkat lelki felemelkedésünkre kellene fordítanunk, nem pedig gyalázatunkra. Ezek után lefelé haladva a hegyről már nem találta a magaslatot olyan különlegesnek és csodálatra méltónak. Úgy gondolta, hogy nem feltétlenül a fizikai dolgok fölé kellene emelkednünk, hanem azok fölé a kihívások fölé, melyek a földi dolgok szerettéből fakadnak! S ezen tapasztalatait levél formájában megírta egykori gyóntató atyjának.

Petrarca levél

(P.Barbara, 2011.01.04 15:18)

Meg akarta mászni a "Viharos" hegyet már gyermekkora óta. Útitársnak egy olyan embert akart, aki megfelel minden elvárásának.A választás az öccsére esett, mert nem csak a testvérének, a barátjának is tartotta.Egy öreg pásztor, aki megmászta a hegyet és a hegy lábánál lakott, látta el őket tanáccsal,de hiábavaló volt.Elindultak megmászni a hegyet. Az öccse a nehezebb,és Francesco a kényelmesebb utat választotta.Utolérte testvérét,de egyre jobban elfáradt. Ám erőt vett magán, és a könnyebb út helyett a nehezebbet választotta,hisz csak így érhette el célját. Felért a hegy csúcsára 1 nap alatt. A hegy csúcsán rájött,hogy hiányzik neki a hazája, Itália.És a szerelem is nyomta a szívét.Magával hordozta Szent Ágoston Vallomásait.Majd az indulás ideje következett.Mikor visszatért a szállásra, megírta ezt a levelet.