Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az éj, az éj, az éj...

2008.05.09

AZ ÉJ, AZ ÉJ, AZ ÉJ...

 

Kép:Victor Hugo.jpg

 

Victor Hugo (1802-1885)

 

Az éj, az éj, az éj, s az éjbe-mélybe halva
megkezdődik a tenger végnélküli siralma.
           Remeg a tengerész.
Az ember fölzokog, azt mondja: "Miserere",
s az ég, a lég zokog, felel a bús zenére,
           és hangja ködbe vész.

 

Sóhajt a sziklapad, melyet eltorlaszoltak
csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak.
           Hallják e síri neszt?
A rút beléndek is borzong az éji szóra,
titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
           az is beszélni kezd.

Mért reszket a bokor? S mért rí a fa oly árván?
Mi fáj nekik, mi fáj? Mért könnyezik a márvány
           az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
s jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,
           könnyük van, s nincs szemük.

Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
kéménye nyikorog, s fehérlő, viharos hab
           csap rá, gyönggyel tele.
Az árnyba rák uszik, tüskéshal, nagy uszonnyal
és lüktet, vemhesen szörnyekkel és iszonnyal,
            a víz vad élete.

A mély bozót üvölt, és vele bősz vezérek,
Kambyses, Sulla és Nimród, kit rág a féreg,
           hollócsapat riog.
És láncra vert rabok panaszszava döcög föl
a förgetegbe a nyirkos-hűs tömlöcökből,
           ordítnak a sirok.

Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
órán, mikor a rém kísért, s az éji gyilkos
           sunyítva utrakél?
S mért bőg úgy az erdő, e szörnyű székesegyház,
s mért jajgat és hörög, míg lengő kötelet ráz
           s halálra kong a szél?

Szájak susognak most, füled bal muzsikát hall,
és látod az uton bozontos lombon által,
           temetés megy alant.
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán,
sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
           Ó mondd: kié e hang?

Mi e roppant zsoltár és éneke e földnek,
melyet az ég is zeng és senki meg nem ölhet,
           nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
a víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
           mi e bús gyászmise?

Ó elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
melyen a természet minden lármája áthat,
           s zátonyzugás követ,
a billentyűknél a Halál ül odabújva
s feketét és fehért érint olykor az ujja:
           koporsód, sírköved.



Kosztolányi Dezső fordítása. (Először a Nyugatban jelent meg: 1920/15-16. szám) 

FORRÁS: http://mek.oszk.hu/00400/00409/00409.htm#d4734  

A tengeri fotó forrása: www.bbc.co.uk 

 

Miserere = egy bűnbánó zsoltár első szava, a jelentése: könyörülj, irgalmazz.  Miserere mei, Domine! - azaz:  Könyörülj rajtam/Irgalmazz nekem, Uram!

 

 

A költemény eredetiben: 

 

Victor Hugo: La nuit ! la nuit ! la nuit !

 

La nuit ! la nuit ! la nuit ! Et voilà que commence
Le noir de profundis de l'océan immense.
Le marin tremble, aux flots livré ;
Miserere, dit l'homme ; et, dans le ciel qui gronde,
L'air dit : miserere ! Miserere, dit l'onde ;
Miserere ! miserere !

Le dolmen, dont l'ortie ensevelit les tables,
Pousse un soupir ; les morts se dressent lamentables.
Gémissent-ils ? écoutent-ils ?
La jusquiame affreuse entr'ouvre ses corolles ;
La mandragore laisse échapper des paroles
De ses mystérieux pistils.

Qu'a-t-on fait à la ronce et qu'a-t-on fait à l'arbre ?
Qu'ont-ils donc à pleurer ? Pour qui l'antre de marbre
Verse-t-il ces larmes d'adieux ?
Sont-ce les noirs Caïns d'une faute première ?
Deuil ! ils ont la souffrance et n'ont pas la lumière !
Ils ont des pleurs et n'ont pas d'yeux !

Le navire se plaint comme un homme qui souffre,
Le tuyau grince et fume, et le flot qui s'engouffre
Blanchit les tambours du steamer,
Le crabe, le dragon, l'orphe aux larges ouïes,
Nagent dans l'ombre où rampe en formes inouïes
La vie horrible de la mer.

Le hallier crie ; il semble, à travers l'âpre bise,
Qu'on entende hurler Nemrod, Sylla, Cambyse,
Rongés du ver et du corbeau,
Et sortir, dans l'orage et la brume et la haine,
Des froids caveaux où sont les damnés à la chaîne,
Les rugissements du tombeau.

Est-il quelqu'un qui cherche ? est-il quelqu'un qui rêve ?
Est-il quelqu'un qui marche à l'heure où sur la grève
Rôdent le spectre et l'assassin,
Et qui sache, ô vivants ! pourquoi sanglote et râle
La forêt, monstrueuse et fauve cathédrale,
Où le vent sonne le tocsin ?

On entend vous parler à l'oreille des bouches ;
On voit dans les clartés des branchages farouches
Où passent de mornes convois ;
Le vent, bouleversant l'arbre aux cimes altières,
Emplit de tourbillons les blêmes cimetières ;
Quelle est donc cette étrange voix ?

Quel est ce psaume énorme et que rien ne fait taire ?
Et qui donc chante, avec les souffles de la terre,
Avec le murmure des cieux,
Avec le tremblement de la vague superbe,
Les joncs, les eaux, les bois, le sifflement de l'herbe,
Le requiem mystérieux ?

Ô sépulcres ! j'entends l'orgue effrayant de l'ombre,
Formé de tous les cris de la nature sombre
Et du bruit de tous les écueils ;
La mort est au clavier qui frémit dans les branches,
Et les touches, tantôt noires et tantôt blanches,

Sont vos pierres et vos cercueils.

 

In: La Légende des siecles / XXXIV. (Ténebres) / II.

 

Források:

1) A vers: http://fr.wikisource.org/wiki/La_L%C3%A9gende_des_si%C3%A8cles_-_Derni%C3%A8re_S%C3%A9rie._XII._T%C3%A9n%C3%A8bres 

2) A teljes Századok legendája c. verseskötet-sorozat: http://fr.wikisource.org/wiki/La_L%C3%A9gende_des_si%C3%A8cles 

 

Rough sea

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.