Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Füst Milán: Advent (IV.)

2008.12.17

A D V E N T 

(Nyugat 1922/1-6.)

 

 Füst Milán fényképe (PIM fotógyűjtemény)

 

Füst Milán (1888-1967)

 

4.

Hogy hogyan jutottam aztán haza London kihalt utcáin, lámpás nélkül, – vissza-visszafordulva s hallgatózva a sarkokon: nem jár-e valaki utánam? – kábult, lüktető aggyal…– erre már alig emlékezem.
Arra azonban még emlékszem, hogy, mikor a házunk elé értem, nem mertem mindjárt bemenni… Elmentem mellette, mintha nem is laknám ott… s a sarkon aztán leültem egy utcakőre…
Sokáig ülhettem ott s elég furcsa dolgokat figyelhettem volna meg az éjszakában, ha elég éber vagyok… Ámde öntudatom a nagy izgalom után félig aléltan szunnyadozott…
Még arra sem ébredtem fel egészen, mikor nem messzire tőlem, – a keresztutca másik végén apró lámpások kezdtek imbolyogni s nemsokára rá nagy kiáltozás hasított bele a sötétbe… – Közömbösen bámultam magam elé s nem mozdultam… Oly biztonságban éreztem magam, – mintha én magam is kőből volnék…
Ahogy kivettem: útonállók támadtak meg egy társaságot, – de úgy látszik, rosszul jártak…– mert rövid idő múlva a lámpák nyugodtan imbolyogtak tovább s a zaj elhalt…
Jóval később egy dáma ment el mellettem… Egy leány kísérte lámpással – s véle sugdosódott valamiről… Egy szót talán el is kaphattam volna: de nem érdekelt… Emlékezem: figyelmeztetni akartam volna, hogy másfelé menjen, – errefelé veszélynek teszi ki magát…– de nem volt erre se kedvem… Rábíztam tehát őt is sorsára…
Közömbös voltam, – vagyis inkább fáradtan szomorú – s a halálra gondoltam…
Fáradt voltam: s nagyon vágytam reá.
Mihelyt aztán szürkülni kezdett – felállottam… – Csak most eszméltem rá, milyen hideg van voltaképpen – s percekig rázott a didergés… – alig tudtam meglelni a kulcslyukat.
Mikor otthon benyitottam az ajtón, – a vénasszony álmában rámkiáltott s utána a fia is megmozdult vackán… – S én részegséget mímelve feleltem neki – s még jó ideig figyeltem őket s ott álltam lélegzetemet visszatartva a küszöbön… – – – A következő napokat azzal töltöttem aztán, hogy bizonyos dolgokat mégiscsak tisztázzak magamban – s nem mozdultam ki a házból.
Tehát, – először is: hogy miért is nem mentem el szegény barátom tárgyalására…
(A kivégzésről nem is szólok, – az úgyis embertelen lett volna!)
Hiszen eddig is tudtam én azt, hogy miért nem?… Csak nem eléggé pontosan.
Tehát, azért nem mentem el, mert féltem. – Féltem egyrészt attól, hogy ismét gyalázatosan alakoskodni fogok, – vagy, ami még szörnyűbb lett volna, – nem leszek majd képes fegyelmezni magam – s talán beleordítok a tárgyalásba…– –
S ha ez így van, akkor rendben is van, – felmentem magam, mert nem vagyok
bűnös ebben… Igaz viszont, hogy miért nyomaszt mégis oly rettenetesen ez a kérdés?
– Miért oly nyomorúság reágondolnom?
Azért, mert ő maga, szegény képes volt elhinni, hogy én is cserbenhagytam…
Hiszen ez érthető, mert hiszen joga volt ezt hinnie!
És én megértettem őt már akkor is, mikor azt izente nékem ügyvédjével, – csak ennyit: hogy én is vándormadár lettem-e?
Másodszor: – valóban kölök vagyok-e még mindig, – vagy végre-valahára érett ember? – S miért művelem ezt? – ezt a badarságot?… Van-e valami célja, vagy értelme annak, hogy ilyen látogatásokat teszek, hogy veszélynek teszem ki magamat és, – ami még sokkal fontosabb, – az ügyet! – mikor nem használok evvel senkinek, – mikor ez nyilvánvalóan csak játék? … Beteg, elkínzott, szomorú lelkem játéka?… – Játék, játék, – örökké csak az, – mily iszonyú!
Mért nem tudok végre tenni, és komolyan akarni valamit… ha nem mást – a halált!…
Mert: – a lehetőségeknek micsoda távlata nyílik, szakad fel az olyan ember előtt, aki végre-valahára komolyan elszánja magát a halálra!
Mihelyt elszánom magam, – hogy igenis elég volt! – Én igyekszem ugyan életben maradni, – de ha meg kell halni, azt sem bánom… szóval igen! – mihelyt ezt elhatározom, akkor már mindazt, amitől rémültem eddig, ami elől gyáván meghátráltam és küszködve irtóztam, – mindezt most nyugodtan, hidegen végrehajthatom…– Tehát: először is megnősülhetek…
Másodszor: a királyt megölhetem…
Harmadszor: megleshetem a sógoromat, mikor valami ülésről jön és üres agya-veleje csak úgy forr az ürességtől, – de ő úgy tesz az ostoba, mintha teli volna lelke az állam gondjával, és szórakozottan néz maga elé… Ekkor én nyugodtan odaléphetek melléje és megkérdezhetem tőle: – Nem ismer, – Sir? – És be sem várva a feleletet, irtózatosan felpofozhatom…
Negyedszer: – és ez a legfontosabb! – beállhatok a katolikusok aktív szövetségébe, – amit megtennem most, úgy kilel a hideg – s nem kell ily kétségbeesett, gyáva, elméleti katolikusnak maradnom, – hanem tehetek értök valamit… Valamit-e? – Mindent! – Vezetőjük lehetek… S ha diadalra jutunk: királyuk!…
(Most is belepirulok, hogy leírom e szót… Gyermekkorom óta először!…)
Aminthogy mindig csak elszánt útonállók tudtak bármit is végbevinni ebben az életben!… – csakis azok, akik egy darab száraz kenyérért is hajlandók voltak ölni, – de viszont akár oda is lökni az életüket! – – – Akik örökké a lét és nemlét határán, – örökké sziklahasadékon, örökké az örvény szélén körmeikkel és fogcsikorgatva küzdenek… Nem félve vihartól és viszontagságtól, csalódástól és förtelemtől… – Tart, ameddig tart… Mert ha aztán győznek!! – Nem az ocsmányság, nem a becstelenség diadalmas jutalma-e minden öröm? – Szépség, szerelem, élet – mi más az, mint a becstelenség, harc és gyilkolás bére?… – S vajon a halász nem életét kockáztatja-e mindennapi kenyeréért s a hajós? – A bányász? – A pásztor? – A kereskedő? – A lovaskatona? – A kenyér mellett ott áll a halál s a szerelem mögött is ott ólálkodik… Minden mögött!
És vajon ez a király talán nem ilyen? – Gaz útonálló!
Azt írják, hogy itt e földön sárkányok éltek valaha… S hogy volt egy korszak, mikor bellum omnium contra omnes – ez volt a lét princípiuma… S mi más ma, – mint ölés? Minek ezen csodálkozni, vagy kétségbeesni… – Ó – most már értem én az elnök hideg, tapasztalt tekintetét! – Mi gyilkosoktól, elszánt útonállóktól és szörnyetegektől származunk!…
– – – És hitem? – A szelídségben és megváltásban? – A jóságban és igazságban?… Ezért vagyok katolikus?…
Nincs út ebből az útvesztőből… S noha három nap s a rákövetkező éjszaka egyfolytában gondolkodtam is e kérdéseken, – a második tételre nem tudtam mit felelni… Végül is felütöttem az egyházatyákat s elolvastam Jeromosnak ezt a fejezetét: De misericordia! … – de megnyugvást nem hozott.
Úgy kellett tehát döntenem: hogy Uram! – A Te Szent Kezeidbe adom magamat egészen! … S úgy teszek, ahogy kívánod! … Mert Te a Kívánságodat talán kifejezted abban, ahogy teremtettél engem! – –
S ugyanez vonatkozik a harmadik feltett fő kérdésre is: hogy miként kell tehát ezentúl tennem?
Hiába! – Nem lehetek erőszakos, vagy embertelen saját magammal – ezekben a kérdésekben tehát mindennek úgy kell maradnia, ahogy eddig volt. – És ha oktalanságokat cselekednék is!
Nem tűzök ki tehát magam elé e dolgokban principiumokat…
Legfeljebb annyit: – hogy minden egyes esetben jól, vagyis jobban meg fogom gondolni és mérlegelni fogom, – mint tegyek? S hogy e mérlegelésben számolni fogok a kényszerűséggel is… Azzal a szomorú kényszerűséggel, hogy valamilyen vagyok, – mert engem valamilyennek teremtettek… S miután nem én kerestem e földi útvesztőt, – tehát nem is az én bűnöm egészen, ha eltévedek benne! …
Igen – és még egyet! – Hogy úri nép közé most már hosszú ideig nem fogok menni, – még elvétve sem, mint eddig, – még Pártfogómhoz sem, – nehogy ilyesmi még egyszer előadódjék!…
Így történhetett, – e meggondolások bizonytalan eredménye okozta aztán, hogy egy újabb megpróbáltatás estéjén épp oly nyomorult habozással kellett megküzdenem afelől, hogy mitévő legyek, – éppúgy, mint annakelőtte.
Egy nap abba a kis korcsmába menten ebédelni, ahova a fuvarosok, mészárosok, kéményseprők és zenészek szoktak járni s ahol már ismernek engem William Smart néven, mint odavetődött, elszegényedett idegent – s kedvelnek is valamennyire…
Katolikus – tudtommal nem volt köztük, – legalább is senki sem nyilatkozott eddig ily irányban előttem. – Ezek az emberek dolgoznak s mint az állatok: – már csak a korbács suhogására tudnak figyelni…
Hajtják őket s ők az út keréknyomait és menetelő lábaikat figyelik csupán és semmi egyebet – s legfőbb gondjuk az, hogy nagyon meg ne üssék magukat a zökkenőknél, – hogy kikerüljenek egy követ, hogy a hámot meglazítsák feltört hátukon, vagy izzadtságukra egy kis szelet kapjanak…
S ez a korcsma: – ez az istállójuk, ahová gőzölögve, elfásult arccal beállítanak este s ahol a kenyeret éppoly súlyos mozdulattal s óvatosan szelik és aprítják, mintha kezükben mázsás kést tartanának…
Sokat néztem őket – s talán általuk éreztem meg először a kenyér mély komolyságát!…
Legtöbbször szótlanok… Ott ülnek komoran s a borukba bámulnak… – – Néha azonban valamely szószátyár nagy ívű elbeszéléseit hallgatják ámuló figyelemmel – s anélkül, hogy csak egyszer is helyeselnének, hirtelenül nagyokat hahotáznak neki, – amíg aztán rövid idejük letelvén összeszedelőzködnek s zordonan, köszönés nélkül mennek el.
Néha aztán kitörnek: zabolátlan és kicsapongó mulatságokban….
S ilyenkor nyersek, vérszomjasok és ügyetlenek, mint a farkasok.
Ez az egyik fajta. – S bár: őket becsülöm jobban… – mégis különösképpen a másik fajta az, amelyhez jobban vonzódom.
S ez: a semmittevők, gézengúzok, naplopók tréfás, széltoló és jókedvű fajtája.
Ezek szimatolók: – kiállanak az utcára és lesik a szelet: honnan hoz pecsenyeillatot?… Akkor aztán odaállanak a sülő pecsenye mellé…– s hogy hogy nem, mindig jut is nekik valami belőle… Néha szolgálatért is, – persze csak könnyű szolgálatért: – elvisznek egy levelet a királyi postára, vagy vigyáznak valami boltajtóban, amíg a targoncások behordják az árút… – s ilyenkor aztán szigorúak! S oly fennhéjázók szegény targoncásokkal, mint valamely felsőbb hatalmak… – – Ha pedig már nagyon szorul a kapca, – még egy kis munkára is ráfanyalodnak szegények: – egy kádból, vagy kondérból kihordani a hentes szennyes vizét egy kis kolbászért, vagy töpörtyűért, – egyszóval, úgy látszik legtöbbször akad valami… – s nékik üzleteikhez már megvan a maguk ismeretségi köre is… Nem egyszer magam láttam, hogy értök küldenek a korcsmába – s megbízójuk oly szépen beszél velük, ahogy a nehéz munkásokkal soha… (Ezeket csak szidni szokás!) – A mi embereink aztán udvariasan, – egy világfi módján mosolyognak… – s csak hosszas meggondolás és tárgyalás után állanak kötélnek.
De ha ilyen foglalkozás nem akad, még mindig lehet koldulni, – vagy erőszakoskodni, – vagy kitalálni valamely mesét, – például hogy: – «hallottuk ám, hogy Önnél, Sir, be akarnak törni» – s a megijedt kereskedő ilyenkor talán juttat is valamit a derék hírhozónak… Nem is szólva arról, hogy ők aztán a város híreiről igazán kitűnően vannak értesülve…
S van aztán egy különös kedvtelésük!… – Nem is értem! – Ők a fáradt munkások fáradhatatlan szórakoztatói… S bár megvetik őket – mégis, – ez éppen az érthetetlen! – nincs talán több ilyen hűséges egyesülés! S az az egy korty bor is, vagy egy falat étel, mely kijár asztalukról, – mily silány jutalom ez e pompás előadásokért! Úgy vélem azonban, hogy saját magukat mulattatják ők – s hogy fölényük élvezetétől oly mámorosak ilyenkor…
Ők az elhullott csirkék fogyasztói az egész városnegyedben… S felmagasztalói… Még pénzt is adnak érte, – sőt! Ez az illendőség, – mert felfogásuk szerint az ilyesmi egészen más dolog, mintha hurkát csennek az utcai árustól s elinalnak véle, mint a rókák…
Egyszóval: ezt a furcsa fajtát kedveltem jobban, – mert mulatságosabb volt… S különösen egy fickót szerettem közülök, – szinte felnevettem valahányszor ingatag alakja megjelent az ajtóban.
S ez: egy William Pearchy nevű zenész és nyelvtanár volt. – Hiszen nem volt ő sem zenész, sem nyelvtanár… – az az hogy nemcsak ez volt, – mert ezeken kívül egy egész sereg más foglalkozása is volt, amelyek közül azonban voltaképpen egyet sem űzött. – Így például az embereket egészen jól le tudta rajzolni. – Mikor tehát a gazda korcsmáját végre húsz év után kimeszeltette: Pearchy végezte ezt s napokon át ott állt egy asztal tetejére állított széken… Mert ő nem elégedett meg a meszeléssel magával, hanem, – mint mondá, – «művészies» dolgokra törekedett – s ezért odafestette a tulajdonost is a falra, –egy öreg, halfejű embert, amint két borospalackot hoz a hóna alatt… (Bár: – őszintén szólva palackot még ebben a helyiségben egyet sem láttam.)
Ezen kívül: – előadása szerint apja voltaképpen «hajótulajdonos» volt s őt a mészáros-mesterségre taníttatta, – sőt tizenhat évvel ezelőtt már néki magának is volt «egy sokkal szebb» korcsmája, mint ez… –
Nyelvtanár pedig úgy volt, hogy egyszer állítólag egy évig élt Franciaországban s ezalatt «tökéletesen» megtanult volna franciául…
Zenészsége volt a legvalódibb: – mert kétségtelenül nagy tehetsége volt a hegedűhöz, – de viszont nem igen játszott… – «Kifárasztja a térdemet», – ezt szokta volt mondani s aztán szomorúan legyintett utána…
Szóval… – evvel az alakkal kölcsönös megbecsülésben és tiszteletben tartottuk egymást: – ő nagyon tisztelt engem, mint «művelt lelkű úriembert» – én pedig furcsa, rendkívüli s nem érdektelen tulajdonságait méltányoltam. –
Rendesen korábban jöttem mint ő… Ziláltan, feldúlva és lelkendezve szokott érkezni s egyenesen hozzám rohant…
– Sir, – mi történt ma velem! – kiáltotta s már is belefogott nagy ívű elbeszélései egyikébe.
Ha pedig én késtem valahol… – mint egy hű kutya, mindjárt az ajtóban hozzám csatlakozott – Mert addig ő le nem ült, amíg engem nem látott, – addig ő csak úgy «kószált,» – asztaltól asztalig – s nézte, vizsgálgatta, hogy az emberek mit esznek, – egy-egy megjegyzéssel fűszerezve ebédjöket, – például:
– Ez a hal nem jó ám, – csak sósan… – S azzal tovább állt.
Egy este sonkazsírt hozott magával valahonnan s nagy lakomát csapott… Ma, kivételesen nem volt elkeseredve semmiért – s engem roppantul szórakoztatott már maga a látvány is, ahogyan hozzákészülődött… Persze, – mindenekelőtt is széles mozdulattal megkínált s miután elhárítottam a tisztességet – megértő és alázatos tekintetet vetve felém, rögtön nekilátott.
– Hohó! – kiáltotta bevezetésül.
Aztán a legnagyobb gonddal, szinte műértelemmel vette kézbe zsákmányát, – alaposan megvizsgálta, – forgatta, majd össze-vissza hazudva mindenfélét, felszeletelte. – Szakadatlanul beszélt.
– Mert lássa Sir, – az ilyen emberek nem értik ám, hogy mi ebben a kitűnő… És kidobják ezt a pompás darabot, – nézze Sir… De én, aki hentes voltam, – én ne tudnám méltányolni mi ez? – Mert, ha, – számításba vesszük, hogy hányszor életében volna boldog – még a leggazdagabb ember is, ha ilyet vacsorázhatnék, amit most én… Például, mondjuk, ha beteg – nem?… És ilyen pompás étvággyal… Hohó – mit adna az, azért! – – Mert mi az, ha az ember egy kicsit rongyos? – Milyen nagyszerűen lehet még ilyen rongyos nadrágban fütyölni! De hogy! És hogy lehet é-é-l-ni! – Hahaha! – Nem? – Vagy: vegyük csak egész őszintén, – vegyük a fogházat… Ha azoknak volna némely nap egy ilyen finom darab sonkazsírjuk… Például ennek a Mac Rochumnak… – Hallotta, Sir, hogy Mac Rochumot elfogták?…
– Mi? – kiáltottam felugorva.
– Nem tudta? – Igazán? – Mac Rochumot bezzeg… – Node megérdemelte, – nem?
Nem törődve a gyanúval, melyet benne kelthetek, vettem a kalapomat és mentem…
Kinn hideg, ködös, gyalázatos éjszaka volt már. – Mintha fejbe vertek volna, oly bódultan botorkáltam az utcákon, de nem sokáig…
– Rövid idő múlva visszatértem Pearchyhez, aki még mindig evett.
– Nézze Mr.Pearchy, – mondottam néki halkan, – egészen a közelébe húzódva, – nézze, – nekem okaim vannak, hogy Sir Mac Rochum ügyéről pontosan értesüljek, – no de adjon egy falatot nékem is!…
– Parancsoljon drága Sir, – mondá.
– Úgy!… Jó! – Ez elég is!…– Mondja Pearchy úr, – tenne Ön nekem egy szívességet?… – Igazán meghálálnám!… – Nézze ezt nem fizetségképpen adom, – ne sértődjék meg… – de hát szükség van rá, – mert így nem engedik be… Itt van egy kis pénz, – vegyen magának holnap egy rend ruhát az antiquariumban – és ami kell… – Különben, majd én veszek Önnek, mert, – bocsásson meg, – attól tartok, hogy elkölti.
– Ahogyan parancsolja Sir, – felelte az olyan ember nyugodt önérzetével, – aki tudja, hogy szükség van reá.
– Szóval Ön felöltözik rendesen és mihelyt a tárgyalást kitűzik, – elmegy erre a tárgyalásra… Rögtönítélő bíróság, – ezt tudja! – tehát ez valószínűleg már a napokban lesz… Ha megengedi, – élelméről is gondoskodni akarok erre az időre… Legjobb lesz talán, ha itt előre kifizetem, – mondjuk egy hétre, – mit gondol?
Hívásomra megjelent a halfejű öreg…
Pearchy pedig hátravetette magát a széken, – nem is méltatva pillantására azt a korcsmárost, akit oly szépen lefestett – s bizonyos hanyag méltósággal tűrte el, hogy kifizessem ebédeit, – mintha azt akarná kifejezni viselkedésével, hogy az ilyesmi – közöttünk, – igazán szóra sem érdemes… – Hiszen igaza is volt!
– De hát mégis csak Sir! – jutott egyszerre eszébe, – de hát mégis csak, hogy van az? – Miért nem megy Ön el, Sir, saját maga?… – kérdezte kissé szemtelenül. – És megint igaza volt.
– Hogy én mért nem megyek el? – gondoltam csendes szomorúsággal… Azért Pearchy, – azért nem megyek el, – mert mégcsak gondolni sem merek rá, hogy elmenjek… Bizony, Pearchy – még csak eszembe sem jutott eddig, hogy elmehetnék… – Ezt gondoltam, – de természetesen másként válaszoltam.
– Tudja Pearchy, – mondottam, – én, tudja, ismerem az elnököt – és nem szeretném az ilyesmiben – tudja, befolyásolni… – nyögtem ki nagy nehezen az ostoba feleletet. – Szóval megegyeztünk? – kérdeztem aztán… – Emberem bólintott.
S én rögtön a történtek után haza is mentem. – S ahelyett, hogy azon gondolkodtam volna: – mi itt a teendő? – lefeküdtem s az éjjel s másnap egész nap aludtam. – Másnap éjjel pedig reggelig bódultan kódorogtam… – filozófiai kérdéseken, majd Marcus Auréliusnak egy homályos helyén törve fejem.– S így ment ez napokon át. – A ruhát is csak három nap múlva vettem meg.
S természetesen Pearchyvel is bajok voltak!… Mintha lelke nem tűrné, nem bírná elviselni a rendet! – az ebédeit olcsóbb áron albérletbe adta egy fűszeresnek… Ami pedig a ruhát illeti: – ebben is nagyon egyszerűen járt túl az eszemen… Persze eladta azt is…
Mégis: pontosan teljesítette kötelességét – már a maga módja szerint.
A tárgyalás valóban megkezdődött Advent első hetében.
S ő: – ott ácsorgott a törvényszék kőcímeres kapujában s mindenkit megrohant hírekért, mint egy útonálló… – Sőt ebben, úgy látszik, bizonyos kedvtelését is lelte, – legalább ahogy lelkendező előadásaiból kivehettem…
Bátran és hősiesen – nem törődve a veszéllyel, amelynek kiteheti magát, – valóságos szemtelen ostromot intézett hivatalnokok, szolgák, idegen úriemberek ellen – s ezek állítása szerint s bámulatos módon mind szóba is állottak vele… oly ellenállhatatlan volt, – oly elemi erővel «dolgozott»! – Sőt: ahogy büszkén mesélte «bizonyos összeköttetésekre» is szert tett ezáltal.
A kópé egy kitűnő mesét talált ki arról, miként lett néki Mac Rochum adósa még aranyozó-korában… S hogy ő ennélfogva voltaképpen nagyon érdekelve van Mac Rochum élete és halála körül, – mert a «pénzecskéje mégiscsak fontos az embernek…– ezt be lehet látni!» –
Csak éppen, hogy megzsarolt néha, – de ezt is meglepő szerénységgel tette a vén fiú s némi bűntudattal:
– Adjon egy kis pénzt, drága Sir, – mondá… – Hiszen nagy lókötő vagyok, – belátom, – de hát ön oly jóságos!…
S amit becsületére feltétlenül el kell még mondanom: – igazán diszkrét volt velem szemben mindvégig… Soha egy szóval sem érdeklődött többé, mi köt Mac Rochumhoz?… – Sőt: úgy látszik, oly finom lélek volt, hogy még csak nem is gondolkodott felette. – Ő a dolgát végezte – s nagyobb szenvedéllyel igazán már nem is lehetett! Szerepébe már néhány nap múlva annyira beleélte magát, hogy komolyan aggódni kezdett Mac Rochum életéért. – Sápadtsága, aggodalmas arckifejezése mind ezt fejezték ki nekem s az a szomorú hanglejtés is, amellyel tudtomra adta, hogy:
– Rosszul áll az ügy Sir, – rosszul áll… Bizony!
Ezzel szemben annál nagyobb meglepetés volt látnom, hogy éppen az ellenkező érzések sem hiányoztak belőle… – Némely nap mintha haragudott volna reá, hogy nem hoz elég érdekességet esete s oly kaján volt ilyenkor, – hogy biztos voltam benne: – ma boldogság volna őkelmének azt újságolnia, hogy látta, saját szemével látta, miként akasztották fel szegényt. – Erre vall az is, hogy mint a kopó esett nekem következő nap délutánján s szeme csillogott a jóleső izgalmaktól.
– Fogják itet… – Zúzzák nagyon! – huhogta. – Huhh! –
Ez egy keserű legény ám, ez az elnök… Képzelje csak, Sir, – addig csavarta, amíg mindent bevallott.
– Úgy? – kérdeztem csendesen. – És ítéletre mikor kerül a sor? – Mit mondanak?… – Már talán holnap Sir… – Úgy lehet! – Maga mindenesetre legyen megint az órások utcájában…– de ne ácsorogjon – ez aztán igazán nem illik gentlemanhoz… Tudja megszagoltam ám, hogy van ott az egyik udvarban egy kifőzés… De Isten engem! – Arra megyek tegnap, hát érzem: – ez bizony ürühús! – Na szóval legyen ott és én majd oda beszaladok Önhöz – és akkor idejében megtud mindent…
Aznap aztán keserves éjszakám volt. – Mihelyt lefeküdtem, rögtön elaludtam ugyan, – de mint a lidércnyomás egyetlen egy gondolat kínzott egész éjszaka. S különösképpen – ez a gondolat még csak nem is a dologra vonatkozott. – Mielőtt lefeküdtem volna, felhasítottam ujjamat egy, az ablakdeszkába vert, rozsdás szeggel – s mielőtt elaludtam volna, arra gondoltam, hogy most már talán elüszkösödik ettől az egész karom s le kell majd vágni… – s ez a gondolat aztán különböző formában oly irtózatosan gyötört egész éjszaka, hogy többször arra ébredtem, hogy nyöszörgök… Így először is többször megjelent előttem az a bizonyos hordóhangú fizikus, amint éppen kezdi vágni a karomat, – de nem is a karomat, – hanem valahol a karom fölött – nem is tudom, mit s az a sapka van rajta, amelyet én Mr. Pearchynek vettem a zsibvásáron… –
Úgy látszik, néki adta el a sapkát, – gondoltam… S közben biztosan elmondta azt is, hogyan jutott hozzá s hogy mivel bíztam meg… – Mert hiszen bőbeszédű!… – – Elárult! – állapítottam meg elszörnyedve.
– Aztán arról volt szó közöttünk, – két ismeretlennel tárgyaltam róla, – hogy hiszen nekem voltaképpen három karom is van, – azért kell az egyiket levágni…
Elviselhetetlen éjszaka volt! – Valószínűleg lázam is lehetett, – mert facsaró egy víz voltam, mikor hajnalban végre felijedtem.
– Bűneimre bocsánatot! – e szó volt ajkamon, mikor öntudatra tértem. – Kinn a fuvaros kiáltásai hasították át a ködöt – s lámpások fénye imbolygott a derengésben.
Rögtön felugrottam vackomról s magamra kapva legjobb ruhámat, – mosdatlanul szaladtam ki az utcára.
(Folyt. köv.)