Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Füst Milán: Advent (II.)

2008.12.19

A D V E N T 

(Nyugat 1922/1-6.)

 

 Füst Milán fényképe (PIM fotógyűjtemény)

 

Füst Milán (1888-1967)

 

2.

 

Odakinn nemsokára szerény, öreges köhécselés hallatszott s röviddel azután a házigazda karján egy pedáns öltözetű, töpörödött emberke jelent meg az ajtóban, aki féloldalát mintha maga után húzná.
– Ohó! – kiáltották üdvözlésére – s ő öregesen és nagyon barátságosan ingatta rá a fejét – mint valaki, aki cimborái közé érkezik.
Ámde különös! Mihelyt töpörtyű alakja beért a gyertyák fényébe s életvidor, friss és ravaszkás szemei megcsillantak előttünk s mihelyt csengő hangján megszólalt – elfeledtem, hogy öreg emberrel állok szemben.
– Van Gelden, az elnök – s ez itt a mi kedves Esdaile baronetünk, – akinek nővére a király második unokatestvérének neje, – s aki csak azért tisztelte meg szerény hajlékomat, hogy Önt megismerhesse, – szavalta az ügyvéd azzal a mechanikus gunyorossággal, mely mindig oly ellenszenves volt nekem ...
– Isten hozta Öcsém, – hiszen ismerem nővérét és ismerem családját, – kiáltotta az öreg olyan örömmel, mint egy gyermek, ha mézet kennek az orrára, hogy lenyalja.
– Mit örülsz annak oly nagyon, hogy ismered családomat? Te mafla! – gondoltam, mialatt meghajtottam magam előtte, s majdnem egészen elfelejtettem kivel beszélek.
– Ez volna a «gyilkos»? – kérdeztem magamtól meglepve ... Ez a gyengeelméjű komédiás? – nézzük csak! ...
– Hogyne, hogyne, – fecsegett ő tovább udvarias üdvözlésemre. Hiszen egy vidékről valók vagyunk! – Hát nem tudja? – Hogyne! ... Hát persze, – az én jó cimborám, Cobboldra persze maga már nem emlékezhetik szegényre ...
– Valóban nem, – de hallottam felőle ...
– Kitűnő cimbora volt, – együtt fütyöltünk, – no de mennyit! ...
– Nagybátyja volt – mi? ... Boldog idők! ... Három pint volt a mértéke neki – szegénynek ...
Közben izgett-mozgott s mindent jól megnézett magának s meg is tapogatott egyet-mást. – A mérleget is fel akarta emelni – de az ügyvéd kivette a kezéből.
– Nem értem uraságodat, – kérdeztem kissé bátortalanul.
– Nem ért? – kiáltotta. – Hát hogyan hogy nem ért? – Hát hogy lehessen ezt meg nem érteni? ... Mondom egész világosan: – három pint – volt – a – mértéke – neki ... – Még most sem ért? ... – Mosolyogtam.
– Hogyan? ... – mert megvallom, – még most sem értem ... Uraságodat...
– Hát úgy, hogy mindenkinek megvolt a maga mértéke, – még ezt sem tudja? – Látszik, tapasztalatlan ember ... – És ami a mérték volt, – az a törvény volt ... – Most már érti?
– Miféle mérték? – haboztam. – Hahotázott.
– Miféle mérték? – Hát maga a világon semmit sem tud? – Hát hogy mennyi fér bele! ...
– No és Uraságodba mennyi fért bele? – kérdeztem kissé szemtelenül.
– Nézd, milyen kíváncsi a kis huncut, – kiáltott fel a vékony hangú felé kacsintva. – S felhangzott megint a dörömbölés.
Hogy mennyi? – kiáltotta. – Hát, – tetszik tudni, – a tendencia lefelé menő irányzatot mutat, – sajna! ... Manapság már csak: négy pintecske egy ülésre ... lássa, – ott ... – ott már ki is van készítve nékem – mutatott a másik szoba felé ... No de akkor! – Más világ az kérem! Akkor: hat és fél – abbiony! – Az volt nékem az én megboldogult mértékem ... – folytatta sóhajtva. – No de üljünk is mindjárt neki ... – Mi?
– Menjünk át a másik szobába! – Indítványozta gazdánk.
S a társaság megmozdult erre.
*
A szolga, – anélkül, hogy figyelni tudtam volna rá, ott tett-vett körülöttem egy ideig ... Aztán elvitte a karos gyertyatartókat a másik szobába ...
– A sötétség kellemes! – állapítottam meg borzongva ...
A kandalló tüzébe bámultam, majd a lángok játékait figyeltem a sötét padlón ... – s elszórakoztattak ...
hogy mi idézte fel aztán, – nem tudom: – talán vörös, gyászos lobogásuk? ... Valami ismét eszembe hozta szegény barátomat ...
Lehet, hogy az örök éjszakán tűnődtem megint s azon, hogy a tűz, – bizony a tűz egyszer végleg kialszik! ...
Csak akkor ocsúdtam fel, mikor a társaság már a másik szobában zajlott.
– Két és fél! ... három ... Hohó – mi ez? ... – Rendben van! – négy apró pintecske ... – Kivan a mérték! – kiáltá ugyanaz a hang diadallal. – No de hol a Baronet? – Eltűnt?
– Itt vagyok! – kiáltottam s nehogy értem jöjjenek, sietve bementem hozzájuk.
Tekintetem merev lehetett s idegenszerű, – ezt magam is éreztem az ajtóban.
Ők pedig ott ültek egy kisasztal körül ... – – a kékesszínű, tömör bútorok fényjátékában, mint valami acsarkodó, hangos árnyalakok ... – Az ügyvéd a pohárszéknél a bort mérte ... – Megrázkódtam.
– Fel kell ébrednem, – gondoltam s újra átjárt az a bizonyos aggodalom ...
– Milyen szép itt Önnél! – mondottam gyorsan, – a remekül villogó teríték felé vetve egy pillantást ... – Leüljek? – gondoltam, – vagy menjek el? –
– Hiszen mondom én, hogy ez egy költő-féle! – kiáltotta gazdánk, – egy poharat nyújtva felém. – Igyék költő úr!
– Éljen a költő! – riadtak rám minden oldalról, felém zúdítva poharaikat ... – S valami nevetés-féle zaj lendült meg erre körülöttem, mely végighullámzott a szobán, – aztán eltűnt ...
– Bódult vagyok, – ebből baj lesz! – állapítottam meg ...
– Igen, – ... kábult vagyok ... olyan, mintha sokáig sötétben ültem volna ... – valahol! ... de hol is? ...
S most kikerülnék a zajos, napfényes piacra.
– Inni! – kiáltotta felém az elnök, mintha egy hajón parancsnokolna.
– Inni! – visszhangzott a kórus s én zavart mosollyal emeltem poharamat. – A bor most jól esett. – Nem tud egy jó tréfát, Baronet? – kérdezte harsányan az elnök, miután letette poharát.
Halljuk, halljuk! – kiáltották a többiek gépiesen, – minden érdeklődés nélkül. – Jobban vagyok! – gondoltam ezalatt, – hála Istennek! ...
– No, – nem tud egyet? – bíztatott az elnök.
– Hát, – talán ... – feleltem bizonytalanul s mosolyogni próbáltam.
– Talán, – az nem beszéd! – Szavalta valaki mögöttem.
– Ugyan ne szerénykedjék! ... – Az ilyen költő-féle csak tud egy jó tréfát! – mondotta most az ügyvéd ... Ha meg tud, – akkor meg igazán ne sajnálja, Sir ... – Az elnök úr nagyon szereti ám a jó tréfát ...
– Hogy szeretem-e? – Nemcsak szeretem, hanem becsülöm! – mondá ő hirtelen haraggal ... – Tudják maguk, mi van egy jó tréfában? – Esküszöm: fogalmuk sincs! ... – Tudják, mi van benne? – életbölcsesség! – vágta ki, mint az ítéletet ...
– Az – az! – zajongott mindenki! – s nékem szörnyű látomásom volt e pillanatban! ...
Amint a bólogató fejeket néztem ... – iszonyatos! – mintha véresek volnának! ... – riadtam fel – s abban a pillanatban már láttam is őket véresen gurulni ...
Az arcom nagyon eltorzulhatott ...
– A bor, úgy látszik, túlságosan felizgat, – állapítottam meg ... – Pedig milyen kellemes ez a bódultság! ...
– Hogy szeretem-e a tréfát? – harsogta tovább az elnök ... Tudja-e mire voltam képes egy jó tréfáért? ... – Nézze csak! – Valaki egyszer azt mondta nekem, – legyek fenn vele két nap két éjjel egyhuzomban ... Nagy kedve volna rá, – azt mondja ... No jó – és mi a fizetség, – kérdezem ... Gondolkozik ... Nézze, – mondom neki: – egy jó tréfa ... De kendnek kell ám kigondolni – úgy ám!
– No és? – kérdezték többen.
– Mit no és? ... Ki is gondolt egyet, de milyen nagyszerűt! ...
– Halljuk! – halljuk! – kiáltotta mindenki.
Az elnök mosolygott. – Bolondok ezek! – mondá nékem feléjük intve és ivott.
– Aztán, tudja Baronet – folytatta később, – egyszer meg megkértek, – járjak el, segítsek, – kényes ügy, meg mi ... Egy özvegyasszony, – a fia meg beállt valami betörőbandába ... Kegyelem kéne persze ... Két hétig szaladgáltam nekik...
– No de elég kövér volt-e legalább? – kiáltá most mohón fellobbanó arccal az a bizonyos magas, rosszkedvű úr, – akiről még mindig nem tudtam, ki legyen – s aki, – ahogy most megállapítottam, nyilván azért oly savanykás, mert mindig asszonyokon jár az esze ...
– Tudhatná Mr. Maton, – hogy az asszonyokat megveti ... – gúnyolódott a vékony hangú. – S az elnök is nevetett.
– No! – Egyszóval az is tudta már, mi a fizetség ... –
– Legalább tudjuk mi is! – mondottam ... Legalább tudom, – ha majd kérni akarok Uraságodtól valamit, – hogyan kell benyitnom? ...
– Tartom szerencsémnek Nemes Baronet! – mondá ő egész szertartásosan s egy kissé meg is hajolt ... Egy pillanatig komoly csend lett erre.
– No – és mi van az örökségi ügyemmel! Elnök? – kérdezte az ügyvéd.
– Egészen jól áll, – mondá s szemével az ügyvéd felé kacsintott. – A továbbiakról még majd beszélünk.…
– No – és mindenki csak tréfával fizet? – kérdeztem ekkor ártatlanul hangsúlyt igyekezve szavaimnak adni. – Különös, fitymáló tekintetek érték arcomat...
– Ravasz ember, – mi? – mondotta az ügyvédnek, rám villantva szemei fehérjét. – Elpirulhattam.
– Úgy látszik, – félreértett, Sir, – kezdtem ...
– Hagyja, Baronet, – vágott ő szavamba jókedvűen. – Sose erőltesse meg magát! – – Igyunk! – adta ki a parancsot.
– De Ön félreértett, – Sir, – kezdtem újra ...
– Inni! – kiáltotta ekkor a kórus. – S én újra ittam.
– Hát, – ami a fizetséget illeti, – mondotta most a fizikus letörölve bajuszát, – furcsán vagyunk mi avval tulajdonképpen ... Mert ... mert – hiszen akárhogy forgatom, – az emberek gazok! – és punktum... – csattant fel hirtelen. – – Azt nyafogják, – hogy hát hiszen én úgy sem tudlak téged megfizetni ... hogy hát így – úgy, – hiszen te megmentetted az életemet ... Hát meg se próbálják ... És miért nem? Mert gazok! – egész egyszerűen! ... – kiáltotta és keserűn, passzióval nevetett utána.
– No de én kifogok ám rajtuk – de még hogy! – folytatta azután. Azelőtt, – persze az még másképpen volt ... Azelőtt persze még szamár méltóztattam lenni ... No de manapság már egy kicsit meggondolom ám a dolgot ... Először is tallért akarok látni, – addig ki sem veszem a zsebből a kezemet ...
Az elnök bosszúsan nézett a beszélőre.
– Nem szégyelli magát, – kérdezte dörmögve.
– No – no – no... Elnök Uram! – – Előbb ezt hallgassa meg, azután beszéljen. Nézze csak! – nem olyan egyszerű az! Lássa, – húsz év előtt Párizsban tanultam a L'hôtel Dieu-ben ... Egy adóbérlőnek a lánya feküdt benn, – gazdag ember, – a lánya meg nagyon beteg, – hát gondolom – nézzük! – mit tud a tudomány? – Tanulmányozzuk a dolgot, – forró láz, önkívület ... Egy reggel, – még az álmot sem törültem ki a szememből, – csak szaladnak értem, hogy a végét járja ... Veszek egy köpülyt, meg ami szükséges ... Hát csakugyan! – Ott fekszik, – se lélegzet, se szívverés, – hát bizony ennek vége! – már kezd is kihűlni ... Ott állok és gondolkodom, – akkor aztán hirtelen eszembe jut egy régi dolog ... – ezt egyszer Dániában láttam, – persze erre való a tapasztalat! – Szó ami szó – tél volt ... gyorsan kitakarni – egy vödör jeges, havas vizet reá úgy ahogy van ... Hát nem felijedt? – És avval aztán neki, – elkezdtük a pálcával ütögetni, – a másik meg dörgölte, ahogy csak bírta ... – persze nyögött, de aztán jól betakartuk utána ...
– No – és? – kérdezte a savanyú arcú.
– Hát – kutya baja! – Egy hét múlva felkelt. – A fizetség meg tudja mi volt? – Semmi! – kiáltotta és oly elkeseredetten nevetett, hogy majd megfulladt bele.
– No ez furcsa, – igazán furcsa, – sipította a gyapjúkereskedő. – No de hát tudni kell ehhez, – hogy ma már aztán másképpen megy ez a dolog ... Ma odahivatnám az apját és azt mondanám neki: – Nézze meg a leánykáját, Uram, – úgy! – és most letenni szépen tíz aranyat, – úgy! – és akkor aztán hozzákezdhetünk ...
– Úgy van! – Nagyon helyes – fakadt ki most már az ügyvéd is ... – Ezek azt hiszik, hogy az ember bolond! – kiáltotta s általános helyeslés követte szavait.
– Ostobaság! – csattant ekkor közénk egy éles hang ... – Mindnyájan riadtan néztünk az elnök felé ... – Egész sápadt volt a haragtól.
– Mi ostobaság? – kérdezte a fizikus és ő is belesápadt.
– Mindaz, amit Ön itt előadott, – mondá az elnök rendíthetetlenül.
– No-no Elnök Uram, – mi ismerjük már a Maga mondókáit, – mégpedig egészen jól, – mondta kesernyésen, s a hangja mégis a hordó kotyogásához kezdett újra hozzászelídülni. – Nagyon jól ismerjük – ismételte. – De hát én másképpen vagyok vele, tudja ... Maga ... Maga szereti az embereket ... hát csak szeresse ... én meg gyűlölöm, – dögöljenek meg! – kiáltotta megint rekedten és elfordult.
Az elnök megvetően legyintett.
– Ostobaság! – mondotta még egyszer halkan s mintha reménytelenül nézett volna maga elé.
– Hát olyan nagyon kell magának az a tallér? ... Nem jobb egy jó tréfa – kérdezte aztán s a szemei ismét ravaszkásan kezdtek ködleni ...
– Játszik ez? – vagy komolyan beszél? – gondoltam ekkor.
– Hát hiába! – sóhajtott a gyapjúkereskedő ... – Ebben most mégis csak a mesternek van ám igaza – Elnök! – Mert nem gyűlölni való az ilyen?
– Hát – szeretni kell az embereket, – vagy gyűlölni? – kérdezte most az elnök egészen szelíden ...
– Csak szeresse! – mondtam már, hogy csak szeresse! – mondotta a fizikus vállat vonva ... Hisz nevetjük is eleget! – mire megy vele? ... Tréfákat – azt igen! – Azt kaphat!
– Aztán mondja csak – nem jobb, ha olyat vár az ember, amit kaphat? – tette fel a kérdést ingerkedően mosolyogva ... És mondjuk, ha gyűlöl, – akkor meg mit kap érte?
– Mit? – kiáltotta a fizikus egészen felforrva ... Mit? – Semmit! – fakadt ki belőle az ügyetlenség s most már mindenki nevetett rajta. – Ő pedig felugrott és odaszaladt dühében az ablakhoz.
– Na lássa, – mondta az elnök szinte jóságosan ... Egy kis fölény Barátom Uram ... Egy kis fölény! – meg kell bocsátani az embereknek, – ennyi az egész ...
– Hogyan? Mit mond az Elnök Úr? – szóltam ekkor közbe a csodálkozástól egész izgatottan ... – S ő rám nézett ugyan, de aztán rám sem hederítve folytatta:
– Nézze csak, – mondotta, – Nem Maga is jobban jár, ha megbocsát? – Nem eszi magát, hanem nevet! ... – Nem jobb az? ... – – És azután: miért van Ön Másodorvos Úr úgy felháborodva? – Mert rosszak az emberek – mi ... – Hát aztán Maga is ugyanazt akarja csinálni, – ami úgy felháborítja? – Mondja csak? – Jobb lesz tőle a szájíze? ...
– Bolondság! – tette aztán hozzá és legyintett. – Nagy uzsorások az urak – ugye? – mondta és rám mosolygott, – aztán megint felhajtott egy pohárral.
Én ekkor azonban már alig tudtam türtőztetni magam. – Fojtott hangon kezdtem:
– Igen, – mondottam töprengve, – ha megenged egy kérdést Elnök Úr ...
– Tessék, – mondotta hidegen s minden érdeklődés nélkül.
– Nem ismerem itt ki magam, – morogtam ekkor félhangosan ... S az Uraknak nyilván az is a szándékuk, hogy ne ismerjem ki magam ...
Természetesen: – ostobaság volt ezt mondanom. – Szerencsére úgy látszik, nem igen figyeltek reám ... A többiek a párizsi esetet vitatták tovább s csak az elnök nézett gúnyosan, – összehúzott pillákkal egyenesen a szemeim közé.
– Nem értem, – hadartam ekkor idegesen, – nem értem Uram, – miféle jóságról beszélnek itt Önök? – Egy másféle jóságról talán, mint amelyről én tudok? ... – Az elnök mosolygott.
– Hát tud Ön róla egyáltalán valamit? – kérdezte.
– Valamit képzelek felőle Elnök Úr, – azt talán mondanom sem kell ...
– Hogyne, hogyne! – szóval képzelődik! – kiáltotta vidáman ... Sejt valamit felőle, – mondjuk így – ugye? ... Hiszen ezt akarja mondani ...
– Igen ...
– Hát persze! ... – Szóval csak sejt valamit, – no de én meg tudok valamit ... – mondá szinte ingerkedő fölénnyel.
– No és mit tud erről oly biztosan? – feleltem ... – Hiszen lehet, hogy többet tud, mint én, – azt nem vitatom ...
– Nem lehet, – hanem biztos Sir, – mondá és bosszúsan elhallgatott ... – Unottan forgatta aztán ujjai közt poharát ... S én nem tudtam, hogyan kezdjem.
Egy idő múlva azonban csodálatosképpen ő maga kezdte újra ... Lassan beszélt.
– Hiszen maga is hallott egyet-mást efelől, – bizonyára, – kezdette.
– Igen Uram, – feleltem kissé ingerülten, – bár hálásan is e komoly fordulat miatt. – De elhallgattam.
E pillanatban ugyanis az elnök arcán, – mintha fájás nyilallott volna bele, – különös, kínos fintor torzult ... – Aztán megszólalt újra s a hangja fáradtságot, kimerültséget, vagy valamiféle melankóliát fejezett ki.
– Na lássa! – mondotta még mindig maga elé bámulva ... – Na lássa! – De ha hallott is róla, – annyit talán mégsem hallott róla, mint én, – ugye nem? ...
– Honnan tudjam én azt Elnök Úr, – feleltem tétován.
– Na lássa! – felelte ő merengve és elhallgatott.
Az urak még mindig vitatkoztak.
– Ugyan hagyják már abba! – szólt rájuk, – de nem figyeltek reá.
– Nem tagadhatom, – mondotta ekkor ... Nékem az a határozott érzésem, Elnök Úr ... Hogy az Urak meg akarnak téveszteni engem ... – Én ebből az egész beszédből egy szót sem értek! ... tört ki belőlem.
Szemhéjait fáradtan emelte felém.
– Nagyon sajnálom! – mondotta közönyösen s megint elhallgatott.
– Hisz Ön a szellemekben? – fordult aztán hirtelen hozzám.
– Miféle szellemekben Uram? – kérdeztem meglepve.
– Mifélékben? – Már megbocsásson Baronet, – Ön szeret, úgy látszik, mindenről kétszer meggyőződni ... Úgy, ahogy mondom, Sir, – tessék csak nekem elhinni, – azt kérdeztem: – hisz-e Ön a szellemekben? ...
– Igyunk! – kiáltotta ekkor valaki – s mi megint üresen tettük le a poharat. – Ő pedig közelebb húzódott mellém.
– Mert, lássa, – mondotta most szinte bizalmasan, – nékem állandóan ezt dörömbözi ám a fülembe, – hogy legyek jó! – De mi az ördögöt legyek olyan jó? – folytatta szórakozottan.
– De ki? – kérdeztem rémülten. – Szinte kárörvendőn nevetett.
– Kik? – Hát a szellemek! – mondta most már szinte vidáman. – No de igyunk erre! – folytatta ... – s mielőtt felemelte volna poharát, – megjelent arcán az aggodalomnak és zaklatottságnak ugyanaz a kifejezése, – de nyomban el is tűnt. – Olyan volt, mint egy fáradt villám.
– Én nem tudom, – nem tréfál-e meg engem az Elnök Úr, – kezdtem ekkor ... – Rosszkedvűen nézett rám.
– Ugyan, – hagyja már abba ezeket a bolond gyanakvásokat Baronet, – mondotta szinte súgva ... Hiszen magunk között vagyunk ...
Erre a furcsa szóra valami hidegség megint megrázta egész testemet ... – Már nem tudom pontosan, hogy is volt ez?
Csak arra emlékezem, hogy nyomban utána nyílt, egyenesen és határozott kérdést akartam feltenni ... s hogy egy pár pillanatig reszkettem is a készülődéstől ...
De valami aztán óvatosságra intett. – S éreztem, hogy arcomba vérem melege lassan visszatér ...
– Szóval Ön ilyen összeköttetést tart fenn a túlvilággal? – kérdeztem lassan ... És kikkel érintkezik, ha szabad tudnom? ...
– Kikkel? – Hát szellemekkel!
– No de kik ezek? – Mindenkivel? – Vagy csak eggyel?
– Hát van vagy tizenhat ... Igen, – most éppen tizenhat, – felelte elgondolkodva – s oly rosszkedvűen, mintha terhes dolgokra emlékeztetném...
– No és mind ismeri őket Elnök Úr? ...
– Hogyne! – Már messziről! – Már a hangjáról megismerem a bitangját, ha kezd közelebb jönni ...
– Úgy? – mondottam ... s már megint ajkamon volt a szó ... – Várjunk még! – súgta ekkor valami.
– És Elnök Úr, – mit beszélnek ezek a szellemek?... – Kivel kell jónak lenni? – kérdeztem ekkor. – Mindenkivel? – Vagy csak egyesekkel? – Ez nagyon érdekelne engem ...
Ő az asztalra könyökölt és roppant nagy figyelemmel nézett reám.
– Hát bizony, – ez épp a kérdés Sir ... Önekik, lássa – az a véleményük, hogy hát mindenkivel ... – mert hát nagy itt a baj ebben a földi raktárban! ... – azt mondják legalább! ... – felelte és nagyot kacagott saját szavain ... – No de igyunk! ...
Bármily izgatott voltam, – én is nevettem ezen.
– És Ön nem hisz abban, amit ők tanácsolnak?
– Nagy huncutok! – Becsapják ám az embert! – mondá furcsa mosollyal s felemelve egyik ujját, – mintha engem is figyelmeztetni akarna.
– Maga, úgy látszik, megint szellemekről beszél, Sir, – fordult ekkor hozzánk az ügyvéd, – meglássa, magát egyszer ezek bevarrják egy zsákba és eladják a halpiacon, mint valami tonhalat ...
Nagy nevetés lett erre, – de az ügyvéd a szemeivel intett, hogy azért ne nevessenek túl sokat ...
Még nincs ám ki a mérték, – vetette ekkor ő oda felcsapva fejét s összeráncolva homlokát – s valahogy részeg méltósággal ... – Még nem igen tanácsos ám bizalmaskodni, – folytatta s úgy nézett körül köztük, mint a hajó kutyái közt.
– Eszemben sem volt Elnök, – súgta fülem felé hajolva s meghunyászkodva az ügyvéd ... – Csak nem gondolja! ...
Néztem alakját ... Milyen kicsi volt, mikor bejött – s milyen hatalmas most ennél az asztalnál ... – Mint egy szikla.
– Hát szó sincs róla, – az ő tanácsuk nehezen egyezik a mértékkel, – mondottam szemei közé nézve s felálltam. – És nehezen egyezik még valamivel ... azaz hogy … – nem is tudom ... – Meg kell bocsátani, Sir, – egy kérdést mégis csak szeretnék még feltenni.
– Tessék!
– Én ugyan nem voltam egy tárgyaláson sem, amelyen az Elnök Úr ítélt ...
– Fellebbezhetetlenül! – tette hozzá a könyörtelenség hangsúlyával az ügyvéd ...
– Szóval én nem hallottam még soha tárgyalni ... de hát azt mondják mindenfelé, hogy nagyon szigorú! ...
– Én – szigorú? – Ki mondta ezt Önnek? – kiáltotta oly boldog meglepetéssel, hogy első pillanatban elámultam ...
– Hiszen játszik velem! – tértem aztán észhez, – persze! – A gazember! – – De vajon az előbb is csak játszott volna? ...
– Hogy ki mondja, – Hiszen magam is egy csomó halálos ítéletről tudok, Sir ... – Így például, – nem is mondhatom, mennyire meglepett a Wire testvérének esete ...
Egyre jobban belemelegedtem: – s észre sem vette, miről is beszélek voltaképpen.
– Az? – Éppen az lepte meg Önt? – kérdezte keményen és felegyenesedett székén. – Éreztem, hogy védőállásba helyezkedik.
– Az olyan gazember volt Uram, – hogy ha száz élete lett volna, – mind a százat el kellett volna venni tőle ... Aminthogy elveszik azt még tőle egypárszor ...
– Ilyen kiváló, okos ember testvére? – kérdeztem.
– Hát, tudja és magam is ezt kérdeztem tőle ... – Mire a kiválóság! – ordította a szemembe ... – Becsülik itt a kiválóságot? – Mit csináltatok ti Key-vel? ... Vagy az sem volt elég kiváló nektek? Hiszen agyba-főbe istenítették még életében ... Mégis ki segített rajta? – Éhen hagytátok dögleni! ...
– Úgy? – Hiszen ez nem is éppen ostobaság, – mondtam halkan.
– Nem, nem, szó sincs róla ... éppen az, hogy nem volt az buta ember, – csakhogy gazember volt! ...
– Szóval hát – nem olyan volt, mint a testvére, – mondtam sóhajtva.
– Lássa – pedig éppen olyan volt ... Csakhogy mondok én magának valamit Baronet ... Vegyen mandulát, lisztet, cukrot és tojást, – öntse bele egy fazékba, – rázza jól össze, aztán tegye a tűzre tíz percre ... Mi sül ki belőle? ... Egy kotyvalék ... Ha pedig szépen összerendezi – és akkor teszi a tűzre, – kijön a puding ... Ez a különbség, Sir ...
– Érdekes – és igaza is lehet, – feleltem ... No de ... itt már mondanom kell valamit ...
 
(Folyt. köv.)