Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Füst Milán: Advent (I.)

2008.12.20

A D V E N T 

(Nyugat 1922/1-6.)

 

 Füst Milán fényképe (PIM fotógyűjtemény)

 

Füst Milán (1888-1967)

 

1.

 

«Jelek lesznek a napban...»
Olvasom: hogy el fogsz jönni, Uram, e világra s meg fogod váltani eredendő szenvedéseitől... S hogy Úrjövetkor, a Te Jöveteledkor nagy csend lesz a vizek felett ... a szelek majd megállanak ...
A Te Jöveteledkor, Uram … Uram … … kiáltok Hozzád! …
E világ lélegzete pedig majd elakad s a felhők megszakadnak ... S hogy jelek lesznek a napban!...
Aztán betettem a könyvet ... s csendben voltam. Nagy csend és békesség volt bennem e szavaktól s nem könnyeztem e percben a szegények, – szegény nyomorultak sorsa miatt sem s nem szégyenkeztem a magam gyalázatán...
Ó, ha tudnák, hogy én is katolikus vagyok!...
Aztán felálltam s felnyitottam ládám titkos rekeszét s elrejtém könyveimet... Az ajtózárat pedig zajtalanul kinyitottam...
Gyanús lehetek már az öreg szipirtyónak is, – furcsán nézeget néha... Hiszen amit a múltkor mondott, – az már csak nem is célzás!... - Egyre szemtelenebb lesz!...
– Már megint nem fizet Sir, – mondta ... A reggeliket még hagyján! – nem is bánom annyira, – de legalább a szobát ... Itt járok és szolgálom,– semmiért! ... Nem csodálnám, már megbocsásson, ha katolikus volna!...
Ránéztem akkor s láttam, hogy szemei, – ezek a furcsa szemek, melyek fiatalosan villannak, ha gyűlölniük van alkalmuk, – most csendesen, ravaszkásan régi gyanakvásai felett tartanak újra szemlét...
Megrázkódtam akkor, – vagyis ... Vagyis: – meg kell állapítani végre minden hazudozás nélkül: félek! – Nagyon félek!... S innen minden nyomorúság és gyalázat: a bujkálás, az alakoskodás, a hízelgés... - Mért is csodálkozom felette?...
Másnap aztán sietve fizettem neki – többet, mint ami járt volna... – ez is ostobaság! – Egyre gyengébb, bárgyúbb és ügyetlenebb leszek... Még eszére tér, hogy nem is vagyok az a szegény fickó ... aki napokra bezárkózik és tanul s nem eszik egyebet, mint kolbászt, meg megint kolbászt!... Amilyen szemei vannak, – egy nap át talál látni a ládám falán – s meglátja benne a sonkát ... – Ez is undorító! ... Ez a műszegénység!...
Hiszen a múltkor is aranyat talált a zsebemben!... Ha nemes pártfogóm, Thomas Thring Esq. tudná, mily meggondolatlan vagyok aranyaival!
No de mindegy!
Szóval: kinyitottam a szobaajtót, mert tudtam, hogy jönnie kell a teával... De nem jött...
Fel-lejártam tehát egy ideig... A kályhában ropogott a tűz – s engem újra körülölelt bús ölelésével az elhagyatottság...
Kinn a londoni színtelen, szürke égbolt az ablak keresztjei között ... s a szemben fekvő udvarban is ugyanaz a látvány: disznai között ugyanaz a fuvaros... – most szerszámot pucol... lovak ácsorognak egy kocsi elé fogva ... szemét ... Néha egy-egy kiáltás hasít a csendbe valahonnan... S a lépcsőn ott áll egy terhes nő és nézelődik.. – A kocsis babája, aki miatt a múltkor az a verekedés volt...
A múltkor? Hiszen annak már ... már közel négy hónapja. – Hogy múlik az idő!
És megint elgondolkodtam – ugyanarról.
Hiszen elég jó lakás ez, – szó sincs róla, – jól kiválasztottam... S mégis! Bizony bajos dolgok kezdenek mutatkozni itt is!
A szomszéd kocsiszín teteje ablakomig ér ugyan – s ezen könnyű lesz lemászni, ha baj van ... S a zsinórt is jól odakötöztem a csurgó vastartójához ... – és ez kitart, – ez mind rendben volna ... Csakhogy! – csakhogy ez a mohó zsivány most már lámpással éjszakai fuvarokat is vállal... És mi lesz, ha éppen akkor?! –
Eh, – hagyjuk ezt is ...
Elővettem tehát metszeteimet, – legalább békés foglalkozás mellett talál, ha hozza a teát...
Ó, Párizs ... A boldog Párizs! ... Százötven év előtt! ... A borpiac! Emberek, asszonyok, targoncások ... S egy kapubejárat előtt egy szép és karcsú dáma drágalátos, tornyos frizurával s mellette egy kisfiú! ...
Úgy áll ott félrebillent fejjel, mintha ölelésből ocsúdnék! ... Megölelték, – valahol egy tükör előtt ölelték meg nemrég, de ő lehunyta a szemét...
S mi lett belőle? Szépségének tüze elhamvadt, – aztán ő maga eltűnt a föld színéről, végül elporladt néhány lábnyira alattunk ... Állkapcsa leesett, – szép szemei elmúltak!...
Ó – de jöttek, – nagy erővel jöttek, támadtak, burjánoztak új szépségek utána s – elmúltak azok is ... - Csodálatos, csodálatos élet! ...
De ha nékem ő kell! ... Ó – öleljen meg engem is magányomban! ...
Hiszen ő csak engem ölelt ő, senki mást ...
Rá akarok hajolni vállára újra s melegen akarom őt szólítani... Bizalmasan, – oly bizalmasan, hogy a szívem szakadjon tőle ... ahogy még nem beszéltem senkivel eddig.
– Fiam! – talán csak ennyit szeretnék neki mondani.
S ő rám néz ismerős szemeivel, ismerős lelkével ... És én látom is rajta, hogy nem kell beszélnem ... S hogy megbocsátott mindenért s hogy bizalma bennem van! ...
S boldogan élünk – vele! Párizsban 15-ben.
És ez volna az én kisfiam! ... Hiszen egész eszes, élénk kisfiú! ...
És ez az én lelkem párja, – íme bemutatom őt Nemes Pártfogóm, – akivel boldogan élek ... amilyet nem találtam hívet, igazat, melegszívűt, – csakis itt a múltban s a kitáruló messzeségben!...
Ó békés; boldog Párizs 15-ben!
*
Az asszony mégis csak behozta a teát.
Nagyon barátságos volt ... – Rendben van!
S mily különös egy eset! – A kalács belét ettem meg előbb, aztán lerágcsáltam az egyik szélét s aztán egészen öntudatlanul odaállítottam a korsó mellé ... – Nézegettem.
– Egész olyan, mint egy akasztófa! – gondoltam.
De alig hogy kimondtam: megrázkódva ébredtem magamra s gyorsan kettéharaptam, hogy eldönthessem gondolataim e bűnjelét ...
És ekkor ... ekkor reágondoltam ismét! ... Reá, akire nem merek gondolni, de aki halkan lépdel lelkem mélyén – mindig ... minden órában talán egy év óta ... S aki oly szerényen csendes vendég ott benn, amilyen életében volt ...
Szegény lord Harris ...
S újra könnyezni kezdtem emlékén.
S újra elém állt, – mintha élne ... És újra vitatkozott, – mint akkor, ugyanazzal a tűzzel, ugyanazzal a fiatalos hetykeséggel ...
És mi volna, ha még ma is élne? … Ugyanaz a sors várna reá ma is!
Hiszen hiába figyelmeztettem, hogy legyen óvatosabb – sokkal óvatosabb! S hiába vérzett érte már akkor is a szívem.
– Nem elég, hogy le volt már tartóztatva ... Lord! – súgtam neki, de hányszor ... Legyen esze!
De ő kiegyenesedett és legyintett. Szemei gőgös villanással sugároztak végig a Park népén s még rajtam is ...
– Nézze, magyarázta egészen hangosan ... Baronet! Ha holnap engem választanának királlyá ... Mondjuk, hogy a katolikus forradalom győzne Angliában ... Nemde akkor ez még lehetséges is volna?
– De Lord, – az Istenért, – ne kiabáljon! ...
– Bízza csak rám, Baronet! ... Szóval, ha én volnék a király ...– tudja, mit tennék? ... No ne ijedjen meg Maga fecskelélek! – Semmi különöset ... Nem állanék bosszút, – hiszen a bosszúból elég is volt már! ... De egy egészen egyszerű kis ötletem van ... Itt van ez az öt rögtönítélő bírósági elnök: Bourne, Van Gelden, Jarret, – a buldog, Summer és végül Sir Arthur Nare ... tudja, mit csinálnék velük? ... Csak éppen ennyit: – bezárnám őket a King's Bench fogház egy csendes, egészen csendes szárnyába, – persze mindegyiket külön cellába és jó messzire egymástól ... És megparancsolnám, – de összehúzva a szemöldökömet – úgy parancsolnám meg, – hogy most aztán egy moccanást se! – ... Még az ételt is lábujjhegyen, némán kell bevinni nekik s ha kérdeznének valamit, – nem szabad rá felelni ... – Az öt cella asztalára pedig odaszögeltetnék nekik apró kis akasztófákat ... az akasztófára pedig jó művészek megmintáznák nekik azokat a derék katolikusokat, akiknek az ő parancsukra fordultak ki a szemeik ... És apró kis koporsókat mellé a kellő számban ...
– Egyáltalán nem hatna rájuk, – súgtam oda neki ...
– Dehogynem, – dehogynem! – kiáltotta szenvedélyesen. – Bízza csak rám Baronet! – Mert az anyámat is megfestetném nekik öt példányban ... Illetve azt a jelenetet, mikor protestáns nő létére azt kiáltja nékem: – Elég ebből fiam! – Ez nem mehet így tovább! ... És elmegy és a világ szemeláttára ételt és ruhát visz a katolikus áldozatok gyermekeinek ...
– – – Így beszélt még egy év előtt szegény, rózsásarcú fiatal Edgar Harris. – És én ma megint megkönnyeztem őt ... – És megint elöntött a vér, – mert megint eszembe jutott minden! ... Az ellenségek kegyetlensége, a barátok részvétlensége, – az egész világnak ez a bomlott, megérthetetlen zűrzavara ... – Rettenetes élet!
S le kellett hunynom szemeimet, hogy tisztán lássam őt magam előtt, – hogy jól hallhassam hangját ... szegény jó fiúét ... S hogy rá gondoljak csupán s eszembe se jusson irtózatos gyűlöletem ...
– Sajnos, – nehéz helyzetben vagyunk, – nehéz pillanatok, – nem lehet tenni semmit ... – mondta a derék, kedves Mr. Thring is, az én derék pártfogóm – s én úgy állottam előtte akkor, mintha ólomból volnának lábaim ...
S a testvérem!
Hogy könyörögtem neki ... életről és halálról hadarva össze lázas dolgokat ... S ő hallgatott ... – Csak a szemei mutatták, hogy a férjének sikerült a mű: ostoba, üres, lélektelen és közönyös báb lett belőle, az én testvéremből is, – épp az, amilyenre ilyen fickóknak szükségük van ...
Hát igen! – Így volt, – elvégeztetett ... – Mit tehettem volna? És mit tegyek most? ... mikor még ma is azt érzem, hogy alig bírom ezt elviselni ...
Oly egyedül vagyok azóta, mint még soha! ...
S mit használ most már mindez? ... Mit használ, hogy ma megkönnyeztem életét és halálát újra, – ma 16. november 2-án, délután mielőtt felöltöztem volna, – hogy elmenjek látogatóba a Piccadillybe, James Freeman ügyvédhez ... s csakis abból a célból, hogy megismerkedjem nála Van Geldennel, – avval a bíróval, aki szegény kedvest oly könnyedén a halálba küldte ...
Minek teszem? ... – Majd elválik ... Történjen végre valami! – Azt akarom!! Mert rettenetes és sötét dolgok vannak bennem.
Vagy csak játszani akarok a tűzzel? – Megint?
*
Hogy néznek ki tábornokaink? – Mint a királyi levélhordók! ... – gondoltam útközben ... Hogy le van itt rongyolódva minden! ... – Hja, egy ország, amelyben egyebet sem tudnak, mint gyűlölni és verekedni ... – már évszázadok óta!
A Piccadillyben egy kétemeletes ház előtt megállottam ... – a kapu fölött szőlőfürt ... – s csak akkor vettem észre, hogy a cégérét sem tudom már ... – elfelejtettem ! – az ördög vigye!
– Itt csipkék vannak az ablakokban és kihallatszik: – valaki énekel ... Nem, – nem ez a ház az … Nem hiszem, hogy a «dog»-nál valaki énekelne ... Hiszen agglegény ... – azaz hogy elhagyta a felesége ... és azóta, – azóta persze nagyon szereti, ha ügyésznek rendelik ki ...
S micsoda remek fogai vannak! ...
A ház kapuja előtt egy lerongyolódott alak állott ... – a bajusza is mily fura, – nem katolikus ez? ... Megkérdeztem tőle, nem tudja-e, melyik a Freeman ügyvéd háza ...
– Az ott szemben, Uram, - mondá és egy még sokkal derűsebb kis házra mutatott ... – Hiszen ennek még erkélye is van! ... És ugyancsak szép csipkéi ...
Már indultam is ... – mikor észrevettem, hogy ez az öreg fickó voltaképpen izgat engem ... – Kinn áll ebben a hidegben s még csak kendője sincs ...
– Mi a foglalkozása, Uram? – fordultam vissza hozzá, valami pénzdarab után kotorászva zsebeimben.
– Az én foglalkozásom? – mondá és végigmért, – szinte kötekedőn mosolyogva ...
– Milyen tiszta, gyerekes szemei vannak ennek a kópénak, – gondoltam ... – No, – nem árulja el? – mondottam neki vállat vonva ... s miután zsebeim üresek voltak, – indultam is tovább ...
– Nem találja ki azt, Uram, ha két évig is töri a fejét ... – kiáltotta ő utánam ... – S én újra megálltam.
– Azt látom, hogy ideje elég van! ...
– Hát van, van, – szó sincs ...
– És nem fázik – így? ...
– Melegít éngem a méreg , Sir ... Mer' éppen megin' gondúkodok, – tetszik tunni ...
– És min gondolkodik? ...
– Az asszonyon gondúkodok ... – töröm a fejemet ... – hogy mi a nyavalyának kereszteltette az én fiamat Tomnak, – amikor én meg John vagyok ...
– No meg azon is gondúkodok, – tetszik tunni, Sir, ... hogy mi az istennyilának lettem én templomtoronycsúcs-aranyozó? – Mikor a fene sem aranyoztatja űket ...
– Hát meg tuggya, Uram, hogy hát betiltották azt is, – az Isten rohassza meg iket ... Mer' aszongya, – hogy ez is csak afféle katolikus módi ... Mer' mos' má' meg minden katolikus nekik ... – Hát inkább ott egye a rozsda a kereszteket ... – Iszonyún nevetett.
– Hát mért nem aranyoz valami mást? – kérdeztem tőle.
– Mi a ménkűt aranyozzak? ... Talám az uraságok alfelit? ... Hiszen nem az az én művészetem, – aranyozni!– Nem is tudok én jó aranyozni ... Hanem felmászni a toronyba, – azt aztán tudok ... Úgy felmászok magának! ...
– És nem szédül? ...
– Nem én! ... Még le is köpök ... – Nevettem.
– Az Isten Házáról? – kérdeztem.
– Isten Házáról? – mondotta ő megvetőn. – Be még ugyan nem tettem a lábamat eddig, – de nem is teszem ezentúl se' ... Csak tudja, úgy a tetejin, – azt sem bánom ... – mondotta és nagyot nevetett. – Fura egy alak! – gondoltam.
– Csak nem, – katolikus maga? ... – kérdeztem ekkor tőle hirtelenül s magam is megremegtem hangom reszketeg suttogásától.
– Hát, tuggya! ... – fölírva nem úgy vagyok ... – mondta ő nagyon lassan és éles tekintetével mintha fel akarna égetni ... – de azér' a vagyok én! – kiáltotta bele az alkonyatba – ha éppen tudni kívánja az Úr ...
S már ott se volt.
– Mos' pedig gyühet utánam, ha akar! – Bitangja! – kiáltotta gyűlölettel nevetve s abban a szempillantásban eltűnt a kapumélyedésben.
Ott állottam – s igen furcsa érzelmekkel küzdve.
– Ó a drága! – gondoltam – s szerettem volna utána futni, hogy megöleljem ... – Mért is nem adtam néki semmit? ... Legalább a köpönyegemet? ...
S rögtön el is öntött újra a régi szégyen.
– Ó keserű, keserű élet!
– Lám, – a pince lakói mennyivel bátrabbak, mint mi vagyunk, – Urak, – gondoltam töprengve ...
– Hát nem szégyen ez a sok alakoskodás ... Ez a gyáva, hazug megalázkodás? ... – – Nem, nem, nem, – ezt nem akarom így csinálni tovább! – gondoltam lázongva s éreztem, hogy elönt a vér ... – – Lassan indultam az ügyvéd háza felé.
– Kedves egy fickó! ... – s milyen gunyoros! – ... Biztosan be is csapott ... – Templomtorony-aranyozó ... Nem is hiszem, hogy ez külön foglalkozás volna ... – gondoltam szórakozottan, mialatt megrángattam a kopogtatót.
Egy kellemetlen arcú, sötét alak nyitott kaput. – A lámpását lóbázta.
Mintha állandó fintort vágott volna felhúzott, dagadt orrával ... S a szája is, – felfelé kunkorodott, mintha vigyorogna ... Csak a szemei voltak élesek és szórakozottak, mint a kutyáéi ...
– Hát persze, – itt mindenki kutya, nemcsak ő, – gondoltam.
Mikor meghallotta, hogy a gazdáját keresem, – az arca szélesen elmállott: – úgy látszik, most már valóban mosolygott. – Elvette köpenyem, sőt a kardomat is s aztán kitárta az ajtót ... – Megrázkódtam.
Szemben az ajtóval a kandalló körül néhány férfialak ült a gyertyafény lobogásában ...
– Most meglátom a gyilkost! – gondoltam sötéten s nagyot dobbant a szívem, – de rögtön el is csendesedett. – Valami nagy, óvatos hidegség öntötte el tagjaimat.
Mikor beléptem az ajtón, egy cérnavékonyságú hang igyekezett éppen az általános, morgásszerű nevetésen áttörni.
– Hja – a vámhivatalnokokkal nehéz! ... – Az ír gyapjú pedig meg van dögölve. ...
S még nagyobb dörömböléssel nevettek utána.
Az urak négyen voltak s éppen azon értem őket, mikor aranymérlegen egy hollandi hagymát mértek kellemes diskurzusba merülve. – A hagyma a házigazdáé volt.
– Jöjjön csak, jöjjön ! ... – Á, á, Baronet! kiáltotta mérlege fölé hajolva, mikor meglátott.
– Házigazdámnak határozottan komisz arca van, - állapítottam meg most, hogy jól megnéztem. – Olyan mint valami romlott tudós ...
Téglaalakú feje fölül kopasz ... körös-körül viszont oly fürtös, mint valami szerelmes ifjúé ... – s e fürtök lágyan göndörödő, gondosan fodrozott tincsekben omlanak csipkegallérjára ... – még jobban kikerekítve, hájas, kiduzzadó nyakát ...
– Pedig már jó ötvenes lehet!
Ha valaki himlőhelyes, – azért arca még kellemes lehet ... Ezek a gödrök néha élessé és keménnyé teszik a vonásokat ... Nála azonban a himlő nyomai már múlóban vannak – s arca most mintha piszkos, rücskös volna általuk ... Kopasz homloka pedig e percben a butaság és romlottság kettős dicsfényétől ragyog a gyertyák fényében ...
– Értem, hogy otthagyott a feleséged ... Te ellágyuló kéjenc! – gondoltam ...
– Bocsásson meg Baronet, hogy elvétettem a kardját ... Elvégre ügyvéd házában van, – vagy mi! ... – mondá még mindig mérlege fölé hajolva ...
– Ez itt a béke csarnoka! – kiáltotta aztán széles mozdulattal s felemelkedett üdvözlésemre ...
– Az urakat nem ismeri? – kérdezte élesen, nevetve ... – Egytől-egyig barátaim! ...
Van Gelden nem volt köztük.
– A chairman még nincs itt, Sir, – mondá, mikor nyíltan közöltem véle csalódásomat ...
– Eljön, biztosan eljön, – csak foglaljon szép nyugodtan helyet ... – igyekezett megnyugtatni s én nem tudtam, mi rejlik ravaszkás, semmitmondó nevetése mögött ...
– Épp egy hagymát mértünk, – képzelje, mily olcsón jutottam hozzá ...
– Bizony ezt ingyen kapta, Sir, – akár az ékesszólását, – vette át a szót egy lankadt, kotyogó borhordó ... – Ránéztem.
– Nem rossz ember, csak züllött ... – Ki is ez? – gondoltam s megpróbáltam bemutatkozását visszaidézni ... – Igen, igen, – persze ... A városi kórház másodorvosa ...
– Mester, – szólítottam meg ... – Mi történt John Baggle-lel a primáriusszal ... – Tavaly óta nem hallottam róla ...
– Kirepült; – katolikus volt, – kiáltá pajkosan ugyanaz a cérnavékonyságú hang – s oly diadallal, mintha valamely pompás tréfát csattintana el. – S valóban mindenki nevetett.
– A butaság szent és sérthetetlen, – mondottam most lassan, s a szeme közé nézve, – de éreztem, hogy rögtön utána elpirulok. – Szerencsémre félreértettek. – A cérnavékony hangon tovább tornászott a gyűlölet, mint a kötéltáncosok.
– Bizony az, Sir! – nagyon jól tetszik mondani ... Ez a népség nem tud ám tapasztalni! ... – itt minden hiába! – Úgy látszik, nem elég nekik, amit eddig kaptak ... – még kihívóak mernek lenni! ...
– Igen, – feleltem tompán, – a kandalló tüzébe bámulva.
Ekkor azonban – iszonyú! – mint egy álombeli hang szólal meg valaki a hátam megett ... Lehelete a nyakamat bizsergeti ... – s én egy pillanatra lehunytam tőle a szemeim.
– Csakhogy a baronet ... úgy látszik, talán nem is így érti ... – mondá az ügyvéd lassan és velőkig ható nyugalommal ... – Attól tartok, hogy ő a butaság alatt minket ért ...
Csend volt.
– Magyarázza meg nekünk, kérem, – mondá oly szárazon és szigorúan, mintha tárgyaláson volna s átment a szoba másik sarkába, ahol a boros poharak állottak.
– Szó sincs róla ! – tiltakoztam szerencsére egész természetes hanghordozással ... – és éppen egy lendületes vádbeszédbe akartam belekezdeni a katolikusok ellen ... – lelkem legmélyebb szégyenére! - mikor egy különös, bár manapság már nem is oly ritka látvány megzavart benne s megváltott gyalázatomtól.
A vékony hangú gyapjúkereskedő elővette dohánykészségét – és mintha otthon volna: – minden szégyenkezés vagy félelem nélkül a kandalló tüzébe mártotta ... – Mindenki izgatottan ráfigyelt, – még az ügyvéd is megfeledkezett minden egyébről.
– Na – milyen? – kérdezte valaki mohón s hosszasan vihogott utána.
Hiszen láttam én már dohányozni elégszer, – mégis mindig újra valami érthetetlen borzongás fut át tagjaimon e különös, vad kéjelgés láttára.
Nem is értettem soha, mi örömük lehet benne, – mégis e furcsa, nehéz pillanatban szinte örömmel néztem e gyűrött arcot, fakó szemeket a gyors és izgatott szopástól felélénkülve ... S nem tagadom : egy mélyet sóhajtottam éppen s akkor ... még be is szívtam egy kis füstöt s elég illatosnak találtam ... Szinte megkönnyebbültem tőle.
– Csak arra vagyok kíváncsi, hol veszi maga ezeket a dohányleveleket ... – kérdezte valaki.
– Majd bolond vagyok elárulni, – felelte telt szájjal az öreg s nagyokat köpött kendőjébe.
– Hja – egy gyapjúkereskedőnek könnyű! kiáltott valaki ... S csakhamar a tivornya féktelen, ravasz és gyilkos fényecskéi kezdtek a szemek mélyén játszadozni ...
– Milyen élvezet volna, ha most gyilkolhatnátok! – gondoltam, arckifejezésük vad változásait figyelve.
– De vajon mit szól majd hozzá az öreg? – aggodalmaskodott egy hosszú, kedvetlen arcú úr, akinek eddig még alig hallottam a hangját ... – Nem lesz baj belőle? ...
Az ügyvéd erre elkezdett nevetni – s oly hosszan és kicsapongón, – hogy nem tudtam, – az eszét vesztette-e el, vagy az elnökkel való bizalmas viszonyát akarja-e vele kifejezni? ...
– Az öreg ... Az ö-ö-öreg .. az az ... az a legnagyobb lókötő! ... mondotta ki végre fuldokolva s kövér nyakán kendőjét tágítva.
– Na, – azért mégse volna éppen ... hogy mondjam, – ha éppen megmérgesedik és eszébe jut, – mondjuk ... – folytatta a savanyú úr ... És fel-je-lent! ...
– Milyen veszélyes az élet! – mondtam most tűnődve ... s fel-lejártam a szobában ...
– Igen, különösen napjainkban, – mondá rá a gyapjúkereskedő, pipája hamuját verve ki a párkányon s kissé sápadtan a mohó szipákolástól. Mélyet sóhajtott utána.
– Te szegény üldözött vad! – gondoltam róla megvetően – s valami határtalan gyűlölettel ... – Ó, ha most az egész társaságot, – úgy amint van, – bezárhatnám – ugyanoda! – gondoltam s kinéztem az ablakon.
Künn egész sötét volt már : – London sötétbe borult ... – Itt-ott a messzeségben egy-egy tűzpontocska imbolyog ...
– Savanyú a bora, – mester, – dohogta a chirurgus a leereszkedő, sűrű felhők mögül, mikor visszafordultam. – A levegő most már csípős volt és émelyítő.
– De mondja csak Baronet, – hol lakik Maga voltaképpen? ... – Titokzatos egy lény Maga, akárhogy vesszük is! ... – Ma reggel a törvényszékről el akarok küldeni Magához, hogy ne ma jöjjön, – mert úgy volt, hogy az elnök ma nem jöhet ... És mivel hogy tudom, hogy Maga csak az ő kedvéért tisztelte meg szerény házamat ...
– Ó, szó sincs róla! ...
– De mondjuk csak meg az igazat ... Én azt szeretem! – vágta most megint ki oly szárazon és határozottan, hogy a hátam megborzongott belé! ... – Szóval elküldök az unokanővéréhez, akit van szerencsém ismerni ... a Sir Edward Beyound feleségéhez, tetszik tudni, – hogy üzenné meg a címét ... És tudja mit felelt rá? ...
– No – ugyan mit? – kérdeztem sápadtan.
– Azt Barátom Uram ... hogy hát: ő nem tudja, hogy az az úr hol lakik, – de nem is kívánja tudni ... Ezt aztán a segédemnek jó egypárszor elimételte, a lelkére kötvén, hogy szóról szóra vigye nekem az üzenetet ... – Haragban vannak talán? – kérdezte az ügyvéd egy kis szünet után oly ártatlanul, mint egy gyermek – Ha így volna, meg kell bocsátania ... nem tudtam! ...
– Igen – haragban vagyunk, – mondtam most aránylag elég nyugodtan, sőt némi méltósággal ... – az aranymérleg serpenyőit billegtetve ...
– Elrontja Sir, – nyúlt kezemhez az ügyvéd ugyanavval a semmitmondó mosollyal.
– Igen, haragban vagyunk, – ismételtem most már tűnődést mímelve és tovább játszottam a mérleggel ... – Épp ezért testvéremnél lakom, a király második udvarmesterének nejénél ... – Az urak felfigyeltek.
– Nála lakik? – kérdezte az ügyvéd leplezetlen mohósággal s – rögtön utána el is szólta magát:
– Hát jóban vannak? – folytatta ugyanolyan mohón, de aztán hebegni kezdett ... Már bocsásson meg, – úgy voltam értesülve ... Hiszen az emberek, tetszik tudni, –mindenféléket összebeszélnek ...
– Hát aztán hogy volt értesülve, Mester, – kérdeztem tőle mosolygósan nézve szemei közé ...
– Hát úgy, tetszik tudni ... hogy Önök, – Önök, hogy is mondjam csak – nincsenek egész jó viszonyban ... Bizonyos politikai nézeteltérések, – mondta a gazember még mindig ugyanazzal az ártatlan pofával, – de én már némi ijedtséget is véltem hangjában felfedezhetni ... – Nevettem rajta: vidáman és könnyedén, – újra a szemébe nézve. – Ez még jobban megijeszthette.
– Nem, Mester, – a legjobb viszonyban vagyunk, – rosszul értesítették Önt, – mondtam oly nyugodtan és fölényesen, hogy nem kételkedhetett tovább szavaim őszinteségében ...
– Ja úgy! – mondá most már lojális tisztelettel és kissé meg is hajolt ... Én pedig újra nevettem. – Éreztem, hogy mind áhítattal s kissé meghökkenve néznek rám, mint a megijedt nebulók – s hogy az ügyvédre tisztességet hozok e percben jelenlétemmel. – Csend volt. – Nyilván ő maga is érezte ezt – s valami olyat művelt, ami azt bizonyítja, hogy nem is ostoba ember ez, – sőt! Átkozottul körmönfont fickó. – Hirtelen krákogni kezdett, hogy a perc ünnepélyességét rontsa ...
– Rossz ez a bor, – vagy mi az ördög! ... kiáltotta ügyetlenül, mesterséges duhajsággal ... Vagy a maga pipája csinálja Mr. Dattlehoum, – az ördög vigye! ... Megfájúlt a torkom ... Még megüt a guta ...
– Nem is értem, hogy lelheti okos ember örömét ilyesmiben ... ilyen bojtorjánt égetni ... – folytatta ... – de hiába kedélyeskedett, – újra csend lett. – A királyi ház levegője, úgy látszik, megcsapta az orrokat ünnepélyes szagával ... S megvallom: – nékem e változás rendkívül jól esett: – néhány pillanatig erősnek éreznem magam ... S nem lenni örökké ugyanaz a sóvár, elhagyott, kiüldözött állat ...
– A nővérem nem fog elárulni, – afelől biztos vagyok, – gondoltam. S oly biztos lépésekkel jártam fel-le a szobában, – mintha valóban buzogányt, címert és testőröket éreznék a hátam megett ...
Az urak ezalatt halkan a királyról s egy új háború eshetőségeiről beszélgettek. – Újra odaálltam közéjük.
– Mondja csak, Mester, – fordultam egyszerre szórakozottan az ügyvédhez ... Van ilyen foglalkozás? – Templomtorony-aranyozó? ...
Szavaimnak váratlan, érthetetlenül nagy hatása volt!
Mintha egy kést dobtam volna fel a levegőbe s az mindnyájunk feje felett függve maradt volna ... – Körülnéztem.
A chirurgus szája abban a minutumban o betű formáját vette fel, – ujjaival pedig idegesen dobolni kezdett az asztalon ... A vékony hangú tréfás pökhendiséggel sandított felém ... A magas úr pedig felhúzta szemöldeit ... – csak a házigazda maradt nyugodtan ...
Ajkának nagy, vaskos lebenyei mosolyogva húzódtak, – de a szeme hideg maradt ...
– Mosolytalan mosoly, – veszélyes! – gondoltam ... Ez éppen olyan ember, mint az inasa ... – Csend volt.
– Mi bajuk van az Uraknak? – kérdeztem szinte gorombán ingerültségemben ... – Mit bámulnak úgy?
– Mi nem bámulunk édes Baronet, – szólalt meg legnyálasabb hangján a gazda ... – mi nem bámulunk ... Csak éppen, hogy azt nem értjük Nemes Baronet, – miért is tetszik ezt tőlünk kérdezni? ...
– Hogy miért kérdezem – egészen egyszerű! – mondottam még jobban felháborodva ... Vagy manapság már a száját sem nyithatja ki az ember? ...
– Úgy bizony! – mondá az éles hangú és szemtelen bánattal sóhajtott ...
– A maga házát kerestem, – folytattam haragosan ...
– No – no – Az Istenért – ne izgassa fel magát, – szakított félbe a chirurgus olyan hangon, mint egy aggódó apa s a karomra tette a kezét.
– De hát nem hagynak az Urak beszélni? – kiáltottam szinte tajtékozva dühömben, – de a végén szerencsémre elnevettem magam ...
A chirurgus érintésére tudniillik valami jeges borzongás öntötte el a hátamat ... – mintha rablók közé kerültem volna – s ez elcsendesített.
– Nem értem az Urakat, – folytattam most már mosolyogva ... – nem értem már bocsássanak meg ... – Az Ön házát kerestem, Mester ... s itt szemben egy fickó álldogált ...
– Les minket! – Hiszen mondom én! – Ő minket! – kiáltotta az ügyvéd s ugyanaz a dörömbölő nevetés tört ki szavai után, mint mikor beléptem. – De én most már nem zavartattam magam s elmondtam esetemet az aranyozóval, – persze az utolsó szavak kivételével.
A házigazda mélyet sóhajtott utána.
– Hátha valóban nem tudná édes Baronet, – amit csodálok, – kezdte, – én szívesen elmondom Önnek ... – ugyanazt, amit ezeknek az Uraknak itt és másoknak már jó néhányszor elmondtam ... – Újra sóhajtott.
– Lássa, – mióta az írek újból szemtelenkednek és a mi megbódult katolikusaink összeszűrik velök a levet ... – én, – tetszik tudni, – nem mondhatom, hogy éppen megbízásból tenném ... – inkább passzióból ... – hiszen ért engem ... mondom: – én egy kis kémszervezetet létesítettem, amely Istennek hála – egész jól működik ...
– Úgy?
– Igen ... – Hangsúlyozom azonban, hogy semmi megbízatás a dologban nincsen ... Nehogy azt higgye! ... – Ez passzió kérdése, – tetszik tudni, – no meg persze érdekel is a dolog! – kiáltotta szinte diadallal. Csend volt ... – És így hát ambicionálnám, – folytatta ő – megtudhatni egyet-mást ... És – szó sincs – bizonyos elégtétellel mondhatom, hogy egy s más tudomásom van is a dolgok folyása felől ...
Önelégülten mosolygott – s én figyeltem arcát: olyan volt most, mint egy cselédé ...
– De hát mégis csak furcsa egy dolog – nem? Ítélje meg Ön Baronet, – tette hozzá különös hangsúllyal ... – Ítélje meg, – nem furcsa dolog ez? – Hogy a katolikusok voltaképpen nem is ismerik egymást ... – Úgy látszik: nincsenek ezek elég jól megszervezve ...
– Maga kellene nekik! – kiáltotta valaki s erre mindenki nevetett.
– De hát igazán, – mondta az ügyvéd ... – Így például mikor felfedezéseimet olyan családokban is elmondottam, amelyek már tradíciókból, – tetszik tudni, – vagy más okból, – hiszen én nem kutatom az okokat, miért? – a katolikusokkal éreznek – vagy mondjuk úgy, – talán titkos katolikusok is ... – mondom ezeknél a legőszintébb és hamisítatlan csodálkozást keltettek felfedezéseim ...
– Úgy? – És mik a felfedezései? – kérdeztem szárazon.
– Türelem kedves Baronet, – különben hiszen rá is térhetek, ha kívánja ... Az egyik ilyen felfedezésem például, hogy ez a templomtorony-aranyozó nem más, mint Mac Rochum, az ír kutya ... – Na mit szól? – kiáltotta és valamely erőszakos, kegyetlen hahotába kezdett.
– Ne mondja! – kiáltottam fel.
– Na lássa, Baronet, – mondá ő még mindig nevetve ... Na lássa! – Tudtam, hogy csodálkozni fog ...
– Lehetetlen! ... Hiszen, – mint hallom, az még fiatalember ...
– Maszkírozva van, – vette át a szót a gyapjúkereskedő.
– Lehetetlen így maszkírozni, – hisz láttam és beszéltem vele! – kiáltottam ...
– Bízza csak rá, Sir, – nyugtatott meg a chirurgus.
– Itt bujkál a Piccadillyben – és téríti a köznépet – és minket figyel ... – No mit szól ehhez a szemtelenséghez? ... – És itt még maradjon az ember nyugodtan? ... – Hát bárányok vagyunk mi? ...
– Csak térítsen! – Majd mi megtérítjük! Legyen egész nyugodt! ... – kiáltotta valaki.
– Isten bárányai, – mormogtam most magam elé, – de rögtön felijedtem e szóra ...
– No – és nem tudják elfogatni? – kérdeztem aztán lassan – s valami sötétség markolta meg szívemet ... S én tudtam is, hogy mi: – gyalázatom!
– Csodálatosképpen, – nem! – mondta az ügyvéd – s tevékeny izgalomban járt fel-le a szobában. – Csodálatosképpen nem! – ismételte ... Mert ez, – ez a Mac Rochum, – ez egy nagyon ügyes fickó, tetszik tudni ... Azt meg kell néki hagyni! – Olyan ez, mint az angolna! ... No de majd! – Van idő!
– De hogy még fenyegetőzni mer! – mondotta még valaki s aztán csend lett megint.
– És tudja kedves Baronet, – van ám még néhány ilyen felfedezésem ... Ha éppen érdekli, – én szívesen szolgálok vele ... Tudja, – nagyon érdekes dolgok ... Nem is hinné! ... Az embernek az esze megáll! – tette hozzá szinte felháborodva ... – s merőn, figyelve nézte arcomat. – Újra csend volt s nékem ezalatt kissé elhűltek lábaim az iszonyattól.
– Mondja Baronet, – fordított hirtelen a szón, de még mindig az arcomat vizsgálta ... – Mondja, tenne Ön nékem egy szívességet? ...
– Készséggel! – siettem rendelkezésére állani.
– Úgy? – Szóval Ön tenne nékem egy szívességet ... – állapította meg ő ... – Ez rendben van! – Szóval Ön hajlandó volna talán engem bemutatni kedves nővérének?
– Ó hogyne! – mondtam halkan
– No hisz akkor rendben is van, – kiáltá egészen felvidulva és vállamra csapott ... – Tudja: Őfelségének szeretnék néhány propozíciót tenni ... – mondá ... – Természetesen számítok ebben az Ön segítségére is, Sir, ... Ha megengedi! ...
– Hogyne, hogyne! ...
– Az anglikán egyháznak különben is szüksége van az ily kitűnő erőkre, – folytatta ő, alig észrevehető gúnnyal.
– Ezer örömmel, – mondtam most már « felsőbb köreink » buzgó udvariasságával s nem is értettem mit is mondok voltaképpen ... valamely bőbeszédű hadarás vette e pillanatban hatalmába egész elmémet ... s máris éreztem, hogy most, – most pedig egy zuhatag következik, amellyel ismét halálosan kompromittálni fogom magam szívem és lelkem bírái előtt ... Hogy most gyorsan és elég ékesszóló készséggel terveket fogok előadni szolgálatára ... hogy ezt hogyan is fogjuk mi majd együtt csinálni ... hogy is lesz az a legjobb! ... – – mikor bámulatos!! – ma már másodszor! – – ismét megmentett, megsegített és megváltott valaki – s én nem tudom ki, – megváltott a gyengeség gyalázatától.
Kinn a kapun erősen zörgettek.

(Folyt. köv.)

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/html/index.html?11006.htm&10995.htm