Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Villa dei Misteri 1 Wall

POMPEII PUSZTULÁSA

 Pompeii hamu és lapilliréteg alatt alusssza évezredes álmát, Herculaneumot vulkáni iszap borítja be. Ifjabb Plinius tollából hűen maradt ránk az emlék, aki a történet idején Miseumban tartózkodott, 35 kilométerre az eseményektől; nagybátyja pedig áldozatává vált a természeti katasztrófának.

 Villa dei Misteri 1 Wall

Mi történhetett azon a végzetes napon? (Kr.u. 79.)

Képzeljük el az akkori életet a virágzó Pompeii-ben. A tenger felől, a Porta Marina engedi át a városba látogatókat. Az enyhén emelkedő út a Forumra vezet. Itt van, közvetlen mellettünk Apolló és Jupiter temploma. A Forumon fehér tógás papokat látunk, éppen az áldozatot készítik elő. Augusztus a betakarítások ünnepe, de 23.-án van Vulcanos ünnepe is, amely alkalomból rőt színű bikaborjút és rőt színű kan disznót szoktak áldozatul felajánlani a szabadtéren felállított áldozati helyen.
20-30 ezer ember él a városban, birtokosok, kereskedők, iparosok. Gyönyörű, nyári napra ébredünk. Reggel a szokott mederben indul minden. Hatalmas szekerek gördülnek a kockakő burkolatú utcákon. A kockakővel lerakott járdákon néhányan a piacra indulnak, ott már hajnalban megindul a nyüzsgés, az adok-veszek.
A kereskedőnegyedben egymást érik a boltok. Cipészek, bronzművesek, kelmefestők és tisztítók üzletei várják a betérőket. A pékek befűtik a kemencéket, sok kenyér fogy minden nap. A borbély is korán nyitott, a vendégek türelmesen várnak a sorukra, közben beszélgetnek.
A Macellum élelmiszercsarnokában folyik a mindennapi élet, itt a gyorsan romló élelmiszerek cserélnek itt gazdát. A pénzváltók fülkéi már kinyitottak az épület portikuszában. A Macellum mögötti szállóban az urak éppen fogadásokat kötnek a környékbeli parasztokkal.
A termákban (nyilvános fürdő) a férfiak a város életéről beszélgetnek, már rég elfelejtették a tíz évvel ezelőtti földrengést.
A bordélyházba új lányok érkeznek; szórakoztatni, mulattatni a férfiakat.
A bordélynegyedhez közel, a Foro Triangolare terén két épület is a szórakozást szolgálja. A kisebb, fedett Odeonban zenei előadásokat tartanak, a nagy nyitott színpad ad otthont a szabadtéri előadásoknak.
A közelben van Pompeii nagy sportcsarnoka, a Palestra is. Mellette a 135 méter átmérőjű amfiteátrum, a cirkuszi játékok színtere. A gladiátorok kaszárnyájában folyik a készülődés az új játékokra. Évenként 45 nyilvános ünnepet tartanak, ilyenkor szórakoztató cirkuszi előadások vannak a zsákban szökelléstől a lóversenyen át a gladiátori küzdelmekig. A gladiátorok többféle fegyverrel, páncélzattal léptek az arénába. A gladiátorok harcolnak egymás ellen; de kiéheztetett állatok, főleg oroszlánok és medvék ellen is. A küzdelem életre-halálra szól: a vesztest meg kellett ölni, csak különleges bátorsága mentheti meg a haláltól. A küzdelmeket nem a görögöktől, hanem az etruszkoktól vették át a rómaiak, ezért is voltak annyira kegyetlenek.
Az, eredetileg istenek tiszteletére rendezett játék lassan a lakosság fő szórakozásává válik A nép egy ideje egyenesen élvezi, ha szenvedést vagy halált láthat az arénában és a színházi előadásokon. Fogadásokat is kötnek a nyertesre
A Domusokban a hölgyek szépítik magukat a nagy eseményre, ők sem maradnak otthon a nagy esemény napján..
Délután egy óra van, ragyogóan süt a nap. A Vezúv környéki városok nyugalmát hatalmas dörrenés, robbanás bolygatja meg, a Vezúv kúpja az égbe repül, nyomában gáz- és porfelhő tör fel. A porfelhő elsötétíti a napot, éjszakai sötétség borul a környékre.
A leszakadt kúp helyén füstoszlop emelkedik, majd lapillieső, vulkáni hamu és por zúdul a környező városokra. Hatalmas a moraj, a föld folyamatosan reng, egyre nagyobbak a lökéshullámok. Hamar kitör a pánik. A szűk utcákon sikoltozás, fejvesztett menekülés, az emberek egymást taposva igyekeznek legalább puszta életüket menteni. Sokan elesnek. A menekülő tömeg átgázol a fekvőkön. Sokan így lelik halálukat. Mások értékeiket próbálják összeszedni. Ez a késlekedés az életükbe kerül. Menekülni csak a tenger felé lehet, a parton hatalmas tömeg gyűlik össze. A hamu és lapilli megállás nélkül hull az égből.
A füstoszlop messzire látszik, idősebb Plinius – aki Miserumban tartózkodik éppen, mint Titus császár flottaparancsnoka – elindul, hogy a flotta négyevezősoros hajóival segítséget vigyen a rászorulóknak.
A forró lapilli egyre vastagabb réteggel borítja az utcákat, sokan át sem tudnak gázolni rajta. Ők házakban keresnek menedéket az égből hulló veszedelem ellen. A szállongó anyag betör a házakba is, maga alá temet élőt és holtat. Egy kutya fut a még menekülő emberek nyomában, lábait örök futásba merevíti az égből hulló hamu és por. Egy kisgyermeket anyja menekít, mindkettejüket beborítja a szürke forróság.
Akinek mégis sikerül átlábalni az egyre vastagodó lapillirétegen, annak a tenger akadályozza menekülését. Vihar támad, ide-oda dobálja a kicsi csónakokat. Többméteres hullámokat látni. A földlökések hatására a tenger visszahúzódik, majd hatalmas hullámokban ismét előretolul.  

................................
Pompeii-ben még életben vannak néhányan, elbújva az épületekben, néhányan az alagsorban lapulnak, és fogalmuk sincs Herculaneum pusztulásáról. A szél megfordul, reggel hét óra körül eléri a gázfelhő Pompeii-t is. Aki túlélte az előző napi eseményeket, most megfullad a mérges gázoktól, testüket hamu- és lapillieső borítja be, több méter vastagon.
A Vezúv tovább játszik az emberekkel. Odacsalogatja őket, hogy földjét megműveljék. Néha egészen a kúpig engedi a játékot, azután lecsap, és elpusztít mindent maga körül; embert, állatot, növényt, tájat. Eközben önmagát is pusztítja, jócskán veszített már eredeti magasságából. Az újabb kitörések egyre vastagabb réteg vulkáni hamuval borítják be az elpusztult városokat.
A népvándorlás korára már feledésbe merülnek a hatméternyi hamu és iszap alatt örök álmot alvó városok.
1738-ban tettek első kísérletet az eltemetett városok feltárására. Kezdetben csak antik műtárgyak keresése volt cél. 1860-ban kezdődtek a tervszerű ásatások, Giuseppe Fiorelli vezetésével. Attól csodálatos a látvány, hogy a megkövesedett hamu tárolta nekünk a múltat, cseppnyi változtatást sem engedve a múló évszázadoknak, koroknak.
Úgy láthatjuk az emberek mindennapjait, ahogy a tűzhányó kitörésekor abbamaradtak.

Pompeii egy régi kitörésből eredő lávaalapzatra épült. Az ókori város nyomait véletlenszerűen találták meg 1599-ben. Csatornaásás során falmaradványokra, falfestmény-leletekre bukkantak.
Miután 1748-ban, megint véletlenszerűen, újabb falmaradványok kerültek elő, megkezdődött a feltárás. Ez a feltátás könnyebbnek ígérkezett, mint Herculaneumé.
Legelőször a fedett színházat, és a sírokat találták meg, a XIX. század első felében a fórum környéke került felszínre, majd megkezdték a restaurálást is.

Fiorelli nevét nem csak a tudományos ásatások bevezetése miatt illik megemlíteni, az ő ötlete volt a gipsznyomatok készítése is. A láva megőrizte a benne elbomló test körvonalát, Fiorelli az üregbe gipszet öntött, majd megkötése után lebontotta róla a lávahamut. Így maradt ránk több felnőtt és gyermek, de a haláltusa görcsébe merevedett kutya gipsznyomata is.
A városfalakon kívül, a Porta Marina felé vezető úton láthatjuk Villa dei Misteri-t, egy patrícius lakóházát. Gyönyörű, ókori freskót őriz számunkra a ház, a dionüszoszi misztériumokról. A színek ma is olyan elevenek és ragyogóak, mint 2000 évvel ezelőtt.

Ha besétálunk a Porta Marinán, Pompeii tengeri kapuján, egyenesen a Fórumra vezet az út. Érdemes kis időt szentelni az Antiquarium meglátogatására. A sok mozaikdarab, szobor, tárgyi emlék mellett legmegrázóbb élmény a haláltusájukat vívó emberek gipsznyomata.
Ha tovább haladunk a Fórum felé, balról látható Apolló temploma, az előkerült szobrok másolatával. Eredetijüket a Nápolyi Nemzeti Múzeum őrzi.
A város legrégibb, délnyugati részén helyezkedett el a Forum.
Az eredetileg szabálytalan négyszög alaprajzú piacteret az i. e. II. században három oldalról, kétszintes oszlopcsarnokokkal vették körül. Földszintjük dór, emeletük ión oszloprendes.

 A tér északi oldalát Jupiter temploma zárja le. Az elől hat, kétoldalt négy-négy oszloppal határolt, mély előcsarnokból nyílik a belül oszlopsorokkal szegélyezett cella. A Fórum szabályos négyszög alaprajzú tere a templom főtengelyében áll. A Fórumot övező oszlopcsarnokok, porticusok mögött szentélyek és középületek helyezkednek el.
A Basilica, hatoszlopos homlokzatú előcsarnokával, a fórum délnyugati sarkánál, a porticus hátoldalához kapcsolódik, i. e. 105-ben épült.

Az Amfiteátrum a város keleti részén i. e. 80 körül épült. Ellipszis alakú arénáját és alsó üléssorait a sziklatalajból faragták ki. A további üléssorokat a kitermelt és körben felhalmozott törmelékre építették, amelyekkel végül 135 méter hosszúságúra és 104 méter szélességűre növekedett, 10 000 nézőt fogadott be. A feltöltést egyik oldalon a városfal, a máshol boltívekkel áthidalt, támpillérekkel megerősített fal tartja.
A város lakóházai eltérő építési idejüknek megfelelően különféle alaprajzi típusokat képviselnek.

Az i. e. II. században épült Pansa-ház tabliumából ión oszlopokkal körülvett, tágas peristil udvarra érünk, közepét kert és halas medence foglalja el, az oszlopfolyosóból pedig szobák nyílnak.
A Vettiusok háza ismét más típust képvisel. A rendkívül széles ház átriumából tablinum közvetítése nélkül, két oszloppal megosztott széles kapu vezet a széltében megnyújtott, tágas peristil udvarba. Erről a két oldaláról helyiségek nyílnak, a szemközti oldalt pedig az épület határoló falai zárják le.

Casa dei Vetti átriumában szép mitológiai festményeket látunk, peristilje ápolt növényekkel, bronz- és márványszobrokkal díszített, az északi porticus alatti lakosztály freskói gyönyörűek. Pompei-vörös alapon, fekete frízen Ámorok játszadoznak.
Casa del Fauno egyrészt faunszobra, másrészt a Nagy Sándor és Dareiosz csatáját ábrázoló mozaikja miatt lett híres.
Casa de Menandro igazi érdekessége, az aranylapra festett faliképen kívül, a ház fürdőszobája. Zöld falát finom stukkó díszíti, kis falfülkéjében vizet fröcskölő nők freskója látható. Mozaik-berakásos padlóján tengeri állatok képe, küszöbén egy sötétbőrű rabszolga az illatszeres edénykével.
Végül egy, a tragikuma miatt ismertté vált épület, a Villa di Diomene. A ház pincéjében női és gyermekcsontokat találtak, valószínűleg itt szerették volna átvészelni a katasztrófát.

A Vezúv pedig ott áll, hallgat, és tűri, hogy az ember felfedje a titkot, amit ő egykor eltemetett. Amikor már azt hisszük, a titkok végére járunk, akkor jön még egy, cáfolván mindazt, amit eddig hittünk.2005-ben, egy kút mélyén végeztek ásatásokat a tudósok, Pompeii területén. A 79. évi lávahamu alatt egy másik, régebbi lávaréteget találtak, az alatt pedig kőkorszaki leleteket fedeztek fel. Lehet, hogy az eltemetett város alatt egy másik, kőkorszaki civilizáció bújik, egy régebbi áldozata a Hegynek?
Forrás: http://zold.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=31651

pompeii_vesuvius_79.jpg

„Kedves Tacitusom!  

Nagybátyám halálának leírását kéred tőlem, hogy a valósághoz minél hívebben adhasd át az utókornak. Hálás vagyok érte, mert tudom, ha te örökíted meg halálát, halhatatlan dicsőség fogja övezni. Mert igaz, hogy már az is szinte örökre híressé tenné, hogy olyan gyönyörű vidék pusztulásával, olyan emlékezetes szerencsétlenség alkalmával érte a vég, mint ahogy egész városokat és lakóikat is; s az is igaz, hogy számos maradandó művel alkotott; mégis a te műveid halhatatlansága a legfőbb záloga az ő örök emlékezetének. Boldognak tartom azokat, akik az istenek segítségével olyan tetteket vittek véghez, amelyeket érdemes följegyezni, vagy olyan műveket írtak, amelyeket érdemes elolvasni; a legboldogabbak azonban azok, akiknek mind a kettő sikerült. Ezek sorába kerül nagybátyám a maga és a te könyveid révén. Így hát annál szívesebben vállalom, sőt követelem a magam számára ezt a megbízatást. Éppen Misenumban volt, és személyesen látta el a flottaparancsnoki tisztét. Augusztus 24-én déltájban anyám közli vele, hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasott. Azonnal saruját kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli jelenséget. Távolról nem tudtuk megállapítani, melyik hegyről tört fel a felhő, csak később tudódott ki, hogy a Vesuviusból. Alakja leginkább a lombos fenyőéhez hasonlított, mert hosszan magasba nyúló „törzse” fent mintegy szerteágazott, bizonyára azért, mert a kitörő gőz ereje felhajtotta, majd, amikor az csökkent, s már nem emelte, vagy talán saját súlyánál fogva is, széltében elömlött. Olykor fehér volt, olykor szennyes és foltos aszerint, hogy földet vagy hamut kapott fel. A tudós férfiú elég jelentősnek látta ahhoz, hogy közelebbről kívánja megvizsgálni. Megparancsolta, szereljenek föl egy gyorsnaszádot: nekem is megengedte, hogy vele tartsak, ha kedvem van rá. Én azt feleltem, hogy inkább dolgozom. Történetesen ő bízott rám valami írnivalót. Ahogy kilépett a házból, levelet kapott a fenyegető veszedelemtől megrémült Rectinától, Tascus feleségétől; kérte, hogy mentse meg veszedelmes helyzetéből (az ő villájuk ugyanis a hegy tövében feküdt, és csak hajón menekülhettek). Erre megváltoztatta szándékát, s amit a tudós érdeklődésével kezdett, mint életmentő folytatta. Négyevezősoros hajókat bocsátott a vízre, s maga is felszállt, hogy segítséget vigyen nemcsak Rectinának, hanem még sokaknak; mert a partvidék, kellemes fekvése miatt, igen sűrűn lakott volt. Sietve igyekszik oda, ahonnan mások menekülnek, s a kormányt egyenesen a veszélybe irányítja, annyira félelem nélkül, hogy a szerencsétlenség minden mozzanatát, minden jelenetét, ahogy szemébe ötlik, lediktálja vagy maga jegyzi föl. Ahogy közeledtek, egyre forróbb és sűrűbb hamu hullott a hajóra, majd tajtékkövek meg fekete és átizzott, a tűzben megrepedezett kődarabok. Hirtelen zátony meredt eléjük, és hegyomlás zárta el a partot. Egy darabig habozik, visszaforduljon-e, de azután a kormányosnak, aki a visszatérést tanácsolta, így szólt: „Bátraké a szerencse! Előre Pomponianushoz!” Pomponianus Stabiaeban volt, az öböl túlsó partján (a tenger ugyanis öblöt vájt itt az enyhe ívben bekanyarodó partba). Bár oda még nem ért el a veszély, már közelről látható volt, és ha tovább növekszik, közvetlenné válhatott; ezért Pomponianus hajóra rakatta holmiját, készen a menekülésre, ha az ellenszél elül. Mikor nagybátyám, a neki kedvező széllel, hozzáhajózott, átölelte remegő barátját, csillapította, bátorította, és hogy rettegését a maga nyugalmával oszlassa el, fürdőbe vitette magát; fürdés után leheveredik és megebédel, jókedvűen vagy – ami nem kisebb lelkierőre vall – jókedvet színlelve. Közben a Vesuvius hegyéből több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel; vakító fényüket még növelte az éjszaka sötétsége. Nagybátyám, hogy a rémületet enyhítse, azt erősítgette, hogy a földművesek riadt menekülésükben otthagyott tüzei és üresen hagyott villák égnek a síkságon. Ezután lefeküdt, és mély álomba merült, akik az ajtaja előtt elmentek, hallották kövérsége miatt nehéz és ziháló lélegzetvételét. Közben az udvart, amelyből szobája nyílott, annyira ellepte és feltöltötte a hamuval vegyes tajtékkő, hogy ha még tovább is a hálószobában marad, nem tud kijönni. Ezért felkeltették, s visszatért Pomponianus és a többi virrasztó társaságába. Közösen megbeszélik, hogy a házban maradjanak-e, vagy a szabadban járkáljanak; mert a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és mintha kimozdultak volna helyükből, ide-oda hajladoztak. A szabad ég alatt viszont a tajtékkövek hullásától kellett tartaniuk, bár ezek könnyűek és likacsosak voltak. Így azután, összehasonlítva a veszélyeket, az utóbbit választották; nagybátyám, mert az erősebb érv a gyengébbet, a többiek, mert a nagyobb félelem a kisebbet győzte le bennük. Párnákat tettek a fejükre, és kendőkkel lekötözték; így védekeztek a kőeső ellen. Máshol már felkelt a nap, ott sötétebb és sűrűbb volt az éj, mint bármikor; csak lángcsóvák és különböző fényjelenségek enyhítették. Elhatározták, hogy kimennek a partra, és közelről nézik meg, lecsillapodott-e már valamennyire a tenger; de még mindig viharos és haragos volt. Ő egy leterített vitorlára heveredett, s újra meg újra hideg vizet kért és ivott. Mikor azután a lángok és a kéngőz, a lángok hírnöke miatt a többiek futásnak eredtek, ő is felkelt. Két szolgájára támaszkodva felállt, de nyomban összerogyott; gondolom a sűrű gőz akadályozta a légzésben, és elzárta légzőcsövét, amely amúgy is beteg, szűk volt, úgyhogy gyakran fulladozott. Mikor harmadik napon az utcán, amelyet utoljára látott, visszatért a nappali világosság, megtalálták a testét, épen, sértetlenül, úgy felöltözve, ahogy volt. Külsejéről inkább alvónak, mint halottnak látszott. Közben én és anyám Misenumban… – de ez már nem tartozik a történethez, és te csak az ő halálnak körülményeit akartad megtudni. Zárom hát soraimat. Még csak azt teszem hozzá, hogy mindazt sorra vettem, aminél magam jelen voltam, vagy amit nyomban megtörténte után hallottam, amikor leginkább az igazsághoz híven szokták elmondani. Te válogasd ki, amit fontosnak tartasz, mert más levelet írni és más történelmet, másképp ír az ember jó barátjának, másképp mindenkinek. Minden jót!”

Ifjabb Plinius: Levelek. Hatodik könyv, 16. levél: Az idősebb Plinius halála
(Maróti Egon fordítása)

pompeii_vesuvius_79.jpg

„Kedves Tacitusom!  

Felszólításodra levélben számoltam be nagybátyám haláláról. Azt mondod: ez keltette föl benned a vágyat, hogy megtudd, milyen félelmet álltam ki, sőt milyen viszontagságokon mentem át, amíg Misenumban időztem, mert levelemet épp azzal fejeztem be, hogy ott voltam. Bár lelkem borzad a visszaemlékezéstől… elkezdem. Miután nagybátyám távozott, én magam az egész napot tanulmányaimmal töltöttem (hiszen ezért maradtam otthon); azután megfürödtem, megvacsoráztam, utána keveset aludtam. Már jó néhány napja érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt megszokták; ezen az éjszakán azonban olyan erős volt, hogy szinte már nem is mozgott, hanem felfordult minden. Anyám besiet hálószobámba: ugyanakkor már én is talpon voltam, hogy felkeltsem, ha történetesen még aludt volna. Leültünk a ház előterében, amely keskeny csíkban húzódott a tenger és az épületek között. Nem is tudom, minek nevezzem: bátorságnak vagy oktalanságnak (hiszen tizennyolcadik évemben voltam): odakértem Titus Livius könyvét, és mintha más gondom se volna, olvasom, sőt kivonatolom, amit már előbb megkezdtem. Ekkor nagybátyámnak az a barátja, aki nemrégiben érkezett hozzá Hispaniából, amint látja, hogy anyámmal ott ülünk, sőt én még olvasok is, korholja anyámat közömbösségéért, engem nemtörődömségemért. Én meg továbbra is éppolyan egykedvűen olvasom a könyvet. Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, s mégis mindig bizonytalan s valósággal bágyadt volt a világosság. A körülöttünk lévő épületek a folytonos földlökések következtében annyira megrongálódtak, hogy ezen a nyílt, de mégiscsak szűk helyen nagy okunk volt rettegni biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távozni a városból. Nyomunkba szegődik a megrémült sokaság, és ami félelmetes helyzetekben okosságszámba megy, más tanácsát többre tartja, mint a magáét: óriási tömegével szorongat, és szinte taszigál bennünket útközben. Amint kijutottunk a házak közül, megállapodtunk. Itt sok csodálatos, sok félelmetes élményben volt részünk. Mert azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak, és még akkor sem maradtak egy helyben, ha kerekeiket kővel alátámasztották. Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög. Valóban, a partszegély kiszélesedett, és sok tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövenyen. A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes és kacskaringós villámok szaggatták meg, s mikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak. Nos, az előbb említett hispaniai jó barát most már erélyesebben és nyomatékosabban szólt ránk: „Ha testvéred, ha nagybátyád él, azt akarta, hogy épségben maradjatok; ha elpusztult, azt akarta, hogy túléljétek. Hát miért nem menekültök innen?” Azt feleltük neki: amíg nem tudjuk, él-e, nem vagyunk hajlandók a magunk menekülésével törődni. Egy percig sem maradt tovább, nekiiramodott, és vad futással menekült a veszedelemből. Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert, körülvette és elrejtette a Capreae szigetét, a Misenum ó-fok kiugró szikláit szintén eltakarta a szemünk elől. Ekkor anyám kérlel, nógat, parancsol: bármi módon, de meneküljek; fiatal vagyok, tehát el tudok menekülni, ő viszont már idős, elnehezedett testű, és nyugodtan hal meg, ha nem lesz oka az én halálomnak. Azt feleltem neki, hogy nélküle nem óhajtok életben maradni, majd megragadtam a kezét, és így kényszerítettem, hogy szaporázza lépteit. Csak nehezen fogad szót, és vádakkal halmozza el magát, hogy engem feltartóztat. Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett, elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk. – Térjünk le oldalt – szóltam –, amíg látunk, hogyha elvágódunk az úton, az utánunk özönlő sokaság el ne taposson bennünket a sötétben. Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: egyesek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; egyesek a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka. Nem hiányoztak olyanok sem, akik kitalált és hazug rémhírekkel még inkább fokozták a valóságos veszedelmet. Egyesek ráadásul még azt is híresztelték, hogy Misenumban ez az épület összeomlott, a másik kigyulladt – mindez álhír volt, de elhitték. Kissé kivilágosodott, de mi nem arra gondoltunk, hogy itt a virradat, hanem csak arra, hogy közelebb ért hozzánk a tűz. A tűz azonban jókora távolságban megállott, és újból ránk szakadt a sötétség, újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben. Többször is felkeltünk, hogy lerázzuk magunkról; különben eltakart, vagy éppen elnyomott volna bennünket a súlya. Eldicsekedhetném vele, hogy ebben a nagy veszedelemben sem sóhaj, sem gyávaságra való szó nem jött ki a számon, legfeljebb az volt halandó végzetemnek nyomorúságos, de mégis nagy vigasztalása, hogy mindenkivel együtt pusztulok el, és mindenek énvelem. Végül az a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott; nemsokára igazi világosság derült ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. Még mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó. Visszatértünk Misenumba, úgy ahogy rendbe hoztuk testünket, majd remény és félelem közt hányódva töltöttünk egy aggódással és kétségekkel teljes éjszakát. A félelem mindennél erősebbnek bizonyult; mert a földrengés is makacsul tartott, sokan pedig félőrülten rémületes jövendölésekkel űztek csúfot a maguk és mások bajaiból. Mi még ekkor sem gondoltunk távozásra – bár már kitapasztaltuk a veszedelmeket, és továbbiakra is el voltunk készülve –, amíg csak hírt nem kapunk nagybátyámról. Mindez nem való történelmi művedbe, s ne is így olvasd, hogy majd megírod, és mivel te kérted, magadra vess, ha kiderül, hogy még levélbe sem való. Isten veled!”

Ifjabb Plinius: Levelek. Hatodik könyv, 20. levél: A Vesuvius kitörése
(Borzsák István fordítása)

Villa dei Misteri 1 Wall

 
 
 

A mappában található képek előnézete Villa dei Misteri