Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A huszadik századi hangszeres előadóművészet  ellentmondásos, zseniális egyénisége volt a kanadai 

 

Glenn Gould (1932-1982)

 

           

Életét, személyiségét az interneten is rendelkezésre álló szöveges és hanganyagok segítségével  idézi fel a Tabula Candida.

1 "1932. szeptember 25-én született Torontóban Glenn Gould kanadai zongorista, a múlt század egyik legnagyobb hatású előadóművésze. Csodagyerekként hamarabb olvasott kottát, mint betűt, ötévesen komponált és nyolcévesen már konzervatóriumba járt. Tizenkét évesen nyerte élete első és utolsó zongoraversenyét - többön nem indult, mert ellenezte a versengés gondolatát.

Nemzetközi karrierje 1955-ben kezdődött, amikor lemezre játszotta Bach Goldberg-variációit, a mára kultikussá vált felvételt nemrégiben digitális technikával varázsolták újjá. (A különc zenész 1981-ben önkéntes remeteségéből előbújva újra elkészítette a felvételt, mert izgatták a technikai újdonságok, de a rajongók számára az első Goldberg-variációk az igazi.)

A hidegháború csúcsán, 1957 májusában első észak-amerikai zongoristaként látogatott a Szovjetunióba, koncertjei előtt akkora volt a tolongás a pénztáraknál, hogy a zeneértő tömeget rendőrökkel kellett féken tartani.

Gould fellépett a Salzburgi Fesztiválon és a Brüsszeli Világkiállításon, a kanadai tévé számára készített Beethoven-sorozatnak egy személyben volt narrátora, zongoristája és forgatókönyvírója. Utoljára 1964. április 10-én koncertezett, ezután már csak lemezt készített - a hangversenytermet már nem találta megfelelő közegnek a művészi alkotómunka számára.

Imádta a rádiót, készített hangjátékokat és dokumentumfilmeket, 1972-ben még filmzenét is írt a Kurt Vonnegut regényéből készült Ötös számú vágóhíd című filmhez. 1982. október 4-én szélütést követően halt meg, az ötvenéves ember fizikuma egy nyolcvanévesének felelt meg...

Gould elsősorban Bach, Beethoven és Schönberg műveit játszotta, a zongorairodalomnak csak egy része szerepelt repertoárján, s még kisebb részét szerette igazán. Mellőzte a romantika "túlburjánzó zenéjét", nem kedvelte Lisztet, "pitiáner hedonistának" tartotta Mozartot.

Az "utolsó puritán", ahogy magát nevezte, nem csak a zeneművek értelmezésében volt különc. Mivel rettegett a megfázástól, a legnagyobb melegben is képes volt kabátban, kesztyűben és muffban a pódiumra lépni, csak a kesztyűt vetette le, azt is az utolsó pillanatban. Palackozott vizet ivott, állandóan gyógyszerekkel tömte magát, s a fertőzésektől félve szinte soha nem fogott senkivel kezet. Mindenhová magával cipelt zongoraszékét hosszú percekig, akkurátusan állítgatta, hogy aztán zongorázás közben furcsa testtartást vegyen fel. Ha zenekarral lépett fel, szabad kezével vezényelt, sokszor még dudorászott, nyögött is zongorázás közben.

Gould koncertekre ritkán járt, mert irtózott a huzatos termektől, s zenét csak egymagában szeretett hallgatni. Szinte remeteként élt, Torontón kívül csak a hasonlóan borongós London állt közel hozzá. Egyedül a Nagy Tavak vonzották, ahol a víz körül autózva rockzenét hallgatott a rádióban. Telefonszámlája milliókra rúgott, mert a külvilággal így tartotta a kapcsolatot, ahogy karmesterével is telefonon próbálta felvétel előtt a műveket."

Forrás: http://www.stop.hu/articles/article.php?id=200363

A következő video-részlet  a fiatal, fénykorában lévő GG egyik szép felvételének részlete szól: Piano Concerto No.7 in G minor BW, azaz J.S.Bach g-moll zongoraversenyének első tétele. Zenehallgatás közben érdemes elmélyedni a közeli felvételekben is: sokat elárul a művészről arca, keze, de főleg az a jellegzetes testtartás, mely az évek előrehaladtával egyre jellemzőbb lett rá. Az alacsonyra helyezett zongoraszék és a szinte "hétrét" görnyedés itt még nem annyira feltűnő. De a mű végigkövetése (halk morgással és dúdolással) ennek a senki előtt meg nem görnyedő, büszke különcnek a teljes elmélyülését, a világ kizárását mutatja, valamint alázatát hangszere és legszívesebben játszott szezője, J.S. Bach iránt... *

"Egyáltalán nem tartom magam különcnek" (recenzió)

2 "Hogy Glenn Gould ne lett volna különc, arról finoman szólva is megoszlanak a vélemények. Bruno Monsaingeon két zenei filmmel vált világszerte ismertté: Glenn Gould - Az alkimista, Richter - A rejtély. A rendező mindkét zongorista életművének adózva két kötetet is megjelentetett, mintegy a filmekhez csatolva, és mindkettő olvasható magyarul is a Holnap Kiadó jóvoltából. Az első Richter - Írások, beszélgetések (2003), illetve a frissebbik, a Bruno Monsaingeon: Glenn Gould - Egyáltalán nem tartom magam különcnek című kötet. A magyar Gould-irodalom dicséretesen szaporodik. E legfrissebb kötetben Monsaingeon összeállításában összesen hét interjú olvasható. (A kötet szerkesztői egyet elhagytak a francia eredetiből, mert az a 2002-es válogatott írásokban már megjelent.) A könyvet egy igen tanulságos és szellemes fotóriport nyitja. Ismerős képek ezek, Jack Carroll 1956-os fotói azóta ikonikus Gould-képekké váltak. A képekhez Gould tanulságos és szellemes megjegyzéseket fűzött egyedüllétéről, manírjairól, melyeket ő nem tartott maníroknak, gyógyszereiről, kesztyűiről és nevezetes székéről. Ez amolyan humoros bevezető az interjúkhoz. A hét beszélgetést időrendben közli a szerző, és meghökkentő látni, hogy a Gould zenefelfogásának különböző elemei milyen korán együtt álltak már: a "zenei zseni" kifejezés fölöttébb gyanús volta; a tény, hogy Gould magát romantikus alkatnak tartotta, noha művészetében kifejezetten kerülte a romantikát; hogy ő leginkább a "lemezek embere": "Imádom a lemezfelvételt, mert ha itt valami kivételesen szép történik, tudjuk, hogy az meg is fog maradni, és ha pedig nem olyan szép, akkor újra lehet próbálkozni az ideális megközelítésével" (61.). Kifejezetten távol áll tőle a koncertre járás, de a maga koncertjeit is leginkább utálja, és csak pénzkeresetnek tartja; meghatározó volt pályáján az orgonálás, vagy hogy miért nem szereti az érett Mozartot. Ezzel szoros összefüggésben áll a zene strukturális megközelítésének gouldi eszménye - amely érdekes módon emlékezteti a Hanslickról írottakra az olvasót - nevezetesen, hogy az a tartalom, mely legyen bár "oly édes a szívnek", de nélkülözi a mélyszerkezet valóban zenei kimunkáltságát, nem zenei tartalom, hanem csak a hangok csillámló játéka. Ahogy Gould mondja: "a zenében van nálam egy nagyjából évszázadnyi fekete lyuk, amelyet egyik oldalon A fúga művészete, a másikon a Trisztán határol". A kötet központi része az a majd' száz oldalas fiktív videokonferencia, amelyet tíz valóságos és fiktív zenei szakemberrel - köztük Monsaingeonnal - folytat Gould az 1980-as évek végén. A szöveg végeredményben Monsaingeon műve, ugyanis különféle beszélgetésekből kimetszett részletek alkotják e montázst, a szerző pedig felosztja a szöveget prológusra és négy felvonásra - majdnem kikerekedik belőle egy francia barokk opera... Monsaingeon könyvének ez a "legnagyobb dobása". E fikció voltaképpen a "gouldi alkímia" summája. Hogy videokonferenciának nevezi szerzője, az "a jótékony technológia eme újabb csodájának" példája - ha szabad Gould mondatát éppen a róla készült fikcióra alkalmazni. Kétségtelen, hogy a kötet mellé érdemes beszerezni Monsaingeon Gould-filmjét, mert a könyv a film képzeletbeli forgatókönyve. (Bruno Monsaingeon: Glenn Gould - egyáltalán nem tartom magam különcnek. Fordította Rácz Judit. Holnap Kiadó, Budapest, 2007. 226 oldal, 2900 Ft)" 

Forrás: www.es.hu 2007. Augusztus 10., 32. szám

Következzék Glenn Gould leghíresebb felvétele: Bach Goldberg-variációk című nagy zongoradarabjának méltán világhíres interpretációja. Ennek a zenei műfajnak az a lényege, hogy adott egy viszonylag egyszerű, lassú, nyugodt, szép melodikus téma, melyet azután a komponista - tehetségének és kreativitásának függvényében - többféle ritmusban, változatos technikai "paraméterekkel", változatos dekorativitással, különféle stílusban dolgoz fel. A Goldberg-variációk száma harmincon felül van, egy videofelvételen el sem fért, így a leginkább reprezentatív és virtuóz első harmadot, illetve az utolsó nagy blokkot érdemes - minél többször - meghallgatni. Különösen nagy élmény (egy CD-hez képest) azt a hihetetlen koncentrációt, egyszersmind elmélyültséget látni és (megpróbálni) követni, mely az interpretátor arcán tükröződik, akinek a játéka mintegy éteri magasságokból ér el hozzánk. Gould a tökéletesség bűvöletében, az evilág teljes kizárásával, csakis ennek a tökéletességnek megfelelni óhajtván zenél. És nem emlékztet ez a jelenség kísértetiesen valamire, valakire? Dehogyisnem. Ugye, ugye: az öreg Frenhoferre, Az ismeretlen remekmű öreg festőjére, miközben a Kötekedő széplányt festi... Mondhatom, Gould csaknem azokat a határokat feszegeti, mint Frenhofer, csakhogy itt a hallgató nem káoszt hall, mert itt nem a(z interpretált) mű esik áldozatul, hanem maga a művész: Gould. Mint fentebb olvasható volt, szemtanúk állították, hogy mikor 50 évesen szélütésben meghalt, egy nyolcvanéves ember elgyötört teste maradt "utána". A végletekre, sőt az abszolút tökélestesre törekedve a tudata szinte beszűkült, az emberi kapcsolatok bezárultak előtte, a valóság elsüllyedt, megszűnt létezni körülötte, és ebben a hideg, éteri magányban, farkasszemet nézve az újrateremtés kínjával és a Teremtő-szerep abszurditásával - fölemésztődött, felőrlődött testileg-lelkileg-szellemileg ez a nagy művész. Ő is átélhette azt, amit a képeit elégető és magával végző öreg mester.... Nehéz betelni fülnek és szemnek e "nem e világból való" nagy muzsikussal.