Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 acropolis athens, acropolis, parthenon, greece

 

ERNEST RENAN: IMA  AZ AKROPOLISZON (1876)
 
(Rónay György)
 
 
     Olyan erős benyomást, amilyet Athén tett rám, soha, még csak távolról sem éreztem. Van egy hely, ahol létezik a tökéletesség; ez az, és nincs másik. Ehhez hasonlót képzelni sem tudtam volna. Maga a pentelikoni márványba kristályosult eszmény mutatkozott meg előttem. Mindaddig azt hittem, a tökéletesség nem e világról való; az abszolútumot, úgy láttam, csupán egyetlen kinyilatkoztatás közelíti meg. A szó szoros értelmében vett csodákban már régóta nem hittem; de a zsidó nép Jézusba és a kereszténységbe torkolló páratlan sorsa egészen különleges dolognak tűnt a szememben. És most a zsidó csoda mellett megjelent számomra a görög csoda, valami, ami csak egyetlenegyszer létezett, ami sem előtte nem volt, sem utána nem lesz, mégis örökké tart a hatása, vagyis az örök szépség típusa, minden helyi vagy nemzeti bélyeg nélkül. Utazásom előtt is tudtam, hogy Görögország teremtette meg a tudományt, a művészetet, a filozófiát, a civilizációt; de nem volt mértékem hozzá. Amikor megpillantottam az Akropoliszt, az isteni nyilatkozott meg számomra, ahogyan első ízben akkor, amikor Kasziosz magaslatairól letekintve, megláttam a Jordán völgyét, és találkoztam az élő Evangéliummal. Barbárnak tűnt számomra akkor ott az egész világ. Kelettől elriasztott a pompája, a hivalkodása, az álnoksága. A rómaiak csak durva katonák voltak; a legszebb rómainak, egy Augustusnak, egy Traianusnak a méltóságát is csupán póznak láttam e büszke és nyugodt polgárok egyszerű nemességéhez képest. Kelták, germánok, szlávok olybá tűntek nekem, mint holmi lelkiismeretes, de csak nagy kínnal pallérozódott szkíták. Középkorunkat lomposnak és otrombának találtam, tele idétlen büszkeséggel és tudálékossággal. Nagy Károlyt kövér német lovásznak láttam; lovagjainkat lomha fajankóknak, Akiken Themisztoklész és Alkibiadész csak mosolygott volna. Volt egy arisztokratákból álló nép, egy csupa hozzáértőből álló közönség, egy demokrácia, amely a művészet olyan finom árnyalatait is megragadta, amelyeket a mi beavatottjaink jóformán észre sem vesznek. Volt egy közönség, amely meg tudta érteni, miben áll a propüleiák szépsége, és miért fölülmúlhatatlanok a Parthenon szobrai Az igazi és egyszerű nagyságnak ez a megnyilatkozása lényem mélyéig megfogott. Mindaz, amit addig ismertem, holmi jezsuita stílű művészet esetlen erőlködésének, valamilyen együgyű pompából, szemfényvesztésből és karikatúrából egybehabart rokokónak tetszett számomra.
    Ezek az érzések főként az Akropoliszon árasztottak el. Együtt utaztam egyszer egy kitűnő építésszel; ez azt mondogatta, hogy számára az istenek igazsága a tiszteletükre emelt templomok szilárd szépségével arányos Ha ebből a szempontból ítélnénk meg a dolgot, Athéné minden versenyen fölül állna. Mindebben pedig az a meglepő, hogy a szépség itt nem más, mint az abszolút tisztesség, az értelem, a hódolat az istenség iránt. Az épület rejtett részeit ugyanolyan gonddal emelték, mint azokat, amelyek szem előtt vannak Semmi sincs itt abból a szemtévesztő díszítésből, ami, kivált templomainkban, mintha állandó kísérlet lenne arra, hogy tévedésbe ejtse az istenséget a fölajánlott dolog értéke felől. Ez a komolyság, ez az egyenesség most pirulnom késztetett, amiért kevésbé tiszta eszmény oltárán is áldoztam már nemegyszer. A szent dombon töltött órák az imádság órái voltak Mint valami életgyónásban, egész életem elvonult a szemem előtt. Fölöttébb furcsa volt azonban, hogy miközben megvallottam, meg is szerettem a bűneimet: erős fogadásom, hogy klasszikussá legyek, egyenest az ellenkező végletbe taszított. Pár régi papírlapon, amit úti jegyzeteim között találtam, ez olvasható:
 

Ima, melyet akkor mondtam az Akropoliszon,

amikor végre megértettem tökéletes szépséget

 
    "Ó, nemesség! ó, egyszerű és igazi szépség! istennő, akinek kultusza az értelmet és a bölcsességet jelenti, s akinek temploma a lelkiismeretesség és az őszinteség örök leckéje, későn érkeztem misztériumaid küszöbére; sok lelkifurdalással járulok oltárodhoz. Végtelen sok keresésembe került, hogy megtaláljalak. A beavattatást, amit te egy mosollyal adtál meg az újszülött athéninak, én töprengések erejével, hosszas erőfeszítések árán szereztem meg.
     Én barbár szülőktől születtem, kék szemű istennő, derék és erényes kimmériai nép közt, mely sziklák szaggatta, örökké viharok verte, komor tenger partjain lakik. Napot ott alig látnak; virágaik a tengeri mohák, az algák és a színes kagylók, amiket a magányos öblök mélyén találni. A felhők ott színtelenek, és egy kicsit még az öröm is szomorú; de a sziklákból hideg vizű források fakadnak, és a lányok szeme olyan, mint azok a zöld források, amelyekben, a hullámos fűfenéken, az égbolt tükröződik.
     Őseim, ameddig csak vissza tudunk menni az időben, hajósok voltak, nagy utakat téve olyan tengereken, melyekről Argonautáid mit sem tudtak. Gyermekkoromban sarki utakról szóló énekeket hallottam; úszó jéghegyek emlékére ringott a bölcsőm, tejszerűen ködös tengerekére, madárlepte szigetekére, amelyeknek szárnyas lakói időnként dalba kezdenek, s ha mind egyszerre fölrepülnek, elsötétül tőlük az ég.
       Idegen, palesztinai szírektől származó kultusz papjai neveltek. Bölcsek és szentek voltak: hosszú történeteket tanultam tőlük Kronoszról, aki a világot teremtette, és fiáról, aki azt mondják utazást tett a földön. Templomaik háromszor olyan magasak, mint a tiéid, ó Eurüthmia, és erdőkhöz hasonlítanak; csak éppen nem tartósak, öt-hat évszázad múltával romba dőlnek; barbárok képzelgései, akik azt hiszik, lehet valami jót alkotni azokon a szabályokon kívül is, melyeket te írtál elő ihletettjeidnek, ó Értelem. Ezek a templomok mégis tetszettek nekem; nem tanultam isteni művészetedet; megtaláltam bennük az Istent. Himnuszokat énekeltek bennük, amelyekre máig emlékszem: "Üdvözlégy, tenger csillaga … siralomvölgyünkben sínylődők királynéja", vagy "Titkos értelmű rózsa, Elefántcsont torony, Arany ház, Hajnali csillag …" Látod, istennő, ha eszembe jutnak ezek az énekek, ellágyul a szívem, és már-már hitehagyott leszek. Bocsásd meg nevetséges gyarlóságomat; te el sem tudod képzelni, mennyi varázst loptak a barbár mágusok ezekbe a versekbe, és milyen sokba kerül a mezítelen észt követnem.
     Aztán ha tudnád, milyen nehézzé lett a követésed! Eltűnt minden nemesség. A világot meghódították a Szkíták. Nincs többé szabad emberek köztársasága; már csak lomha vérből sarjadt királyok vannak, méltóságok, amelyek megmosolyogtatnának. Nehézkes északiak minősítik széllelbéleltnek azokat, akik neked szolgálnak … Félelmes pamboiótia, rengeteg ostobaság szövedéke borít ólomburát a világra; megfullad alatta az ember. Még akik tisztelnek, még azok is milyen szánalmasak lehetnek a szemedben! Emlékszel arra a Kaledóniaira, aki ötven esztendővel ezelőtt kalapáccsal esett neki templomodnak, hogy Thuléba hurcolja törmelékeit? Mind ilyenek … Néhány olyan szabály szerint, melyet kedvelsz, ó Theonoé, megírtam amaz ifjú isten életét, akit gyermekkoromban úgy szerettem; olybá vesznek, mint holmi Euhémeroszt; írásaikban afelől faggatnak, mi volt a célom; csak azt becsülik, ami hasznot hoz pénzváltó asztalaikra. Vajon miért írjuk meg az istenek életét, ó egek! ha nem azért, hogy megszerettessük az istenit, ami bennük volt, és megmutassuk, hogy ez az isteni még él, és mindörökre élni fog az emberiség szívében?
     Emlékszel a napra, Dionüsziodorosz arkhónsága alatt, amikor egy csúnya, a szíriaiak görög tájszólásában beszélő kis zsidó érkezett ide, bejárta csarnokaidat, anélkül, hogy megértett volna, visszájukra olvasta fölirataidat, és találni vélt templomodban egy oltárt egy istennek szentelve, aki állítólag az ismeretlen Isten. Nos, ez a kis zsidó győzött; ezer esztendőn át bálványnak tartották, ó Igazság; a világ ezer esztendőn át sivatag volt, ahol egyetlen szál virág se nőtt. Ez alatt az idő alatt hallgattál, ó Kürt, gondolat harsonája. Rend istennője, égi állandóság képe, bűnösnek számított, aki szeret, és ma, mikor lelkiismeretes munkával sikerült végre közelebb kerülnünk hozzád, azzal vádolnak minket, hogy vétkeztünk az emberi szellem ellen, széttörve a bilincset, melyre Platónnak nem volt szüksége.
     Egyedül te vagy ifjú, ó Koré; egyedül te vagy tiszta, ó Szűz; egyedül te vagy szent, ó Hügeia; egyedül te vagy erős, ó Győzelem. Te óvod az államokat, ó Promakhosz; megvan benned Mars minden szükséges erénye, ó Areia; célod a béke, ó Békességes. Törvényhozó, az igazságos alkotmányok forrása; Demokrácia, kinek alapvető dogmád, hogy minden jó a népből származik, s ahol nincs nép, hogy táplálja és sugalmazza a tehetséget, ott semmi sincs: taníts meg rá, hogy kivonjuk a gyémántot a tisztátalan tömegekből. Jupiter gondviselése, isteni munkásnő, minden iparnak anyja, munka pártfogója, ó Ergané, te, aki nemességet adsz s civilizált dolgozónak, s oly messze fölébe emeled a lusta Szkítának; Bölcsesség, akit Zeusz hozott világra, miután magába merült, és mélyet lélegzett; te, aki atyádban lakozol, teljesen egyesülve lényegével; te, aki társa és lelkiismerete vagy; Zeusz Energiája, szikra, ki fölgyújtod és táplálod a tüzet a hősökben és lángelmékben: tégy minket tökéletes szellemi emberekké. Aznap, mikor az athéniak és a rhodosziak az áldozatért viaskodtak, te inkább akartál az athéniaknál lakozni, mivel bölcsebbek voltak. Atyád arany felhőben mégis alászállatta Plutoszt a rhodosziak városára, mivel ők is meghódoltak leányának. A rhodosziak gazdagok lettek; az athéniaké lett viszont a szellem, vagyis a valódi öröm, az örökös vidámság, a szív isteni gyermeksége.
     A világ számára nincs más üdvösség, mint visszatérni hozzád, kivetkezni a barbárság kötelékeiből. Siessünk, jöjjünk seregestül. Mily szép nap lesz, mikor minden város, mely elorzott valamit templomod romjaiból, Velence, Párizs, London, Koppenhága jóváteszi tolvajlását, szent elméleteket alkot, hogy visszavigye a birtokában lévő töredékeket; "Bocsáss meg, istennő mondják , hiszen csak az éjszaka gonosz szellemeitől akartuk megóvni őket", és fuvolaszóra újjáépítik falaidat, engesztelésül a galád Lüszandrosz bűnéért. Majd elmennek Spártába, megátkozni a földet, ahol e sötét tévedések bölcsője állt, s kárhoztatni, mert már nem áll.
     Beléd vetve bizalmamat, ellenállok végzetes tanácsadóimnak; szkepticizmusomnak, mely kételkednem késztet a népben; szellemem nyugtalanságának, mely még akkor is tovább keresteti velem az igazságot, ha már megtaláltam; szeszélyemnek, mely akkor sem hagy nyugton, ha már az értelem kimondta döntő szavát. Ó Arkhagétész, eszmény, kit remekműveiben testesít meg a lángész, inkább lennék házadban az utolsó, mint egyebütt az első. Igen, odakötözöm magam templomod falához; elfelejtek minden tudományt a tiéden kívül, sztülita leszek oszlopaidon, párkányodon lesz a cellám. S ami nehezebb: ha tudok, türelmetlen részrehajló is leszek érted! Csak téged foglak szeretni. Megtanulom a nyelvedet, elfelejtem a többit. Igazságtalan leszek minden iránt, ami nem rád vonatkozik; szolgája leszek fiaid közül a legutolsónak. Azokat, akik ma lakják a földet, melyet Erekhteiának adtál, magasztalni fogom, hízelegni fogok nekik Még a hibáikat is megpróbálom szeretni; elhitetem magammal, ó Hippia, hogy azoktól a lovagoktól származnak, akik odafönt, frízed márványán örök ünnepüket ünneplik. Kitéptek a szívemből minden rostot, ami nem értelem és tiszta művészet. Fölhagyok vele, hogy betegségeimet szeressem, hogy lázamban tetszelegjek. Erősíts meg szilárd elhatározásomban, ó Üdvhozó; segíts engem, te, aki megmentesz.
     Mert hiszen előre látom, mennyi nehézséggel kell megküzdenem; mennyi megrögzött szokását kell megváltoztatnia szellememnek; mennyi kedves emléket kell kivetnem a szívemből! Megpróbálom; de nem vagyok biztos magam felől. Későn ismertelek meg, tökéletes szépség. Vissza-visszaesem majd, el-elfog majd a gyöngeség. Egy kétségkívül romlott bölcselet elhitette velem, hogy a jó és a rossz, az öröm és a fájdalom, a szép és a rút, az értelem és az őrület olyan kielemezhetetlen árnyalatokkal játszanak egymásba, mint a galamb nyakán a színek. S akkor az lesz bölcsességünk, hogy semmi se szeressünk, és semmit se gyűlöljünk föltétlenül. Ha egy társadalom, ha egy filozófia, ha egy vallás birtokában lett volna az abszolút igazságnak, akkor ez a társadalom, ez a filozófia, ez a vallás legyőzte volna a többit, és ma már egyedül csak ez élne. De világosan látjuk: valamennyien tévedtek, amelyek eddig azt hitték, hogy igazuk van. Hihetjük-e esztelen vakmerőség nélkül, hogy a jövő nem ugyanúgy fog megítélni minket, ahogyan mi ítéljük meg a múltat? Íme, ilyen káromlásokat sugall nekem mélységesen megromlott szellemem. Egy olyan, minden ízében egységes irodalom, amilyen a tiéd, ma nem keltene mást, mint unalmat.
     Mosolyogsz naivságomon. Igen … Elfajzottunk; mit lehet tenni? Továbbmegyek, leleplezem előtted szívem mélyének züllöttségét. Ész és értelem nem elégséges. A Sztrümón jeges vizének és a trák részegségnek is megvan a maga költészete. Lesznek századok, amikor majd apostolaidat az unalom apostolainak tartják. A világ nagyobb, mint gondolod. Ha láttad volna a pólusok havát és a délövi égbolt titkait, homlokod, ó istennő, nem volna olyan derűs; tágabb elméd többfajta szépséget ismerne el.
     Igaz vagy, tiszta és tökéletes; márványodon szemernyi folt sincs; de isteni hatást tesz ránk a Hagia Szophia temploma is, Bizáncban, noha csak gipsz és tégla. A mennyek boltozatát ábrázolja. Össze fog omlani egyszer; de összeomlanék a te szentélyed is, ha olyan tágasnak kellene lennie, hogy tömegek férjenek el benne.
     A feledés roppant folyama sodor egy névtelen örvénybe minket. Ó, feneketlen mélység, űr, te vagy az egyetlen Isten. Minden nép könnyei valódi könnyek; minden bölcs álma az igazság egy részét rejti magába. Idelent minden csak jelkép és álom. Az istenek éppúgy elmúlnak, mint az emberek, és nem lenne jó, ha örökkévalók lennének. A hitnek, amit vallottunk, sosem szabad bilincsnek lennie. Minden tartozásunkat leróttuk iránta, ha gondosan beburkoltuk a bíborszínű gyolcsba, amelyben a halott istenek alszanak."
 

(In: Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai, Bp., Európa, l977., 361368 pp.)

 

ORIGINAL TEXT & ENGLISH TRANSLATION ON THE WEB:

http://www.lexilogos.com/document/renan/acropolis.htm

 

  

 ERNEST RENAN  (1823-1892)
 

********

Athén Akropolisz parthenon képe      

Forrás: http://www.gorogorszag.info/ 

Talán nyitható: feherkatalin.hanoi.hu/upld/Gorog.ppt#256,1,AZ ÓKORI GÖRÖG KULTÚRA 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.