Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Paco de Lucía veszprémi koncerje

2013.07.26

 


A DUENDE LÁNGJAI

Végső Zoltán zenekritikája az Élet és Irodalomban

Kár, hogy a „Veszprémi Ünnepi Játékok” németesítette a nevét „Veszprém Fest”-re. Erre nyilván a támogató multi német anyacége miatt is szükség volt, és talán azért is, hogy Veszprém a nyár közepének kulturális szenzációja lehessen; valószínűleg ez kellett ahhoz, hogy a fesztivált idén tizedszerre is megrendezzék. A nagyszínpados fellépők többsége néhány éves időközönként megfordul Magyarországon, a produkcióik semmiképpen nem nevezhetők aktuálisnak, mintha az örök időket céloznák inkább. Velük a rendezvény ügyesen megtalálta azt a célközönséget, amelyik elkövette azt a hibát, hogy nem tartozik a piacilag releváns 18-39 éves korosztályhoz, és a koncertek közben szívesebben ülne, mint állna. Ami pedig az örök időket illeti, a „Veszprém Fest” valóban tud valamit: elég csak azt a jazztörténelem nagykönyvébe illő eseményt megemlíteni, amikor évtizedek után itt állt újra közösen színpadon Joe Zawinul és Wayne Shorter, majd rá egy hónapra Zawinul meghalt. Most is azt a fellépőt keresem, amelyik nem akar a mának szólni, pontosabban akar, csak azt ugyanúgy teszi, mintha száz évvel ezelőtt tenné.
 
Paco de Lucía olyan nagy melléfogás nem lehet, a MűPa-ban bő három évvel ezelőtt ugyanezzel a társulattal lépett fel, csak az egyik énekes helyett most egy fiatalabbat hozott. Tulajdonképpen a róla szóló mondandómat anélkül is megírhatnám, hogy elmegyek a koncertjére, hallottam éppen eleget élő fellépésen.

 
Vagyis a lényeg mégiscsak az, hogy a mestert nem lehet elégszer hallani. A jó flamencokoncerten, ami a zenében megtörténik, az megtörténik a zenészben, a táncosban és megtörténik a hallgatóban. És ahogy elérkezik a pillanat, szembesülünk azzal, hogy nem is egy koncert részesei vagyunk, hanem az élet szenvedélyes pillanatait éljük át újra, közösen. A magasztos szavak esetlenül hatnak, ezért találta ki García Lorca a harmincas évek elején, hogy e leírhatatlan érzést nevezzük duendének. A modern flamenco Lorca filozofikus meglátásaitól számítható, innen tudjuk, mit keressünk az egyébként zenei terminusokkal is megfoghatatlan zenében. A flamenco ekkortól már nem az andalúz cigányok zenéje, hanem a formálódó spanyol nemzettudat fogódzója, nem sokkal később, Franco ideje alatt pedig még erősebb értelmet nyer, és így jut el addig a forradalomig, amit de Lucía a hetvenes évek elejétől elindított.  A flamenco az ő révén jutott el a nemzetközi színpadokra és vált időközben magasrendű, a zenepiacon is külön műfajként létező koncerttermi muzsikává.

 
 A flamenco felemelkedése csak részben hasonlítható Astor Piazzola és a tangó, valamint Amália Rodrigues és a fado történetéhez, mert a népszerűsödés mellett de Lucía a cajón, a basszusgitár, a dob, a szintetizátor és a harmonika beemelésével új karaktert is szabott a műfajnak, miközben addig soha nem hallott játéktechnikai elemeket épített be szerzeményeibe. Talán emiatt tartják sokan úgy, hogy de Lucía egyúttal jazz-zenész is, de ez inkább csak úgy igaz, hogy játszott együtt jazz-zenészekkel (pl. legendás gitártriót alkotva Al di Meolával és John McLaughlinnal), mert mindig megmaradt azon a világon belül, ami miatt ma az ő neve egyet jelent a flamencóval.
 

 
Paco de Lucía az autentikus és az általa kitalált modern flamencóval is ugyanazt a hatást éri el, mindegy, hogy eklektikus vagy homogén programot játszik. Veszprémben kétórás, nagy zenekarra hangszerelt, kiadós show-hoz volt szerencsénk, amit szokása szerint szólószámmal indított. Bőségesen hagyott terepet a buleríasnak, a rondeńának, a siguiriyasnak és a többi klasszikus flamenco-formának is (a flamencón belül több forma létezik, amelyek alapja a hármas vagy annak többszörös számú lüktetése, és elnevezésük, funkciójuk függ a tempótól, az alkalmazott hangszerektől, a dallam gerincéül szolgáló hangsortól, és függ még a származás helyétől is: pl. a rondeńa Ronda városában alakult ki). A flamencoénekesek nagy titka megfejthetetlennek tűnik, szinte felfoghatatlan, hogy húszéves férfiak hogyan tudnak egy hetvenéves ember hangján énekelni, mag a koruknak megfelelő frissességgel hajlítják a rubato szólamaikat. Camarón de la Isla, de Lucía leghíresebb és leghosszabb ideig vele együtt zenélő társa, mellesleg nemzeti hősként tisztelt énekes halála óta tudjuk, hogy a flamencoénekesek gyorsan égnek – persze nem tudtam nem erre gondolni a két rendkívüli énekest figyelve. És ezért életveszélyes a flamenco, mert egy ponton túl együtt égünk a zenészekkel, ha pedig elszaladunk előle, újra vágyni kezdünk rá. Most már tudom, hogy a hiánynak ez a különös érzete vitt Veszprémbe.
 
Forrás: Élet és Irodalom, 2013. július 26. 24. p.
(V.Z. bocsánatát remélve: kigépeltem a lapszámból)


A VESZPRÉM FEST PACO DE LUCÍA-OLDALA: 

http://veszpremfest.hu/program/29-paco-de-lucia

A 2013. július 18-i koncerten, Veszprémben közreműködtek:

Paco de Lucia
Antonio Sanchez - gitár
Antonio Serrano – billentyűs hangszerek, harmonika
Alain Perez - basszusgitár
Piraña – ütőhangszerek
Rubio - ének
David de Jacoba - ének
Farruco – tánc

PACO DE LUCÍA HIVATALOS OLDALA:

www.pacodelucia.org 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.