Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Könyv értékelése (MolyHu) - Vergilius

2016.04.18

Minden olvasót megértek, aki valami miatt nehéznek, unalmasnak érzi, tartja az Aeneist. Számomra a világirodalom egyik legnagyobb és az ókori római irodalom legnagyobb műve ez az eposz. Sokat olvastam, sokat töprengtem rajta, sok szép percet, órát okozott, és sok gyötrelmet is, amikor eredetiben álltam neki, mert nem adja könnyen és azonnal magát. Nem von le semmit az értékéből, hogy a Princeps javaslatára megírt, római honfoglalás-eposzról van szó. Még kevésbé zavaró (sőt, örömteli), hogy Vergilius egyenesen a költők költőjével, Homérosszal verseng műve írásakor, hiszen közhely, hogy az első hat ének az Odysseia, a második hat ének pedig az Ilias „nyomvonalát” követi: bolyongások, majd harcok elbeszélése az egész. Homéros 2 x 24 éneke Vergiliusnál már 12 ének, mégsem mondom azt, hogy „csak”. A tizenkettő: a tökéletesség száma; ebben a 12 énekben ugyanúgy benne van a római lélek és a világ teljessége, mint Homéros 48 énekében a görög lélek és a világ teljessége. Veretes, páratlanul gyönyörű latinságát csak Arany János klasszikus magyar nyelvéhez lehetne hasonlítani. Körülbelül igy gondolják a ókorászok is: Horatius és Vergilius a római irodalomban ugyanazt a helyet foglalja el, mint Petőfi és Arany a miénkben.

Az elbeszélés íve, tempója, a motívumok, szófordulatok ismétlődései, a megfeleltetések (a nagy előd némely helyeivel), a karakterek kidolgozottságának mértéke, a stabil, de könnyű szerkezet, a méltóságteljesen, választákos rómaisággal gördülő sorok gordonkahangja: mindez ámulat, csodálat és nagy-nagy szeretet tárgya nálam. Aeneas katabasisa (alászállása az Alvilágba), melyet a hatodik énekben olvashatunk, annyira szuggesztív és fantáziadús, hogy szinte belém égett. Olyan sokszor elolvastam, hogy kb. 100 sort ma is memoriter tudok belőle.

Főleg azt a részt, amikor Aeneas keresi, majd megtalálja az aranyágat. Ezzel kell ugyanis kedveskednie Persephonénak az Alvilág küszöbét átlépve, hogy célját elérje, s megtudja: hogyan, merre tovább.. A hatodik ének bevezetője csodálatosan készíti elő az alvilágjárást. Cumae partjaihoz megérkezvén a hős megpillantja az Apollo-szentélyt, és gyönyörködve nézi a két kapuszárnyon lévő faragványokat, melyeket még Daedalus metszett aranyba. Belefeledkezne a szépségbe, de nem lehet: most szállta meg az istenség a cumae-i Sibyllát, most tud jósoltatni vele sorsáról. A vénasszony tanácsára keresi meg az aranyágat, és mutatja be az Alvilág révészének, majd teszi az Úrnő küszöbére… Az alvilágjárás elbeszélése előtt Vergilius újra segítségért kiált, de most a mélység erőit hívja:

"Istenek, ó holtak fejedelmei, hallgatag árnyak! //
És te, Chaos! S Phlegeton, te! Ti néma vidékek az éjben! //
Engedjétek meg, hogy amit hallottam a földnek //
méhében lapuló rejtelmekről, hírül adjam!"//

Hogyan is lehetne pár erőtlen mondattal visszaadni bármit is abból a nagyságból, fenségből és szépségből, ami az Aeneist és Vergiliust jellemzi? Nem csoda, hogy Dante őt választotta – mert csakis őt választhatta – saját pokoljárása kísérőjéül…

http://moly.hu/ertekelesek/2025388