Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Könyv értékelése (MolyHu) - Flaubert

2016.04.29

A próza francia titánjai közül nekem ő csak amolyan régi, testközeli barátom, tehát nem Monsieur Flaubert, hanem egyszerűen Gustave. Nem híres remekműveiről írnék szívesen: ezeket rengetegszer ismertették és agyonelemezték már. Gustave egyik „mellékterméke” érdekel, hiszen azon is rajta van a kézjegye, szellemi-művészi sphragisa; az is kiváló, csak az úgynevezett ”főművek” (például a Madame Bovary vagy a L’Éducation sentimentale) elhomályosították a fényét. Mára a figyelem perifériájára szorult: az olvasók zöme megfeledkezett még a létéről is.

A Bouvard et Pécuchet-nál (1881) létezik a világon jobb regény is, de ami sokkal jobban kifejezné „cselekményének” korát – nemigen. Flaubert tájékozottsága, tárgyi tudása egyszerűen elképesztő. Írói módszere, az aszkétikus impassibilité hihetetlenül felpaprikázza az olvasó kedélyét. Hősei – a maguk nagyra törő szürkeségével, heroikus, egyszersmind nevetséges teljességigényükkel – szánalmat, részvétet, ugyanakkor kárörömet és egyfajta „önigazolást” váltanak ki belőlünk. Lám, ide vezet az esztelen nagyot akarás, az empíriától távol eső, elméleti fellegjárás, a semmire sem jó tudás! Mert a két barát mindent tudni akar, és tud is, csak éppen rögvest kudarcot vallanak fóliánsokból fölhalmozott ismereteikkel, ahogy azokat az életben, a gyakorlatban kamatoztatni akarják. A tekintélyes, enciklopédikus agyú polihisztorok egyből sületlen dilettánsokká válnak, amint szakkönyveik tartalmát tettekben szándékoznak megjeleníteni, és a tanult elméletek helyességét kísérleteken, újításokon próbálják igazolni. Először gazdálkodni akar a két tősgyökeres párizsi (hivatalnok, illetve kereskedő). Egy szakkönyv alapján gabonatermesztéshez és állattartáshoz fognak. A hozzá-nem-értés meghozza ”gyümölcsét”: mindenük kipusztul. Ezután kertészkednek: teljes a csőd. Rájönnek, hogy a kudarcok oka az időjárás. Átnyergelnek a meteorológiára. Közben természetes trágyát állítanak elő – elhullott állataikból. Juhaik megkergülnek, ökreik a sok érvágástól megdöglenek. Tyúkfogattal irtják a cserebogarat; a tyúkok lába eltörik. Sört főznek tölgyfalevélből; majdnem belehalnak még a béresek is. Majd következik a gyümölcsnemesítés: csenevész termésüket elveri a jégeső. Újabb őrületük a kertépítés. A fákat, bokrokat állat alakúra nyesik; növényi gúlák, kockák, hengerek, karosszékek éktelenítik el a kertnek nevezett szabadtéri tébolydát. Konzerválás, tartósítás lesz az újabb ”dili”. De nincs megállás: pezsgőgyártás, pálinkafőzés, vegyészet, kórbonctan, belgyógyászat, anatómia s még sok egyéb tudomány és szakma kerül „kipróbálásra”, minden eredmény nélkül, illetve szörnyű pusztítás (pusztulás) közepette.

Flaubert regénye: vitairat. Mire megy az ember(iség) a hegységnyi ismerethalmazzal? Mi értelme van az élettől elrugaszkodott tudománynak? Élet vagy tudomány? „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” stb. stb. Flaubert kérlelhetetlen: nem. Ez (is) csak illúzió. A pamflet-torzkép tökéletes, és 1881-ben nyilván igaz is. Ma már nem, vagy máshogy igaz. Ám ha egy mai Flaubert írna hasonló témájú és hangvételű regényt a globalizációval kitágított, virtuálisan duplifikált, világhálóval átszőtt, klímaválsággal, éhezéssel, vízhiánnyal, atomenergia- és ezer más veszéllyel megterhelt világunk tudományáról és gyakorlatáról, ugyanoda jutna – csak több hajtűkanyarral –, mint Flaubert. Vagy Goethe: „Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája.” Vagy a matematika-történet: „Nincs királyi út”.

Az Ön századvégi fikcója nagyon izgalmas, nagyon is aktuális és rendkívül szórakoztató még ma is, Gustave!

Forrás: http://moly.hu/ertekelesek/2034534