Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nobel-díj 2009

2009.10.09

  

2009 irodalmi Nobel-díjasa Herta Müller német írónő - jelentette be csütörtökön tizenegy órakor Stockholmban Peter Englund, a Nobel-bizottság főtitkára. A romániai születésű német írónő prózát és verseket egyaránt ír, köteteiben a diktatúrában szerzett tapasztalatait örökíti meg. Számos irodalmi díjjal jutalmazták munkásságát az elmúlt években. Magyarul eddig egyetlen könyve jelent meg, címe: A rókák csapdába esnek (Pesti Szalon, 1995). 2004-ben járt Magyarországon, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt. A Nobel-díjat ünnepélyesen december 10-én veheti át Stockholmban, az érmet személyesen a svéd uralkodó, Károly Gusztáv nyújtja át. A díjjal 10 millió korona jár, ami megközelítőleg 262 millió forintnak felel meg.

Forrás: http://www.origo.hu/programajanlo/20091008-irodalmi-nobel-dij-2009-herta-muller.html

 

Az ÉS egy régebbi interjújából és néhány - feltehetően most már hamarosan lefordítandó - könyvéből jobban is megismerhetjük HM-t. Egyelőre marad az előbbi.

 

Herta Müllerrel Konrád György és Váradi Júlia beszélget (ÉS 2004.05.14.)

 

Tisztességes akartam maradni

Váradi Júlia: Herta Müller élete első harmincnégy évét Romániában töltötte, egy kis bánáti faluban nőtt fel, majd Temesváron járt egyetemre, ott is lett íróvá. Két évvel a romániai forradalom előtt, 1987-ben hagyta el Romániát, azóta Németországban él. Ma német íróként arat sikereket, ekként tartja számon a világ is, nagyon sok nyelvre lefordították a könyveit.

Konrád György: Javaslom, hogy egy cseppet szabadítsuk meg Herta Müllert magunktól, hadd beszéljen önmagáról anélkül, hogy kérdeznénk, ameddig jól esik neki.

Herta Müller: Német kisebbségi családban születtem Romániában. Tizenöt éves koromig egy kis eldugott bánáti faluban éltem, körülbelül 30 kilométerre Temesvártól, ahonnan még aszfaltozott út sem vezetett a városba. Az én falumban csak németek éltek. A környéken sok kisebbség élt egymás mellett. A nagypapám átjárt sakkozni egy másik faluba, Végvárra, ott csak magyarok laktak. A közelünkben volt egy szlovák falu, Vukova, meg egy román falu, Duboz, de a különböző falvak lakói nem keveredtek, nem érintkeztek egymással. Legfeljebb akkor jártunk a szomszédos falvakban, ha tudtuk, valamilyen ünnep van, akkor megnéztük, "mit csinálnak amazok". Tizenöt éves voltam, amikor - elvégezve a falusi iskolában a nyolc osztályt - bekerültem a városba, a gimnáziumba. Mindig az volt a benyomásom, hogy ha radikális helyváltoztatásra kényszerültem, egyfajta törést éltem át - az volt mindig a kérdés, hogyan állom meg a helyemet az új helyzetben. A gimnázium akkor számomra két szempontból is törést jelentett: a helyi nyelvjárást fel kellett cserélnem a városi németre, a hochdeutschra, és aztán a román nyelv is új volt, én ugyanis addig nem beszéltem románul. Ezért akkoriban gyakran álltam értetlenül a helyzetek előtt, amelyekbe kerültem. Romániában egyébként az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt, természetesen a német kisebbségben is. A mi esetükben ezt még tetézte a náci múlt, amitől nem határolódtunk el, nem is foglalkozott vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével. Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a győzedelmes szovjet-hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napjában volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: "Ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk?". Így aztán ezek a kérdések mindvégig ott lappangtak a felszín alatt. Ráadásul ott volt még a sokféle előítélet: például a románok lusták és koszosak, a magyarok hirtelen haragúak, vagyis minden kisebbségnek megvoltak a maga kliséi... Mi természetesen jók voltunk: szorgalmasak, tiszták, rendesek... Amikor aztán bekerültem a városba, román barátokat szereztem és elmentem hozzájuk, azt gondoltam: "Uramisten, hisz ezeknél nagyobb tisztaság van, mint minálunk! Hogyhogy? Hogyhogy ilyen tiszták ezek?" És attól kezdve már semmi sem volt érvényes, az egész neveltetésem hirtelen nem ért már semmit. Csak 30 kilométerre voltam az otthonomtól, és az egész nem ért már semmit! És akkor neki kellett látnom, hogy újra összerakjam magamnak a világot, mindabból, amit látok, azokból a véleményekből, amelyeket magam alakítottam ki magamnak a világról. Ezt életem során később még egyszer át kellett élnem, nagyjából ugyanez ismétlődött meg, amikor elhagytam Romániát, és Németországba kerültem. Már elmúltam harmincéves, és bár minden német szót értettem, Németországban gyakran mégsem értettem a helyzeteket. És aztán arra is rájöttem, hogy a nyelv, ez az úgynevezett közös nyelv csak az egyik síkját jelenti a megértésnek, mert a helyzetek sokkal több dologból állnak össze, és ha az ember a többit nem érti, akkor a nyelv önmagában - a szó szerinti megértés - nem sokat segít, és az ember kívül marad, ha nem érti a helyzetet. Németországban például eleinte nem értettem, hogy valami humoros-e - a német humor elég fura -, nem tudtam megkülönböztetni a humort a gonoszkodástól. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy valami szándékosan gonosz, vagy csak akaratlanul az, nem éreztem, mihez hogyan kell viszonyulnom. Ez teljesen elbizonytalanított. Aztán a szavakat is mind új tartalmakkal kellett megtölteni... Akkor azt gondoltam, milyen hülye dolog ez, hiszen újra kellene tanulnom a szavakat, meg kellene tanulnom a nyelvet, amit addig is beszéltem, de nem tudom újratanulni, mert már tudom. Például a rendőr szó egészen mást jelentett Németországban, mint Romániában, a diktatúrában. Hiába hívták ugyanúgy, ez a fogalom most már valami egészen mást jelentett. És nagyon sok fogalommal voltam így. És akkor azt gondoltam, ezek a szavak, amelyeket magammal hoztam, bár azonosak, alapjában véve csak az utamban vannak. Talán jobb lenne, ha egyáltalán nem ismerném, ha csak most tanulnám őket, mert akkor az újonnan megismert tartalmakat össze tudnám kötni a szavakkal, és a régi tartalmak nem lennének útban a fejemben, és nem kéne a szavakhoz új tartalmakat társítanom. Ez gyakran összezavart és nagyon elbizonytalanított.

V. J.: Engem azóta izgat egy mondata, amióta a munkásságát kicsit közelebbről ismerem: "Az írást a hallgatásból és az elhallgatásból tanultam meg. Ezzel kezdődött." Ez számomra rendkívül megrázó és nagyon fontos gondolat. Nagyon szeretném, ha erről kicsit bővebben beszélne. Mit kellett elhallgatnia?

H. M.: Nos, azt hiszem, az emberek azt gondolják, hogy az írás a beszéd egyik formája, ami a papíron történik. Én írás közben nem érzem, hogy a papíron beszélek. Inkább az az érzésem, mintha csendben, magammal beszélnék. Az idős emberek beszélgetnek gyakran saját magukkal, ha azt hiszik, hogy egyedül vannak, és nem figyel rájuk senki. Ez a magánytól is van, akik egyedül élnek, azok is így beszélgetnek önmagukkal, valószínűleg nem is lehet másképp, ebben a helyzetben az ember magával kezd beszélgetni, mintha megkettőződött volna... És így is van, hisz magaddal vagy együtt, ha egyedül vagy. Szóval számomra az írás valami ilyesmi, aminek több köze van a hallgatáshoz, mint a beszédhez. Valaminek az elhallgatásához... Hisz mindig egyensúlyozni kell, mit ad közre az ember, ha ír, ha saját magáról ír, vagy nagyon közeli barátairól, és mindezt ráadásul irodalmi formában, egyes szám első személyben teszi. Gyakran próbáltam egyes szám harmadik személyben írni, nem működött a dolog. Ezért visszatértem az első személyhez, és azt gondoltam..., igen, a mondatok sem engedik, hogy azt tegyen velük az ember, amit akar. Ez az egyensúlyozás: mi az, amit elhallgatok, mi az, amit közzéteszek, mi az, amit elmondok, és mi van a kettő között. Hasonló helyzeteket egyébként a mindennapi életben is átélek, néha beszélni kell ahhoz, hogy semmit ne mondjunk! Ott vannak még a közbülső fokozatok: azt mondani, amit nem gondolsz, vagy azt gondolni, amit nem mondhatsz el, vagy... a diktatúrában csakis ilyen helyzetek léteznek.

V. J.: Mi mindannyian megtapasztalhattuk, akik valamilyen diktatúrában nőttünk fel Kelet-Európában, mekkora szerepe van a hallgatásnak és az elhallgatásnak. Beszélt a náci múlttal kapcsolatos elhallgatásokról, amelyek erősen hatottak a gyerekkorára, talán még a családi kapcsolatok révén is, ha jól tudom... Feltételezem, hogy már nagyon korán meg kellett tanulnia bizonyos dolgokról nem beszélni, és azt gondolom, az elhallgatás az idézett mondatban ezt is jelenti: tudni, mi az, amiről szabad, lehet, tud beszélni az ember abban a világban, társadalmi közegben, amelyben élni kénytelen, és mi az, amiről nem. Vagy eltúloztam ennek a mondatnak a jelentőségét?

H. M.: Nem, persze, pontosan így van. A szüleim azt mondták: "Az óvodában ne mondj el semmit!", és ezek gyakran egészen furcsa történetek voltak. A nagyapám gabonakereskedő volt a maga idejében, gyarmatáru-kereskedése volt, így mondták akkoriban...

K. Gy.: Hol? Nitzkydorfban?

H. M.: Nitzkydorfban, igen. Aztán jött a kisajátítás, az államosítás, és természetesen mindent elvettek, de ő nem akart, nem tudott mindent odaadni. Volt két aranytömbje, és csak az egyiket szolgáltatta be, a másikat leeresztette az udvarban a kútba. És télen mindig erről suttogtak az asztalnál: "Vajon hol van most az aranyunk?" Ilyenkor nekem mindig azt mondták: "erről egy szót se!" Később aztán a család kereste az aranyat, azzal az ürüggyel, hogy kitisztítjuk a kutat. Azt mondták a faluban: "olyan rossz íze van a vizünknek, ki kellene pucolni a kutat!" Persze, arra ment ki az egész, hogy megkeressük az aranyunkat. Ami - én azt hiszem -, a föld közepébe süllyedt, annyira mélyre, hogy senki nem találta már meg. Szóval voltak ilyen titkok a családokban, minden családnak voltak titkai, szörnyű is lenne, ha nem így volna. És ha az embert - mint ahogy engem is - folyton megfigyeli a titkosszolgálat, akkor még a baráti körében is szinte csak olyan dolgok léteznek, amikről hallgatni kell! És ha az ember beszélt, akkor mindig valami másról kellett beszélnie, és megtanult tagadni és hallgatni. Tulajdonképpen ezek voltak a mindennapok kategóriái - és nem a beszéd. Az igazi beszéd - az, "amit gondolok, azt mondom" - nyilvános közegben szinte egyáltalán nem létezett. Az legfeljebb a magánéletben létezett. Ezért tesznek ezek a rendszerek olyan sok mindent tönkre. Ettől keletkezik a skizofrénia az ember fejében, az emberek olyan sok részre hullanak szét, hogy már nem is tudják, kik és mik ők, és hol vannak. A személyiségüket már nem tudják kézben tartani.

K. Gy.: Milyen volt az a környezet, amelyben már diákként, fiatal értelmiségiként, íróként Temesváron élt, hogyan zajlott a tudatosodása, ahogy Nitzkydorfból a temesvári, nagyobb látókörű környezetbe került? Gondolom, nem folyamatosan készült a kivándorlásra, és bár ott volt a koffer valahol a lelkében, azért ott is köze volt az emberekhez. Temesvár egyébként az első világháború előtt Magyarország volt, de ha jól tudom, többségében németajkú, utána lélekszámban a zsidók jöttek, aztán a magyarok, majd a szerbek, és legutoljára a románok. Magam Temesváron hallottam azt a mondatot, hogy "Fölöttünk mindig más városokban rendelkeztek, Bécsből, Budapestről, Konstantinápolyból, most pedig Bukarestből". Volt-e valami ilyen, temesvári, bánáti kisebbségi önérzete, öntudata? Hogyan állt ezekkel a különböző identitásokkal, hogyan rakta ezeket össze magában, és ebből mit tudott átvinni Berlinbe? Én Berlinben megismertem néhány kollégáját, tudom, hogy mintegy száz költő ment a német irodalomba a bánáti svábok közül. Megismertem Oskar Pastiort, a nagyszerű költőt. Barátok révén Ernest Wichnert, aki a Literaturhaus igazgatója. Az Ön előző férjével, Richard Wagnerrel is találkoztam. Látom, hogy ez egy irodalmi és baráti közösség, szinte kolónia. Szóval hogyan szövődnek egymásba ezek a közösségek, különösen az 1989-90-es fordulat óta, amikor már a diktatúra meg a félelem meg a lehallgatás egy kicsit hátrébb tolódott, vagy csak mint emlék maradt meg, de aktuális félelmeket talán már nem nagyon kell éreznie az embernek?

H. M.: Amikor Temesvárra kerültem, tizenöt évesen, akkor barátkoztam össze velük, később "Bánáti akciócsoportnak" neveztük magunkat, ez egy írócsoport volt. Legtöbben már a gimnáziumból ismertük egymást, és mindannyian a falvakból jöttünk. És ez, azt hiszem, számomra nagy szerencse volt. Én sokkal később kezdtem el könyveket olvasni, mint a többiek, de azért tapadtam ezekhez a gyerekekhez, mert éreztem, a körükben nekem tetsző módon beszélnek és cselekszenek, ők azt mondják, amit gondolnak.

K. Gy.: Hányan voltak ebben a csoportban?

H. M.: Úgy hat-hét ember. És ez a barátság természetesen folytatódott az egyetemen, valamennyien a bölcsészkaron tanultunk tovább. Ki akart volna gépgyártással vagy bármi mással foglalkozni, az túl távol állt tőlünk, de valójában akkor is az volt fontosabb, amit nem az egyetemen csináltunk.

K. Gy.: Németül vagy románul olvastak?

H. M.: Legtöbbször németül. A fontos könyvek nem is voltak románra lefordítva. Gyakran utaztunk Bukarestbe, ott volt egy Goethe Intézet, Ceaus¸escu ezt egy gyenge órájában engedélyezte. Minden hónapban odautazott egyikünk, és egy bőröndnyi könyvet hozott haza, aztán olvastunk. De mindig személyesen kellett a könyvekért odautazni, a titkosszolgálat ugyanis a postán feladott könyveket eltüntette, hogy a csoporton belül olyan látszat keletkezzen, hogy megbízhatatlanok vagyunk. Tehát elutaztunk a Goethe Intézetbe, elhoztuk a könyveket, elolvastuk őket, és aztán jól megvitattunk mindent. Olyan volt, mint egy iskola. És nagyon szigorúak voltunk. Mindenkinek el kellett olvasni a könyveket, és ha valakinek mégsem volt ideje rá, komoly szemrehányásban részesült a többiektől. Saját szövegeket is felolvastunk egymásnak, ezután vitáztunk, de tényleg vitáztunk - voltam Berlinben is néhányszor lakásokon tartott úgynevezett "műhelybeszélgetéseken", ott nem kritizálnak, az nem lenne illő, mindig csak nagyon finoman kritizálnak. Mi viszont teljesen kikészítettük egymást, sírtunk és kétségbeestünk...

K. Gy.: Saját szövegeket olvastak fel?

H. M.: A saját szövegeinket. Mindenki felolvasott valamit, és aztán rendesen ízekre szedtük. Később azonban a csoport nehéz helyzetbe került a programja miatt. Volt egy esztétikai programunk, ami aztán implicit módon politikussá lett. Egy diktatúrában nem lehet tisztán irodalmi csoportot létrehozni, hiszen az irodalom politikus.

K. Gy.: Megmaradt később is a csoport tagjai között valamiféle szolidaritás?

H. M.: Igen, egész idő alatt. Később sokunkat letartóztattak, kizártak az egyetemről. Mert a programunkban olyasmi szerepelt például, hogy "a megrendelésre írott irodalom nem irodalom, az nem is létezik". Vagy: "Az irodalomnak az a feladata, hogy a saját élményeket dolgozza fel, és a bizonyosságokban való kételkedéssel foglalkozzon." Ebben a programban tehát tulajdonképpen mindannak az ellentéte szerepelt, amit az állami irodalom előírt.

V. J.: A csoport tagjai közül él még valaki Romániában, vagy mindannyian eljöttek?

H. M.: Részben igen, Richard Wagner is oda tartozott, aztán Ernest Wichner is, de ő nagyon korán kivándorolt a szüleivel együtt Németországba. Rolf Bossert sajnos már halott, röviddel azután, hogy eljött Romániából, öngyilkos lett, túl későn jött el, addigra teljesen tönkrement. William Totok jelenleg a német rádiónak dolgozik. Mind eljöttek, az egész csoport. Hiszen volt egy bizonyos összetartás.

K. Gy.: Voltak akkoriban olyan német írók, akik akár Nyugat-, akár Kelet Németországból látogattak Temesvárra, a Goethe Intézetbe, az egyetemre. Volt-e közvetlen kapcsolatuk is a német szellemi élettel, nemcsak könyvek, hanem beszélgetések révén?

H. M.: Az összes könyvet, ami a Goethe Intézetben megtalálható volt, elolvastuk, ott minden megvolt, ami Ausztriában, Svájcban és az NSZK-ban megjelent. Egy időben voltak vendégprofeszszorok is az egyetemeken, Temesváron, Kolozsváron és néha Bukarestben, később ezt megszüntették, de addig ez nagyon-nagyon fontos volt. Gyakran rendeltünk az Inter Nationes-től is könyveket postán, azok néha megjöttek, néha nem, de tulajdonképpen szinte csak azt olvastuk, amit a Goethe Intézetben találtunk.

K. Gy.: És az sok volt?

H. M.: Igen, elég sok. Minket '68 érdekelt, de természetesen nem Mao. A németországi 68-asok politikai irányultságát természetesen nem értettük, hiszen amit ők akartak, mi abban éltünk! De ez a konfliktus a szülők generációjával, ez a "mit csináltak az egyes emberek a nemzetiszocializmus idején?" probléma mindannyiunkban megvolt. Az én apám is az SS tagja volt, és erről egyáltalán nem beszéltünk. Nem került sor arra, hogy a szülők generációjának felelősségéről vitázzunk. Ez akkor és később is fontos volt számomra. Először elolvastam Eugen Kogon alapművét, Az SS-államot. Aztán Paul Celan költeményeit. Mindig volt bennem valami görcs, mert tudtam, ha az apám megbízást kapott volna, hogy ölje meg Celant, akkor természetesen megtette volna. A legszörnyűbb dolgokat csak azért nem tette meg, mert szerencséje volt, mert nem kapott rá megbízást, mert soha nem volt ott, ahol épp azt kellett volna megtennie, és ez engem rettentően foglalkoztatott. Hiszen Németországban is csak 68-ban kezdődött a társadalomban ennek a megvitatása. Ahogy mondtam, olvastuk az értekezéseket, Enzensbergert, a Tintenfischt és a Kursbuchot és próbáltuk analizálni a társadalmat. Mindig tudni akartuk: hogyan zajlik az élet? Romániában egyáltalán nem volt ilyen irodalom. Ez itt Magyarországon egészen másképp van. Itt nagyon sokan vagytok, akik politikailag elemeztétek, és elméletileg is gondolkodtatok a társadalomról. Romániában ez egyszerűen nem létezett. Tehát akkoriban még "kéz alatt" sem lehetett ilyen szövegeket beszerezni, nem foglalkozott ezzel senki.

K. Gy.: Volt-e kapcsolatuk azokkal a román írókkal, akik később a 22 című folyóirat körül szerveződtek, Gabriela Adamescuval, a radikálisabb eszszéistákkal? Ismertek-e magyar fiúkat, magyar irodalmárokat Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, és a baráti körében voltak-e zsidók?

H. M.: Nemigen ismertem. A legtöbb román író, akit ismertem, temesvári volt. Akkoriban nem nagyon utazgatott az ember. Ha utaztam, akkor csak Bukarestbe, a Goethe Intézetbe.

K. Gy.: Kit olvasott a román szerzők közül?

H. M.: Nem is tudom, Bogdan Leftert, Mariana Marint vagy a "Cenaclu de Luni", Hétfői Kör szerzőit, akik nagyjából olyan korúak voltak, mint mi. Azt hiszem, csak egyszer vagy kétszer voltam Erdélyben egész idő alatt. Nem annyira utazgatott az ember, ha nem ismert senkit, ha nem voltak személyes kapcsolatai, és dolgoztam is, amíg volt állásom, mindennap bejártam a gyárba.

K. Gy.: Mikor tette ki a lábát először az országból? Akkor már megjelent a Niederungen?

H. M.: Először 84-ben, amikor meghívtak a Frankfurti Könyvvásárra. A Niederungen akkor már megjelent.

V. J.: Akkor határozta el, hogy elhagyja Romániát?

H. M.: Nem. Kezdetben egyáltalán nem utazhattam, Kelet-Európába sem. Amikor megjelent a Niederungen, meghívást kaptam a könyvvásárra, és akkor odautazhattam, mert valaki így határozott. Korábban el kellett volna utaznom Klagenfurtba is, az Ingeborg Bachmann versenyre, de nem mehettem, és abból nagy botrány lett a német sajtóban. De aztán több díjat nyertem a könyvemmel, és akkor azt mondták: "hajjaj, ez kényes ügy, mit csináljunk, na akkor most utazzon el!" Nem akartam elmenni. Én mindig azt mondtam, nem mehet el mindenki. Csak egyvalakinek kell mennie, és akkor mindenki maradhat. Hiszen nem lehet fordítva, hogy mindenki elmegy, és csak az az egy marad. A diktátornak kell mennie, és akkor mindenki más maradhat.

V. J.: És aztán mégis miért és hogyan ment el '87-ben? Amikor már csak két év volt hátra a diktatúrából, és aztán mindennek vége lett, de - ez az élet vagy a sors furcsa fintora - addigra Ön már nem volt az országban. Hogyan dolgozta ezt fel: túl későn vagy túl korán jött el?

H. M.: Sem az egyik, sem a másik. Utólag gyakran azt kívántam, bárcsak sose jöttem volna el. Akkor tudtam, hogy mennem kell, és az okok is nyilvánvalóak voltak, de például ha most itt Budapesten a körúton sétálok és látom az embereket, akkor öszszeszorul a szívem, mert azért az mégiscsak valami, ha otthon maradt az ember. Tavaly Szlovéniában voltam, és ott is ezt éreztem: talán a legszebb dolog a világon, ha egy diktatúra véget ér, és az ember otthon van a saját országában, és végre azt mondhatja, amit korábban nem volt szabad. De ha egyszer már elment az ember, akkor nem térhet vissza úgy, mintha el sem ment volna. Én elmentem. Akkoriban már teljesen ki voltam készülve, az utolsó tíz évben a titkosszolgálat olyan sokat zaklatott, hogy amikor Németországba érkeztem már nem tudtam megkülönböztetni a nevetést a sírástól, és már csak egyetlen kérdés járt a fejemben: hogyan szabadulsz ki innen? De nem mondom, hogy túl késő lett volna. Így történt. Végül is nem öltek meg. Az én életemben nem volt olyan időpont, mint amiről Konrád György ír a könyvében, hogy az ember egyik nap tizenegy évesen elmegy otthonról Budapestre, és másnap a többieket deportálják... Ezek egész más időzítések. Az én életemben nem volt ilyen időpont. Úgy értem, soha egyetlen nap sincs, ami teljesen kárba vész.

K. Gy.: Hazaérkezett Berlinbe?

H. M.: Igen, Berlinbe mentem, ott volt a kiadóm, a Rotbuch Kiadó. Ez így adódott.

K. Gy.: Volt olyan érzése, hogy "Na, most otthon vagyok!"?

H. M.: Otthon? Nem, csak nagyon megkönnyebbültem! Azt gondoltam: végre sikerült! De még Berlinben is három éven keresztül kaptam halálos fenyegetéseket, amíg Ceaus¸escu hatalmon volt.

V. J.: Félt?

H. M.: Féltem, de mindig azt gondoltam: nem őrültek meg ennyire, ha ki akartak volna nyírni, ott tették volna meg! Reméltem, hogy csak meg akarnak félemlíteni, de nem ölnek meg. Hiszen nekem az volt a normális, hogy Romániában éltem. Ott születtem, ott nőttem fel, ott voltak a barátaim. Azt is kérdezte, voltak-e zsidó barátaim: most tudom már, hogy sokan zsidók, de ezt sosem mondták el. És ez is sokat mond a helyzetről, mert ha valaki ezt nem mondja el, akkor tudhatjuk, hogy miért nem teszi. Romániában ezekről a dolgokról soha nem beszéltünk!

V. J.: Az édesapjával beszélt-e valaha is a náci múltról, arról a súlyos teherről, ami nyilván egész életén át nyomasztotta őt?

H. M.: Úgy igazán sosem beszéltem vele erről, mert nem ment! Az apám egyszerű ember volt. Ő az érvekre nem hallgatott soha. Megvolt nekem a Spiegel a Goethe Intézetből, megmutattam neki, benne voltak a képek a cipőkből tornyosuló hegyekről, a koncentrációs táborokról, megmutattam neki, hogyan is volt ez a nácikkal, a megsemmisítő táborokkal. Erre azt válaszolta: "Az oroszok sem jobbak!" Ezt a hárítást nem lehetett leküzdeni. Úgy mesélt mindig a háborúról, mintha az valami kaland lett volna, hiszen tizenkilenc évesen került az SS-be, számára mintha ez lett volna a nagy kirándulás a világba.

K. Gy.: Hadnagy volt?

H. M.: Mi is volt? Unterscharführer, mi is az? SS-tizedes. Hála Istennek, mi ma már nem tudjuk, mi az! Igen, egy kis idióta volt.

K. Gy.: Most másról szeretném kérdezni. Érez-e valamiféle nosztalgiát Temesvár iránt? Ha odautazik, jelent valamit az Ön számára? Szép város Temesvár?

H. M.: Igen, egy K.u.K. város. Régebben úgy is hívták, hogy kis Bécs. Temesváron is van Józsefváros, Erzsébetváros. A szocializmusban persze ezeknek a városrészeknek egészen más neveket adtak, de az emberek mindig azt mondták, hogy Józsefváros és Gyárn

Forrás: http://www.es.hu/print.php?nid=7606

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.