Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


190 éve született Petőfi Sándor (1823.01.01.)

2013.01.01

Az egyetlen hitelesnek mondható kép (dagerrotípia) Petőfiről.

190 éve született Petőfi Sándor (1823.01.01.)
 
Az év első napja számomra – évtizedek óta majdnem mindig – Petőfié. Az alvó, néma város fölött, a második emeleti konyha Újév délelőtti csendjében, miközben fő a lencse, párolog a bele való füstölt hús ebédre, a kinyitott „nagy Petőfi” (egy ’73-as, jubileumi egykötetes összes) fölött ülök, és ámulok. Ámulatom nem csökkent a hosszú évek alatt, pedig pályám során csaknem harminckilencszer „vezettem föl a témát” – diákjaimnak változó (egyre csökkenő) lelkesedése közepette.
 
Először is: nála a témát maguk az élettörténések, a közvetlen tapasztalatok adják. Megpróbáltam a verseit tematikusan csoportosítani, de a bőség zavarával kellett szembesülnöm, annak ellenére, hogy jól körülhatárolhatók a vezértémák: politika, haza, szülőföld, szabadság, nemzeti- és világtörténelem, szerelem, ellenfelek, barátok, természet, vagyis minden, ami egy romantikusra jellemző lehet szerte Európában. Az irodalomelméleti kézikönyvek ide vonatkozó terminus technicusaira is kivétel nélkül akad példa a költemények között: a romantikus iróniára éppúgy, mint a romantikus elvágyódásra vagy a halálvágyra. Szerepverseket is írt szép számmal, és a lírai műfajok teljes skálája, a verstan és prozódia szinte minden eleme, szabálya demonstrálható egy-egy sorával vagy strófájával. A kaleidoszkóp színessége és vibrálása fakó és statikus Petőfi verseihez képest.
 
Másodszor: népiessége nem valamiféle „pórias” igénytelenségből fakad (ahogy azt irodalmi ellenfelei beállítani igyekeztek), hanem a költői beszéd belülről jövő természetességéből, a köznapi beszéddel való rokonságából. Művészi elvévé tette az egyszerűséget, a természetességet, tehát a szépség, a költészet elérhetőségét mindenki számára. Ízig-vérig demokrata volt – mint művész is. Ezért több ars poeticájában is beszél magáról a költészetről, vagy utal rá. Nem véletlenül lett szinte szállóige ez a négy sora: „Több a költészet! olyan épület, // Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, // Mindenkinek, ki imádkozni vágy, // Szóval:  szentegyház, ahová belépni // Bocskorban, sőt mezítláb is szabad.” (A költészet, 1847)
 
De vigyázzunk: Petőfi „egyszerűsége” nagyon rafinált is tud lenni! Elég, ha csak a „Felhők” ciklust említjük. 1846 tavaszán – Csapó Etelke halálát elgyászolván, barátaiban csalódva és az irigyek acsarkodásai miatt mély depresszióba esve – Szalkszentmártonban egy hónap alatt megírja a hatvanhat kis darabból álló szokatlan remekművet. Teljes tartalmi és formai eredetiség, nyugtalanító szokatlanság jellemzi. A szövegek rövidsége nem epigrammai; világlátásuk, életérzésük nem „homéroszi” (inkább „ossziáni”); képrendszerük vagy túllép a romantikán, vagy mintha visszanyúlna az angol sírköltészethez: szinte már középkoriasan „gótikus”. Közöttük kevés a hagyományos „vers”: sok a szabadvers, van rímtelen időmértékes ritmusú is.  Nehéz bármelyiket kiemelni a többi közül. De mégis: számomra a legnagyszerűbbek újra és újra ezek a darabok (nemigen tudom megmondani, hogy miért):
 
IV.
Annyit sem ér az élet,
Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
Kidobtak, s melynek oldaláról
Vén koldús nyalja a rászáradt ételt!  
(Az egyik legmerészebb hasonlat – majdnem allegória – az egész XIX. században.)
 
VII.
Szállnak reményink, e szép madarak…
Midőn legjobban szállanak,
S szíják a mennyei tiszta léget,
Hol már sas sem tanyáz:
Jön a való, e zord vadász,
S lelövöldözi őket.
(Mondják, hogy Döbling előtt közvetlenül Széchenyi Istvánnak egyik kedves verse volt.)
 
IX.
Emlékezet!
Te összetört hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet... – – 
(Befejezetlen sóhaj: nincs főmondati alany, sem állítmány, csak egy kifejtett megszólítás.)
 
XII.
»Viseld egyformán jó- s balsorsodat!«
Így szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez.
Az én jelszóm nem ez;
Én örömimet s fájdalmimat
Érezni akarom… kettősen érezem. (…)
(Mi sem állt tőle távolabb, mint a sztoikusok fegyelmezett, de hideg apátiája…)
 
XVI.
Itt állok a rónaközépen,
Mint a szobor, merően.
A pusztát síri csönd födé el,
Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
Nagy messze tőlem egy ember kaszál;
Mostan megáll,
S köszörűli a kaszát…
Pengése hozzám nem hallatszik át,
Csak azt látom: mint mozog a kéz.
És most idenéz,
Engem bámul, de én szemem sem mozdítom…
Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?
(Mint egy szürrealista japán képsor: mondjuk Kurosawa filmjében a Van Gogh-részlet.)
 
XXII.
A bánat? Egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
(Két teljes metafora. Még csak nem is eredetiek. De hogy vannak összeillesztve!)
 
Ahogy az Etelke-verseket (és önmagában a gyászt) egy mozdulattal lezárta („Függ már a lant megérintetlenűl, // Mellyel keservemet elénekeltem, // Keservem, érted, a sír börtönének // Örök rabjává záratott szerelmem.” (…) – Függ már a lant, 1845), úgy szakad meg egy pillanat alatt a „Felhők” ciklus is az utolsó átok-áldással – a világ (és tulajdonképpen önmaga) felé: „Legyen átok a földön, // Hol ama fa termett, // Amelyből énnekem // Bölcső készítteték; // Legyen átkozott a kéz, // Mely e fát ülteté, // És átkozott az eső s a napsugár, // Mely e fát felnövelte! … – // De áldás légyen a földön, // Hol ama fa termett, // Melyből nekem majd // Koporsó készűl; // Áldott legyen a kéz, // Mely e fát ülteté, // Áldott az eső s a napsugár, // Mely e fát felnövelte!” És egy hónap múlva újra megnyílik a tettek és a világ felé:
 
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely úgy hevít. (…)
 
Harmadszor: versei döntő többségének szerkezetét – s ez is romantikus sajátosság – a költői képeknek párhuzamos vagy még inkább ellentétes alakzatokba való rendezésével alakítja ki. Költeménye sokszor metaforák és metonímiák szövevénye, mely – mint drága keleti szőnyeg – sokféle mintát, ábrát láttat a szemlélővel, és minél tovább nézzük (hallgatjuk, olvassuk), annál több szépsége, mívessége, bravúrja válik láthatóvá, hallhatóvá, érzékelhetővé számunkra. Lírájának zeneisége is páratlan: még a kevésbé sikerült verseiben is hibátlan a rím és a ritmus.
 
Végezetül pedig – nagy önmérséklet szükségeltetik hozzá – egy zárógondolat: fogalom és kép indul egymás mellett. Majd elmarad a fogalom; a kép újabb fogalommá lép elő, és képet teremt. És így tovább: láncszerűen bontakozik ki a kép, fogalommá válik, és képet vesz maga mellé. Érdekes feladvány lenne: melyik Petőfi-vers művészi módszere, leleménye ez? Legyen szabad a gazda: a „Minek nevezzelek?”című romantikus Júlia-rondóé:
 
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
 
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
 
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
 
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
 
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
 
I. fogalom-kép lánc:
·        A merengés = alkony;
·        A merengés alkonyában (nézi)  >> Júlia szemeinek (esti) csillagát;
·        E csillag (minden) sugara = a szerelem (egy-egy) patakja;
·        E patak >> lelke tengerébe foly(ik).
 
II. fogalom-kép lánc:
·        Júlia tekintete = szelíd galamb;
·        a galamb (minden) tolla = a békesség (egy-egy) olajága;
·        az olajág érintése = lágy;
·        lágy(abb) >> mint a selyem, mint a (bölcső) vánkos(a)…
 
És így tovább, végiggörgethető fogalom-kép áttűnések követik egymást az egész költeményen keresztül. Külön érdekessége a versnek, hogy az utolsó strófa metafora-litániája indokolja igazán a címet, mert a kérdés a végére is kérdés marad. A költő képtelen volt megfelelő, méltó szavakat találni „ifjú hitvese” leírására és szólítására.
 
Régen – kamaszként, a szüleim kertjében – karcolás-próbákat ejtettem egy óriási, fél évszázados fenyő törzsén. Meg sem érezte, föl sem vette. De körmömön, ujjaimon még hetekig éreztem a fenyőgyanta illatát, miután hozzáértem. Éppen így vagyok a Petőfi-korpuszon ejtett karcolás-próbákkal is. Isten éltesse hát, örökre. De legalább még 190 évig.
 
2013. január 1-jén, Petőfi születésnapján, Csepelen:
(szgá)

A másodközlés forrása: http://www.felsofokon.hu/miscellanea/2013/01/01/190-eve-szuletett-petofi-sandor-18230101

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.