Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy este Antigonéval

2008.04.10

        

 

Nem először láttam a Térszínházban az Antigonét. A darab kilenc éve megy - változatlan sikerrel. Bámulatos, hogy mily magas emberi és művészi hőfokon adják elő ennyi idő után is a társulat tagjai a sorstragédiát. A darabot Bucz Hunor rendezte, Mészöly Dezső fordítása alapján. A címszereplő Zanotta Vera.

 

A Térszínház 1969 óta létezik, tehát jövőre lesz 40 éves, és noha már évtizedekkel ezelőtt bizonyította létjogosultságát és magas szintű előadásokkal és bemutatókkal biztosította helyét a színházi világban, időnként még ma is szinte a létért kell küzdenie, ami számomra érthetetlen és felháborító. A Társulat szent enthusisasmustól áthatva naponta "feszül föl a keresztre" - panaszkodás és zokszó nélkül. Színészek végzik a pénztáros, a közönségszervező, a jegyszedő és még ki tudja, ki mindenki munkáját - a hivatásukból adódó szakmai feladataikon kívül. A nyilván fárasztó és "kiveséző" előadás végén egyiküknek mindig van ereje kedvesen invitálni, majd  beszélgetni az érdeklődő és kérdezni vágyó közönséggel (semmi kényszer: az marad és az megy haza, aki akar), miközben a másikuk egy zsúrkocsivá avanzsált gurulós tárolón behozza a kerámiapoharakat és az alumíniumforralóban gőzölgő teavizet, majd rövid előkészület után teát szervíroz a beszélgetőknek.

 

Az Antigoné-előadás jó példa az ógörög tragédia lényegi "feltámasztására". Nem szabad téren, nem tízezer fős publikum előtt, hanem piciny térben, stúdió-körülmények között folyik a beavatás, ám nemcsak a thébai mondakör és a szerencsétlen sorsú Labdakidák világába, hanem a kardalok, az epeisodionok, a stasimonok, a kommos felismerhető közelségébe; az akció-dikció klasszikus egyensúlyába; a mítosz - rítus - dráma szerves egységébe; a cselekményhez látszólag nem, de lényegileg nagyon is kapcsolódó Dionysos-kultusz  szakrális aspektusának megérzésébe;  egyfajta egyéni (és közösségi!) katharsis-élménybe: bármiféle színház okának, céljának és leglényegének megértésébe.

 

Pedig sehol semmi művészi vagy művészkedő  "fogás" vagy rafinéria. Az előadás minden eleme nagyon-nagyon egyszerű, letisztult. No de Peter Brook óta tudjuk, hogy nem is kell sok minden: "Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék." (Peter Brook: Az üres tér. Budapest, Európa, é.n. "Modern Könyvtár 234. Ford. Koós Anna)

 

A szereplők időnként maszkot viselnek, de amikor nem viselik, akkor is a kezükben tartják. Ez a szokatlan, maszkokban való előadás anno a kriikusokat is elgondolkoztatta. Koltai Tamás például így értelmezte:

 

 

"Terhet vesz a vállára Bucz Hunor, amikor maszkokat használ a Térszínház Antigoné-előadásán. Perger László maszkjai fölnagyított, megnyújtott, eltorzított, levélfüzérrel keretezett fejek, amelyek megváltoztatják a test arányait, és bábszerűvé teszik a figurát. Dróthálóra készültek, kissé áttetsző anyagból; ha láttatni nem is, sejtetni engedik az arcvonásokat.

 

A rendezői szándék világos, de az első percekben idegen. Megszoktuk, hogy a minimáltérben éppen a test- és arcközelség hat. A modern konvenció szerint a szobaszínház kevés gesztusra és érzékeny mimikára épít. Nyilvánvaló volt a maszkok paradox szerepe az ógörög színházban: a nézőtől való fizikai távolság legyőzésére és a mítosz hétköznapoktól való eltávolítására, azaz a stilizációra szolgáltak. De mi oka lehet arra mai színháznak, hogy a tőlünk már végtelenül távolinak tűnő mítoszt a mindennapokból adódó megfelelések keresése helyett egyértelműen "eltartsa" magától?

 


A válasz egyszerű: a mítosz visszaperlése. Bucz Hunor számára a mítosz fontosabb, mint a realitás, a rituális megközelítés tartalmasabb, mint az antik "sztorik" lefordítása pszichológiára vagy szociálpolitikára.

 

 

A maszk stílust kényszerít az előadásra. A maszk száműzi a mimikát, és fölértékeli a verbalitást. A maszk mögött a szöveget plasztikusabban kell mondani; nem föltétlenül emelkedettebben, de mindenképpen "oratorikusabban". A maszk meghatározza a gesztust: száműzi a naturalizmust, és bizonyos koreográfiára kötelez. Az egésznek megvan az a veszélye, hogy túlsúlyba kerülnek a formai elemek, és az előadás esztétizálóvá, "művészkedővé" válik.

 


A Térszínház elkerüli a csapdát. A kezdeti idegenkedés már Antigoné és Iszméné első jelenetében megszűnik. (...)

 

Egy idő után a maszk mintegy megelevenedik - az akusztikai áttörés után ezt nevezhetem biológiainak, - vagyis ugyanaz történik, ami hasonló esetben a bábszínházban: átlelkesül a színészi hitelességtől. Azt is mondhatnám, hogy a maszk fokozatosan átlényegül arccá; ami korábban torznak, idomtalannak tetszett, egyéni vonásokkal egészül ki, megjelennek rajta az érzelmek, és a szituációtól függően mintegy teljes fiziognómiájában mutatkozik meg. Anélkül, hogy a megjelenítésnek a legcsekélyebb köze lenne a lélektani realizmushoz. (...)

 

A szerepkettőzések lehetősége a maszkokból adódik, és maradéktalan igazolást nyer. A thébai karnak is kettős funkciója van, amire szintén maszk predesztinál. A szituáción belül a kórus tagjai maszkot viselnek, gesztusaikat a megszólaláshoz igazítják, magatartásuk megfelel a bábszerűség konvencióinak. Amikor a kar a történet narrátorává s egyben erkölcsi kommentátorává válik, a színészek leveszik a maszkokat, és a "meztelen arc" közvetlen kapcsolatba kerül a nézővel. Egy-egy kitüntetett pillanatban Antigoné és Kreón is megmutatja arcát, miközben a színész a feje fölé tartja a maszkot: szerep és színész, a megmutató én és az azonosuló én villanásnyi - ha tetszik, brechti - különválása zavarba ejtő s egyszersmind megtisztító (kathartikus). A közelítés és távolítás ilyen érzékeny dialektikájára épül az előadás.

 

Régi magyar hangszereken kíséri magát a kórus, ami éppúgy illik a föltámasztott rítushoz, mint a háttérfüggöny mögül diszkrét eljárással áttűnő árnyjáték barbár mágiája. Egyszerű és pontos színház; eléri amit akar."

(Koltai Tamás: A mítosz visszaperlése. SZÍNHÁZ, "KRITIKAI TÜKÖR" rovat, 1996. december)

 

Én sem mondhatok mást. Nem tudom annyiszor megnézni, hogy unjam. Ismerhetem bármi régen, mindig találok benne valami újat. Álljon itt néhány (a Térszínház honlapjáról "kölcsönvett") fotó is az előadásról - de nem az előadás helyett! Legjobb megnézni: egyéves szünetekkel többször is.

 

 

 

 

  

 

  

FORRÁS:  http://www.terszinhaz.hu/index.php?id=777&cid=9987

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Én köszönöm

(latomus@citromail.hu, 2008.11.18 03:30)

Kedves Szamosvári Művésznő,
inkább nekem kell megköszönnöm, hogy weboldalamat a látogatásával megtisztelte. Az Oidipusz királyt már láttam, de ha műsoron marad, biztos, hogy legalább még egyszer megnézem.
Maradok hűséges nézőjük: Latomus/Sz.G.Ágnes

szamos.gyongyver@freemail.hu

(Szamosvári Gyöngyvér, 2008.05.29 21:36)

Kedves cikkíró!
Nagyon köszönöm a Térszínház társulata nevében a fenti sorokat. Kérem, nézzék meg másik Szophoklész előadásunkat, az Oedipus királyt is.A www.terszinhaz.hu honlapon tájékozódhatnak a Térszínházról. Mégegyszer köszönet: Szamosvári Gyöngyvér a Térszínház színésze.