Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lapozgatok...

2008.04.08

Nemes Nagy Ágnes

 

 

 

 

ALÁZAT (1944.06.17.)

Nemes Nagy Ágnes

(1922-1991)

 

 

 

 

 

 

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja ,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

 

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen. 

 

De mindez fáraszt. Indulnék tovább ,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
- csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

 

S míg ülök, hűs hajnali ágyamon,

s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

 

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

 

LENGYEL BALÁZS

 

AZ  ÉLET  ARANYFÁJA


Megjegyzések egy Nemes Nagy Ágnes-vers elemzésérõl

 

A Jelenkor 1998. július-augusztusi számában Szitás Erzsébet gondos tanulmányt írt "Erkölcs és rémület között" fõcímmel Nemes Nagy Ágnes Alázat címû versérõl. Bármennyire is filozofikus anyaggal, a mai irodalomtudomány jellegzetes modorában gazdagítja verselemzését, kénytelen vagyok néhány megjegyzést fûzni hozzá, hiszen a vers keletkezésénél jelen voltam, a költõ szándékát ismertem. Persze, evidens Szitás Erzsébetnek az a kezdõ megállapítása, hogy "az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belsõ élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotótevékenységének mélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé". Vagyis természetesen, egyszerûbben: Nemes Nagy Ágnes jellegzetes intellektuális költõ, aki, szemben a kitûnõ filozófusokkal, érzékletessé tudja tenni gondolati világát. Nem kell tehát olyan bonyolultságokba bocsátkoznia, mint amire Szitás Erzsébet már második mondatában kénytelen: "A tárgyszerûség és a metaforikus beszédmód egymásbafonódása teremti meg azt a gondolati redõzöttséget, melynek kibontásához a trópusba kódolt energia segítségével közeledhetünk." Hagyján tehát, hogy ezt a "redõzöttséget" némileg világosabban is el lehetne mondani. És azt sem érdemes tovább fejtegetni, ezúttal Heideggertõl, hogy "maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redõ, melynek kibontása, illetõleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeibõl - ahogyan Martin Heidegger Humanizmus-levelében véggiggondolta - utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához". Szitás Erzsébet helyesen idézi Heideggert, aki már-már költõ (némi meghosszabbítással), s így filozófusként rájött arra, amit minden igazi költõ amúgy is jól tud, és valamirevaló irodalmár sejt. S amit Nemes Nagy Ágnes esszéiben, például a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? címû esszéjében (Szó és szótlanság, Magvetõ, 1989. 41-62. o.) világosan és lényegesen érthetõbben megír. (Hiába, a költõ csak "irogat" , a filozófus mondja ki a maga tudós körülményességével a dolgok igazát.)


De nem errõl kívánok írni, nem a tanulmányban idézett filozófusokról, s kivált nem az ott található Nietzsche-idézetekrõl, hiszen ahogy Nemes Nagy Ágnes egyik nemrégiben meglelt elmélkedésében is hangsúlyozta (Filozófia és jómodor, Holmi, 1998. április), Nietzsche költõ volt. Költõ is volt, tudott dolog. (És csak zárójelben: örülök hogy a Jelenkor idézett számában Kurdi Imre újrafordítja az Így szólott Zarathusztrá t, melyet fiatalon, úgy hatvan-hatvankét évvel ezelõtt hónapokig bújtam-élveztem Wildner Ödön, történetesen a keresztapám, ismert tolmácsolásában.) De visszatérve, Szitás Erzsébet elmélkedése kapcsán azt szeretném kiemelni, felerõsítve hangsúlyozni, hogy egy-egy verset nem lehet pusztán "szöveg"-nek tekinteni. Elméleti szenvtelenséggel szálazni. Hogy az idõ és a helyzet mélyen determinál - hiába a tudomány hûvös gesztusa, olykori nemtörõdömsége vagy a verskeletkezés körülményeinek tudatos kiiktatása. Kitetszik a következõkbõl, hogy ez a tény mennyire alapigazság. Nemes Nagy Ágnes kézzel írt és többnyire dátumozott versfüzete itt van a kezemben. Az Alázat címû verse, melyrõl Szitás Erzsébet írt, 1944. június 17-én kelt, az idézett másik vers, a Mesterségemhez pedig 1950. szeptember 13-i. Mindkét vers dátuma kiemelkedõen fontos. Az Alázat kevesebb, mint két hónappal összeházasodásunk után, muraközi katonáskodásom idején keletkezett, a Mesterségemhez pedig az Újhold megszüntetése után, Nemes Nagy Ágnes kénytelen költõi hallgatása alatt.
Szitás Erzsébet idézi a Mesterségemhez címû vers megállapítását, azt a bizonyos "Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben" írt kezdést, s megállapítja, hogy "láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti résben lesz a megfigyelõ lakhelye", s hozzáteszi: "a szemlélõ költõ tanúságtétele ez, aki rejtõzködõ pozíciójából számot ad a külsõ világ felvillanó és a belsõ élet rejtett dimenzióiról". Csakhogy kérdés, nem akármilyen kérdés, hogy a vers csak olyan egyszerû külsõ és belsõ dimenziót hordoz-e, olyképpen, ahogy a mai irodalmár és tudós elképzeli: természetesen "fényben s vaksötétben"? Ha így gondolja a tudós, akkor nagyon szomorú, ha csak ezt gondolja. Észlel ugyanis egy filozofikus jellegû, nyelvelméleti megfigyelést, de észre sem veszi egy elhallgattatott, írni, cselekedni, minden erõfeszítésével élni akaró költõ drámáját. Ez nem filozofikusan formált szöveg, az isten szerelmére!
A Jelenkor tanulmányírója úgy képzeli: "A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetõsége, melynek segítségével a rejtõzködõ tanú meglelheti azokat a kerülõutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól." Igen, hírt adhat, de nem csak az elemzõ tudományoskodás, hanem a létet, erkölcsöt kívánó hit kétségbeesett igénye alapján. Lehet, hogy a maga filozófus-szemében, élet és írás egymás-mellettiségében Heidegger felfed egy fontos distinkciót, de a vers, a Mesterségemhez szempontjából bizony úgy steril ez a distinkció, ahogy van. Itt másról van szó, sokkal többrõl. Életvágyról, elnyomottságról, elhallgatás elleni tiltakozásról. A Rákosi-kor rémülettel teli idejérõl. (Dehogy is jelenhetett meg annak idején a vers.) Amikor Nemes Nagy Ágnesnek és barátainak hallgatniuk kellett, és nemcsak az úgynevezett Újhold -körnek íróit idézem itt, hanem Kassák Lajostól, Tamási Árontól, ha tetszik, Szabó Lõrinctõl Németh Lászlóig, Ottlikig, Weöresig, Szentkuthyig, Jékelyig, Kálnokyig, hogy Rónay Györgyöt, valamint más felsorolható kiváló írót tovább ne is említsek. (Szemben velük Illyés, Veres Péter, Szabó Pál és társasága volt a kivétel.) Mondom, nagyon is valóságos volt ez a "rémület között", és az is, amit még a vers egy másik mozdulatában hozzátesz: "Vagy erkölcstelen rémületben", mert olyan is akadt, olyan író, aki pártos lelkendezést mímelve tele volt félelemmel. Azt gondolom, hogy a mai fiataloknak nemcsak az erkölcsös rémületet, hanem a tudathasadásos rémült lelkesedést is érdemes ismertnek tekinteni. Amellett feltétlen tudni kell azt is, amirõl Szitás Erzsébetnek elképzelése sincs -, hogy az általa is idézett Babits Mihály-strófa "a folyamszerû kábulatról" az Egyfajta kultúra címû versben semmi párhuzamosságot, kapcsolatot nem teremt Babits és Nemes Nagy Ágnes között. Más viszonylat Babits és közte persze bõven van. De a szók "delíriumáról zsongó, nyûgözõ nyüzsögésérõl" nála szó nincs. A Nemes Nagy Ágnesre vonatkoztatott Babits-idézés Szitás Erzsébet részérõl teljes tévedés. "Részegítõ szóáradat" a Mesterségemhez címû versben? Ugyan! Az erkölcsrõl van szó, mely az egyidõvel szemben a fényt elválasztja az éjszakától.
S éppúgy más jellegû, más értelmezhetõségû Szitás Erzsébetnek az Alázat címû verselemzése is. A világosság kedvéért idézem is a tizenhat soros verset. (....)

Tudom, hogy Nemes Nagy Ágnes, aki került minden exhibíciót, és szinte ragályos betegségnek tekintette az intim személyest, megharagudott volna, ha elmondani igyekeznék, mirõl szól, milyen élethelyzet nyomán alakult ki a vers. De 1944-ben voltunk, a szerelem kezdetén, a vers alanyiságát nem nagy gondolkozással amúgy is tudni lehet. Nem kell nagy érzékenység ahhoz, hogy bárki rájöjjön, mit jelent: "...hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja", mert ugye e pillanatnyi önkívület után: "A koponyám kerek fanyar gyümölcs, / magányom mégis csonthéjába zárja". Az idõ folyamatos, sûrû jelenlétének elviselése, a magány csontkemény falának ellenállása - mondja a tanulmányíró - "a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül", a nyelvhasználatot, "az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetõségeit", teszi hozzá heideggeri értelemben. Hát persze, hogy életre hívja - egyszerûsítettem a szerzõ két némileg túlbonyolított mondatát - hiszen a költõ nem lelki béna, hanem feltehetõen szenzibilis valaki, és még a lelki bénákra is jellemzõ, hogy a szerelmi önkívület után rájuk tör valami szomorú tehetetlenség, vagyis nem nyelvelméleti elképzelés, nem valami katartikus erejû, birtokolhatatlan végtelenség integrálása mondatja a költõ által azt a bizonyos "a lelkem szikla, testem végtelen"-t, mely "chiasmatikus sodrában olyan erõvonalak együttesét reprezentálja", hogy miként Nemes Nagy Ágnes verse mondja: "Ketten vagyunk, mikor magam vagyok", hanem a csaknem triviális, a legtermészetesebb emocionális állapot. Hogy Heidegger meglátja a dolog distinktív kettõsségét, a mámort és utána az újra eszmélõ, gondolkodó intellektus mûködését, koránt sem tartom azt egy költõ számára oly jelentékeny mozdulatnak, különösen érdemes filozófiai felfedezésnek. Bár a filozófus érzékenysége más. Õ természetesen észlelheti azt, ami egy költõ számára magától értetõdõ. Evidencia.


Más dolog, nem is kétség, hogy a filozofikus idézetek Derridától Paul Ricoeurig és persze Nietzschéig többnyire telibe találóak, és ha eltekintünk a mindig is túlbonyolított nyelvhasználattól, Szitás Erzsébet is magas és gondolatgazdag szinten beszél. Legföljebb egy-egy megállapítása mellétalál, vagy a vers "létrehozottságának" - hogy én is tudóskodva beszéljek - kikerüli a lényegét. Szitás Erzsébet ugyanis az Alázat tal kapcsolatban felveti a kérdést (754. oldal, elsõ bekezdés, elsõ sor), hogy "a szavakkal ûzött szövevényes játékot hermetikus jelhasználatnak, folyamatos szemlélõdésnek, illetõleg a kettõ képlékeny egymásbajátszásának tekinthetjük-e?" A szavak szövevényes játékának - tessék csak a fogalmak csúsztatását észlelni: játéknak, ebben a versben? Azért mert ott áll: "Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek". Képtelen gondolat, ez emlék, asszociáció csupán. (Lásd az Õseimhez címû verset.) A folyamatos szemlélõdés - Szitás Erzsébet kifejtése - viszont tény. Errõl szól a vers. Csak ne fûzne hozzá a verselemzõ további megjegyzéseket. "A tárgyak erõtere vigasztaló" - írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes, s ez idézet után Szitás Erzsébet így folytatja gondolatmenetét: "E kijelentésben rejlik az objektív líra (kiemelés tõlem - L.B.) reprezentációs erõvonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti", s világosabbá téve gondolatmenetét így közvetíti Nemes Nagy Ágnes gondolatát: jelenti "a már alig megragadható, de végiggondolható, és a még szavakká formálható, de sûrû szövetté redõzõdõ képek találkozásainak kölcsönviszonyát".
Álljunk meg itt egy pillanatra. Objektív líra az Alázat ban, 1944-ben! A mindig is tartózkodó, minden exhibíciótól idegen Nemes Nagy Ágnesnak a legalanyibb, legszubjektívebb versérõl van itt szó. Újra mondom: alanyi versrõl, magas intellektuális tudatosság fokán. Az objektív líra késõbb, lényegesen késõbb formálja költészetét, akkor rejti bele érzelmeit tárgyi jelenségek jelképeibe vagy akár történetek sorába; lásd a Patak, A gejzír , a Balaton , a Paradicsomkert, Trisztán és Izolda, A lovak és angyalok címû verseket stb. és persze az Ekhnáton-ciklust. (Kitûnõ költõ-tanulmányírók és esszéisták fogalmazták meg Nemes Nagy Ágnes jellegzetes objektív lírájának körvonalait és lényegét, többek között Rónay György, több verselemzésben is Lator László, Poszler György, Berta Erzsébet s vagy két tanulmányban magam is megpróbáltam jegyeit ismertetni.)
Az Alázat azonban más, nem kapcsolható az objektív lírához. S talán meg sem írta volna Szitás Erzsébet mélyre igyekvõ, filozofikus elemzését, ha nem értené a vers lényegét teljességgel félre. Ha felismerné, hogy az Alázat a költõ minden tartózkodása ellenére nem csupán nyelvelméleti példavers, ahogy a Mesterségemhez is sokkal több annál, nem pedig afféle heideggeri hideg megfigyelés. Ha érzékelné, belátná, hogy képtelenség azt feltételezni, hogy Nemes Nagy Ágnes költészete, mint az Alázat is, "a kék kivételes színérzékenységével állandósul". Színérzékenység? Ugyan! A versben derengõ hajnal van, "virradó", s azért lepi kék a házat, és a szem alatti kéknek is más oka van. Tény viszont - Szitás Erzsébet bõven megérdemli, hogy méltányos legyek - Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében valóban szó van a kékség szuggesztiójáról, átcsapó evidenciájáról. S így általánosságban igaza van.
És még egy megjegyzés az Alázat címû versrõl. Nemes Nagy Ágnes elsõ, a Kettõs világban címû kötetében még benne hagyta ezt a nagyon személyesnek felfogható, mint hangsúlyoztam, alanyi verset. Ez 1946-ban volt. De soha, bármely összesített kötetében nem publikálta többé. Úgy tekintette, mintha a vers nem is lett volna. Halála után az Összegyûjtött versei kötetben én tettem vissza a helyére, a Kettõs világban kötetbõl, mert úgy éreztem, a vers nem hagyható ki mûvébõl.
Szitás Erzsébet elemzésére visszatérve, nem mondom, hogy nem mélyenjáró vagy nem dicsérendõ vállalkozás az övé. Valószínûleg jobban kellett volna örülnöm az írásának, hiszen korosztályom már a múlt - és a mai irodalmi jelen csaknem múlt nélküli. (Tessék megnézni a mai irodalmi folyóiratok publikációit!) Örülnöm kellett volna, mert nem egy pontos megfigyelése van, és alapigazságot fejt ki például, amikor azt mondja: "Nemes Nagy Ágnes lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövõdnek". Csak ne folytatná tanulmányának utolsó elõtti bekezdését ilyenképpen: "...a pillanat és a végtelen között feszülõ jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozófiai hangoltságot..." Erre a filozófai hangoltságra csak azt tudom mondani, hogy a vers, az igazi vers is ér valamit, ér valami többletet, érzékletesebbet, evidensebbet, sõt esztétikailag élvezetesebbet, mint a költészethez hozzáfûzött elmélet. Hogy mondja Goethe a Faust ban?

Ó, jaj, a filozófiát
Orvostudományt és jogot
És - sajna! - teológiát
Kitanultam, nem hagyva hézagot.
S most itt állok, szegény hülye,
Tudatlanul, mint sok esztendeje.

(Márton László fordítása)

És egy másik Goethe-idézet is elém tolakszik, bocsásson meg nekem Szitás Erzsébet, mert igaz, hogy sok mindenben nem értünk egymással egyet vagy a tényeket másként értelmezzük, de legfõképpen nem vele van bajom, hanem azokkal a fiatalokat befolyásoló professzorokkal és tudósfélékkel, akik olyan mûvi, magyarul idegen nyelvezettel hozzák létre a tudományt, hogy elképedve menekül az írói elemzésektõl, a kritikától a mûveket szeretõ olvasó. Nekik, a professzorok egy fajtájának mondom, talán érdemes volna Goethe szavait olykor fontolóra venni, Goethéét, aki azért gondolkodónak sem utolsó: "Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája".

 Forrás: http://www.c3.hu/scripta/jelenkor/1998/10/24lengy.htm

oooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

 

SZITÁS ERZSÉBET

 

"ERKÖLCS ÉS RÉMÜLET KÖZÖTT"


Nemes Nagy Ágnes Alázat címû versérõl


Az adott tárgyi világ és a nehezen megragadható belsõ élet kétpólusú szerkezetét Nemes Nagy Ágnes költészetében az alkotó tevékenységének mélyen intellektuális princípiuma szervezi egységgé. A tárgyszerûség és a metaforikus beszédmód egymásba fonódása teremti meg azt a gondolati redõzöttséget, melynek kibontásához a trópusba kódolt energia segítségével közeledhetünk. Ez az energia olyan reprezentációs erõvonalakat képez,melyek képesek a filozófiai hangoltság érzékeny-bölcs szövegbe integrálására Nemes Nagy Ágnes gondolati lírájának talán legsajátosabb jellemzõjeként. A reprezentáció erõvonalai alázatra intik a gondolkodót (a vers szerzõjét) és a továbbgondolót (a vers olvasóját) egyaránt. Mindketten megértést remélnek egy állandó jelenlétét lebegtetõ, de egyetlen konkrét helyhez sem köthetõ alaphelyzettõl: a vers helyzetétõl. Az ehhez szükséges reflexív gondolkodás távolságot teremtõ erejének fenntartásához olyan folyamat szükséges, melynek hullámverései - amint azt a Mesterségemhez címû versben olvashatjuk - "erkölcs és rémület között, / vagy erkölcstelen rémületben" tetõznek. A gondolati dinamizmust - a folyamatos mozgás biztosítékát -, a temporalitás kiiktathatatlansága kelti életre. Ez változtatja a reflexió számára lassú folyammá a tárgyszerû valóságot és magát a léthelyzetet.A dolgok megragadásának irányába, a "név nélküli erõközpont" felé- amint azt a vers lényegérõl a Kékgolyó utca címû esszében írja Nemes Nagy Ágnes - a tárgyak útmutatása szerint kell haladni.A tárgyak puszta jelenlétének hírértéke van, épp ezért információvalképesek behálózni a körülöttünk lévõ világot. Elvezethetnek egy egész "Ding an sich-világ" belsõ redõihez. Ebben az értelemben tehát az emlékezete révén identikus létezõ, az író-gondolkodó a pillanatnyi szituációba szövi bele magát. Ez az alkotói magatartás, a mitikus idõben (a vers idejében), a nyelv történésében koncentrálódik, és a szavak sûrû szöveteként jelenik meg. Maga a nyelv történése lenne a legmélyebb redõ, melynek kibontása, illetõleg kiszabadítása a grammatika kötöttségeibõl - ahogyan azt Martin Heidegger Humanizmus - levelében 1 végiggondolta - utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához. Ez pedig a gondolkodás és a költészet feladata.

Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti
Kimondani, s elrejteni.

- írja Nemes Nagy Ágnes Elmélkedve címû versében. A szó, melynek határdialektikája egyaránt képes a lényeg elrejtésére és elleplezésére, pozícionálja használóját, aki gondjaiba vette, alakítja. Mit jelent tehát a szavakkal való bánásmód, mely egyszerre magatartásformát is elõír? Ne feledjük, hogy a Mesterségemhez nyitó versszakában az erkölcs és rémület metszete a lét teljessége felé tágul, fény és sötétség megragadására egyaránt készen ("Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben"). Itt, láttatva és láthatatlanul, a sejtelem és rejtelem közötti résben lesz a megfigyelõ lakhelye; aki képes a szavakkal úgy bánni, hogy a kimondás pillanatában a dolgok megnevezõjével és a névtelen dolgokkal folyamatosan vívott harcából felvillantsa a lényeget. A szemlélõ költõ tanúságtétele ez, aki rejtõzködõ pozíciójából számot ad a külsõ világ felvillanó és a belsõ élet rejtett dimenzióiról. A rejtõzés állapota az objektív lírikus számára távolságtartást és biztonságot is jelent. Hisz az események tanújaként a szemlélõ nem válik a cselekmény aktív szereplõjévé, de részesül belõle. A nyelvben lakozás lényegét jelenti a reflexió lehetõsége, melynek segítségével a rejtõzködõ tanú meglelheti azokat a kerülõutakat, melyeken keresztüljutva hírt adhat tapasztalatairól. Ez a tájékoztatás azonban szükségszerûen elleplezõ. Okai az odahallgatásból, a nyelv mélységére koncentráló figyelembõl erednek. Babits Mihály Egyfajta kultúra címû versében a 20. század jellegzetes költõi magatartásmódjának megrajzolásához a szavak folyamatszerûségének kábulatát választja:

A fáradt, modern fajhoz tartozol
és már nem tudsz a dolgokra gondolni.
Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják.
Szók delíriuma nyügözõ, nyüzsögõ.

Ez a részegítõ szóáradat a maga folyam-erejével a gondolkodás kemény,magányos útjának elleplezésére tör. A költõ-gondolkodó világlátása- az ambivalens létszemléletre koncentráló figyelem, Babits és Nemes Nagy költõi szerepvállalásának tagadhatatlan párhuzamait villantja fel. Nemes Nagy Ágnes Alázat címû versének kezdõsoraiban írja:

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja

Itt a személyességgel és az idõ dimenziójával olyan immanens élmény-erõ árad szét, mely a szemlélõ pozícióját a létbe vetettség önmagához visszatérõ áramába irányítja. Erre reflektál a következõ két sor:

a koponyám kerek fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Az idõ folyamatos, sûrû jelenlétének elviselése azonban nem engedi a teljes elzárkózást. A keserû magány csontkemény falának ellenállása lesz az a határhelyzet (és egyben reprezentációs erõvonal), mely az Énre úgy reflektál, hogy megmerevedett jelenné teljesedve, a gondolkodás mindenkoriságának szükségét hívja segítségül. Ez a mindenkoriság teremti meg a biztos mozgásteret a nyelvben. Abban a nyelvben, mely - megintcsak heideggeri értelemben - a használatára biztat, az alkotói-gondolkodói figyelem szerteágazó lehetõségeit nyújtja. Hisz a katartikus erejû, birtokolhatatlan végtelenség szövegbe integrálása a "lelkem szikla, testem végtelen" (Alázat) chiazmatikus sorában olyan erõvonalak együttesét reprezentálja, melynek végiggondolására az elõzõ sorok feszültségterében találunk biztatást:

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

Kérdés, hogy itt a szavakkal ûzött szövevényes játékot hermetikus jelhasználatnak, folyamatos szemlélõdésnek, illetõleg a kettõ képlékeny egymásba játszásának tekinthetjük-e? Kétségtelen, hogy a metaforizációs folyamat, melynek a szemlélõ részese lesz, nem statikus és nem is viszonylagos, sokkal inkább - mint a vers felütése jelzi - fárasztó. Az idõ folyamatos jelenléte: sûrû és lágy. A gondolkodás teljességre törõ, kemény feladata ennek értelmében állandó küzdelmet jelent az idõvel, mely a szemlélõ és a világra figyelõ szubjektum fáradozásából adódik. A küzdelem a versben olyan mozgást reprezentál, mely a metaforák redõiben nyomot hagyó emlékezés-folyamattá szelídül.Paul Celan Meridián címû elõadásának egyik legszebb gondolatmenetében úgy ír a versrõl, mint ami a trópusok útján keresi helyét. A vers magányos, épp ezért folyamatosan úton van. Írója csatlakozik hozzá, s a vers társas magányában alkot: a figyelem, a szemlélet, az érzékelés és emlékezés kíséretében ír. A vers mindig feltételezi a másik jelenlétét ("ketten vagyunk, mikor magam vagyok" - írja Nemes Nagy Ágnes), hozzá intézi szavait: átviszi, vagy át akarja vinni magát az úton a másikhoz azzal a képlékeny bõséggel, mely egyszerre omló és kemény. Az út meglelése azonban nem szükségszerûen adott. Lehetetlen egyszerûen rátörni. Hisz ott, ahol a rátalálás is bizonytalan határok között ingadozik, a dolgok rejtõzve figyelõ szemléletének elvesztése fenyeget. Mégis - visszatérve Celanhoz - milyen utakat kellene választani a lényeg megragadásához? "Kerülõutakat tõled - hozzád? Csakhogy olyan utak ezek - hány meg hány más út között -, melyeken hangzóvá lesz a nyelv és létrejön a találkozás: egy hang útjai az érzékelõ másik felé, teremtményi utak, léttervek talán, elõreszaladások önmagunkhoz, miközben keressük magunkat... Hazatérések." 2A megszólító és megszólított (Paul Celan), a megnevezõ és névtelen (Nemes Nagy Ágnes) egymásra találásának majdnem képtelen helyzetében gyökerezõ gondolati költészet találkozási helyei. A mûvészet megismerésének és az önismeret kerülõútjainak folyamatos tapasztalata, melyen a trópusok vezetnek keresztül. "A tárgyak erõtere vigasztaló" - írja egy helyen Nemes Nagy Ágnes. E kijelentésben rejlik az objektív líra reprezentációs erõvonala (és határdialektikája), amely Nemes Nagy Ágnes gondolati költészetének tér-képzési pozícióját jelenti: a már alig megragadható, de végiggondolható, és a még szavakká formálható, de sûrû szövetté redõzõdõ képek találkozásainak kölcsönviszonyát. A tárgyakhoz fûzõdõ kapcsolatáról Nemes Nagy Ágnes egy másik írásában azt olvashatjuk, hogy a vers rendelkezik egy olyan többlettudással, melyrõl a vers írója nem tud -"(...) egy arány, egy ritmus, egy lelki alak (Gestalt),amelyek azonban képesek valami eddig ismeretlent közvetíteni." 3 Ez az ismeretlen, a képzelõerõ szabad játékának és az értelem rendezõ elvének szoros együttmûködésével, olyan élettel szövi át a nyelvet, mely dinamikus határhelyzetet idéz elõ a távolság megragadása és fenntartásának lehetõségei között. A gondolkodástörténet néhány kulcsfontosságú szövege irányába tett kitérõ során világosabbá válhat a szemlélõ fent vázolt távolságtartó pozíciója. E kerülõ úton végighaladva a nyelvvel vívott küzdelem és a gondolkodás szoros kapcsolata is érzékelhetõbbé válik. Friedrich Nietzsche A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról 4 címû 1873-as írásában találkozunk elsõ ízben a filozófia és a metafora egészen újfajta implikációjával, mely aztán döntõen befolyásolta a 20. század metaforáról kialakuló gondolkodásmódját. A költõi és filozófiai metafora közötti rejtett elõfeltevések biztosítják azt a kapcsolatot, mely Paul Ricoeur tömör megfogalmazása szerint annyit jelent, hogy "a filozófia el-nem-gondoltja a metafora ki-nem-mondottját anticipálja." 5 Ha tehát a filozófia megelõzi a metaforát - mely Nietzsche írásának kulcsproblémája -, úgy a költõi metaforaalkotás õsképei már eleve rögzített "tér- idõ- és számviszonyok utánzása a metaforák szférájában." 6 Ezt azonban semmiképp sem tekinthetjük korlátozó érvényû gesztusnak,sõt a dolgok lényegének megragadásában - amint azt a fent idézett Nemes Nagy Ágnes sorok is mutatják -, a fogalomalkotás szempontjábóligen jelentõs kerülõutat jelentenek. Nietzsche ugyanitt írja, hogy minden fogalom a nem-azonos azonossá-tétele révén jön létre. Vagyis a fogalom nem egyéb, mint egy metafora maradványa (ez a meghatározó gondolata Jacques Derrida Fehér mitológiájának 7 is, mely szintén megkerülhetetlen részét képezi a metafora-értelmezés jelenkori alakulásának). Ha mindezt a nyelv problematikájára vetítjük, akkor a metaforaalkotás alapvetõ emberi ösztönéhez jutunk. Ennek mozgatójaa dolgok szükségképp szemléletes megragadása. A nyelv által nem magukat a dolgokat, vagy az igazságot - ez Nietzsche egy évvel késõbb, 1874-ben keletkezett retorika-elõadásának 8 talán legfõbb tanulsága -, mindössze azok egyik jellemzõ tulajdonságát érzékeljük. A mûalkotások (legyen szó költeményrõl, prózáról, vagy képzõmûvészeti alkotásról) szükségképp megjelenítései a dolgoknak, melyek lényeg-szegmentumokat rejtenek magukban. A nyelv, melyen keresztül kifejezésre jutnak, ebbenaz értelemben a doxát és nem az episztémét közvetíti. A metafora kitüntetett szerepét is jobban érthetjük, ha figyelembe vesszük, hogy az a szavak átértelmezõjeként mûködik, feltevésekkel él. A metaforák azonban struktúrájukból következõen nem helyettesíthetõk és nem cserélhetõk fel másra: kerülõutak, a nyelvben lakozók (Bewohner) létérvényét biztosító képek. A szellemi erõtér, mely a költeményben egyetlen képpé vagy képhalmazzá rétegzõdve a nyelv történéseként felszínre tör, így realizálódik (ezt fogná egységbe a tér-képzés fogalmi pozíciója). A gondolkodás fáradozásai során megsokszorozódott jelentésértékû és sûrû szövésû szavak (a költõi metaforák) a reprezentációs erõvonalak mentén - térben és idõben egyaránt - az értelem kibomlásához vezetnek. A rejtõzködõ szemléletmódja, emlékképek és vágyak energia-maradványain átvezetve alakul saját történettel rendelkezõ - Derridával szólva - metafora-fogalommá. Ez az alkotói magatartás olyan hullám természetû fogalom immanenciáját jelenti, mely a dolgokról való tudást, a megismerés lehetõségeit eredményezi. Soha sem egyetlen jelentésre koncentrálva, hanem teret engedve a dolgok különbözõségének. A tárgyak erõtere a különbségbõl: a megnevezett és név nélküli, a meglévõ és a hiányzó differenciájából indukálódik. Az objektív líra reprezentációs erõvonala az elõzetes tudás aktivizálására irányul. Nemes Nagy Ágnes Alázat ának legsûrûbb szövésû sorában írja: "a lelkem szikla, testem végtelen", s az episztemológia iránti vágy erejére, az identikus emlékezés egymásra rakódó szemléleti mezejére bízza a továbblépést. A tömörségével ámulatba ejtõ erejû sor, az értelmezés bizonytalanságát hívja elõ, mely a következõ sorok egymás mellé állított emlékképein keresztül a differencia mozgásba lendítését követeli. A költõ részint egy általános kulturális emlékezetre utal (Egyiptom szövegbe integrálásával), részint a szubjektum identikus emlékezetére (a gyerekkor képének felvillantásával) :

De mindez fáraszt. Indulnék tovább
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,

A két kép között kapcsolatot biztosító fõnévi igenév (fürödni) ,az idõ folyamatának nem csak távolságteremtõ, de tisztító szerepét is hangsúlyozza. A türelmetlenség azonban, mely az emlékek sokféleségét egyetlen sorba sûrítõ nyelvi eszközök révén rést hagy a vágy színt és fényt implikáló erejének, újabb erõteret hoz létre. A vágy ereje, mely itt a vélekedés elmosódó karakterjegyeit hordozza magán, a múltból elõtûnõ képeken keresztül alázattá szelídül, vigaszt nyújt. A múlt képei tárgyiasulnak a jelenben - erre utal a felderengtek igemúlt idejû szemlélete. A kimondásukhoz elengedhetetlen metaforikus nyelv az objektív gondolkodás olyan képességét jelenti, mely felméri a részletekben látás jelentõségét, a távolságtartás fontosságát. Az objektív lírikus ugyanis az ébredés alázatával kezeli nyelvét. A gondolkodói magatartás mögött rejlõ érzelmi bélést, az alázatot olyan kölcsönviszonyalapján mûködteti, mely a megértés elengedhetetlen feltételévé válik. Ez a metaforizációs mozgás, a maga elbizonytalanító erejével, enged bepillantást a költõi nyelv mélységeibe. A lázadás és határszegés, illetve a létbe vetettség és determináció eredeténél fogva ellentétes pozíciói közötti képlékeny egyensúlyt olyan kerülõútra tereli, mely biztosítja a kívül kerülés (sajátos szemlélõdõ és önszemlélõ) pozícióját. A "fogyó türelmem alján felderengtek" kijózanító sora a záróversszakban az önreflexió konkrét szituációba helyezésével bontja ki ezt a paradox léthelyzetet. A hûvös öneszmélés olyan rejtekezõ magatartásforma, mely a türelmetlenség mélyén virradó alázat tal nem vezet teljes kiábránduláshoz. Az ébredés ugyanis - mely az értelem keresésének szinonimájaként, folyamatos jelenlétérõl ad számot - olyan ígérettel rendelkezik, melynek nem a célja lesz lényeges, hanem a nyelvbõl kibomló világló-rejtõzõ (Heidegger) megértésre irányuló felhívása. A ráébredés mozzanata - erkölcs és rémület között -, a nyelv biztatására figyelõ szemlélõt a megismerés utáni vággyal a lét megértése irányába tereli. Olyan komplexitásra törekedve próbálja az empirikus tárgyi világot az önreferencialitással egyesíteni, mely színérzékeny figyelemmé állandósul:

S mig ülök, hûs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

Az eredendõen kétféle (belsõ és külsõ) kék szín iránti érzékenységrõl - melyek közül az egyik elgondolhatóvá, a másik láthatóvá tehetõ -, azt kell tudnunk, hogy szembesítésük valóságos egzisztenciális meghökkenés kiváltója lehet. A rácsodálkozás aktusát a szemlélõ részletekben látó képessége idézi elõ. Nemes Nagy Ágnes tárgyakhoz kötõdõ lírájában a fogalmak felvillanó, majd eltûnõ még tûrhetõ szenvedése színes képpé vetíthetõ világot explikál. Ebben ugyan szigorú logikai úton nem igazolható, de a költõi metaforák világában bizonyosságként értelmezhetõk azok az esszé-sorok, melyek könyörtelenül reflektálnak a mindent körülölelõ racionalitásra: "Visszaemlékszem arra a kékre, ami nincs is, ami egy fogalom teste volt csak, valamilyen igazolatlan létezés. Átcsap fejem fölött az a fajta kékség, formája nincs, csak színe és szuggesztiója. Átcsap fölöttünk az engedetlen evidencia. Mit is csinálnánk nélküle?" 9 (kiem. tõlem, Sz. E.) A költõi tudatosítás határainak elleplezése, csakúgy, mint a verszáró soraiban, felfejthetõ: a metaforikus mozgás, a megnevezett és névtelen redõi közötti tér-képzés reprezentációjaként jelenik meg. A képzelet erõvonalainak szabad játéka a dolgok lényegének keresésén fáradozik. Ebben nemcsak az egzisztenciális meghökkenés útját, hanem az alapvetõ létprobléma: a tudatos lét érzelmi hátterének kifejezését elõidézõ kerülõutat is az alázat útja jelenti. Járhatóságának feltételeit az alkotói morál és a belõle kibomló szavak ereje szervezi egyetlen költeménnyé. A menekülés tárgyi bizonyítékaként azonban lehetséges-e egyfajta rémület elõidézte menekülési útvonal, melyet a képek egymásra rétegzése irányít? Egy olyan helyettesítési eljárás (metaforizációs mozgás), mely a gondolkodás állandó együttmûködésére, az értelem szüntelen felülvizsgálatára szorul: kerülõút, mely sokféleséget implikál? Az alázat, az út megtételének alázatát is jelenti. A vers írója és a róla gondolkodó - a szubjektum reflektív készenlétén és folytonos korrekciókészségén keresztül - egyaránt aláveti magát egy objektív jelekkel nyelvbe zárt szakasz megtételének. A vers társas magánya (az alkotó és maga a vers) így jelent felhívást a gondolkodás társas magányára (az értelmezés folyamatára). Olyan nyelvi önreferencialitás kibontását kínálja, mely a továbbgondoló (befogadó) aktív együttmûködésével teljesedhet ki. Az a határhelyzet, ahol a szavak elrendezése önmaga érvényét keresi - a könyörtelen evidencia kívülrõl, és az egyéni nyelvhasználat szabadsága belülrõl - a szükségszerû alázat kerülõútja is, mely az önismeret ösvényéhez vezet. Nemes Nagy Ágnes fény- és színérzékeny lírai nyelvének szálai közé szüntelen lét- és ismeretelméleti kérdések szövõdnek. A tudatos és fegyelmezett költõi nyelvhasználat lehetõségeinek differenciájában vívott harcok átláthatatlanok. A meghökkentés és váratlanság képi eszközei, a trópusok erõterébõl törnek felszínre, de mire szavakká, sõt verssorokká rendezõdnek érzékeny-bölcs bizalommal keresik helyüket a nyelvben. A vers mitikus ideje: a pillanat és végtelen között feszülõ jelen rétegzettsége szervezi egységgé a filozofikus hangoltságot ésa lírai tömörséget. Nemes Nagy Ágnes Alázat a, a költemény alázata, mely az objektív gondolkodás képességét, a koncentrációt és fegyelmet követelõ metaforikus gondolkodás felfogását igényli. A költõi metaforaalkotás feltételezéseibõl és a róla való tudás töredékeibõl alakuló virradó alázat a gondolkodás társas magánya mellett, a megismerés folyamatában való koncentrált részvételre is megtanít. Az alázat tehát olyan kerülõúttá válik, mely mindig a nyelv peremén, a dolgok szegélyén sûrûsödik egyszerre szilárd és képlékeny, megragadható és elillanó képek szövetévé: a gondolkodás sokrétû létmódjává.

 

 

Jegyzetek1 Martin Heidegger: Levél a "humanizmusról" . In: "...költõien lakozik az ember ..." (Szerk. Pongrácz Tibor) Bp.-Szeged, Pompeji, T-Twins, 1994. 117-171. o. (ford. Bacsó Béla)2 Paul Celan: Meridián . In: Átváltozások 3. sz. (1995.) 59. o. (ford. Kurdi Imre)3 Nemes Nagy Ágnes: Tárgyak. In: Uõ. Szó és szótlanság . Bp., Magvetõ, 1989. 528. o.4 Magyarul: In: Athenaeum 1992. I./3. 3-15. o. (ford. Tatár Sándor)5 Paul Ricoeur: Metafora és filozófia-diskurzus . In: Szöveg és interpretáció . (Szerk. Bacsó Béla) Bp., Cserépfalvi, é.n. 66. o. (ford. Gyimesi Tímea)6 Friedrich Nietzsche: Id. mû, 12. o.7 Jacques Derrida: Fehér mitológia . In: Az irodalom elméletei V. (Szerk. Thomka Beáta) Pécs, Jelenkor, 1997. 5-102. o.(ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán)8 Friedrich Nietzsche: Retorika. In: Az irodalom elméletei IV. (Szerk. Thomka Beáta) Pécs, Jelenkor, 1997. 5-49. o. (ford. Farkas Zsolt, kontrollford. Szijj Ferenc)

9 Nemes Nagy Ágnes: Hányféle kék van? In: Uõ. Szó és szótlanság . Bp., Magvetõ, 1989. 568-569. o.

 

Forrás: http://www.c3.hu/scripta/jelenkor/1998/0708/07szita.htm#1