Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


balzac.jpg

AZ ISMERETLEN REMEKMŰ

(Réz Ádám fordítása)

I. Gillette

Ezerhatszáztizenkettőben, egy fagyos decembervégi reggelen, egy széllelbélelt ruházatú fiatalember sétált fel és alá a párizsi Grands-Augustins utca egyik házának kapuja előtt. Sokáig tétovázott, mint a szerelmes, aki nem mer benyitni első kedveséhez, bármennyire könnyűvérű is a hölgy, de végül mégis átlépte a küszöböt és megkérdezte, hogy Frangois Porbus mester otthon van-e. A földszinten söpörgető öregasszony igennel válaszolt, így hát a fiatalember lassan fölment a lépcsőn, s fokról fokra megtorpant, mint valami újsütetű udvaronc, aki izgatottan várja, hogy milyen fogadtatásban részesül majd a királynál. Odafönt megállt a csigalépcső fordulóján és határozatlanul pillantott az ajtót díszítő groteszk koppantóra. Ez volna hát a műterem, s minden bizonnyal itt dolgozik IV. Henrik festője, akiről tudjuk, hogy Rubens elődje volt Medici Mária kegyeiben. A fiatalembert áthatotta az a mély érzés, amelytől alighanem valamennyi nagy művész szíve remegni kezd, ha ifjúsága és a művészet iránti szerelme teljében megérzi egy lángelme vagy egy remekmű közelségét. Kezdetben minden emberi érzelmet valami üde varázzsal olt be a nemes lelkesedés, amely egyre apad az időben, míg végül a boldogság puszta emlékké, a dicsőség pedig hazugsággá válik. E zsenge érzések közül semmi sem hasonlít annyira a szerelemhez, mint a kezdő művésznek vakmerő és félénk, bizonytalan hitekkel és biztos csüggedésekkel teljes ifjonti szenvedélye, az ifjú művészé, aki most kezdi megízlelni dicsőségre és fájdalomra hivatott pályájának édes gyötrelmeit. Aki üres zsebbel, bontakozó tehetséggel sohasem remegett meg a Mester előtt, annak szívéből mindig hiányozni fog egy húr, művéből egy megfoghatatlan ecsetvonás, valami érzés, valami költőiség. Vannak öntelt hetvenkedők, akik túlságosan bizakodva néznek a jövő elé, de az ilyeneket csak az ostobák látják tehetségesnek. Ezek szerint az ismeretlen fiatalemberben valódi képességek lakoztak, ha csakugyan a tehetség jelének tekintjük e kezdeti félénkséget, e meghatározhatatlan szemérmet, amelyet a dicsőségre hivatottak éppúgy elvesztenek művészetük gyakorlása közben, mint ahogy a szépasszonyok is elvesztik a magukét a kacérság porondján. Aki megszokja a diadalt, abban elalszik a kétely, s talán a szemérem sem más, mint valamiféle kétely.

A kezdő művész e pillanatban oly erősen átérezte nyomorúságát és vakmerőségét, hogy talán sohasem nyit be a festőhöz, akinek IV. Henrik csodálatos arcképét köszönhetjük, ha a véletlen váratlanul meg nem segíti. Egy aggastyán jött fel a lépcsőn. Látva különleges öltözetét, határozott és szigorú lépteit, a fiatalember arra következtetett, hogy a festő pártfogójával vagy barátjával áll szemben: félreállt tehát a fordulón, hogy helyet adjon neki, és kíváncsian szemügyre vegye. Úgy remélte, felfedezi rajta a művészek jóindulatát vagy a műbarátok szíves vonásait; ehelyett azonban az aggastyánról valami ördögi jelleg sugárzott, s különösen az a megfoghatatlan kifejezés, amely olyannyira lebilincseli a művészeket. Képzeljék el kopasz, domború homlokát, amely kicsiny, nyomott orra fölé hajlik: ez az orr tömpe, mint a Rabelais-é vagy a Szókrátészé; gúnyos szája csupa ránc; rövid, büszkén előretolt állán hegyesre nyírt, szürke szakáll; tengerzöld szemét mintha elhomályosítaná az öregség, de fehérjének gyöngyházszínű csillogása csak jobban kiemeli szembogarát, amely dühében vagy lelkesedésében néha delejes pillantásokat lövell. Arcát alaposan elfonnyasztották az évek fáradalmai, s még inkább a testet-lelket egyaránt felőrlő gondolatok. Pillái kihullottak és szemöldökének nyomai is alig látszanak már az egykori merész ívek helyén. Állítsák ezt a fejet egy satnya, erőtlen testre, vegyék körül egy ragyogásig fehérített gallérral, amely olyan csipkés, mint a halszedő kések, dobjanak végül súlyos aranyláncot az aggastyán fekete ujjasára, és hozzávetőleges képet nyernek e különös alakról, amely a lépcsőház gyér világosságában még valami fantasztikus színt is kapott. Mintha egy Rembrandt-kép járna némán és keret nélkül, a nagy festő jellegzetes, sötét légkörében. Az aggastyán egy átható pillantással végigmérte a fiatalembert, majd hármat koppantott és ráköszönt a beteges, negyven év körüli férfira, aki ajtót nyitott:

- Jó napot, mester.

Porbus tisztelettudóan meghajolt; beengedte a fiatalembert is - azt hitte, hogy az öreghez tartozik, s már csak azért sem kellett törődnie vele, mert a kezdő művészen úrrá lett az a varázs, amelyet valószínűleg minden született festő átérez, ha először lát műtermet és felfedezi művészetének néhány mesterségbeli tartozékát. Porbus mester műtermét a boltozatba vágott nyitott üvegablak világította meg. Az állványra erősített vásznon még csak néhány fehér ecsetvonás látszott, a napfény egyetlen nyalábban hullt reá, s nem hatolt be az óriási szoba sarkainak fekete mélységébe; néhány eltévedt sugár mégis megcsillantotta a vörhenyes félhomályban egy falra akasztott mellvért ezüstös lemezeit, éles fénycsíkot húzott a faragott párkányú, fényezett, antik fiókosszekrényre, amelyen furcsa tégelyek sorakoztak, végül ragyogó pontokat tűzött néhány drapériául odadobott, avitt, aranyhímzésű brokátfüggöny szemcsés szövetére, amely nagy, megtört redőkben borult össze. Gipszből készült izomminták hevertek szanaszét a polcokon és asztalkákon, mellettük antik istennők töredékei és torzói, amelyeket évszázadok szerelmes csókjai csiszoltak simára. Számtalan vázlat, háromszínű ceruzarajz, vörös krétával vagy tollal odavetett tanulmány borította a falakat egészen a mennyezetig. A festékes dobozok, olajjal és különféle párlatokkal telt üvegek, felborított zsámolyok csak szűk utat hagytak a magas tetőablakból aláhulló fénykörig, amelynek sugarai egyenesen Porbus sápadt arcára és a különös aggastyán elefántcsontszerű koponyájára estek. A fiatalember figyelmét csakhamar teljesen magára vonta az egyik festmény, amely ebben a háborgó és forradalmas korban is híressé vált már, hiszen nemegyszer keresték fel azok a makacs látogatók, akiknek hálával tartozunk, amiért rossz időkben is megőrzik a szent tüzet. A szép festmény Egyiptomi Máriá-t ábrázolta, amint éppen fizetni akar a révésznek. A műremek Medici Mária számára készült; a királyné később ínséges napjaiban eladta.

- Tetszik nekem a Máriád - szólt Porbushöz az öreg - szívesen fizetnék érte tíz aranytallérral többet, mint a királyné, de hát vele húzzak ujjat?... Vigye el az ördög!

- Úgy gondolja, hogy sikerült?

- Hohó! - mondta az öreg. - Hogy sikerült-e?... Igen is meg nem is. A jóasszony elég ügyesen meg van csinálva, csak éppen nem él. Ti azt hiszitek, hogy elég, ha pontosan lerajzoltok egy alakot és mindent a maga helyére raktok, az anatómia törvényei szerint! A palettán előre kikevert festékkel testszínűre mázoljátok az alapvonalakat, s közben csak arra ügyeltek, hogy az egyik oldal sötétebb legyen, mint a másik. Amiért időnként az asztal tetején álló meztelen nőkre bámultok, már azt képzelitek, hogy a természetet adtátok vissza, hogy festők vagytok, hogy kiloptátok az isteni titkot!... Pfü! Attól még senki sem lett nagy költő, hogy jól ismerte a mondattant és nem követett el nyelvtani hibákat! Nézd csak meg a Máriádat, Porbus! Első pillantásra csodálatos, de ha egy kicsit jobban ránéz az ember, meglátja, hogy odatapadt a vászonra, és nem lehetne körüljárni a testét. Ez a Mária csak egyarcú sziluett, kivágott figura, holt kép, amely nem tudna megfordulni vagy elmozdulni. Nem érzem a levegőt, itt, a vászon síkja és a kar között; nem érzem a teret és a mélységet: pedig a távlattal nincs semmi baj és a levegő árnyaló hatásait is pontosan megfigyelted. Mégis, hiába igyekeztél oly dicséretesen, nem tudnám elhinni, hogy ezt a szép testet az élet meleg lehelete élteti. Az az érzésem, hogy ha kezemet ehhez a tökéletesen gömbölyű nyakhoz érinteném, a márvány hidegsége csapna meg! Nem, barátom, a te Máriád elefántcsontszínű bőre alatt nem folyik vér, a halántékának és mellének áttetsző, ámbraszínű felülete alatt összefonódó ereket és rostokat nem duzzasztja az élet bíborvörös harmata. Ez a hely remeg, ez itt már mozdulatlan, élet és halál küzd a kép minden részletében: itt asszony, ott szobor, amott hulla. Tökéletlen az alkotásod, Porbus. Lelkednek csak egy töredékét tudtad szeretett művedbe lehelni. Prometheus fáklyája nemegyszer kialudt a kezedben, többhelyütt pedig nem is érintette festményedet az isteni láng.

- De miért, kedves mesterem? - kérdezte tisztelettudóan Porbus, miközben a fiatalember alig bírta türtőztetni magát, hogy meg ne verje az öreget.

- Ohó! No lám - felelte a töpörödött öregúr. - Határozatlanul ingadoztál két rendszer között, a rajz és a szín között, az aprólékos hidegvérűség, a régi német mesterek könyörtelen pontossága s az olasz festők káprázatos szenvedélye és boldog áradása között. Egyszerre akartad utánozni Hans Holbeint és Tizianót, Albrecht Dürert és Paolo Veronesét. Micsoda nagyszerű igyekezet! Csakhogy mi lett belőle? Nem érted el sem a szárazság szigorú báját, sem a clair-obscur csalóka varázslatait. Itt, akárcsak az olvadó bronz, amely szétveti gyenge öntőformáját, Tiziano gazdag és szőke színei szétfeszítik Albrecht Dürer szikár körvonalait, amelyekbe beleszorítottad őket. Másutt a vonalak erősebbek és befogják a velencei paletta nagyszerű csapongásait. A te asszonyod nincs tökéletesen megrajzolva, de nincs tökéletesen megfestve sem, és mindenütt magán viseli sajnálatra méltó határozatlanságod nyomait. Ha nem érezted magad elég erősnek ahhoz, hogy géniuszod tüzében egybeolvaszd a két ellentétes modort, kereken döntened kellett volna az egyik vagy a másik mellett, mert csakis így érhető el az egység, amely többek között elevenné hazudja a képet. Csak a középső részeknél vagy igaz, körvonalaid hamisak, nem ölelkeznek össze és semmit sem ígérnek maguk mögött. Itt van igazság - mondotta az öreg, Mária mellére mutatva... - Meg itt is - tette hozzá, arra a pontra irányítva ujját, ahol a képen véget ért a váll. - De itt - s ezzel visszatért a nyakhoz - hamis az egész. Ne is boncolgassuk tovább, mert még elkeseredsz.

Az aggastyán leült egy zsámolyra, fejét tenyerébe támasztotta és elhallgatott.

- Mester - szólt hozzá Porbus - higgye el, hogy alaposan tanulmányoztam a modell nyakát, de sajnos a természetben vannak olyan igaz hatások, amelyek a vásznon már nem valószerűek...

- A művészetnek nem az a hivatása, hogy lemásolja a természetet, hanem, hogy kifejezze! Nem hitvány másoló vagy, hanem költő! - kiáltott fel élénken az öreg, és egy zsarnoki mozdulattal félbeszakította Porbus-t. - Különben a szobrász túl volna minden munkáján, ha sikerült megmintáznia egy nőt! No hát, tégy egy kísérletet: mintázd meg kedvesed kezét és tedd magad elé - visszataszító hullát látsz majd, amely semmiben sem hasonlít az eredetihez, s kénytelen leszel megkeresni annak az embernek a vésőjét, aki nem másolja le pontosan, de a mozgást és az életet adja vissza. A szellemet, a lelket kell megragadnunk, a dolgok és lények jellegét. A hatások! A hatások! De hiszen mindez csak az élet járuléka, nem pedig maga az élet. A kéz, ha már ezt a példát választottam, a kéz nem csupán testrész, hanem valamely gondolat kifejezője és folytatása, s éppen ezt kell megfogni és visszaadni. Sem a festő, sem a költő, sem a szobrász nem választhatja el az okozati hatást az októl, mert az egyik kihámozhatatlanul benne foglaltatik a másikban! Ez aztán az igazi küzdelem! Sok festő ösztönösen diadalmaskodik, anélkül, hogy ismerné a művészetnek ezt a törvényét. Rajzoltok egy nőt, de nem látjátok! Csakhogy így nem sikerül ám feltörni a természet titkainak zárját. Kezetek öntudatlanul is azt a modellt rajzolja, amelyet mestereknél másoltatok le. Nem hatoltok be eléggé a forma mélységeibe, nem követitek kellő szerelemmel és állhatatossággal valamennyi rejtekébe és útvesztőjébe. A szépség szigorú és makacs dolog, így sohasem lehet utolérni, ki kell várni a kedvező pillanatot, utána kell lopakodni, üldözni kell, hogy végül megszorítsuk és megadásra kényszerítsük. A Forma Próteuszát sokkal nehezebb megfogni, mint a mondabeli Próteuszt, s a Formának több alakja is van, mint Próteusznak; csak hosszas küzdelmek árán lehet rákényszeríteni, hogy megmutassa igazi arculatát. Ti megelégesztek az első látszattal, amelyet feltár előttetek, vagy legfeljebb a másodikkal vagy a harmadikkal: nem így küzdenek ám a győzelmes harcosok! Ezeket a győzhetetlen festőket egyetlen tévút sem vezeti félre; nem tágítanak, amíg a természet arra nem kényszerül, hogy valamennyiből kibújjék s teljes meztelenségében és igazi szellemében mutatkozzék meg előttük, így tett Raffael - mondotta az öreg és levette fekete bársonysapkáját, mintegy tisztelegve a művészet királya előtt - az ő felsőbbrendűsége a mélységes gondolatokban áll, amelyek mintha szét akarnák törni a Formát. Az ő alakjaiban, akárcsak mibennünk, a Forma csupán tolmács, hogy megszólalhassanak az eszmék, az érzések, a hatalmas költészet. Minden alak egy egész világ, olyan kép, amelynek modellje valami fennkölt látomásban tárult fel, fénytől övezve, egy belső hang jelölte meg, s egy isteni ujj vetkőztette le, hogy egy egész élet múltjában rámutasson a kifejezés forrásaira. Ti szépen felöltöztetitek a nőalakjaitokat hússal, szép drapériákat adtok rájuk hajból, de hol marad a vér, amely a nyugalmat vagy a szenvedélyt szüli és különleges hatásokat kelt? A te Máriád barna nő, de erről a képről a szőkeség néz ránk, szegény Porbusöm! Alakjaitok így csupán sápadt, kiszínezett kísértetek, amelyeket felsorakoztattok szemünk előtt, s ezt hívjátok festészetnek és művészetnek! Ha csináltok valamit, ami jobban hasonlít egy nőre, mint egy házra, azt hiszitek, hogy célhoz értetek; büszkék vagytok, amiért nem kell odaírnotok az alakjaitok mellé, mint a legrégibb festők tették, hogy currus venustus vagy pulcher homo, és csodálatos művészeknek képzelitek magatokat. Hohó! Hol vagytok még attól, kedves barátaim! Sok ceruzát kell még elkoptatni, sok vásznat telefesteni, amíg odáig értek! Hogyne, a nők így tartják a fejüket, így hordják a szoknyájukat, szemük világa ezzel a szelíd lemondással lankad el és merül a távolba, pilláik reszkető árnyéka is éppen így lebeg az arcukon! Így, és mégsem így. Mi hiányzik? Semmi, de ez a semmi a minden. Megragadjátok az élet látszatát, de nem fejezitek ki túláradó teljességét, azt a meghatározhatatlan valamit, ami talán a lélek, és borongva lebeg a felszínen: egyszóval az életnek azt a varázsát, amelyet Tiziano és Raffael meglesett. Ha onnan indulnátok ki, ahova elértetek, talán nagyszerű festményeket alkothatnátok, csakhogy ti túlságosan hamar belefáradtok. A közönség megcsodál, de az igazi hozzáértő mosolyog. Ó, Mabuse, ó, mesterem! - tette hozzá a különös aggastyán - tolvaj vagy te, mert magaddal vitted az életet! Ettől eltekintve - folytatta - ez a vászon többet ér, mint a hitvány Rubens pirossal meghintett flamand hústömegei, vörös hajzuhatagai és szín-orgiái. Legalább szín van benne, érzés és rajz, a művészet három alapeleme.

- De hiszen ez a Mária fenséges, öregúr! - kiáltott fel harsányan a fiatalember, aki magához tért mély álmodozásából. - E két alak szándéka, a szent asszonyé és a révészé, oly finoman jut kifejezésre, hogy ilyenről az olasz festők nem is álmodtak; egyet sem ismerek, aki érzékeltette volna a révész bizonytalanságát.

- Hát ez a fiúcska kegyelmedhez tartozik? - kérdezte Porbus az öregtől.

- Ó, mester, bocsássa meg vakmerőségemet - felelte a kezdő művész elpirulva. - Ismeretlen vagyok, ösztönömre hagyatkozva kontárkodom, és nemrég érkeztem ebbe a városba, amely minden tudományok forrása.

- Munkára fel! - mondotta Porbus, és piros ceruzát meg egy papírlapot nyújtott át neki.

Az ismeretlen szapora vonásokkal lemásolta a Máriá-t.

- Ó, ó! - kiáltotta az öreg. - Neve?

A fiatalember odaírta az aljára: Nicolas Poussin.

- Ahhoz képest, hogy kezdő, nem is rossz - mondta a furcsa alak, aki az imént oly bolondul szónokolt. - Látom, előtted lehet festészetről beszélni. Nem ítéllek el, amiért megcsodáltad Porbus Máriájá-t. Remekmű ez mindenkinek, és csak azok fedezhetik fel a hibáját, akik be vannak avatva a művészet legmélyebb titkaiba. De mivel méltó vagy a leckére és fel is tudod fogni, megmutatom neked, milyen kevés hiányzik ahhoz, hogy ez a mű be legyen fejezve. Csupa szem légy és csupa figyelem, mert talán sohasem lesz még egyszer ilyen alkalmad az okulásra. A palettádat, Porbus!

Porbus előkereste a palettát és az ecseteket. A töpörödött aggastyán görcsös mozdulattal feltűrte ingujját, hüvelykjére húzta a tarka, százféle tónussal megrakott palettát, amelyet Porbus odanyújtott; inkább kitépett, semmint átvett a házigazda kezéből egy maroknyi különböző méretű ecsetet; hegyesre nyírt szakálla hirtelen megremegett valami ijesztő belső feszültségben, amely egy lángra gyúlt, szerelmes képzelet izgalmáról tanúskodott. Míg festéket vett fel az ecsetre, fogai között így mormolt:

- Na hát, ezeket a színeket az ablakon kellene kivágni, de azt is, aki kikeverte őket, olyan vérlázítóan nyersek és hamisak! Hogyan fessen ezzel az ember?

Majd türelmetlenül belemártotta ecsetjének hegyét a különböző festékcsomókba, és néha sebesebben futott végig az egész színskálán, mint a templomi orgonista a billentyűkön, amikor a húsvéti O filii-t játssza.

Porbus és Poussin mozdulatlanul állt a vászon két oldalán és feszült figyelemmel meredt a képre.

- Látod, fiatalember - mondotta az aggastyán anélkül, hogy hátrafordult volna - látod, hogyan lehet három-négy ecsetvonással meg egy csöppnyi kékes lazurral mozgásba hozni a levegőt a szegény Mária feje körül, aki eddig fulladozott és beleragadt a sűrű légkörbe! Nézd csak a ruháját, hogyan repdes már, szinte látszik, ahogy emeli a szellő! Eddig olyan volt, mint egy kikeményített és csíptetőkkel feltűzött vászondarab. Látod, hogy a selyemfényű ragyogás, melyet a mellére raktam, milyen jól visszaadja a lányos bőr hajlékony teltségét, s a barnáspirosból és égetett okkerből kikevert árnyalat hogy átfűti ezt a szürke és hideg árnyékot, amelyben a vér megalvadt, ahelyett, hogy csörgedezett volna? Hej, fiatalember, olyat mutatok most neked, amire egyetlen mester sem tudna megtanítani. Csak Mabuse ismerte a titkot, hogyan kell életet lehelni az alakokba. Mabuse-nek csak egyetlen tanítványa volt: jómagam; nekem nem volt egy se, és én is öreg vagyok már! Te elég értelmes vagy, hogy ennyiből is kitaláld a többit.

Beszéd közben a különös aggastyán végigjárta a kép minden egyes részét: emitt kétszer érintette meg ecsetjével, amott csak egyszer, de mindig a legmegfelelőbb helyen, úgyhogy a festmény szinte átváltozott, és egy új, fényben úszó kép tűnt elő. Oly szenvedélyes hévvel dolgozott, hogy csupasz homlokát kiverték a verejték csöppjei; apró mozdulatokkal száguldott ide-oda, oly türelmetlenül és szaggatottan, hogy a fiatal Poussin szinte azt hitte, valami ördög bújt a furcsa öregúr testébe, az bizsereg a kezében, az kényszeríti akarata ellenére ilyen torz vonaglásra. Szeme természetfölötti tűzben égett, alakja meg-megrándult, mintha küszködnék valakivel - mindez igazolni látszott Poussin föltevését és tápot adott fiatalos képzeletének. Az aggastyán tovább beszélt:

- Hopp! Hopp! Hopp! Így kell ezt felkenni, fiatalember! Gyertek, kis vonásocskáim, hadd piruljon ki ez a fagyos tónus! Gyerünk csak! Pam! pam! pam! - mondotta, miközben átfűtötte azokat a részeket, amelyek, mint említette, nem voltak eléggé elevenek; néhány színfolttal feloldotta az eltérő árnyalatok különbözőségét, hogy helyreálljon a forró egyiptomi nőhöz illő tónusegység. - Látod, fiacskám, csak az utolsó ecsetvonás számít. Porbus százat rakott rá, én csak egyet. Senki sem köszöni meg azt, ami alatta van. Jól jegyezd meg!

Az ördögi aggastyán végül megállt, s a bámulattól elnémult Porbus és Poussin felé fordulva így szólt:

- Még mindig nem ér fel az én Kötekedő Széplány-ommal, de azért ilyen mű sarkába már odaírhatja a nevét az ember. Igen, odaírnám - tette hozzá, majd elővett egy tükröt és megnézte benne a képet. - Most pedig menjünk ebédelni - mondotta. - Gyertek fel hozzám mind a ketten. Füstölt sonkám van és finom borom!... Hej, ha rosszak is az idők, festészetről fogunk beszélgetni!... Hiszen ahhoz értünk... No hát - tette hozzá, és megveregette Nicolas Poussin vállát - ennek a fiúnak könnyű keze van.

S mivel meglátta a normandiai ifjú hitvány köpenyét, övéből bőrerszényt húzott elő, két aranyat kotort ki belőle és odanyújtotta:

- Megveszem a rajzodat.

- Fogadd el - szólt Porbus Poussinhez, aki összerezzent és elpirult, mert a fiatal művész büszke volt, mint a szegények általában. - Vedd hát el, annyi pénze van az övében, hogy két királyt is kiválthatnál rajta.

Hármasban lementek a műteremből, és a művészetekről társalogva elsétáltak a Szent Mihály hídja mellé, egy szép favázas épülethez; a ház díszítései, koppantója, ablakkeretei és arabeszkjei bámulatba ejtették Poussint. A reménybeli festőművész hirtelen egy földszinti helyiségben találta magát, kellemes tűz előtt, ízes falatokkal megrakott asztal mellett, és - hallatlan gyönyörűségére - két nagy és jóindulatú művész társaságában.

- Fiatalember - szólt hozzá Porbus, amikor meglátta, hogy tátott szájjal áll az egyik festmény előtt - ne nézze sokáig azt a vásznat, mert még kétségbeesik.

A kép Ádámot ábrázolta; Mabuse festette, hogy kiszabaduljon a börtönből, ahol hitelezői oly hosszú időre fogva tartották. S Ádám alakjából csakugyan oly döbbenetesen sugárzott a valóság ereje, hogy Nicolas Poussin e percben kezdte felfogni az öreg zavaros szavainak igazi értelmét. Az aggastyán pedig elégedetten, de minden lelkesedés nélkül szemlélte a képet, mintha azt mondaná: "Jobbat is csináltam már!"

- Van benne élet - mondotta - szegény mesterem felülmúlta önmagát, de azért valami kevés igazság még mindig hiányzik a vászonról. Ez az ember csakugyan él, felkel és felénk indul. De a levegő, az ég, a szél, amelyet belélegzünk, látunk és érzünk, mindez nincs sehol. Meg aztán itt még csak egy ember áll előttünk! Márpedig az első emberen, akit csak az imént érintett Isten keze, érződnie kellene valami isteninek, s ez hiányzik róla. Mabuse maga is bosszankodott miatta és be is vallotta, ha éppen nem volt részeg.

Poussin lázas kíváncsisággal tekintett hol az öregre, hol pedig Porbusre. Közelebb lépett Porbushöz, hogy megkérdezze vendéglátójuk nevét, de a festő titokzatosan ajkához emelte ujját, és a felcsigázott fiatalember csendben maradt. Úgy remélte, előbb-utóbb valami elejtett szóból megtudhatja, hogyan hívják a házigazdát, akinek gazdagságára és tehetségére nem is kellett ékesebb bizonyíték Porbus tisztelettudó magatartásánál s a teremben fölhalmozott csodáknál.

Poussin a sötét tölgyfaburkolaton meglátott egy csodálatos női arcképet és felkiáltott:

- Micsoda gyönyörű Giorgione!

- Ugyan - felelte az öreg - egyike első mázolmányaimnak.

- Teringettét! Hiszen akkor a festészet istenénél vagyok! - mondotta naivan Poussin.

Az öreg elmosolyodott, mint aki régóta megszokta már az effajta dicséreteket.

- Frenhofer mester - mondta Porbus - nem lephetne meg egy kevéssel abból a jó rajnai borából?

- Akár két akóval is! - felelte az öreg. - Eggyel, amiért ma reggel elgyönyörködhettem a te bűnös Máriád szépségében, a másikkal pedig baráti ajándékképpen.

- Ó, ha nem volnék mindig beteg - felelte Porbus - és ha kegyelmed megmutatná a Kötekedő Széplány-t, talán festeni tudnék valami magas, széles és mély képet, életnagyságú alakokkal.

- Hogy megmutassam a művemet! - kiáltotta felindultan az öreg. - Nem, nem, még nem tökéletes. Tegnap estefelé - mondotta - már azt hittem, hogy készen vagyok. Úgy láttam, hogy a szeme nedves, és reszket a teste. Hajfonatai is meg-megrezzentek. A leány lélegzett! De jóllehet, megtaláltam a módját, hogy a lapos vásznon megvalósítsam a természet domborúságát és gömbölyűségét, ma reggel, nappali világításban beláttam, hogy tévedtem. Ó, mielőtt e dicsőséges eredményre jutottam volna, tüzetesen áttanulmányoztam a színezés nagymestereit; elemeire bontottam Tizianónak, a fény királyának a képeit, és réteget réteg után hántottam le róluk; úgy tettem, mint ez a tökéletes festő: puha és sűrű festékkel halvány tónusban felvázoltam az alakot - mert az árnyék csak járulék, jól jegyezd meg, fiacskám! - Azután újból elővettem a művemet, egyre kevésbé áttetsző középtónusokat és lazurfestéket raktam rá, mind határozottabb árnyékokat kaptam, s végül elértem a leggondosabban kidolgozott feketét is; mert a közönséges festők árnyékai másfélék, mint a megvilágított tónusaik: olyanok, mint a fa, az érc, amit akartok, csak éppen az árnyékos testhez nem hasonlítanak. Érezzük, hogy ha az alak elmozdulna a képen, az árnyékos helyek nem tisztulnának meg és nem lepné be őket a világosság. Elkerültem ezt a hibát, amelybe a legkiválóbbak közül is sokan beleestek már, és nálam a legsötétebb árnyék homálya mögött is érződik a fehérség! A tudatlanok serege azt képzeli, hogy jól rajzol, mert gondosan meghúzza a körvonalakat, de én nem jelöltem meg mereven az alak széleit és nem emeltem ki a legkisebb anatómiai részleteket is - mert az emberi test nem végződik vonalakban. Ebben a szobrászok jobban meg tudják közelíteni a valóságot, mint mi. A természetben egymást követik a gömbölyű formák, s összeölelkeznek. Szigorúan véve, a rajz nem is létezik! Ne nevessen, fiatalember! Bármilyen furcsának találja is ezt a szót, valamikor megérti majd, hogy miért beszélek így. A vonal az az eszköz, amellyel az ember felfogja a fény hatásait a tárgyakon: de a természetben, ahol minden telt, nincsenek vonalak: csak formálva lehet rajzolni, vagyis kiragadni a dolgokat környezetükből; csak a fényelosztás ad valószerűséget a testnek! Ezért nem is választottam el a vonalakat; szőke és meleg középtónusok felhőjébe burkoltam a kontúrokat, úgyhogy az ember nem tudná pontosan rátenni az ujját arra a helyre, ahol a körvonalak találkoznak a háttérrel. Közelről úgy látszik, mintha szétfoszló és pontatlan munkával állnánk szemben, de két lépésnyi távolságról megszilárdul, összeáll, kiemelkedik az egész, a test fordul, a formák plasztikussá válnak, érezni, ahogy kering körülöttük a levegő. És mégsem vagyok megelégedve, kételyeim vannak. Talán egyetlen vonást sem kellene meghúzni s jobb volna, ha az alakot a közepén kezdenők el és a legvilágosabb domborulatokról térnénk át sorban a legsötétebb részekre. Vajon nem így tesz-e a nap, a világegyetem festője? Ó, természet, természet, ki lepett meg téged rejtekeidben! Látjátok, a túl sok tudomány éppúgy tagadásra vezet, mint a tudatlanság. Kételkedem a művemben!

Az öreg lélegzetet vett, majd így folytatta:

- Tíz éve már, fiatalember, hogy dolgozom, de mit számít tíz rövid évecske, amikor a természettel kell harcolni? Vajon mennyi időre volt szüksége Pygmalion királynak, hogy megalkossa az egyetlen élő szobrot?!

Az aggastyán mély álmodozásba süllyedt, merőn bámult maga elé, miközben gépiesen játszott tőrével.

- A szellemével beszélget - mondotta halkan Porbus.

E szavakra Nicolas Poussint hatalmába kerítette a művészek megmagyarázhatatlan kíváncsisága. A fehér szemű, figyelmes, majd eltompult aggastyánt már nem is embernek, hanem valami fantasztikus szellemnek látta, aki egy ismeretlen bolygón lakik. Ezernyi zavaros gondolat támadt a szívében. Az efféle igézet éppoly meghatározhatatlan lelki tünemény, mint az a ki nem fejezhető izgalom, amelyet egy hazai dal vált ki a száműzött szívéből. Az aggastyán megvetése a legszebb művészi kísérletekkel szemben, vagyona, viselkedése, a Porbustől kapott hódolat, műve, amelyet annyi ideje titokban tartott, a türelem műve, a lángelme műve bizonyára, ha arról a Szűz Mária-fejről ítélünk, amelyet a fiatal Poussin oly őszintén megcsodált s amely még Mabuse Ádámja mellett is feltűnt szépségével és a művészet egyik fejedelmének császári kezéről tanúskodott - az öregúr egész környezete, minden sajátossága már túlesett az emberi természet határain. E természetfölötti lény láttára Nicolas Poussin gazdag képzeletének a művészi természet tökéletes képmását sikerült világosan és érzékletesen megragadnia, e bolond természetet, amely számtalan erő birtokosa és gyakran visszaél hatalmával, amikor ezernyi göröngyös úton keresztül olyan helyekre vezeti a hideg értelmet, a polgárokat s néhány műkedvelőt is, ahol semmi keresnivalójuk; de ahol ő maga, ez a csapongó képzeletű, fehér szárnyú tündér, hőskölteményekre, kastélyokra és remekművekre bukkan. Ó, ez a csúfondáros és jólelkű, termékeny és szegény természet! S a lelkes Poussin szemében az aggastyán hirtelen átlényegült: maga a Művészet volt ő, a titkokkal, indulatokkal és álmokkal teljes művészet.

- Igen, kedves Porbusöm - szólalt meg újból Frenhofer - mindeddig nem sikerült rátalálnom a hibátlan asszonyra, arra a testre, amelynek körvonalai tökéletesen szépek, s a színe... de vajon hol él még a régieknek ez a soha fel nem lelhető Venusa? - szakította félbe önmagát. - Mennyiszer kutattuk és mégis, szépségének csak néhány szétszórt vonását sikerült megtalálnunk! Ó, minden vagyonomat odaadnám, ha csak egyetlen egyszer, egyetlen pillanatra megláthatnám az isteni, a tökéletes, az eszményi természetet... De felkutatlak égi köreidben is, mennyei szépség! Akárcsak Orpheus, leszállok a művészet poklába és felhozom belőle az életet.

- Mehetünk - szólt Porbus Poussinhez - most már se nem lát, se nem hall bennünket!

- Menjünk be a műtermébe - indítványozta az elámult fiatalember.

- Ó, a vén huncutnak volt esze, hogy elzárja a bejáratot. Jól őrzi a kincseit, oda nem juthatunk be. Nem vártam a maga tanácsára és fantáziájára, hogy megpróbáljam feltörni a titkok zárját.

- Hát valami titokról van szó?

- Arról - felelte Porbus. - Mabuse egyedül az öreg Frenhofert fogadta tanítványául, Frenhofer a barátja, megmentője, apja lett, és kincsei legnagyobb részét arra áldozta, hogy kielégítse Mabuse szenvedélyeit; cserébe Mabuse ráhagyta a relief titkát, azt a képességet, amelynek birtokában alakjait ezzel a rendkívüli élettel tudta felruházni, a természetnek ezt a varázsát, örök kétségbeesésünk okozóját. Mabuseban olyannyira megvolt ez a képesség, hogy egyszer, miután eladta és elitta hímzett damasztruháját, amelyet V. Károly bevonulásakor kellett felvennie, damasztmintájú festett papírruhába öltözött és abban kísérte mesterét. Mabuse öltönyének különleges ragyogása felkeltette a császár figyelmét, de amikor meg akarta dicsérni érte a vén iszákos pártfogóját, rájött a csalásra. Frenhofer szenvedélyesen rajong művészetünkért s magasabbra és messzebbre lát, mint a többi festő. Mélyrehatóan töpreng a színeken, a vonal abszolút valóságán, de addig kutatott, míg végül kételkedni kezdett kutatásainak tárgyában is. Elkeseredett pillanataiban azt állítja, hogy a rajz nem létezik, s hogy vonalakkal csak mértani idomokat lehet visszaadni; holott ez már nem igaz, mert igenis ábrázolni lehet valamely alakot csupán vonallal és feketével, ami pedig nem szín. Ez is azt bizonyítja, hogy művészetünk, akárcsak a természet, végtelenül sok alkotóelemből áll: a rajzból adódik a csontváz és a színből az élet, de az élet csontváz nélkül még tökéletlenebb, mint a csontváz élet nélkül. Vagyis mindezeknél van egy még nagyobb igazság: az tudniillik, hogy a festőnél minden a megfigyelés és a gyakorlat, s ha az elmélkedés és a költészet összeütközésbe kerül az ecsettel, végül is kételybe fulladunk, mint az öregúr, aki éppannyira bolond, mint amennyire festő. Nagyszerű festő, de szerencsétlenségére gazdagnak született, s ezért megengedhette magának, hogy mellékutakra kalandozzék. Ne kövesse a példáját! Dolgozzék! A festőnek csak ecsettel a kezében szabad elmélkednie.

- Márpedig be fogunk jutni! - kiáltott fel Poussin, aki nem is hallgatta Porbust és úgy érezte, hogy mindenre képes.

Porbus elmosolyodott az ismeretlen fiatalember lelkesedésén és búcsúzáskor meghívta magához Poussint.

Nicolas Poussin lassan lépegetve visszatért a Harpe utcába s csak utóbb vette észre, hogy elhaladt a szerény vendégfogadó előtt, ahol lakott. Izgatottan sietett fel a szánalmas lépcsőn, s egy padlásszobához ért, amely a régi Párizs házaira jellemző, kedvesen egyszerű favázas tető alatt húzódott meg. A szoba egyetlen és homályos ablaka mellett egy fiatal leány állott - az ajtó zajára egy szerelmes mozdulattal hirtelen kiegyenesedett; a kilincs mozdulásáról megismerte a festőt.

- Mi történt veled? - kérdezte a leány.

- Én... én... - kiáltotta Poussin elfulladva a boldogságtól - festőnek éreztem magam! Mostanáig kételkedtem, de ma reggel hittem önmagamban! Még nagy ember lehet belőlem! Ó, Gillette, gazdagok leszünk és boldogok! Arany van az ecseteimben...

De hirtelen elhallgatott. Komoly és határozott arcáról eltűnt az öröm kifejezése, amikor végtelen reményeivel összehasonlította csekély vagyonát. A falakat ceruzavázlatok borították, egyszerű papírlapok.

Nem volt összesen négy tiszta vászna sem. A festékek akkoriban igen sokba kerültek, és a szegény fiatalember bánatosan pillantott a kis híján csupasz palettára. De nagy nyomorúsága közepette is hihetetlen kincseket tudott és érzett szívében: övé volt emésztő géniuszának minden túláradó bősége. Párizsba egy ismerőse, egy nemes hozta fel, vagy talán tulajdon tehetsége űzte, s itt egyszerre csak rátalált kedvesére; vannak ilyen nők, ilyen nemes és önfeláldozó lelkek, akik a szenvedéssel jegyzik el magukat egy nagy ember mellett, megosztják gondjait és igyekeznek megérteni szeszélyeit; akik erősek a nyomorra és a szerelemre, amíg mások a pompa viselésében és érzéketlenségük fitogtatásában mutatják ki bátorságukat. A Gillette ajkain libegő mosoly bearanyozta a padlásszobát és az egek fényességével vetekedett. A nap nem ragyog mindig, de ő mindig ott tündökölt, szenvedélyébe merülve, boldogságához, szenvedéséhez kötve s így vigasztalta a géniuszt, amely a szerelemben csapongott, mielőtt meghódította volna a művészetet.

- Gyere ide, Gillette.

A szóra hajló és vidám leány a festő ölébe ugrott. Csupa báj volt, csupa szépség, üde mint a tavasz, sugárzott róla a nőiség minden kincse, szép lelkének tűzfényében.

- Ó, istenem - kiáltotta a festő - sohasem merném megmondani neki!

- Valami titok? - kérdezte a leány. - Tudni akarom.

Poussin elábrándozott.

- Beszélj hát.

- Gillette... édes kicsi szívem!...

- Ó, hát akarsz tőlem valamit?

- Akarok.

- Ha azt kívánod, hogy ismét modellt álljak előtted, mint a múltkor - felelte Gillette, kissé duzzogó hangon - azt felelem, hogy soha többé, mert olyankor a szemed semmit sem mond nekem. Nem is gondolsz rám, pedig engem nézel.

- Jobb szeretnéd, ha egy másik nőt festenék?

- Talán - mondta a leány - ha nagyon csúnya volna.

- No és - folytatta Poussin komoly hangon - ha eljövendő dicsőségemért, azért, hogy nagy festővé tégy, valaki másnak kellene modellt állanod?

- Próbára tehetsz - felelte Gillette. - Tudod, hogy nem tenném meg.

Poussin a lány mellére hajtotta fejét, mintha elviselhetetlenül erős öröm vagy fájdalom zúdult volna rá.

- Ide figyelj - mondotta a leány, s meghúzta Poussin kopottas zekéjének ujját - megmondtam már, Nick, hogy feláldoznám érted az életemet; de azt sohasem ígértem, hogy amíg élek, lemondok a szerelemről.

- Ki beszél itt lemondásról? - kiáltotta a fiatal művész.

- Ha úgy mutatkoznám egy idegen előtt, akkor nem szeretnél többé, és magam is úgy érezném, hogy nem vagyok méltó hozzád. Ha a te szeszélyeidnek engedelmeskedem, az természetes és egyszerű dolog. Boldog vagyok, hiába tiltakozom ellene, s még büszke is, hogy eleget tettem a te drága kívánságodnak. De egy idegen előtt, fúj!

- Bocsáss meg, Gillette - mondta a festő, és térdre borult a leány előtt. - Jobb szeretem a szerelmedet, mint a dicsőséget. Nekem te szebb vagy, mint a vagyon és a tisztségek. Eredj, hajítsd ki az ecseteket, égesd el a vázlataimat. Tévedtem. Az én hivatásom az, hogy szeresselek. Nem vagyok festő, szerelmes vagyok. Vesszen a művészet, összes titkaival együtt!

A leány elragadtatott, boldog csodálattal nézett rá! Most uralkodott a fiatalemberen, s ösztönösen megérezte, hogy Poussin elfeledte érte a művészetet, és a lába elé vetette, mint egy szem tömjént.

- Pedig csak egy aggastyánról van szó - kezdte újra a festő. - Csak a nőiséget látná benned. Hiszen te olyan tökéletes vagy!

- Ó, nagyon kell szeretni! - kiáltotta a leány, készen arra, hogy feláldozza szerelmének minden szabódását, kárpótlásul a kedvesétől kapott áldozatokért. - Csakhogy ez a vesztemet jelentené - tette hozzá. - Ó, elveszni érted... igen, milyen szép ez! De te el fogsz felejteni. Jaj, miért vannak ilyen bűnös gondolataid?

- Mert vannak, és mert szeretlek - mondta Poussin kissé bűnbánóan - de csak nem tartasz becstelennek?

- Kérdezzük meg Hardouin atyát - felelte Gillette.

- Nem, nem! Maradjon a kettőnk titka.

- Jól van hát, megteszem, de te ne légy odabent - mondta a lány. - Maradj az ajtóban, húzd ki a tőrödet, s ha kiáltok, törj be és szúrd le a festőt.

Poussin, aki már csak a művészetét látta, karjába zárta Gillette-et.

- Már nem szeret! - gondolta Gillette, amikor magára maradt. Megbánta már az elhatározását. De csakhamar olyan rémület töltötte el, amely kegyetlenebb volt a megbánásnál. Hasztalanul kínlódott, hogy elhessegesse a szívében támadó borzalmas gondolatot. Úgy érezte, hogy kevésbé szereti a festőt, mert már nem becsüli annyira, mint azelőtt. 

II. Catherine Lescault

Három hónappal Poussin és Porbus találkozása után ez utóbbi felkereste Frenhofer mestert. Az öregen éppen elhatalmasodott az a mély és akaratlan csüggedés, amelynek oka, ha hihetünk az orvostudomány matematikusainak, a rossz emésztésben, a szélben, a hőmérsékletben vagy valami alhasi zavarban keresendő, a spiritualisták szerint pedig erkölcsi természetünk gyarlóságában. Az öregúr egész egyszerűen belefáradt a titokzatos kép befejezésébe. Bágyadtan üldögélt egy fekete bőrhuzatú, hatalmas, faragott tölgyfaszékben, s egy pillanatra sem zökkenve ki búskomorságából, olyan pillantásokat vetett Porbusre, mint akit végképp elnyelt a bánat.

- Nos, mesterem, - szólt hozzá Porbus - rossz volt az ultramarin, amit Brüggében keresett? Nem sikerült kikevernie az új fehér festéket? Talán az olajjal van valami baj vagy az ecsetek makrancosak?

- Jaj, nekem! - kiáltott fel az öreg - egy pillanatig azt hittem, hogy művem készen áll, de egyes részletekben bizony csalódtam, s nem nyugszom, amíg el nem oszlatom minden kételyemet. Úgy döntöttem, hogy utazni fogok, elmegyek Törökországba, Görögországba, Ázsiába, és modellt keresek, hogy egybevessem képemet a természet különféle alkotásaival... De odafönt - tette hozzá, s nem tudott elfojtani egy elégedett mosolyt - talán magát a természetet őrzöm. Néha szinte félek, hogy egy fuvallat felébreszti azt a nőt, s ő eltűnik.

Majd hirtelen felállt, mintha indulni készülne.

- Ó, ó! - mondotta Porbus - éppen idejében érkeztem, hogy megkíméljem kegyelmedet az utazás költségeitől és fáradalmaitól.

- Hogyhogy? - kérdezte Frenhofer meglepődve.

- A fiatal Poussint szereti egy nő, akinek hasonlíthatatlan szépsége híján van minden tökéletlenségnek. De, kedves mesterem, ha az ifjú átengedi kegyelmednek a kedvesét, akkor kegyelmed legalább a képét mutassa meg nekünk.

Az aggastyán megállt, nem moccant, s teljesen kifejezéstelenül meredt maga elé.

- Micsoda! - kiáltott végül fájdalmasan - megmutassam a teremtményemet, a hitvesemet? Tépjem le a fátylat, amellyel szemérmesen eltakartam a boldogságomat? Hiszen akkor iszonyúan meggyaláznám! Tíz éve élek már ezzel a nővel, ő az enyém, egyedül az enyém, és szeret engem. Nem mosolygott-e minden ecsetvonásra, amelyet meghúztam rajta? Lelke van, tőlem kapta. Elpirulna, ha idegen szem pihenne meg rajta. Hogy megmutassam! Hát van-e olyan hitvány férj, van-e szerető, aki maga vezetné asszonyát a becstelenségbe? Amikor képeket festesz az udvar megrendelésére, nem adod bele egész lelkedet, csak színes bábukat árusítasz az udvaroncoknak. Az én festményem nem festmény, hanem érzés és szenvedély! Itt született a műtermemben, itt kell megmaradnia, szűzen, s nem mehet el innen ruha nélkül. A költészetet és az asszonyokat csak szeretőik kaphatják meg meztelenül! Hát a miénk-e Raffael modellje, Ariosto Angelicája, Dante Beatricéje? Nem, csak a formáikat látjuk. Nos, az én művem, amelyet lakat alatt tartok odafönt, kivétel a mi művészetünkben. Nem vászon ő, hanem asszony! Egy asszony, akivel együtt sírok, nevetek, beszélgetek és gondolkodom. Azt kívánod, hogy tíz évi boldogságomat egyszeriben úgy dobjam sutba, mint egy ócska kabátot: hogy ne legyek többé apa, szerető és isten? Ez az asszony nem teremtmény, hanem teremtés. Jöjjön hát az a fiatalember, neki adom a kincseimet, Correggio, Michelangelo, Tiziano képeit adom neki, megcsókolom lába nyomát a porban; de hogy vetélytársammá tegyem? Szégyen, gyalázat! Ó, még inkább szerelmes vagyok, semmint festő. Igen, lesz erőm, hogy mielőtt utolsót lehelnék, elégessem az én Kötekedő Széplány-omat; de hogy kitegyem egy férfi, egy fiatalember, egy festő pillantásainak? Nem, nem! Másnap megölném azt, aki egyetlen pillantással is bemocskolta. Azon nyomban megölnélek téged is, téged, a barátomat, ha nem köszöntenéd őt térdre borulva! Azt kívánod hát, hogy kitegyem bálványomat a hülyék fagyos tekintetének és ostoba bírálatának? Ó, a szerelem rejtély, csak a szívek mélyén él, s minden elveszett, ha valaki azt mondja, akár a barátjának is: "íme, őt szeretem!"

Az aggastyán szinte megfiatalodott, szemében megcsillant az élet ragyogása; sápadt arcát eleven pír futotta be, keze reszketett. Porbust megdöbbentette az öreg hangjából kicsendülő szenvedélyes indulat s nem tudta, mit válaszoljon erre a meglepő és mély érzelemre. Vajon észnél volt-e Frenhofer vagy pedig megőrült? Vajon a művészek képzelete ejtette rabul, vagy iménti gondolatait az a sajátos fanatizmus váltotta-e ki belőle, amelyet a nagy mű hosszas vajúdása hoz létre bennünk? Van-e remény rá, hogy valaha is meg lehet alkudni ezzel a különös szenvedéllyel?

Porbus efölött tépelődött, majd így szólt az öreghez: - Hiszen cseréről van szó: asszonyt asszonyért. Poussin is feltárná kedvesét a kegyelmed pillantása előtt.

- Micsoda kedvesét? - felelte Frenhofer. - Az a nő előbb-utóbb úgyis megcsalja. Az enyém örökké hű marad hozzám!

- Jól van - mondotta Porbus - ne is beszéljünk róla többet. De mielőtt olyan gyönyörű, olyan tökéletes nőre bukkanna, akár Ázsiában is, mint ez, akiről beszélek, talán meghal, és nem fejezi be a képét.

- Ó, már be van fejezve - mondta Frenhofer. - Ha látná valaki, azt hinné, egy asszony fekszik bársonyos ágyán, a függönyök alatt. Mellette az arany füstölőből illatok szállnak. Kedved támadna, hogy meghúzd a függönyzsinór bojtját, és úgy vélnéd, Catherine Lescault, a Kötekedő Széplány-nak nevezett kurtizán mellét látod hullámzani, amint lélegzik. És mégis szeretnék megbizonyosodni...

- Eredj hát Ázsiába - felelte Porbus, aki némi habozást vett észre Frenhofer tekintetében.

S néhány lépést tett a terem ajtaja felé.

E pillanatban Gillette és Poussin Frenhofer házához ért. Már-már beléptek, amikor a leány elengedte a festő karját és visszahőkölt, mintha valami hirtelen előérzet fogná el.

- De mit is akarok tenni? - kérdezte szerelmesétől megdöbbenve, és szemét Poussinre meresztette.

- Gillette, te uralkodsz rajtam, s én mindenben engedelmeskedem neked. Te vagy a lelkiismeretem és a dicsőségem. Gyere haza, boldogabb leszek talán, ha te...

- Ébren vagyok-e, amikor így szólsz hozzám? Ó, nem! Olyan vagyok, mint egy kisgyerek... Menjünk - tette hozzá, leküzdve félelmét - ha szerelmünk el is vész, s ha végnélküli fájdalmat ültetek is a szívembe, hírneved majd kárpótol azért, hogy engedelmeskedtem kívánságodnak. Gyere, élni fogok akkor is, amikor puszta emlék leszek csak a palettádon.

A két szerelmes benyitott a ház kapuján, és találkozott Porbusszel; ezt olyannyira lenyűgözte a könnyes szemű Gillette szépsége, hogy karon ragadva a minden ízében reszkető leányt, az aggastyánhoz szaladt vele.

- Nézze - mondotta - felér a világ összes remekműveivel!

Frenhofer összerezzent. Gillette úgy állt ott, szendén és ártatlanul, mint egy tiszta és riadt georgiai szűz, akit a banditák elraboltak, s odaállítottak a rabszolgakereskedő elé. Szemérmes pír futotta be arcát, szemét lesütötte, két karja elernyedt, ereje már-már elhagyta, és szemérme csak könnyekkel tiltakozott a készülő sérelem ellen. E pillanatban Poussin elátkozta önmagát, s ezerszeresen megbánta, hogy gyönyörűséges kincsét kihozta a padlásszobából. A szerelmes ismét győzött benne a művészen, és millió kétség kínozta szívét, amikor észrevette, hogy az aggastyán szeme valósággal megfiatalodik, a festők szokása szerint mintegy levetkőzteti a fiatal leányt és legtitkosabb formáit is kitalálja. Poussinbe ekkor visszatért az igazi szerelem féltékeny dühe.

- Gyerünk innen, Gillette! - tört ki belőle.

Erre a hangra, erre a kiáltásra kedvese boldogan emelte rá szemét, meglátta, és karjai közé futott.

- Ó, hát mégis szeretsz? - mondotta, és szeme könnyben úszott. Az imént még elég erős volt ahhoz, hogy palástolja szenvedését, de örömét már nem tudta elfojtani.

- Ó, hagyja csak itt egy pillanatra - mondta az öreg festő - aztán összehasonlíthatja az én Catherine-ommal... Igen, megengedem.

Frenhofer kiáltásában is a szerelem izzott. Mintha hiú lett volna asszonyának képére, s előre élvezné a diadalt, amelyet a festmény szépsége majd az igazi leány felett arat.

- Ne engedje, hogy visszavonja a szavát! - kiáltotta Porbus Poussin vállára csapva. - A szerelem gyümölcse hamar elfonnyad, de a művészeté halhatatlan.

- Igazán nem láthat bennem mást, mint a nőiséget? - kérdezte Gillette, Poussint és Porbust fürkészve. Büszkén felemelte a fejét, de miután egy szikrázó pillantást vetett Frenhoferre, meglátta kedvesét, aki ismét azt a képet bámulta, melyet a múltkor Giorgone művének nézett.

- Ó - sóhajtotta a leány - induljunk! Rám még sohasem nézett így.

- Öregúr - mondta Poussin, akit Gillette hangja felrázott a szemlélődésből - látod ezt a gyilkot? A szívedbe merítem ennek a leánynak első panasz-szavára, felgyújtom a házadat és senki sem menekülhet. Megértetted?

Nicolas Poussin komoran nézett és szava rettenetesen hangzott. Ez a magatartás és főként a fiatal festő mozdulata vigasszal töltötte el Gillette-et - a lány csaknem megbocsátotta kedvesének, hogy feláldozza őt a festészet és önnön dicsőséges jövője oltárán. Porbus és Poussin kívül maradt, a műterem ajtajában, és szótlanul néztek egymásra. Az Egyiptomi Mária festője eleinte megkockáztatott néhány felkiáltást; "Ó, most vetkezik, most szól rá az öreg, hogy álljon a világosságba, most veti egybe a kettőt" - de Poussin arcának mélységes szomorúsága csakhamar elnémította; s jóllehet az öreg festőknek régóta nincsenek efféle apró aggályaik, ha a művészetről van szó, Porbus mégis megcsodálta ezeket, olyan naivak és bájosak voltak. A fiatalember görcsösen szorongatta tőrének markolatát, és fülét csaknem rátapasztotta az ajtóra. Úgy álltak ott a homályban, mint két összeesküvő, aki az alkalmas pillanatot várja, hogy ledöfje a zsarnokot.

- Tessék, tessék - szólt ki az aggastyán, sugározva az örömtől. - Művem tökéletes, most már büszkén megmutathatom. Soha festő, ecset, szín, vászon és fény nem alkotja meg Catherine Lescault-nak, a szép kurtizánnak vetélytársát!

Porbus és Poussin a kíváncsiság lázában égve berontott a porlepte, hatalmas műterembe: itt minden szanaszét hevert, a falakon képek függtek összevissza. Legelőször egy félmeztelen, életnagyságú női kép előtt álltak meg, s csodálat fogta el őket.

- Ó, ügyet se vessetek rá - mondta Frenhofer - ezt a vásznat azért mázoltam el, hogy egy pózt tanulmányozzak rajta, a kép nem ér semmit, íme, a tévedéseim - folytatta, és a körös-körül felakasztott, szebbnél szebb alkotásokra mutatott.

E szavakra Porbus és Poussin, akit elképesztett ez a megvetés az ilyen remekművek iránt, mindenütt a várva várt képet kereste, de sehol sem látta.

- Nos hát, itt van! - mondotta az aggastyán, akinek haja összeborzolódott, arca természetfölötti izgalomban lángolt, szeme csillogott, s aki lihegett, mint egy szerelemittas fiatalember. - Ohó! - kiáltotta - nem vártatok ekkora tökéletességet! Egy asszony előtt álltok, s a képet keresitek. Olyan mélység van ezen a vásznon, levegője annyira valóságos, hogy nem tudjátok megkülönböztetni a környező levegőtől. Hova lett a művészet? Elveszett, eltűnt! Ezek egy leány valóságos formái. Nézzétek, micsoda színe, micsoda lüktetése van annak a vonalnak, amely mintha befejezné a testet! Hát nem ugyanazt a jelenséget mutatják-e a levegőben álló tárgyak, mint a halak a vízben? Megcsodáltátok-e, hogy a körvonalak miképp válnak ki a háttérből? Ugye, szinte végigsimíthatnák a hátát? Ezért tanulmányoztam hét éven keresztül a napfény és a tárgyak párosodását. És a haja, hát nem önti el a fény?... De mintha éppen sóhajtana!... Nézzétek, a melle! Ó, hát ki ne imádná térdre borulva? Remeg a teste. Vigyázzatok, felkel!

- Lát valamit? - kérdezte Poussin Porbustől.

- Nem én... És maga?

- Semmit.

A két festő elfordult az elragadtatott aggastyántól, és azt kutatta, hogy a fény, amely merőlegesen hullott a vászonra, nem semlegesít-e minden színhatást. Alaposan megvizsgálták a képet, jobbról is, balról is, szembeálltak vele, lehajoltak, majd ismét felegyenesedtek.

- De igen, igen, mégiscsak egy vászon - szólt rájuk Frenhofer, aki félreértette a tüzetes vizsgálat célját. - Nézzétek, itt a feszítőráma, az állvány, itt vannak a festékeim is meg az ecsetek.

Felkapott egy ecsetet és gyerekes mozdulattal feléjük nyújtotta.

- A vén gazember gúnyt űz belőlünk - mondta Poussin, és megint az állítólagos kép felé fordult. - Nem látok egyebet, mint ezernyi kusza vonal között egy csomó homályosan odakent színt, ami szinte falat emel a festékből.

- Tévedünk, nézze csak!... - felelte Porbus.

Közelebb léptek a vászonhoz, és az egyik sarkában megpillantották egy meztelen láb ujját, amely kinyúlt a színeknek, tónusoknak, bizonytalan árnyalatoknak káoszából, ebből az alaktalan ködtömegből; de micsoda pompás lábat, egy élő lábat! Kővé meredtek bámulatukban, látva ezt a töredéket, amelyet valamiképpen elkerült a hihetetlen, lassú és egyre terjedő pusztítás. Ez a láb úgy bukkant elő, mint valami pároszi márványból faragott Venus-torzó egy leégett város romjai között.

- Egy nő van alatta! - kiáltotta Porbus, és rámutatott a festékrétegekre, amelyeket az öreg festő egymásután rakott fel, abban a hiszemben, hogy tökéletesíti képét.

A két művész ösztönösen Frenhofer felé fordult, s homályosan bár, de kezdte megérteni, hogy micsoda önkívületben élhet az öreg.

- Ő valóban hisz benne - mondotta Porbus.

- Igen, barátom - felelte az aggastyán, magához térve álmodozásából - hinni kell, hinni a művészetben, és sokáig kell együtt élni a művel, hogy ehhez fogható alkotást hozzunk létre. Néhány árnyék jó sok munkámba került. Nézzétek, itt az arcán, a szeme alatt valami könnyű félárnyék lebeg, amely, ha a természetben figyelitek meg, szinte kifejezhetetlennek látszik. Nos, elhiszitek, micsoda hallatlan fáradságomba került, amíg visszaadtam ezt a hatást? De nézd meg figyelmesen a munkámat, kedves Porbusöm, s jobban meg fogod érteni, amit a megmintázásról és a kontúrok kezeléséről mondottam. Nézd meg a mellek fényét és látni fogod, hogyan sikerült néhány ecsetvonással és egypár vastagon felrakott világos színfolttal felfognom a valódi fényt és összeolvasztanom a világos tónusok ragyogó fehérségével; másrészt pedig, épp fordítva, hogyan dörzsöltem szét a festékszemcséket és kiugrásokat, hogyan simogattam az alakom körvonalait, amíg teljesen el nem mosódtak; így eltűnt a rajznak és a mesterséges eszközöknek még a gondolata is, de megmaradt magának a természetnek megjelenése és gömbölyűsége. Gyertek közelebb, úgy jobban megfigyelhetitek ezt a munkát. Messziről eltűnik. Nézzétek! Itt, azt hiszem, egészen csodálatos. - És ecsetje végével egy világos színfoltra mutatott.

Porbus az öreg vállára tette kezét, és Poussin felé fordulva szólt: - Tudja-e, milyen nagy festő áll előttünk?

- Költőnek még nagyobb, mint festőnek - felelte komolyan Poussin.

- Itt - mondotta ismét Porbus, megérintve a vásznat - véget ér a földi művészet.

- És innen már az egekbe vész - felelte Poussin.

- Mennyi élvezet tapadhat erre a vászondarabra! - kiáltotta Porbus.

A gondolataiba merült aggastyán nem hallotta meg őket, és rámosolygott a képzeletbeli nőre.

- De előbb vagy utóbb rá kell jönnie, hogy semmi sincs a vásznán! - kiáltott fel Poussin.

- Hogy semmi sincs a vásznamon! - mondotta Frenhofer, és hol a két festőre, hol pedig állítólagos képére nézett.

- Mit tett? - súgta Porbus Poussinnek.

Az aggastyán teljes erejéből megragadta a fiatalember karját és rákiáltott: - Nem látsz semmit, te ágrólszakadt, sehonnai, gyalázatos, bitang! Minek jöttél hát ide? Kedves Porbusöm - fordult a festőhöz - hát maga, maga csak nem űz gúnyt belőlem? Feleljen! A barátja vagyok, mondja meg, igazán elrontottam-e a képemet?

Porbus semmit sem mert szólni zavarában; de mivel az öreg fehér ábrázatán olyan kegyetlen szorongás ült, végül is rámutatott a vászonra és így szólt: - Nézze!

Frenhofer egy másodpercig meredten nézte a képet, majd megtántorodott.

- Semmi! Semmi! És tíz évig dolgoztam rajta!

Leült és sírva fakadt.

- Hülye vagyok hát, eszelős! Nincs se képességem, se tehetségem! Olyan vagyok, mint a többi gazdag, aki csak ide-oda járkál a világban, céltalanul! Semmit sem alkottam!

Könnyein keresztül nézte a vásznat, majd hirtelen büszkén felegyenesedett, és szikrázó pillantást vetett a két festőre.

- Krisztus vérére, testére, fejére! Irigyek vagytok, és el akarjátok hitetni velem, hogy elrontottam, így szeretnétek elrabolni őt! De én látom! - kiáltotta - látom, hogy milyen csodálatosan szép...

E pillanatban Poussin meghallotta Gillette sírását - egészen megfeledkeztek a lányról, aki ott állt a műterem egyik szögletében.

- Mi a baj, angyalom? - kérdezte a festő, és egyszeriben visszaváltozott szerelmessé.

- Ölj meg! - mondta a leány. - Becstelen volnék, ha tovább is szeretnélek, mert megvetlek... Csodállak és irtózom tőled! Szeretlek és úgy érzem, hogy már gyűlöllek is.

Míg Poussin Gillette-et hallgatta, Frenhofer egy zöld gyapjúkendővel betakarta Catherine-ját, olyan komoran és megfontoltan, mint az ékszerész, aki ügyes tolvajok között érzi magát és lezárja fiókjait. Mélységesen megvető és gyanakvó, sunyi pillantást vetett a két festőre, görcsös sietséggel kitessékelte őket, majd a küszöbön így szólt hozzájuk:

- Isten veletek, barátocskáim.

E búcsúszótól a két festőben elhűlt a vér. A nyugtalan Porbus másnap visszament az öreghez, és megtudta, hogy Frenhofer az éj folyamán meghalt, miután elégette vásznait.

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Forrás: http://mek.oszk.hu/03900/03965/03965.htm#4   

Eredetiben itt a Tabula Candidán:

http://www.latomus.eoldal.hu/cikkek/Balzac_Le_Chef_d_oeuvre_inconnu.html 

ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

 

A mappában található képek előnézete Mabuse (Jean Gossaert)

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.